Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Amikor a tisztaságmániás anyukának azt mondja a gyermekorvos......

Igen. Azért elég ütős szitu volt. Nem is tudom hirtelen, hogy a szégyen volt-e erősebb, vagy a megdöbbenés. Az undorról már nem is beszélve. Na de kezdjük a legelején.

Az egész egy vasárnap este, a pink színű pisivel kezdődött.

Jött a nagylány, hogy olyan színű volt és milyen szép. Áááááá, az nem biztos hogy jó, attól hogy szép a színe. Megbeszéltük, hogy még ha nem is csíp és nem fáj, látni akarom reggel. Szóljon ha megy a wc-re.

Mit mondjak, reggel még „szebb” rózsaszín volt. Akkor azt mondta, hogy egy nagyon picit csíp. Viszont tudtam, hogy ha nincs időpontunk a dokihoz és magas lázunk sincs, esélytelen bejutni hozzá. Már az ajtóból hazazavarnak. Szerencsére délelőtt semmi gond nem volt vele. Szépen mentünk együtt a délutános rendelésre. Még jó hogy aznap apának is szabadnapja volt, így ő is tudott jönni velünk. Vittünk a rendelésre vizeletet, hogy tutira egyértelmű legyen, miért mentünk.

Az első agybajt akkor kaptam, amikor a vizsgálóban a mondókánk után rávágja a kis asszisztens csajszi, hogy menstruál a lányunk!

Persze. Nyolc éves egyébként, nyilván csak az lehet, én pedig annyira hülye vagyok, hogy nem tudom megkülönböztetni egy felfázástól. Na, gondoltam, megint „jó” helyen vagyunk.

Jött a doki, elmondtuk neki is, hogy miért mentünk. Megvizsgálta a lánykát, erre közli, hogy KUKACOS! Amiatt fertőzhette meg magát vakarózással, valószínűleg éjszaka. A rózsaszín pisi pedig, húgyúti fertőzés, nem felfázás.

Öööööö, hirtelen se köpni, se nyelni, csak néztünk ám, hogy: Mi van!??!

Most ugye csak viccel? Mégis honnan, hogy lehetne? Tessék?? A negyediken lakunk, a városban, se kutyánk, se macskánk, de még a közelében sem voltunk semmilyen állatnak. Halaink vannak, meg egy törpehörcsögünk, de azt meg nem lehet megfogni, szóval MI?? Kezet is mosunk, tusolunk minden este, én takarítok állandóan, tiszták vagyunk, szóval kizárt dolog. Nem hiszem el! Tuti nem. Kizárt!

Azért gondolom volt egy fejünk, mert rögtön elkezdtek nyugtatgatni és az orvos széles vigyorral az arcán közölte: - anyuka, hát az óvodából, iskolából, bármikor hazaviheti a gyerek. Mintha egyébként ez tök normális lenne. A nagy, nyugati, szuper precíz Németországban lett kukacos a gyerekünk!

Ott mondtam, hogy na jó, hagyjuk, szerintem húzzunk haza, a doki sem százas szegény. Ezt nem is hiszem el, tuti nem lehet kukacos, csak benézte. Azt mondta ad egy receptet, meg a lányok jönnek, vesznek mintát és megnézik mikroszkóp alatt. Akkor már rázott a hideg. Mint amikor valaki a fejtetűről beszél, te meg azt veszed észre, hogy vakarózol. Fúj!!

Nos, levették a mintát, - amit egy cellux-szal csináltak a végbélnyílásnál egyébként – és közölte a tyúk, hogy pozitív.

NA NEM! Én nem, erre nem vagyok hajlandó, nem. Már akkor kértük, hogy minden gyereknek adjanak receptet, van egy csomó gyerek nálunk, mi van ha lefertőzték egymást!? Gyakorlatilag ki lettünk röhögve, meg hogy ez nem is vészes és nem kell kétségbe esni, elég ha figyelünk a kézmosásra.

Na de, mi eddig is figyeltünk rá! Azt mondták ne stresszeljük túl alig pár petét láttak csak, ez szinte semmi.

Ok. Hazajöttünk, miután égtünk még egyet a patikában is.

Itthon azzal kezdtem, hogy utánaolvastam, hogy mégis mit kéne erről tudni, no meg hogyan kell ki irtani? Utána végképp agybajt kaptam. Minden ágyneműt, törölközőt naponta mosni, körmöket a lehető legkisebbre vágni. Ez az alap. Mert a tojások a köröm alól jutnak be a szájba, onnan meg tovább a gyomorba, ahol elkezd kifejlődni. És ha a gyomorsav nem árt neki, mégis mivel kezdjek neki a takarításnak? Ráadásul 2-3 hétig is vígan életben maradnak a peték bármilyen játékon, szőnyegen, akármin. Szállnak a porral is. Szóval hogyan, mivel takarítsam ki a lakást, ami ki is nyírja őket? Ott már egyfajta pánikot is éreztem, vagy nem is tudom mit, hogy nekem muszáj tőlük megszabadulni minél hamarabb.

Pár nappal később derült ki, hogy egy másik gyerekünk is érintett a dologban. Akkor mondta a doki az ügyeleten, hogy: ne legyünk már ennyire beparázva, látott már olyan gyereket, akinek marékszámra jöttek a kukackák a popójából!!!! De könyörgöm, milyen állatfajta az, aki ennyire igénytelen? Hogy nem vette észre hamarabb a saját gyerekén? Meg mégis, mennyire figyelnek otthon a higiéniára?

A vicc egyébként az, hogy itt a kórházban nem írhatnak fel olyan receptet, ami nem fizetős. Azt csak a háziorvos adhat. Szóval másnap megint mehettem a rendelőbe. Mondtam a csajoknak, hogy addig el nem jövök, amíg nem adnak az összes gyereknek receptet. Szerencsére nem variáltak rajta.

Több mint két hétig minden nap mostam. Többször is, mert ugye jó nagy család vagyunk. És az egész lakást lefújtuk fertőtlenítővel. A gyerekeknek pedig ÚJRA el lett magyarázva, hogy senkitől nem fogadnak el semmilyen kaját, édességet, főleg nem esznek közös zacskóból a többiekkel. Ezek után meg végképp nem. Erre hazajön a nagyfiam és meséli, hogy a tanárbácsi azt mondta a fiú wc-ben, hogy: nem kell minden kézmosásnál szappant használni! Olyan jó hogy ennyire „okos” emberek foglalkoznak a gyerekekkel. Örülök nagyon, mivel ebből a gyerekekhez annyi jutott el, hogy elég ha bevizezi a kezét és megvolt a kézmosás. De azzal meg már minek vergődni?

Most ott tartunk, hogy még van kukac tablettánk, meg vettem mellé foghagyma kapszulát is, hogy tuti legyen a dolog. Azt állítólag nem bírják ezek az izék. Lassan a kúra végére érünk. A kézmosásra pedig még jobban figyelünk mint eddig. De őszintén szólva, teljesen ki vagyok akadva az egésztől. Én vidéken nőttem fel, mindenféle háziállat között, mégsem voltam soha kukacos. Itt meg…… Megáll az eszem.

A 21-ik században élünk, és ilyenektől kell féltenem a gyerekeim az iskolában? Egy nagyvárosban?

Ha valakit komolyabban érdekel, ITT nagyon jól össze van szedve minden tudnivaló a parazitákról.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Te hogyan lazítasz?

Azt hiszem, kevés olyan ember létezik a földön, akinek ne lenne szüksége néha egy kis pihenésre, lazulásra.

Nekem is kell! Kell az, hogy még ha nagyon ritkán is, de csak úgy legyek. Olyankor csak bambulok ki a fejemből, nem gondolkodom, még csak nem is pislogok. Van hogy nem is bírok, annyira fáradt vagyok. Kell az, hogy néha én is pihenjek egy kicsit. Mivel nem vagyok robot és nem vagyok fából sem.

Persze, mondták már, hogy: „ Ne nyavalyogjak, én CSAK a gyerekekkel vagyok itthon, nem dolgozom!”

Az a része igaz is, hogy nem megyek el itthonról, azért hogy dolgozzam valahol MÁSHOL, MÁSNAK. De ez nem jelenti azt, hogy néha ne lenne sok, ne fáradnék el, ne lennék nyűgös, vagy ne lenne szükségem mondjuk egy kis CSENDRE! Főleg ha a kisasszony órákon át képes sikítani. Én itthon huszonnégy órázom! Nekem nincs műszak vége.

Az utóbbi három hétben például elég sokat éjszakáztam is. A másod szülöttünk hozott haza valami nagyon hatékony nyavalyát, ami szépen vándorolt egymás után a gyerekekre. Meg persze ránk is. 40 fokos lázzal, hasfájással, hányással, meg hasmenéssel. De 1- max. 2 hányás, meg kb. 2 nap láz és vége. Ez szerintem nem rota- vírus lehet, de valami hasonló. És utána elég hosszú a lábadozási idő. Még mindig nem jó az étvágyuk például. Ez már önmagában is sok, mert a folyamatos aggódás, a pátyolgatás sem kevés, de mellé még hogy mindig éjjel hánytak, vagy akkor szaladtunk a wc-re…... Aztán persze nem tudok olyan könnyen visszaaludni, meg minden neszre felébredek és fogom a tálat, hogy mi van ha valakinek újra hányni kell!? De csak hogy ne legyen uncsi ez a két hetes pünkösdi szünet sem, aki letudta ezt a fajta betegséget, az most köhögni kezdett, náthás lett. „Hurrá!”

Ezek után főleg jól esne egy kis nyugi. Arra vágyom, hogy szimpla, teljesen eseménytelen, egészséges hétköznapok jöjjenek. Amikor nincs az ég világon semmi érdekes, rendkívüli, vagy netán bosszantó szitu.

Mivel nálunk a lakás elég kicsi, nem olyan egyszerű kivitelezni, hogy el lehessen bújni. Ahogy azt sem, hogy az egész család együtt menjen csavarogni. Főleg, amikor ilyen bacik túráztatnak minket. Mégis kellene a pihenés.

Természetesen ezt is mindenki máshogy képzeli el még nálunk, családon belül is.

Vannak, akik szívesen mennek kirándulni. Én is szeretnék, de azért nem mindig, meg az sem mindegy, hogy hova. A „tömeg helyeket” például ki nem állhatom. Van aki szívesen horgászik, vagy olvas, meg olyan is, aki a számítógépen szeret játszani. Vannak, akiknek csak az a kikapcsolódás, ha elutaznak valahova. Az itteni ismerősök közül meg sokan azt szeretik a legjobban, ha haza tudnak menni Magyarországra. Mi is voltunk Húsvétkor. Igaz hogy elég rohanós volt, rengeteg elintéznivalóval, mégis fel tudtam töltődni kicsit. Jól esett egy kis hazai levegőt szívni, pletykálni a rokonokkal, barinőkkel! Megvolt a kakaós csiga – füstölt kolbász „diétám”, ami igen hatékonynak bizonyult, mert gyorsan felugrott pár kiló! Bár az még nálam belefér.

De vannak olyanok is, akik kertészkedni szeretnek, vagy szöszmötölni valamivel. Vagy éppen gyűjtenek valamit. És olyan is van, akinek a vásárlás a hobbija. Bár az nem éppen pénztárca barát tevékenység. Most elég nagy népszerűségnek örvend például a jóga. Ami nem csak megnyugtat, de még egészséges is! Sokan szeretnek sportolni vagy éppen táncolni. No meg akadnak olyanok is, akiknek elég ha a tv előtt ücsöröghetnek naphosszat. Kinek mi jön be! Nálunk a gyerekek például imádnak legózni. Elképesztő dolgokat tudnak építeni és annyira bele tudnak merülni, hogy meg sem hallják még azt sem, ha enni hívom őket.

Szerintem egyébként az a legnagyobb mázlista, akinek a hobbija, a szenvedélye a munkája, hivatása. Minden nap élvezi amit csinál, örömmel dolgozik!

Én régebben ha tehettem, szívesen rajzoltam. A szívem csücske még mindig, csak ahhoz nekem kell minimum 2 óra magamban. Mire nekikészülök, előszedem a cuccaim hozzá, kigondolom hogy mit akarok, stb. Ezzel csak az a baj, hogy ha elvonulok egyedül, tuti kiszúrják a gyerkőcök és mire leérne a fenekem a székre, valaki már rúgja az ajtót, hogy „ANYAAAAA!” Na pontosan ez az, amit így nem lehet! Én szeretek belemerülni, mert olyankor teljesen kikapcsol az agyam, olyan, mintha totál máshol járnék.

A másik szenvedélyem, ami még elég friss és teljesen ki tud kapcsolni, az a horgolás. Egy cuki barinőm küldött mindig képeket, videókat gyönyörű kézimunkákról. Eleve nagy bánatom volt, hogy nem tudtam horgolni és nagyon bosszantott a dolog. Szóval úgy döntöttem, hogy megtanulom. Hetekig csak nézegettem. Úgy olyan egyszerűnek tűnt! Aztán kipróbáltam és kiderült, hogy egész jól megy. Mostanában ha van egy fél órám, akkor ezzel ügyködöm. Szeretem. És nem hátrány az sem, hogy használható, hordható dolgokat lehet csinálni. Gyakorlatilag bármit lehet horgolni, ha van elég fantázia hozzá.

De őszintén szólva, azt is el tudom képzelni, - főleg ezután a pár hét után, - hogy fekszem valami félreeső tengerparton (ahol rajtunk kívül senki sincs) a napozó ágyon és csak hallgatom a tengert. Bár azt nagyon utálnám, hogy haza kell jönnöm.

Kikapcsolódni mindenkinek kell. Muszáj hogy feltöltődj, hogy újult erővel tudj belevágni a következő hétbe. Azt meg mindenki döntse el maga, hogy számára mi az, ami a legközelebb áll hozzá, ami leginkább feltölti. A lényeg, hogy kipihend magad.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Az anyák napja margójára

Most is, mint minden évben, megünnepeltük az anyukákat. Mázlim van, mert mióta itt élünk, nekem ebből kettő is jut. A németek május második vasárnapján tartják. Mi pedig mindkettőn bulizunk.

Azzal gondolom nem mondok nagy újdonságot, hogy gyermeket nevelni, anyának lenni, elég melós feladat. Nem csak csupa vattacukros, szivárványos, rózsaszín tündérmese. Nem csak édes, mosolygós babapofik, ölelős, maszatos puszikák, hanem sok minden más is….

És még felkészülni sem lehet rá! Emlékszem, ahogy megszületett a mi kis szemünk fénye, már az első hét után újra kellett gondolnom a szikla szilárdnak hitt véleményem a gyermeknevelésről. Naná, hogy én is nagy tervekkel indultam neki! Például: „ A mi babánk tuti nem fog cumizni, minek az neki?” Aztán, ahogy végig ordított vagy 2 napot egyhuzamban és semmi az ég világon nem volt jó, vettünk egyet. Kiderült, hogy nem is akkora hülyeség az a cumi. No meg azóta még hány ezer dologgal jártunk így….. Újratervezés! Van ilyen. És hiába gondoltam hogy a második, vagy akár hanyadik gyerekkel én már micsoda rutinos anyuka vagyok, mindig kiderült hogy tévedtem. Mert minden gyerek más és más. Ami az egyiknél tök jól működött, az a másiknál teljes kudarc volt.

Hányszor gondoltam a világ legbénább szülőjének magam, amikor a sokadik balhé, hiszti, vagy veszekedésük után én is kiborultam. Létezik olyan ember aki bírja az egész napos sikítást? Amikor bármit csinálsz nem jó neki? Nálunk előfordul ilyen teliholdkor, újholdkor, hideg –, vagy melegfrontnál, ha jön az eső, vagy fúj a szél, vagy nem jól kelt fel a nap. Amikor a végére már az én szám is lebiggyed, vagy rángat a szemem. Vagy amikor milliárdszor is kértem, elmondtam ugyanazt és még csak meg sem hallották. Amikor abból űznek sportot, hogy egymást szívatják, aminek nyilván mindig ugyanaz a vége. És persze anya tegyen rendet, anya oldja meg! Anya egész nap villámhárító, rendőr, bíró és igazságügyi szakértő! Amikor a nap végére hullafáradtan csak arra vágyom, hogy végre csend legyen, csak egy kicsit! Hogy én is leülhessek legalább 3 percre és senki ne kiabáljon hogy: „ANYA!”. Hogy csak egyszer ehessem meg a kajám úgy, hogy nem kell százszor is felállnom. Amikor ilyen elképesztő igényeim vannak, hogy csak egyszer szeretnék egyedül lenni a wc-n! Csak egyetlen egyszer. Amikor nem tudom hogy kínomban nevessek, vagy sírjak? Vagy amikor végre kimozdulunk valahova és a gyerekeknek sikerül ronggyá égetnie. És még sorolhatnám. Hát igen, vannak ilyen napok.

De tanultam is tőlük, általuk. Méghozzá rengeteg mindent még saját magamról is. Elég durva önismereti kurzus!

Például, hogy mennyi mindenre vagyok még képes. Nem is gondoltam volna, hogy elbírom a fél lakást egy kézzel, amíg a másikban a gyerkőcöt cipelem. Vagy hogy tudok fél kézzel palacsintát sütni, mert az én kis mézes mazsolámnak anyához bújós kedve van és ha lerakom, üvölt. Vagy hogy ezer fele is tudok figyelni, miközben a dolgomat végzem. Ahogy azt sem tudtam, hogy hónapokig is bírom napi pár óra alvással. Bár a tükör akkoriban nem volt a barátom! És azt sem tudtam, hogy mennyi tartalék energiám van. Hogy bármennyire fáradt vagyok, vagy fáj valamim, megyek tovább és csinálom a dolgom. Sokkal erősebb, keményebb lettem!

Arra sem emlékszem, hogy a gyerekek születése előtt, mikor bambultam utoljára órákig egy zöld színű kukacot, vagy egy pici virágot. Mikor csodálkoztam rá arra, hogy mennyi apró szépség vesz körül. Mikor fújtam utoljára buborékot. Vagy hogy mikor szánkóztam utoljára. Mikor örültem a hónak, vagy vártam ennyire a karácsonyt? Tojást sem festettem ezer éve és nem is gyurmáztam. Ugrálókötél is valamikor az általános iskolában volt a kezemben. Az meg nem éppen most volt.

Hogy ennyire fogok, tudok ragaszkodni valakihez. Hogy ennyire lehet szeretni valakit. Sőt, az hogy „szeret”, nem is fejezi ki eléggé amit irántuk érzek. És mindegy mennyien vannak, ugyanúgy érzek mindnyájuk iránt. Hogy ennyi és ilyen mély érzelmekre is képes vagyok. Hogy ennyire lehet aggódni, félteni valakit.

Hogy egy nap velük, felér egy érzelmi hullámvasúttal. Mert az egyik pillanatban még kis cukormókus, bújós, puszilkodós kiscica, a következőben meg egy visítós hárpia és fogalmam nincsen néha, hogy mégis mi lehet a baja? Mi változott abban a fél pillanatban, hogy totál átfordultunk negatívba?

Azt sem tudtam előttük, hogy család és gyerekfüggő vagyok és hogy a világon nincsen szebb annál, amikor azt sutyorogja a fülembe, hogy: „Anya, szeretlek!” Nem is gondoltam volna, hogy tudok picsogni azon, hogy először mászik, felül, vagy megteszi az első lépéseit. Vagy hogy nem fér el a szívem a helyén, amikor elballag az oviból, megtanul biciklizni, vagy hazahozza az első oklevelét.

Őszintén szólva a gyerekeink előtt, még a hideg is kirázott a maszatos, hisztis gyerkőcöktől. Ha tudtam, messzire elkerültem őket!

Mióta megszületett a legnagyobb, elég sok minden van, amit átértékeltem az életemben. Van, ami régen fontos volt, most meg abszolút nem számít már.

Miattuk szól az anyák napja rólam is, miattuk vagyok az, aki vagyok. Millió dolgot kaptam tőlük, millió boldog, megismételhetetlen pillanatot, amit soha nem felejtek el. Imádom őket és köszönöm hogy itt vannak nekünk.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 

 0
Tovább

A bajor munkamorál

Ha már megünnepeltük a munkát kedden.

Erről azért érdemes írni, mert egészen más mint otthon.

Azt mondják külföldön a magyarokról, hogy mindig stresszelnek valamin és nem igazán kedvesek. Hogy lehet ez? Erre egyszerű a válasz. Mert szinte kizsigerelik az embert. Mert bármit csinálsz, bárhogyan erőlködsz, az biztos nem jó. Nincs olyan, hogy: „te most szuper munkát végeztél, köszönöm.” Hallott már valaki ilyet a főnökétől? Sőt, igazából akármennyit dolgozol, az mindig kevés.

Nálunk volt olyan, hogy a férjem reggel 7 körül indult el otthonról és este 8-9 óra volt mire hazaért. Éjfélkor még papírmunkázott, hétvégén meg a főnöknek és a családjának kellett kisebb – nagyobb szívességeket tennie. Persze meg sem köszönte, mert az neki járt! De volt olyan is, hogy ő legyen hálás, amiért nála dolgozhat. Azért ez egy kicsit túlzás nem? A férjem persze mindig megcsinálta, mert azt gondolta, hogy ezt a főnöke is észreveszi és értékeli. Hát, apuka volt az első, akit lapátra tett. A többiek ugyanis jóval szenvtelenebbek voltak, nagyobb szájjal, ezért őket nem merte kirúgni. Szóval NEM érte meg!

Amikor itt elkezdett dolgozni, még kiközvetített emberke volt félpénzért. De az első héten több dicséretet kapott, mint otthon sok év alatt. Nem is értette. Aztán kiderült, hogy amit ő egy nap alatt megcsinált, azt előtte egy pasi nem tudta másfél hét alatt sem.

Sajnos gyorsan eltelt az a pár hét, elvégezte a munkát amire kérték és vége. Egy korrekt, segítőkész magánvállalkozóhoz került. Semmi gond nem volt sem a fizetéssel, sem a bejelentéssel. Azt mondta a pasi, „nem éri meg sumákolni, mert ha bukta van, az nagyon csúnyán fizetős.” Itt a németek nem rizikóznak ilyenekkel. Amíg itt dolgozott, felhívták az első munkahelyről, hogy: „nagyon meg voltak vele elégedve, szeretnék ha náluk dolgozna teljes munkaidőben.”

Kilenc órát van bent, abból egy az ebédszünet. Reggel 8 – délután 5-ig. Több mint öt éve van már a cégnél. Itt általában KÉRNEK, nem parancsolnak. Megköszönnek dolgokat. Soha nem kapkodnak. Ha nagyon sürgős meló van, akkor általában apa az aki bent marad, csinálja, túlórázik, hogy kész legyen a munka. A német kollégái elintézik annyival, hogy úgysem lesz meg, ennyi idő alatt nem lehet megcsinálni. Ezért eleve el sem kezdik! Az a biztos. Pedig fizetik a túlórát.

Ha konfliktus van, le kell ülni mint az oviban és megbeszélni. Ha szépen nem megy, akkor mondják, hogy márpedig meg kell oldani! Ha jó az idő, előfordul hogy az erkélyen grilleznek. Külön kaptak a felszerelésre pénzt a cégtől. A farsangot például, fánkkal ünnepelték. Itt ez szokás. Vannak kollégák, akik söröznek bent munkaidőben. Épp most volt belőle balhé, hogy a villanyszerelők iszogattak ebédidőben. Na az mondjuk, nem éppen jó ötlet szerintem. Nemrég derült ki például az is, hogy ha gyereket visz orvoshoz vizsgálatra, vagy betegség miatt itthon marad vele, apának is jár 10 nap orvosi igazolással. Náluk, mivel ügyeletet is kell tartani, a céges telefon és laptop alap juttatás. Évente 2x jár jutalék. De volt már olyan, hogy kevesebbet kaptak annál, mint ami járt volna. Van olyan melóhely, ahol még nyaralásra is adnak pénzt, vagy éppen az ünnepekre. Apáéknál ez nincs. Munkaruha viszont jár. Előfordult egyszer olyan, hogy bérelt a cég asztalt az Oktoberfesten. Az viszont fura, hogy ha sörfesztivál van, nem gáz ha valakinek másnap van. De azt még a foci vb-nél is elnézik, hogy fáradt vagy, vagy másnapos.

Itt nem kell előre ledolgozni, meg utólag ide-oda dolgozni, hogy hosszú hétvége legyen. A gyerekeket meg végképp nem szívatják a szombati sulival emiatt. Aznap nincs meló, amikorra esik az ünnep! Ha az éppen kedd, vagy csütörtök, akkor aznap nem kell menni. Nem bonyolítják túl a dolgokat. És a bajoroknál van a legtöbb munkaszüneti nap. A vasárnap pedig abszolút tabu. Akkor nincs nyitva bolt, csak maximum egy-két elvetemült pékség, meg a benzinkutak. De még itthon sem lehet hangoskodni. Játszótér is, déltől – 15- óráig tilos! Szieszta van!

A kedvencem egyébként, hogy itt hétfőn elég lassan indul az élet. Azt nem igen szeretik a németek. A kedd már elmegy. Szerdán délután, embert nem lehet találni sehol. Az már mégis csak a hét közepe, kezdenek fáradni. Szerdán délután például nincs orvosi rendelés a legtöbb helyen és nincs hivatal sem nyitva. Csütörtök már nyögve nyelős, azért az már csak a hét vége fele van, senki nem akar dolgozni. Péntek délután megint nem lehet semmit elintézni. Orvos szintén nincs, mint szerdán. És a munkaidő vége előtt 10 perccel, már nem igen állnak veled szóba.

A másik, hogy itt decemberbenKarácsonyi postázási stressz” van! Erre hivatkoznak elég sok helyen, ha haladni szeretnél valahova. Az ünnepre készülnek egész hónapban, senki sem akar dolgozni. És a január is elég nehezen indul. Az ünnepek után el vannak szokva a melótól. Augusztusban pedig kiürül a város. Iskolaszünet van, mindenki elutazik. Suliszünetekben egyébként elég sokan vannak szabin, még orvosok is. De olyankor még a gyerekedzéseket sem tartják meg.

Azt is írtam már, hogy a hivatalból a sürgős levél 7 hét alatt ért ide! De volt olyan, hogy adóbevalláshoz kértünk igazolást még év elején és szeptemberben jött meg! Szóval nem kapkodnak. A hivatalnokokról, meg a lustaságukról már írtam a jogsis posztomban is. Nekem az oviban szóltak be állandóan, hogy: „ Nincs időm?” Nincs! Mert itt amúgy mindenki ráér. Minket meg pont ez zavar, hogy hiába akarsz elintézni, megoldani valamit, egyszerűen nem lehet. Meggondolják ezerszer is, hogy csinálják, vagy ne. A férjemnek volt egy kollégája aki a semmittevésből űzött sportot. Naponta kb. egy órát ha dolgozott, amúgy meg bujkált valahol. És ezért fizetés járt neki. Bár itt a munkavállalónak elég durva jogai vannak, szóval nem egyszerű megszabadulni tőlük, bármilyen alkalmatlanok a feladatra. Pont az ellentéte a magyarnak.

Na de azért „nem minden arany ami fénylik!” itt sem, lehet hallani durva munkahelyekről is. Például volt ismerős, aki a postánál dolgozott. Ott azért egész más körülmények vannak. Rengeteg meló, kevés fizetés. Van ilyen is, olyan is.

Összességében azért korrektebb mint otthon.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Honnan tudod?

Nem véletlenül jutott ez most eszembe.

Én is, mint mindenki más, rengeteg dolgot éltem már át. Jót, rosszat egyaránt. És persze ezeket megosztottam a családommal, barátaimmal, ismerősökkel. Meglepődtem, amikor azt a választ kaptam, hogy – Jajj, nekem ne mond, tudom milyen az! Mondták ezt olyanok, akikről tudom, hogy soha, de soha nem voltak még hasonló szituációban sem! Na de akkor mégis honnan tudja? Ha nem tudja, miért mondja? Miért degradálja le egy másik ember érzéseit azzal, hogy ő aztán tudja milyen, amikor fogalma sincs!

De még ha volt is hasonló helyzetben, honnan tudja, hogy én is ugyanúgy élem meg, ugyanúgy érzem magam, vagy ugyanúgy dolgozom fel mint ő? Nem vagyunk egyformák. Van aki könnyen túlteszi magát még komolyabb helyzeteken is, van aki egy kisebb problémába is képes beleroppanni. Én csak arról tudok véleményt mondani amit már átéltem, kipróbáltam, amit már megtapasztaltam. Másról nem.

Például milyen érzés volt, amikor hosszú évek könyörgése után, azt mondták a szüleim, hogy hamarosan testvérem születik. És milyen volt, amikor először megláttam. :) Emlékszem rá, mert már elég nagy voltam hozzá. Emlékszem mennyit vigyáztam rá, vittem magammal mindenhova. Vagy milyen érzés, amikor évekig szekáltak a konyhás nénik, meg az összes rokonom egy fiú miatt, akinek tetszettem. Utáltam az egészet. Milyen, amikor új sulit kezdtem, vagy milyen volt beköltözni a kollégiumba. Azt is tudom, mennyire fájt amikor eltört a lábam és milyen volt amikor mankóval tudtam csak közlekedni. Tudom milyen rossz volt évekig hallgatni, amikor a szüleim veszekedtek. És emlékszem arra is, amikor szétköltöztek, majd elváltak. Tudom milyen, amikor széthullott a világom és csak lógtam a levegőben. Vagy milyen érzés szembesülni vele, hogy egyikőjüknek sem kellek. Azt sem felejtem el soha hogy milyen volt, amikor megláttam az anyám a szomszéd fiú ölében vigyorogni. Amikor úgy éreztem, mentem szétnyílik a talaj a lábaim alatt. Vagy amikor a tesóm közölte velem az utca közepén, hogy ők elköltöznek a mamához, én meg menjek ahová akarok! Vagy milyen érzés volt, amikor az anyám meglátott, aztán hátat fordított a buszon. Ezeket ismerem, átéltem.

De nem tudom milyen lehet például főnyereményt nyerni a lottón? Vagy soha nem láttam még élőben a sarki fényeket. Nem jártam még Új-Zélandon, sem Dél-Amerikában. Fogalmam sincs milyen lehet Alaszkában a tél, mert még nem próbáltam soha. Persze, láttam képeket, na de az ugyanaz szerinted? Fogalmam sincs, milyen lehet úszni, mert nem tudok. Bár ebben nagy szerepe van az unokatesómnak, aki rendszeresen borított bele a vízbe kiskoromban. Ezért tudom azt is, milyen fuldokolni.

Nem tudom milyen lehet ennyi idősen gyerek nélkül élni. És azt sem tudom, milyen lehet éveket várni arra, hogy végre pozitív legyen a teszt. De azt tudom, milyen amikor úgy lesz két csíkos, hogy egyáltalán nem akartam hogy az legyen. És tudom milyen, amikor vártam és örültem is neki hogy összejött a baba. Tudom milyen állapotosnak lenni, vagy gyermeket szülni. Milyen volt amikor végre a karomban tartottam. Emlékszem milyen volt az illatuk és milyen hallgatni ahogy itt szuszog a karjaimban. Vagy milyen érzés amikor azt mondja „anya szeretlek”. Milyen érzés aggódni érte, félteni. Milyen amikor a kruppos gyerekem alig kap levegőt és már fogalmam sincs, hogy még mit csináljak vele hogy jobban legyen, mert már mindent megtettem amit lehetett. De azt is tudom, milyen amikor boldog és milyen vele együtt örülni. Meg azt is tudom milyen, amikor az őrületbe kergetnek. Amikor milliárdszor mondom el ugyanazt, mégsem megy! Tudom milyen rokon gyerekre, vagy a tesókra vigyázni. Sokszor utáltam és állati szívásnak gondoltam. Miattuk mondtam hogy nekem nem kell soha. Aztán megtapasztaltam hogy milyen a sajátom és nyugodt szívvel mondhatom, hogy ég és föld a különbség!

Tudom milyen az igazi nagy szerelem. Milyen amikor megtalálod a párod. Milyen érzés volt amikor megkérte a kezem, és milyen amikor „ezer” év után azt mondja – házasodjunk össze! - azok után, hogy pont ő nem akarta soha. Azt is tudom milyen érte aggódni, milyen amikor beteg, vagy fáj valamilye, vagy milyen arra várni, hogy felébredjen a műtét után. Tudom milyen nélküle élni hónapokon át. Várni hogy jöjjön végre, hogy átöleljen, hogy újra érezzem az illatát. Tudom milyen az arca, amikor ő aggódik értem. Meg arra is tisztán emlékszem, milyen volt amikor anyóska a torkomat szorongatva rikácsolta, hogy „te vagy a sátán és most megszabadítom tőled a világot!” Mindezt a gyerekeim szeme láttára.

Azt is tudom milyen, amikor a doktornő sajnálkozó arccal mondja, hogy - nagyon sajnálom, maga még olyan fiatal! És itt a sok kisgyereke is. Ráadásul pont most volt egy másik ilyen anyuka is. Borzasztó ez! - aztán a kezedbe nyomja a beutalót az onkológiára. Milyen heteket várni az időpontra, aztán meg az ajtó előtt ücsörögni, hogy végre sorra kerülj. Közben persze eltervezed a család egész életét, A – és B – tervvel is, mert ki tudja mi lesz? És azt is tudom milyen, amikor az orvos azt mondja, hogy - semmi gond nincsen. Pár hét és rendbe jössz, ez valami más nyavalya!

Tudom milyen elveszíteni azt, akit szeretsz. Végignézni, ahogy leépül. Pont az az ember, akiről el sem tudtad képzelni hogy beteg lehet. Soha nem láttam betegnek. Soha nem panaszkodott.

Szóval úgy gondolom, hogy mindenki maga tudja hogy mit érez. Mi az amire vágyik, mi az, ami neki fontos, hogy miről gondolja hogy lemarad, vagy nem. Ezt rajta kívül senki más nem érezheti és nem tudja!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 0
Tovább

Mikorra lesz ebből így jogsi?

A hivatalok soha nem a gyorsaságukról voltak híresek, na de azért ez már túlzás!

Többször említettem, hogy jó pár éve élünk itt, Münchenben. Meg is fordultunk már többször a hivatalban és tapasztaltuk, hogy vannak különbségek az otthonihoz képest. Van amivel nem variálnak annyit, meg olyan is, amibe beleőszülsz mire el lehet intézni. A családi pótlékot mire megkaptuk, az körülbelül 7 hónap volt. De abban a több mint 3 hónapos magyar ügyintézés is benne van. Az első lakcímbejelentésnél például, csak a címet kérte a pasi és kész. A másodiknál már kérték a szerződést is.

Itt egyébként a közalkalmazottakról vannak meredek viccek, nem a rendőrökről, mint otthon. Ha valaki látta például a Zootropolis című mesét, szerintem megmaradt az emlékezetében a lajhár és annak a gyorsnak semmiképp sem nevezhető tempója. Ha nem láttad, legalább azt a részt érdemes megnézni. :) Nézni mondjuk sokkal viccesebb, mint átélni!

Amikor nyáron otthon voltunk, kicseréltem az összes okmányom, mert felvettem a férjem nevét. Erre leginkább azért volt szükség, mert meguntam hogy mindig el kellett itt magyaráznom, hogy: - Igen, házasok vagyunk, csak nem vettem fel a nevét!

- De miért nem?

- Csak!

Nekik ez totál érthetetlen volt.

Persze nem mondta nekem senki otthon, hogy sokkal egyszerűbb ha a jogosítványom is cserélem, mivel még érvényes volt, így az orvosi sem kellett volna hozzá. Akkor említette meg az ügyintéző hogy elbénáztam, amikor átvettem a többit készen. Mit mondjak, eszembe jutott pár keresetlen szó. Pedig még beszéltük is a csajjal, akinél voltam először, hogy mi legyen a jogsival? Igaz hogy érvényes, de átírassam a nevem azon is? Át lehet egyáltalán a lejárati idő előtt? Mit csináljak? Nem szólt semmit!

De ami a vicc, hogy megbeszéltük azt is, hogy külföldön élek, hogy majd akkor egy év múlva találkozunk, mert ballaghatok vissza a jogsi miatt, mégsem mondta a lényeget!

Ami pedig ez lett volna: Ha külföldön élsz két évnél hosszabb ideje, akkor az adott országban kell jogosítványt igényelni, hosszabbítani. (az összes infót a témában, itt olvashatod!) Én megmondom őszintén, fogalmam sem volt róla. Azt gondoltam, ha a személyim otthon kell csináltatni, ( vagy nagykövetségen is lehet) akkor a jogsit is. Még az itt élő magyarok sem beszéltek róla soha. Lehet hogy ők sem tudják? Azt már hallottam, hogy ha német jogosítványa van valakinek, akkor az örök élet. DE! Magát az okmányt, akkor is cserélni kell.

Ami most érdekes, az az, hogy a férjem ma telefonált az itteni illetékes hivatalba, hogy szeretné a jogosítványát meghosszabbíttatni. A neten nem talált meg minden infót és az időpontra is elég távoli dátum jött ki, ráadásul olyan lehetőség nem is volt, ami neki kellett volna hozzá. Azt hitte, hogy nincs még elkésve, mert egy bő hónap múlva jár le. Kérdezte, hogy hogy működik itt az egész, mennyi idő, mennyi az ára, mi kell hozzá, stb.

Erre közli a csajszi, hogy igen, JÚNIUSRA van időpont, online lehet csak foglalni! Azért ezen meglepődött a párom rendesen. Csak időponttal lehet menni ugyanis. Vagy még a másik lehetőség, hogy MINDEN reggel betelefonál, hogy esetleg van-e szabad hely? Hátha lesz akkora mázlija, hogy abból a három időpontból, amit egy nap pluszban kiosztanak, az övé lesz az egyik. Már ha nem lesz folyamatosan foglalt a telefon.

Az egész városban persze csak és kizárólag egyetlen helyen lehet intézni, amit egyébként Berlinben fognak elkészíteni. Természetesen azt is CSAK Berlinben csinálják az egész országban, pedig azért a németek jóval többen vannak mint a magyarok. Na de hova kapkodjanak? Ezért 3-4 hét mire elkészül! Szóval már megint bukta a dolog. Még ha be is jut júniusban, akkor is csak júliusra lesz meg a jogsija! Azért az nem gyenge szerintem. Ilyenkor mindig emlegetjük, hogy tényleg milyen „precíz” ez az ország és milyen jól működik minden.

Kell még vinni fényképet hozzá, nyilván az okmányaidat, meg 24€ -t. Ha azt szeretnéd hogy pár nap alatt elkészüljön, mert azért kiderült hogy lehet olyat is, akkor plusz 20€ - ba kerül a történet. Ja és ahhoz is külön időpont kell hogy átvedd, mert nem küldik ki címre!

Na, gondolta apuka, - „Nem szúrtok ki velem!” - megnézte hogy hol van legközelebb a városon kívül hivatal, majd gyorsan fel is hívta. Azt hitte, lehet úgy mint nálunk otthon, hogy bárhol intézheted. Elég rendes volt a nő, mondta hogy ott bizony van hely, akár azonnal is, de nem tudja megcsinálni. Méghozzá azért nem, mert ő nem látja a müncheniek adatait. Szóval megint csak pofára esés.

Azért azt ne mondja senki, hogy ez egy ekkora nagy valami, hogy csak így lehet megoldani! Még csak nem is az utolsó pillanatban vagyunk. Otthon ez még bőven időben lenne! Itt meg…… Minden minimum 3-6 hónapig tart!

Annyi előnye van csak, hogy nem kell orvosi hozzá, csak 50 éves kor felett. Őszintén szólva, azt sem tudom hogy otthon minek kell, a pénzlehúzáson kívül? Mert abból hogy elmondom azt a három számot a falról, meg megmérik a vérnyomáson, mi derül ki? Mert az nem hogy alkalmas vagyok-e autóvezetésre! Olyan, mintha nem is csinálnának semmit. Hallottam olyat, hogy a bácsi megtanulta kívülről a számokat, úgy kapott orvosit!

Azért ez most így izgis lesz, mivel a férjem minden nap autóval jár, neki szüksége van a jogsijára. Gondolom a rendőrt nem igazán érdekli ha véletlen megállítja, hogy mikorra van időpontja a cserére, meg mennyi idő múlva lesz kész az új kártya. Most az maradt, hogy minden reggel stresszeli őket telefonon, vagy mégis beül és kivárja a sort. Már ha el nem zavarják onnan.

Nem tudom ki hogy van vele, de azért ennél jóval egyszerűbb otthon egy ilyet megoldani.

Folyt. köv. a fejleményekről.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Kell a szemüveg vagy sem?

Azt gondolná az ember, hogy ez nem is kérdés. Ugye? Pedig mégis az!

Ott hagytam abba, hogy a januári időpontra vártunk. A gyerkőc azóta sem panaszkodott, egyszer nem mondta hogy fáj a feje, vagy hogy bármi gond lenne. Talán egyszer könnyezett a szeme, amikor hosszabb ideig babrált egy játékkal.

A szemésznél megint azzal kezdtük, hogy az asszisztens megcsinálta előre a szemnyomás mérést, ami magas lett. Amelyikben először méri mindig alacsonyabb, a másikban meg magasabb. Érdekes…… A doktor úrnak megint nem tetszett az eredmény. Volt még egy – két vizsgálat, semmi extra, csak a szokásos. A legvégén fordult oda hozzám az orvos, mintha apa ott sem lenne és közölte hogy most már nem szabad tovább várni, menni kell a szemklinikára! Na, ezen azért be is rágtam, mivel eddig sem mi halogattuk, hanem ő. De persze úgy volt előadva az egész, mintha mi nem akartuk volna komolyabban megnézetni a gyereket. Mi már az első alkalom után is kikértük másik orvos véleményét is, amiről tudott a dokink, szóval ez itt elég fura volt. A lényeg, hogy szemklinika, minél hamarabb! Azért az időpontokkal itt sem nagyon kapkodnak. Az a „hamar”, két hónap lett. Március második felére kaptunk időpontot. Addig azért volt stressz bőven.

A szemészeten HÁROMSZOR kellett sorban állni a bejelentkezéshez. Igen, háromszor! Röhögtük hogy tuti azért, hogy hátha menet közben meggondolja magát az ember, vagy mire sorra kerül, meg is gyógyul a szeme. A folyosón egyébként a világ minden országából voltak emberek.

Még hogy Németország…..  Vicc az egész.

Természetesen csak azon az ajtón nem hívtak be embert, ahova mi vártunk. Akik utánunk jöttek, már régen haza is értek, mi még mindig a folyosón ücsörögtünk. Ez csak ezért volt izgi, mert mindenképpen szerettem volna hazaérni, mire a gyerekek végeznek a suliban.

A doktor úr egy elég fiatalka pasas volt. Hozzánk nem is szólt egy szót sem, csak a fiunkkal beszélt. Kérdezte hogy sulis-e már és ismeri-e a számokat? Nem iskolás és nem vagyok benne biztos, hogy minden számot jól ismer, főleg németül, de mégis számokat mutatott neki!? Ő is mért szemnyomást, de nem csak a levegős technikával. Arra azt mondta, hogy teljesen normális az érték. Valószínű, hogy a természetes reflex miatt volt mindig magas! A szemfenéken látott még eltérést, de szerinte azzal sem kell semmit csinálni, nem vészes a helyzet.

Ami érdekes volt, hogy kétszer is kapott pupillatágítót a legény, ami még napokkal később is hatott. Már a klinikán érdeklődtünk hogy ilyenkor mi van? Naná hogy senki nem tudott semmit.

Ami viszont rosszul esett, hogy a doki szerint szemüveg kell! És a szaruhártya is vastagabb. Egyrészt örülök, hogy a szemnyomással nincs gond, nem is kellett volna miatta aggódni. Ez tényleg szuper hír! Viszont a szemüveg….. Éppen sulikezdés előtt vagyunk. A fiam néha olyan kis esetlen tud lenni. Mit fog ő kezdeni egy szemüveggel? Főleg a suliban? Hogy fog tudni vigyázni rá? Meg egyáltalán? Nálunk a családban még a felnőttek közt sem nagyon van szemüveges, nemhogy a gyerekek között! Ez nagyon új szitu nekünk.

Abban maradtunk apával, hogy este ha végzett a munkában, megkérdezzük az optikusokat is. Mégiscsak többet láttak ilyet mint mi.

Érdekes kör lett, mert 3 optikusból, mindhárom mást mondott. Volt aki szerint ez nagyon kicsi dioptria, erre még nem kell szemüveg. A másik azonnal ránk akart tukmálni mindent, még külön napszemüveget is. A harmadik szerint gyerekeknél hónapról – hónapra változnak az értékek, nem kell vele sietni, kinőheti. Ezek után hogy döntsünk?! Itt egyébként a szemüveg árából valamennyit fizet a biztosító és vannak ingyen keretek is, mert ugye a lencse a lényeg. Volt ahol 8 nap alatt készül el, volt ahol egy óra alatt. Apuka azt mondta a végén, hogy a dokink még nem akart szemüveget adni, várjunk vele. Én teljesen tanácstalan voltam. Nem látok a fiam helyett, fogalmam sincs hogy most mi van? Másnap reggel kérdeztem ki a gyereket, akkor mondta, hogy talán az egyik szeme kicsit homályosabb, de nem tudja. Arra gondoltam, kérdezzünk meg másik szemorvost is. Beszéljük át az egészet alaposan. Mert itt a doki nem igazán volt partner ebben. Úgyis készültünk haza, keressünk magánrendelést. Több helyre is írtam és még aznap vissza is hívott egy csaj. Csodálkoztam. Még ő mondta, hogy mindenképpen keres nekünk egy helyet. Teljesen ledöbbentem rajta. A helyszínen derült ki, hogy miért volt ennyire segítőkész.

Mert otthon képesek már arra is, hogy pénzért adnak időpontot a sima ambuláns rendelésre. Ráadásul nem kevésért ám, tizenötezer forint lett volna! Ez persze csak akkor lett világos, amikor rohantunk az időpontra. ELŐRE kellett volna fizetni, de mákom volt, mivel ült bent egy másik „versenyző” ezért mondta a pasi, hogy menjünk gyorsan, nehogy elkéssünk. Akkor mondta, hogy szemklinika! Tessék? Meg is lepődtem, mert magánrendelésről volt szó. Erre bemegyünk, várunk, csak várunk és semmi. A doki másfél órával később került elő, akkor jött ki a nagyon „kedves” asszisztens és kérdezte hogy mi minek ülünk ott? Még csak be sem voltunk írva a névsorba! Na meg persze fogalmuk sincs, hogy így, hogy fizetősek vagyunk, velünk mit kéne csinálni? Adjam oda az összes okmányát a gyerkőcnek. De miért is? Na ott már lilult a fejem! Azért annyi pénzért, minimum V.I.P. -s ellátást várok, ez viszont erősen nevetséges! Mikor visszajött a csaj, már a tarifa is magasabb lett. Húszezernél tartottunk. Még ő volt felháborodva, hogy mások három hónapot várnak időpontra. Mintha az normális lenne. Mi pont azért kerestünk magánrendelést, hogy amíg otthon vagyunk, ezt el tudjuk intézni! Mondtuk hogy bocsi, de mi nem erre jöttünk, magánrendelésről volt szó, ez viszont nem is hasonlít rá.

Otthon is beszéltünk még optikusokkal, naná hogy ott is mindenki mást mondott. Így hogy döntsön az ember JÓL? Végül sikerült bejutni egy igazi magánrendelésre, hétezerért. A doktornő nem volt éppen kedves, de meg tudtuk beszélni korrekt módon az egész történetet. Szerinte szemüvegesnek lenni nem betegség. Nem! De egy olyan állapot, amit senki nem akar és nem szeret!
Arra jutottunk, hogy amíg jó a látásélesség és nincs semmilyen panasza, nem kell a szemüveg. Mindenkinek van valamilyen eltérés a szemében, nincs olyan hogy tökéletes, nulla dioptriás. De a kisebb eltéréseket a szem tudja korrigálni. Amíg nincs panasz, nincs vele teendő. Ezt már három orvos mondta a négyből, úgyhogy ebben maradtunk.

Annak örülök, hogy végre vége ennek az egésznek. Ha gond lenne, akkor szemüveg és kész. Na de az, hogy otthon már pénzért is csak ilyen ellátást lehet kapni! Majdnem tripla áron ülhetek a sima rendelésen órákon át, ahol a többiek elől veszik el a helyet ……. Ennél már nincs lejjebb!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Új Istent imádunk!

Sajnos igen. Pedig nem Isten, csak egy eszköz. Vagy lehet hogy ezt nem tudja mindenki? És vajon hogyan és miért jutottunk idáig? Én sem tudom a választ. De ha tudnám, vajon mi változna tőle?

Előtte fel sem tűnt. Sokáig nem foglalkoztatott a dolog és soha nem tekintettem rá másként, mint ami. Egy darab papír! Csak amikor az exemmel annak idején összeköltöztünk.

Előtte sem volt teljesen normális csóró, de ami utána jött…. Az volt a legkedvencebb elfoglaltsága, hogy a szekrény előtt állva, oda – vissza számolta a PÉNZT! Más bélyeget gyűjt, rajzol, fest, esetleg horgászik, vagy mit tudom én…. Ő nem. Ő csak állt csillogó szemekkel és számolgatta a lóvét. Teljesen bele volt zizzenve szegény. Bármit és bárkit eladott volna, csakhogy még több legyen. Engem is! Egyébként elképesztő módon tud spórolni, ha valaki szeretné, tőle aztán meg lehet tanulni! :) Emlékszem gyereket sem akart, mert az aztán „rengeteg pénzbe kerül és semmi haszna nincsen!” Az volt az a pillanat, amikor hirtelen felszáll a köd és úgy látod a párod, ahogy előtte nem. És jön a kérdés, hogy ki a frász ez és mit keresek mellette? Szakítottam vele. Bár sokkal hamarabb kellett volna! Pedig megvolt a lakás felújítva, volt pénz is és éppen autót akart venni. Rajtam múlt hogy maradok-e? De nekem más volt fontos. Én arra vágytam hogy szeressenek, hogy én is értékes legyek valakinek, hogy valaki azt mondja egyszer a nyakamba csimpaszkodva hogy – ANYA! Nekem szeretet, szerelem nélkül nem ment. Én már csak ilyen maradi vagyok!

Ennek már több mint tizenöt éve. Azóta sokat változott a világ. És úgy tűnik nekem, hogy a hülyeség sajnos ragadós. Egyre inkább ez a fajta őrület, mánia, keríti hatalmába az embereket. Ez az, amiből soha, semennyi nem elég. Ha sok van, még több kell! Ha a pénzről van szó, nincsenek barátok, nincs rokon, család, eltűnnek az emberi értékek, csak a görcsös mindenáron többet akarás marad! Mindig mindenből az újabb, a nagyobb, ha nagy van akkor még nagyobb kell. Még drágább, még márkásabb, még menőbb, amivel lehet villogni, amivel ki lehet tűnni a tömegből. Jól megmutatni a szomszédnak, a rokonoknak, mindenkinek. No meg persze ki lehet posztolni hogy minél többen lássák, hogy erre is futja! És ezért sajnos sokan, sok mindent adnak fel. Néha saját magukat is. Tetszik, amikor a tatika megjelenik az oldalán a kis 20 éves barinővel. Persze „tiszta szerelem” az övék. Mi más lenne? A pénzes zsák vett magának egy állandó szoba prostit, állati sok pénzért. A nők pedig nem is szégyenlik, mert van az a pénz….. Nem kell a rendes, a kedves, aki tiszta szívből szeret és bármit megtenne érted, mert vékony a bukszája, béna a kocsija. Ha van egyáltalán autó a feneke alatt.

És természetesen már a gyerekek is ezt látják, ebben nőnek fel. Már az oviban sem lehet gagyi cuccban homokozni, meg a sárban hemperegni, mert az gáz. Na de kinek? Mert a gyereket ez pont nem érdekli, csak az ostoba szülőket! Viszont a kicsik hallják otthon, amikor a „csóró” cuccos kis pajtásról beszélget anya meg apa. Amit másnap azonnal el is mesél az óvónéninek.

Ahogy nőnek a gyerekek, úgy nőnek az igények is. Nem elég drága, márkás a cipő, a nadrág, a kabát meg végképp. Meg kell venni, még ha kajára nem is marad, mert kinézik a többiek az osztályból. Nem elég okos a telefon sem, mindig másik kell, még akkor is ha tök hülyék hozzá, mert ha előkerül a zsebből és meglátja valaki hogy nem a legújabb, megint égés van. Minden és mindenki lecserélhető! Nincs olyan hogy azért veszem fel, mert kényelmes és szeretem, jól áll rajtam és passzol hozzám. Azért kell megvenni, hordani, mert trendi. Még akkor is, ha nem áll jól és utálom.

Nem számít ki milyen alpári, vagy otromba, esetleg buta mint a tök és nem ért semmihez, ha sok pénze van, rögtön menő lesz. Főleg ha még a tv-ben is mutatták. Az sem baj ha csak véletlen szaladt bele a képbe. Azonnal lepik mint a legyek a sz.rt. Körbezümmögik, reménykedve egy – két kóbor morzsában. Mindenki körülötte sündörög, népszerű lesz, jön a popsinyalás, meg a rajongó libasereg. Mert minél vastagabb a buksza, annál szebb lesz az illető a csajok körében is, még akkor is, ha ronda mint a bűn! A nők sem maradnak ki a buliból azért. Ha semmi mást nem tud villantani, akkor kipakolja magát. Van aki beéri egy rakás nyálcsorgatós pasival is. A lényeg hogy meglegyen a napi lájk mennyiség, amitől elképesztő nagy valakinek képzelheti magát. Mindig jókat mosolygok, amikor azt látom, hogy az emberek képesek az ilyen illetőknek még a lába nyomát is fényesre nyalni, mert azt hiszik, ha jól hízelegnek, majd nekik is jut a pénzéből. De ha minden s.ggnyalónak osztanának belőle, nekik mi maradna?

Bármerre nézel, ezt látod. Minden erről szól. Legyen sok, még több. Meg azt, hogy aki a zsíros bödön közelébe kerül, előbb, vagy utóbb, de belenyúl! Tövig.

Sajnos most már mindennek ára van. Mindenen ott az ár címke.

De jó ez így? Tényleg megéri? Vajon akinek olyan sok van, boldogabb tőle? Tudja élvezni, vagy állandóan azon retteg, hogy mi lesz ha elfogy, vagy elveszíti? És vajon ezek az emberek mennyire gondolkodnak előre? Ha mindent ez alá rendelnek, vajon eszükbe jut néha, hogy mi lesz velük 10 – 20 év múlva? Lesz-e valaki, akit érdekel a sorsuk? Lesz aki tiszta szeretetből marad mellettük? Vagy csak fizetésért? Törődnek-e a gyerekeikkel, a családjukkal igazán, őszintén? Vagy csak addig, amíg szétosztják a zsebpénzt? Szeretetet, családot és barátokat nem lehet venni! És mindegy mennyit "gereblyézett" össze valaki, a legvégén úgyis ugyanoda kerülünk mindannyian. Vagy így, vagy úgy. 

Minden ember más, mindenkinek más az értékrendje, ez nyilvánvaló. De szerintem átgázolni mindenkin azért hogy több legyen, nem éri meg.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 0
Tovább

A sziámi harcos hal

                                                Mint egy gyönyörű, tüzes, forró vérű senorita!

Nem éppen tegnapi, de egy elég vicces történet.

Azt már említettem, hogy vannak halaink. Arany halakkal kezdtük, egy egész kicsi akváriummal. Ahogy azok a halacskák feladták, úgy gondoltuk be is fejeztük, nem kell több. A gyerekek nagyon sajnálták őket, sokáig sírtak miattuk. Még rendes temetést is kellett tartani.

Addig-addig variáltunk rajta, hogy a végén mégiscsak meggondoltuk magunkat. Hiányzott nekem is. Már rosszul érzem magam, ha nincs ezer dolog amit takaríthatok…….

És ha már lesznek halaink, legyen nagyobb az akvárium is. Ne aprózzuk el. Mondjuk az elsőnél csak nagyobb lehet, mert az elég pici volt.

Apa intézte a motyót hozzá, mi meg az új lakótársakat válogattuk össze a gyerekekkel. Arra gondoltunk, legyen benne pár rák is. A férjemnek nagyon tetszettek. Elsőre csak ezekkel a kis méretű garnélákkal próbálkoztunk. Furcsálltam, mert valahogy egyre kevesebb rákunk volt. Nem értettem miért? A gyerekek mindig számolták és mindig elfogyott a létszám. Mire nagy nehezen rájöttünk, hogy ki tudnak mászni, mert a tetején, amiben a fénycső van, van két lyuk a vezetékeknek. Vissza is mentünk a boltba, hogy így jártunk, most mi legyen? Miért nem szóltak hogy ott el tudnak szökni a garnélák? Adtak másik rákot szó nélkül, mert ott vettük az akváriumot. Na de akkor már volt nagyobb méretű rákunk is, aki szintén kiszökött. Számomra rejtély hogy fért ki, de mindegy, megoldotta. Egy napig lakott nálunk. Reggel jött a nagyfiunk rémülten, hogy ott a rák, a másik szobában a szőnyeg közepén. Gyorsan ki kellett találni hogy mi legyen, hogyan oldjuk ezt meg, hogy ne tudjanak meglépni a lakóink. Végül sikerült. Beragasztottuk mindkét lyukat. Bár rákot inkább nem vettünk többet.

Mivel nem voltunk nagyon rutinosak, az elején volt nyűg vele rendesen. És a vicc az, hogy azt gondolod, hogy a boltban ahol vetted, értenek hozzá. Ha odamész, hogy mi a gondod, tudnak segíteni. Sosem jött be. Semmivel nem voltak előrébb nálunk. Mindig magunknak kellett utánajárni, kitapasztalni hogy mi működik és mi nem. A kék algától például alig bírtam megszabadulni. Minden löttyöt megvettünk amit mondott a srác, mindent úgy csináltam, mégis mindig visszajött. Végül berágtam és kifőztem a kavicsot, kifertőtlenítettem mindent. Utána nem volt vele gond. Ha tudtuk volna, nem is kellett volna ezerféle vegyszert vennünk.

Egy darabig egyébként elég szép kis csapat halunk volt. Szép színes guppik. Azt írták minden oldalon, hogy azokat kiirtani sem lehet. Hááááát, végül nem miattunk, hanem egy beteg hal miatt az összes beadta a kulcsot. Elismerték a boltban, hogy náluk volt a gond, más is jelezte már és ennyi. Azt fűzték még hozzá, hogy vegyünk másik fajtát. Ez egy csapat rézlazac lett. Nos, ők azóta is elvannak szépen.

Apa mondta később hogy mégis vegyünk rákot, de én nem akartam. Mind öngyilkos lett nálunk.

Tavaly voltunk abban az üzletben megint. Arra jártunk és úgy gondoltuk, ha már a környéken vagyunk, nézzük meg a halakat is. Apa meg is látott egy gyönyörű sziámi harcoshalat. Voltak többen is, de az az egy! A rózsaszíntől- a fehéren át, mindenféle színben pompáztak. De ez az egy, valami meseszép volt. Indigó kék, már majdnem fekete, egy kis ezüsttel, meg egy kevéske bordóval. Azt hittem, hogy a lányunk majd a pink halért fog könyörögni, de végül neki is az tetszett, ami nekünk. Meg is beszéltük, hogy akkor az indigót megvesszük. Erre megszólal egy fickó, hogy neki is az tetszik. Na, bakker! Szupi. Mondta apuka, hogy ha neki nagyon kell, vigye. Közben meg persze rosszul esett, mert akkor az egyszer volt csak ez a szépség. Előtte sosem láttunk itt ilyet. Kérdezte az eladó srác, hogy mi legyen? Mondtuk hogy nekünk a növények biztos, amit megbeszéltünk és ennyi. Másik hal nem kell. Vigye a pasi.

A növényt egyébként nem győzzük venni, mert szeretik lelegelni a kis rosszcsontok. Mindig elfogy a zöld a vízből.

Mi tovább nézelődtünk, nem is figyeltünk másra. A pasas eltűnt, az eladó gyerek meg intézte a dolgát. Szépen becsomagolt mindent. Érdekes, de itt nem csak műanyag zacskóba rakják a cuccot, hanem még papírba is. Mindegy hogy hal, vagy csak növény. Nem látod mi van benne. És mindent külön csomagolt a csávó. A zöldet is. Egyszer csak szólt, hogy kész van, bepakolt a bevásárló kocsinkba. Megköszöntük szépen és indultunk.

A nagylányunk, akkor kezdett keservesen sírni. Hogy neki márpedig kell az a hal! Mondtuk hogy mi is szerettük volna, de más is azt nézte ki, bukta a buli. Alkudozni meg nem álltunk le a fickóval. Elég szigorú szeme volt az úriembernek….. Mire a pénztárig értünk, már olyan hisztit nyomott a lányka, hogy bele is izzadt és lilult a feje. Meg nekünk is. A kasszához érve, szépen pakoljuk a cuccot a nőnek, az meg sorban üti befele. Még néztük is, hogy hogy lett ennyi a halas cucc? Valahogy több a zacskó. Erre mondja a csaj az összeget. Ki is kerekedett a szemünk.

- Mi a fene ez a sok? Alig vettünk valamit! - még mondja is apuka, hogy - milyen növényt választottunk már megint, hogy ilyen sokba kerül?

Kértük a csajt, hogy - mondja már mi kerül ennyibe?

Ő meg mutatja, hogy - a hal!

- Milyen hal? Nem is vettünk halat!

- Dehogynem, itt van.

Na, az már fura volt, nézzünk bele,- milyen hal az?

A sziámi harcos, amiért a lányunk már vagy fél órája ordít! Na de hogy került ide? Azt mondta a pasi, hogy neki kell. Nem értettük a dolgot.

Erre a nagylány megszólal - Most mit szívattok? Miért nem mondtátok hogy megvesszük a halat? Most teljesen feleslegesen hisztiztem idáig!?

- Igen! - Bár mi sem tudtuk, hogy mégis veszünk halat.

A végére lett a meglepi és a csajszikánk is elismerte, hogy nem kellett volna ekkora műsort előadni. Még ilyet, már megérte a cécót. Persze utána meg azért volt megsértődve, hogy feleslegesen strapálta magát. A férjem szerint igazi nő!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 0
Tovább

Az olasz bácsi, a hisztérika és a pukkadt liba

               Szerintem a legideálisabb helyzet a bevásárlásra........ amikor szinte üres az egész!
 

Mindez egy helyen. Ráadásul egy időben……

Azt hiszem, én vagyok az egyetlen nő a földön, aki utál vásárolni. Apuka legnagyobb örömére. :) Pedig a csajok állítólag nagyon szeretnek shoppingolni. Nekem valahogy nem jön be. Még ha kevesen vannak, az valahogy elmegy. De ha tömeg van, meg lökdösődés, kiráz a hideg. Ezért nem ugrálok az össznépi összejövetelekért sem.

A bevásárlásnál „kedvencem” még a sorban állás. Amikor a nyakamba lihegnek, dörgölőznek, jó hangosan szipognak a fülembe, vagy a lábamnak tologatják a bevásárló kocsit. És hiába nézek hátra, vagy szólók, valahogy nem jut el az info az illető agyáig. Na ezek után jött ez a bevásárlás a lánykámmal.

Szombaton általában „szabadnapos” vagyok. Na azért annyira mégsem, hogy nagyon beleéljem magam. Olyankor apa-buli van a nagyoknak. Általában ketten maradunk a picivel itthon és házitündérkedünk. Mosunk, főzünk, takarítunk. Aznap ráfáztam, mert le kellett szaladjunk a boltba, mivel az ebédhez kellett pár apróság. Még jó hogy itt van egy percre tőlünk. De azt nem gondoltam, hogy ennyire rossz az időzítés. Ugyanis full-on volt emberrel. Itt egyébként vasárnap már csak benzinkút van nyitva, meg egy-két pékség délelőtt, szóval muszáj úgy intézni a dolgot, hogy hétfőig tuti ne vesszen éhen a család. Azt hittem, hogy a délelőtti tömeg már lement, a többiek meg még pont nem értek oda. Nagyon benéztem. Annyi ember volt, mintha ingyen osztanának valamit…..

A pici lányunkról tudni kell, hogy durván önálló és nagyon tudja mit akar! Mindig. Körülbelül öt hónapos kora óta nem aludt a babakocsiban és ha nem akarja, sehogy sem lehet beleültetni. Ő mindig menni akar. Mivel két dolog kellett a boltból, nem vittem még bevásárló kocsit sem. Egyébként is mindig kimászik, kár belerakni. Gyorsan megkerestük amit akartunk és irány a kassza. Mind a három üzemelt kivételesen és jó hosszú sorok kígyóztak mellette. Ó de jó! Már attól kirázott a hideg!

Előttem egy apuka állt a kislányával, totál tele pakolt kocsival. Mivel a pöttöm elég gyorsan elunta magát, kezdődött a műsorunk, hogy menni akar. Kértem szépen, hogy maradjon, mert nem tudok utána szaladni, sokan vannak, ne várjuk már végig többször a sort. Totál nem érdekelte. Előttem a pasi, hogy ne kelljen hallania, de még látni sem mit művelünk, inkább beállt a kocsija elé. Nem is feltételeztem hogy előre enged, sőt meg is lepődtem volna rajta, mert itt ez egyáltalán nem divat. Kivárom én a sort, nem gáz, csak igyekezzünk.

De elől a mamika állati szeretethiányos volt, vagy fél óráig hízelegtette a kasszás csajt, meg az összes cigit külön-külön levetette, a végén meg persze nem vett egyet sem. Nem haladtunk sehova. Az olasz bácsika, aki elméletileg mögöttünk állt, valahogy mellénk keveredett. Láttam hogy trükközik, direkt figyeltem. Na gondoltam eszedbe ne jusson, én is itt állok jó ideje, ő is várja ki amíg sorra kerül. A tata után egy pukkadt liba állt, aki nagyon haragudott mindenkire. Folyamatosan fintorgott még telefonálás közben is. Valamilyen szláv hangzású nyelven beszélt, de az országát nem tudom belőni. 

Közben a lányom meggondolta magát, kihúzta a kezét az enyémből és elszaladt. A sor végéről integetett, hogy: Bye-bye! Könyörögtem hogy jöjjön vissza, de nem érdekelte, elrohant. Örült a szabadságnak. Toporogtam még egy kicsit, reméltem hogy majd megijed egyedül és visszajön, de nem. Úgyhogy uzsgyi utána. Erre várt a kisöreg. Na, gondoltam szuper, ha elmegyek, a papa tuti beáll elém, akkor viszont nagyon mérges leszek. Szóltam neki, hogy mindjárt jövök, de nem reagált rá. A lányom a huszadik sorban pakolta át a hűtőt éppen. Gyorsan visszarámoltam és mivel nem akart jönni, kénytelen voltam felvenni.

Na, akkor kezdtük a hisztériát! Persze a téli kabátban amúgy sem egyszerű egy gyereket tartogatni, főleg ha még sikít és rugdalózik is, mert mindenáron menekülni akar. Ott már szakadt rólunk a víz, a nagy birkózásban. Vissza mentem a tati elé, akinek ez természetesen nem tetszett! Ott már úgy voltam vele, hogy panaszolja el akinek akarja, pont nem érdekel, csak az, hogy szabaduljunk innen. Nehezítő tényezőnek valaki kiborított egy egész doboz áfonyát végig a futószalag mellé a földre. Itt már egyáltalán nem akartam lerakni a lánykát, mert tudtam hogy vagy megette volna a földről, vagy direkt széttapossa mindet. Akkor már sikítva ordított a fülembe.

Erre odaáll elém a pukkadt telefonálós liba, hogy engedjem előre. Nem tudom miből gondolta hogy majd pont én fogom elém engedni? Tán nem látta szegénykém hogy mit küzdök a lányommal? Ránéztem és kínomban kiröhögtem. Bár akkor már inkább sírni lett volna kedvem. Ő ezen annyira megsértődött, hogy odavágta a cuccait az enyémekre és kiviharzott a boltból. Miért nem a pasit kérdezte meg előttem? Nem én voltam legelöl a sorban. Akkor sem lett volna kisegítve, ha azt mondom hogy ok.

Persze a pasi minket sem engedett előre rendületlenül, akkor már az sem érdekelt, csak hogy haladjunk valahova. Erre mire sorra kerültem nagy nehezen, egy banya, megkerülte a másik oldalon az egész kasszát és odatolta a cuccát, hogy neki csak az a kettő valamije van. Na és mit gondol, mi vajon mi a búbánatnak állunk ott sorban? Nekem is csak két dolog van! És még a kasszás tyúk is partner volt benne, nem zavarta hátra. Naná hogy ezen vérszemet kapva, jött egy másik is. Ott kiszaladt nekem is egy-két válogatott megjegyzés mellett, hogy: hahóóó mi is itt vagyunk ám. Én is vásárló vagyok! Persze nekik volt okuk megsértődni. Miből gondolja, hogy az ő ideje értékesebb mint a miénk?

Gondoltam hogy de jó ez a nap, le nem megyek még egyszer a boltba…….

Megint nem jött össze, mert délután szétnéztem és kiderült hogy hiányzik egy-két dolog, plusz a gyerkőcök is leadták a rendelést, muszáj lemennem. Kár volt!

De aznap is tanultam valamit megint. Dzsungel törvények uralkodnak lent a boltban. Mindig résen kell lenni!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

A gyerekeink és a német nyelv

Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a kisgyerekek tanulnak legkönnyebben idegen nyelvet. Állítólag azok a babák, akik már pici koruktól fogva hallanak más nyelveket is, később könnyebben tanulják azt. Ezt mi teszteltük, működik.

Mi a mai napig magyarul beszélünk itthon is, az utcán is. Nem fogjuk senki kedvéért azt játszani, hogy németek vagyunk. Ráadásul úgy vagyunk vele, hogy attól függetlenül hogy ide költöztünk, mi magyarok vagyunk, azok is maradunk, az anyanyelvünk magyar, tehát az a minimum, hogy a gyerekeink is kristálytisztán beszéljék a saját anyanyelvüket.

Hogy miért hangsúlyozom ezt ki? Mert több gyerekes családot ismerek itt, ahol ez nem alapkövetelmény. Sőt, ismerünk olyan magyar gyereket, aki alig tud magyarul és német akcentussal beszél! Egy másik családnál pedig, anyuka annyira örül hogy itt lehet, hogy szegénykém két év alatt elfelejtette a több mint 35 évig beszélt anyanyelvét és nincs olyan magyar mondata, amiben ne lenne minimum 3 német szó. Persze a gyerekeivel is ilyen fele-fele formában adja elő. Szerintem ez állati szánalmas. Érdekes viszont, hogy akik harminc - negyven éve élnek itt, mind tudja beszélni az anyanyelvét normálisan, akik most jöttek, azok meg elfelejtik 2 év alatt! Hogy lehet ez? :-) Ismerek olyan nénit, aki 4 nyelven beszél. A múltkor két órán keresztül pletykált velem és egy mondatában sem használt német szót. Pedig ő aztán mondhatná hogy: „Jajj, elfelejtettem hogy mondják ezt magyarul!” Persze ez nem csak a magyar családokra jellemző itt. Sőt, elég sok olyat tudunk, ahol csak a németet használják és a gyerekek nem beszélik a szüleik anyanyelvét. Volt aki teljesen le volt döbbenve, hogy milyen szigorú vagyok ezen a téren. Ezt meg én nem értem. Miért? Ha tökéletesen beszélném ezt a nyelvet is, akkor is magyarul beszélnék a gyerkőceimmel! Mert szerintem állati nagy lehetőség egy gyereknek, ha a saját szüleitől tanulhat meg egy -, vagy akár két nyelvet, például vegyes házasságoknál. És akkor még nem is számoltam hozzá az iskolai nyelvtanítást.

Nálunk most kezdődnek a gondok, a nagyobb gyerekekkel. Mert ők ugye a suliban végig, meg délutános elfoglaltságon, a barátoktól, csak németet hallanak. (Persze azt vagy ezer -féle akcentussal, a többi gyerektől.) Az egy napra nem kevés, ez tény. Nagyon gyorsan, ügyesen bele is rázódtak. Most már nagyon jól beszélik szerencsére. Én ezen soha nem aggódtam, tudtam hogy a gyerekek fognak leghamarabb megtanulni nálunk. Apa még mindig szokott a fiúktól segítséget kérni a nyelvtani dolgokhoz.

Mivel itt tanulták meg a betűket, itt tanultak meg írni, olvasni, abból a szempontból a német jobban is megy. De én mindig tanítottam és fogom is, őket a magyarra. Van otthonról ABC-nk, tanultuk együtt a betűket, vannak magyar könyveink, foglalkoztatók, még kötelező olvasmányokat is veszek nekik. És csinálunk néha tollbamondást. A legnagyobbnál látom hogy van értelme, ő már előrébb van vele, de a kicsiknél azért még van mit tanulni. Főleg az ékezetes betűk, meg a kétjegyű mássalhangzók adják fel a leckét nekik.

Például a hétvégi tollbamondásból egy-két gyöngyszem: testvér – teschtwer, vers – wersch. Csakhogy látszódjon miről beszélek. Igazából jól írták le, csak német betűkkel. :( Van hova fejlődniük.

Vagy amikor azon megy a harc, hogy magyarul beszéljenek itthon. Már a legkisebb fiú is beszél németül, pedig nem járt oviba sem. Sőt, a legkisebb is próbálkozik, pedig még csak két éves múlt. Hallja a tesóktól és nem akar kimaradni a buliból. De minden nap, körülbelül milliárdszor van elmondva nekik: „Légyszíves, magyarul beszéljetek itthon. Majd ha az már megy rendesen, mehet a német is!” Erre közlik velem, hogy az nehéz! Nekem meg lilul a fejem, hogy: Ne már!! Mi az hogy nehéz?? Ezt beszélted idáig!

Vagy amikor német logikával rakják össze a magyar mondatokat. Például: tudhatnánk látni anya……, vagy a dátumokkal, amikor azt mondják például, hogy: a harmadik márciuson lesz az a valami. Nem március harmadikán. Ezektől égnek áll a hajam! Mindig megbeszéljük, hogy hogyan kéne helyesen mondani, hogy mások is értsék mit akar. Mert ez így elég furán hangzik.

Meg utána jön a monológom, hogy attól hogy most itt vagyunk, nem jelenti azt hogy mindig itt fogunk élni. Ki tudja? Hogy nem valami jó irányba haladunk ezzel a migránsáradattal, most már itt is meg merik mondani és nem lehet tudni, hogy mi lesz belőle. Javulni nem javult a helyzet eddig és ha már a németek is tüntetnek, akkor az már valami. Ha teljesen leromlik a helyzet, elmegyünk innen! Otthon hogy fognak beszélni a rokonokkal például? Vagy bárkivel ha hazamegyünk? A nagymama így is ki van borulva, mert otthon is németül beszélnek, ő meg nem érti. Mi lesz velük, ha Magyarországon kell majd suliba járniuk? Ki fogják őket röhögni az iskolában. A tanárok meg elszédülnek nyelvtan órán. Magyar gyerek beszéljen magyarul! Örüljenek hogy a világ egyik legnehezebb nyelvét tudják beszélni, nehogy már elfelejtsék. Stb., stb. Rojtosra beszélem a szám nekik állandóan. Olyankor persze bólogatnak, értik, igen, de ők amúgy sem akarnak hazamenni. Itt vannak a cimborák, a suli, meg a minden. Megértem én őket is, itt nőttek fel szinte.

Egyszer már mondtam nekik azt is, hogy beíratom az itteni magyar suliba a bandát. De az egész hetes iskola után, nehogy már még szombaton is azzal szívassam őket! Ráadásul, akik járnak meséltek róla, nem vagyunk lemaradva semmiről. Két hetente van csak, szombat délelőttönként. Egész évben, alig pár alkalom.

Úgyhogy az marad, hogy itthon, velem tanulják. De küzdünk ám rendesen. Én mellette, ők meg ellene.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Te szeretsz szánkózni?

Meg tudod mondani hogy mikor ültél utoljára szánkón? Mikor élvezted utoljára a havat? És mikor örültél neki tiszta szívből, mint egy gyerek?

Én igen. A hétvégén szánkóztunk. Én is, apa is. :) Már több mint 25 éve nem csináltam ilyet. És mi minden alkalommal örülünk a gyerkőcökkel, ha esik.

Igen tudom, itt most sokan kapják fel a fejüket, hogy nem vagyok százas, mert milyen bosszantó az egész, hogy nem lehet közlekedni rendesen, hideg is van, stb., stb. Régen nagyobb havak is voltak, mégsem állt meg az élet. És attól hogy agybajt kapsz, elolvad a hó? Szerinted befolyásolja az időjárást hogy neked tetszik - e vagy sem?

Már írtam az „Anya szabin: Schliersee” posztomban, hogy készülünk a gyerekekkel, egy neylon zsákos bulira. Azóta már voltunk egyszer, de zsákot csak most vittünk. A nagy fiunk természetesen nem akart jönni, mert szerinte állati égő! Itt tartunk. Szép! Azt mondta nem akarja magát lejáratni hogy zsákkal csúszunk, mert kukásnak fognak nézni.

Erre mondtuk az apjával, hogy :

1. Mégis ki a fenét érdekel, hogy egy tök vadidegen ember mit gondol rólunk? Lehet hogy soha az életben nem találkozunk vele többet. Sőt valószínű. Mit számít mások véleménye?

2. Az égésen meg már régen túl vagyunk. Gyakorlatilag minden alkalommal éghetnénk, amikor kimozdulunk együtt a lakásból, mert az emberek nagy része még csak nem is megnéz, hanem megbámul. Meg hangosan megbeszélik hogy: Láttad mennyi gyerekük van? Húhaaaa! Szóval az égés miatt kár paráznia. Égjen az, aki bámul és hangosan kibeszél.

3. Szeretnénk nekik mutatni valamit, a mi gyermekkorunkból. Mi így is csináltuk régen. És jó volt! Akkor még nem árultak ennyi műanyag szemetet. Vagy mindenkinek ugyanolyan szánkója volt, (fából) ha volt, vagy hozott zsákot. Extrának számított, ha kapott bele otthon szalmát is. Nem lett lila a feneke a csúszkálástól. Mégis tudtuk élvezni a havat. Szóval nem az számít hogy min csúszol, hanem hogy élvezd ahogy suhansz lefele. Ezek után már csak a sok ruha miatt ment a hiszti……. A leggings-et kimondottam utálják a nagyobbak.

A múltkor pont jó időt fogtunk ki. Bár meg voltunk ijedve, mert akkor a városon kívül sem maradt meg a hó. A tó már jeges volt, de nem volt teljesen befagyva. Persze most is meg kellett nézni a vizet, meg a kacsákat. Aztán már úgy voltunk vele, ha odáig eljutottunk, mégis nézzünk szét, hátha szerencsénk lesz. A keresgélésnek hála, találtunk egy szuper szánkópályát. Voltak jó néhányan, még síelők is, mert van egy felvonó hozzá. És még szépséges hóesést is kaptunk. Újraépítettük egy „viharvert” hóembert, komplett családi közreműködéssel. Bár, nem biztos hogy sokkal szebb lett szegény. És jó nagy hócsatát vívtunk. :)

Most hétvégén viszont, már sokkal csípősebb volt az idő. A városon kívül mínusz 8 fok körül mozgott, plusz fújt a szél. Alig volt olyan elvetemült ember rajtunk kívül, aki felmerészkedett a hegyoldalba. Megvolt a szánkó, a zsákok, meg még egy jó néhány csúszó alkalmatosság, de így is sikerült összeveszniük a gyerekeinknek. Mindig az kéne, ami a tesónál van. A legkisebb volt egyébként a legvagányabb köztük, ő mindig a zsákon akart menni, mert az forgott is. Jó nagyokat sikongott hozzá és egyáltalán nem félt. A nagylánynak is a zsákos verzió tetszett inkább. A fából készült szánkón leginkább csak ücsörgött valaki, az nem csúszott szinte semmit, elsüllyedt a hóban. Az új szomszéd sráccal találkoztunk induláskor, ő ajánlott még fel egy gumicsónak - féle valamit, de azt most kihagytunk. Majd legközelebb. Azt sem tudom, hol lehet a pumpa? Nem árt ha előtte megkeresem, mert másképp nem tudjuk felfújni.

Egyébként is mindig, mindenhova úgy indulunk el, mintha legalább egy hétig maradnánk. Legyen kaja, innivaló, csere ruha, zokni, overálok, kesztyűk, pelenkás táska. Sosem tudni alapon.

A gyerekek jól be voltak öltöztetve, meg ők azért mozogtak rendesen, nem fáztak. Nekem viszont, úgy lefagyott a lábam, hogy még a több mint egy órás hazaúton sem olvadt ki a kocsiban. Meg a kezeim sem. Mert én húztam vissza a kesztyűket, töröltem a nózikat, igazítottam a sapkát, söpörtem róluk a havat, de ezt mind, nem tudom kesztyűben. Teljesen lefagytak az ujjaim.

A gyerkőcök viszont nagyon élvezték! Ahhoz képest hogy a legnagyobb egyáltalán nem akart jönni és a másodszülött sem erőltette nagyon a témát, alig lehetett őket hazacibálni. A kicsik meg végképp nem akartak eljönni onnan. Még be sem ültünk az autóba, már azt kérdezték, hogy mikor megyünk megint? Most hazafele álltunk meg a tónál, mert be volt fagyva majdnem teljesen. Rengetegen jöttek ki csak azért, hogy a jégen sétáljanak, korcsolyázzanak. Még babakocsisok is voltak jó néhányan. Apa mondta, hogy menjünk mi is. Hááát, bevallom őszintén, én totál be voltam tojva. Még soha nem próbáltam ilyet. A legkisebbel a szélén maradtunk, két méternél beljebb nem merészkedtem vele. Voltak akik a közepéig is bementek, szóval elég erős volt a jég. De minden lépésnél olyan fura hangja volt, rázott tőle a hideg. Plusz egy csapat nagyon cool gyerek direkt ugrált rajta mellettünk, szóval én úgy döntöttem hogy elég is volt belőle.

Ahogy hazaértünk, kiolvasztottam a gyerkőcöket a kádban, aztán lefekvésig hallgattuk, hogy milyen szuper nagyokat csúsztak, meg mekkorákat borultak a hóban.

Nekem még úgy is megérte elmenni, hogy teljesen lelilult a kezem - lábam. Olyan jó volt látni, hogy mennyire élvezik a gyerekek. Tiszta levegőn, a természetben, a gyönyörű kilátással….. kell ennél több?

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 

 0
Tovább

Anyaaaaa ez CSAK téged zavart!

Úgy tűnik, tényleg csak nekem „szúrta” a szemem. Nekem viszont nagyon. Több dolog miatt is.

Egyébként a legnagyobb gyerkőcünk mondta, aki már kamaszodik! És konkrétan a fiúk cuccairól volt szó!

Még mielőtt jobban belemerülnék a témába, le kell szögeznem: tisztában vagyok azzal, hogy szinte mindenkiben él egy olyan sztereotípia, miszerint akinek sok gyermeke van, az buta, kövér, lusta, igénytelen és gusztustalan. Meg persze a környezete is. Ezzel azért vitatkoznék. Ismerek olyanokat, akik egyáltalán nem ilyenek.

Én például, kifejezetten szeretem a rendet, tisztaságot. Ami elég sok melóval jár. A férjem szerint én vagyok Monica Geller a Jóbarátok című sorozatból. Ő volt a takarításmániás tyúk. Mondjuk én igazából nem takarítani szeretek, hanem a végeredményt. Az pedig nem ugyanaz! Bár be kell valljam, volt már olyan, hogy ezzel vezettem le a feszkót. Olyankor kifejezetten jól is esett. A gyerkőceimet is erre szeretném nevelni és igyekszem példát mutatni nekik. Hogy pakoljanak el maguk után, tartsanak maguk körül rendet. Mivel kicsi koruk óta gyakoroljuk, most már egészen jól megy. :)

Soha nem volt nálunk olyan, hogy alagutakat csinálunk és azokban közlekedünk, mert akkora a káosz mindenütt. Őszintén szólva a falnak mennék tőle. Minden este szólunk, hogy nemsokára vacsi van, pakoljanak össze. Azt hiszem ennyit minden gyereknek illik megcsinálnia otthon. Ha valaki nem tanítja már kiskorától kezdve a csemetéjének, később már kár is elkezdenie.

Amiért most a legény szájából ez a mondat elhangzott, azt más észre sem vette volna nálunk. Nem feltűnő dologról volt szó. Ez már egy régóta halogatott apróság, amire nem tudtuk rávenni őket. Méghozzá, hogy a négybetűs építőkockáikat is legyenek szívesek normálisan elpakolni.

Az, hogy nálunk is fognak a gyerekek ezzel játszani, sosem volt kérdés. Az apjuk nagy rajongója volt mindig. Nekem sem volt ellene kifogásom. Szuper fejlesztő játéknak tartom. Azt már annyira nem szeretem benne, hogy állati hangosan lehet csörömpölni vele, úgyhogy egy hosszú, fárasztó nap után már pont nem hiányozna az ember fülébe ez a fajta ricsaj. De ha szeretik, had játszanak vele. Maximum, magamra csukom az ajtót. Ahogy a gyerekek nőnek, a kockák mérete csökken. Előkerülnek a komolyabb, melósabb szettek. A rengeteg kis alkatrésznek egy hátulütője van, hogy tuti mindig akad belőle valamelyik sarokban, vagy a szőnyegben. És persze ha rálépsz, mindig pont olyan pontot talál el, ami nagyon tud fájni. A gyerekek is ráfáztak már és nekik sem tetszett. Ezért is lehet őket könnyebben rávenni hogy rakják el, ha már nem játszanak vele. Ők sem szeretik, ha megszúrja a talpukat. Mivel az évek alatt nőtt a gyereklétszám, nőtt a játékok száma is. Mindig van újabb szett, amit mindenféleképp meg kell venni! Ami aztán pár hét múlva, bekerül a süllyesztőbe, az összes többi mellé. Naná hogy ömlesztve, hogy aztán tuti ne lehessen megtalálni semmit, amit szeretnének.

Ebből volt a gond. Ők sem találták és ment a morgás miatta. Apa már mondta nekik sokszor, hogy válogassák ki. Legalább szín szerint. Kaptak is hozzá dobozokat. Szerintetek? Azt a szörnyű szenvedést……… Fél év alatt, a negyedét sem csinálták meg. Pedig akkor még nem is volt ennyi.

Ezért most nagyobb, fiókos tárolókat kaptak hozzá, hogy hátha a kedvük is megjön mellé. Megint nem sikerült. Fel is adtam az egészet, nem szóltam többet érte.

Mivel most jó pár napja valami fura pakolós, rendezgetős, selejtezős mánia tört rám, nekiláttam a "problémás" területeknek a lakásban. Lehet hogy a tavaszt várom már én is, azért jött elő ez a nyavalya? Pedig én imádom a havat. Amúgy sem vagyok már az a gyűjtögetős típus, ami nekünk nem kell, annak mennie kell. Régebben csináltam, hogy: jajj, nem dobom ki, hátha…. Aztán sosem lett „hátha”, viszont egyre több helyet foglalt a sok limlom. A költözésnél meg végképp kiderült, hogy mi az, amit nem érdemes őrizgetnem tovább. Ezért aztán most nekiláttam a fiúk cuccainak is. A kicsik még lelkesen jöttek segíteni. Még a legkisebb is, aminek az lett a vége, hogy összekeverte ami már kész volt, kezdhettük elölről az egészet. A másodszülött fiam is egészen pozitívan állt hozzá a melóhoz, -nagy megdöbbenésemre,- közben még jó nagyot is pletykáltunk. Már ezért megérte! Egészen érdekes infókhoz jutottam a végére. De a legnagyobb! Na ő most nem. Pedig pont ő az, aki elsőre jön mindig segíteni, ha valamit meg kell csinálni. Most viszont valahogy nem érezte amit én. Lelkesen mesélték neki a többiek, hogy megcsináltuk mindet, hogy nagyon gyorsan végeztünk vele és milyen szép rend lett a dobozokban. Több hely lett a szobában, úgyhogy jobban el is férnek. Én is mondtam hogy már régen be lehetett volna fejezni, ha ők is csinálták volna rendesen.

Erre közölte a fiam: „De anya, ez csak téged zavart! Engem egyáltalán nem érdekelt.”

Erre én ezeket hoztam fel:

De amikor nem volt olyan polc, olyan doboz, egy fél négyzetméteres terület, ahol ne lett volna belőle. Amikor rajtam keresték a hiányzó alkatrészt. (Meg úgy általában mindent nekem kell tudnom hogy hol van.) Amikor hozzám jöttek sírva, hogy meg kell nézni a porszívót, mert biztos abban van az a kocka. Nem egyszer műtöttem miatta a porzsákot és egyáltalán nem élveztem! Amikor állandó volt a balhé, hogy tuti a tesó dugta el direkt azt a darabját, hogy ne lehessen összerakni azt a valamit, pedig ott volt a többi közt. El sem volt veszve.

Erre annyit válaszolt: „Hát jó, ha neked jobb így!?” (Mondjuk aznap szerintem valami anti - napja lehetett..... nem ilyen szokott lenni.)

Most erre mit mondjak? Igen, nekem jobb. De legalábbis nyugisabb egy darabig. (- amíg újra össze nem keverik!)

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 

 0
Tovább

Minek a hiszti?

Azt hiszem, nem létezik olyan ember a földön, aki ne hisztizett volna már életében. Ezt a gyerekek és persze a csajok művelik a legprofibban. Bár ami azt illeti, a pasik is tudnak cifra dolgokat villantani néha……

Azon, hogy egy gyerek hisztizik, szerintem nincs mit túlmagyarázni. Próbálgatja a kis szárnyait, feszegeti a határait, meg akarja kapni amit akar. És az, hogy egy gyerek kicsi, még nem jelenti azt, hogy buta is. Ha észreveszi hogy egy kis sírás-rívással könnyebb a kívánt dolgokat elérni, már nincs megállás! Elég ha egyszer engedsz neki! De ehhez kell a közönség is. Ha nincs kinek előadni a mutatványt, nem fogja folytatni. Mivel nálunk van gyerkőc bőven, láttunk már ezt - azt az évek alatt. Néha egészen elképesztő dolgokat tudnak produkálni.

Az is biztos, hogy a kicsikkel még mindig hamarabb lehet lerendezni egy-egy ilyen műsort. Egy kis figyelemelterelés és már vége is. Viszont egy kamasz…... Nálunk még csak most kezdi a legnagyobb, úgyhogy erről még nincs saját tapasztalatom. Csúnyán nézni már tud ha olyat mondok, ami neki nem tetszik. Már most készülök rá lelkileg, hogy mi lesz itt később, ha mind egyszerre képzeli magát felnőttnek. És akkor még a forró, temperamentumos vérüket nem is számoltam hozzá! De nincs ezzel baj, mindenkinek túl kell esni ezen. Csak a körülöttük élők bírják ki valahogy.

Viszont ha a hiszti egy felnőttnél is alaptartozék, az már sokkal gázosabb.

Had adjak egy jó tanácsot, még itt az elején a pasiknak. Méghozzá azt, hogy: Egy nő bármikor, bármin, bárhol és bármilyen helyzetben meg tud pukkadni ha AKAR! És olyankor, főleg ha formában van, Oscar-díjas alakítást tud produkálni, hogy szem nem marad szárazon. Ennek elengedhetetlen tartozéka a picsogás is, ha a szitu úgy kívánja! Főleg, mivel tudjuk hogy egy síró nőtől a falnak mentek. Igazából minden nőben egy színésznő veszett el. Ezt soha ne felejtsétek el! Sajnos ez van. Esélyetek nincs rá felkészülni. Hogyan is lenne? Hiszen néha mi magunk sem tudjuk kontrollálni. Ahogy néha azt sem, hogy éppen mi a frász a baj? Előfordulhat a hormonoktól és nem csak azokon a napokon, hanem a hó közepén is. „A havim” című posztomban írtam már róla. Erről igazából mi sem tehetünk. De lehet front, vagy sima stressz, esetleg rosszul állnak a bolygók, telihold, vagy éppen te vagy a sokadik aznap, aki rosszul szólt, ki tudja? Lehet egy nő fáradt, nyűgös, szomorú, szeretethiányos, vagy nem sikerült valami amit szeretett volna. Pocakos csajoknál, meg kisbabásoknál ezek halmozottan fordulnak elő. Ezért írtam, hogy bármitől jöhet egy kisebb, vagy akár nagyobb hiszti. Reményt adhat, hogy az évek előrehaladtával a hisztirohamok száma és intenzitása csökken. De állati idegesítő például az is, ha már ezerszer el lett mondva, kérve ugyanaz, és még mindig nem megy. Olyankor egyfajta motivációkét funkcionál a hiszti. Igazából érthetted volna a szép verzióból is, de ha nem ment, itt a durvább formája. Mondjuk a széthajigált büdös zokni, a szennyes szanaszét, vagy a használt zsepi mindenütt. Vagy bármi, ami használat után ott van hagyva, ahol kiesett a hercegünk kezéből, csak épp a helyére nem kerül vissza soha. A hihetetlen kupleráj, amit egy férfi képes produkálni pár perc alatt, amivel a nő aztán egy napig dolgozik, hogy elpakolja. A koszos cipő mondjuk, amit milliárdszor kért hogy az ajtó előtt vegye le, vagy a szék, ami soha nincs visszatolva a helyére. No meg persze a szemetes konténer, aminek csak és kizárólag a nők ismerik a tartózkodási helyét. Néha elsiklunk ezek felett, ha egészen jó napunk van. Van ilyen is. De amikor azt érezzük, hogy az egész világ fogott össze ellenünk, akkor jobb ha a hősünk menekülőre fogja.

Ha az látszik életed szerelmének az arcán, hogy lilul, meg kezdi egy hárpia vagy sárkány vonásait felvenni, akkor barátom véged van! Vagy szaladj minél messzebb, amíg lehiggad, vagy a legelbűvölőbb kiscicafigurában ígérd meg hogy soha, de soha többet ilyet!

Bár ha szabad megjegyeznem, balhé sem lenne, ha odafigyelnétek egy kicsit. Én, ha azt érzem hogy a plafonon vagyok, eleve szoktam mondani, hogy: ne szólj hozzám, ne nézz rám! Olyankor jobban jár mindenki ha messzire elkerül.

Na és ha látszólag semmi sem indokolja a hisztériát, - persze csak pasiszemmel - mégis kitört a botrány? Olyan egyébként nincs. A nőknél mindig van valami oka a patáliának! Egyik ilyen például figyelemfelkeltés. Legtöbbször szeretethiányról van szó. Egy kis törődés, hízelgés, összebújás, odafigyelés kell, semmi más.

Előfordulhat még olyan, hogy mi sem tudjuk mi a baj! Egyszerűen csak úgy jön a nyavalya. Ilyenkor nem árt, ha a pasinak vannak médiumi képességei. Bár, ilyen férfiről még nem hallottam idáig. A hízelgés azonban még mindig beválhat.

Mivel, mi nők tisztában vagyunk vele, hogy a férfiak nehezen bírják a drámázást, általában ők azok, akik először lengetik meg a fehér zászlót. Nem kell nekik a pukkadás, ezért ők azok, akik a sok balhé miatt el is szelelnek. Totál ki tudnak tőle készülni idegileg. Szóval csak óvatosan, mert ha túlzásba estek, a végén egyedül maradtok csajok. Kinek kell egy mindig nyafka liba?

És akkor itt említeném meg, hogy láttam, hallottam már férfiaktól is hisztis produkciókat. Igazából semmiben sincsenek lemaradva a nőktől, csak ők nem visítanak, meg picsognak hozzá. És meg is sértődnek, ha hisztinek hívjuk amit művelnek. Szerintem tök mindegy minek nevezzük, attól még ugyanolyan ronda bárki adja elő.

Egy a lényeg az egészben: a hiszti rengeteg energiába kerül és tök felesleges! Az odafigyelés a titok nyitja. Ha az megvan, nincs ok a pukkadásra. ;)

 

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Te mit vagy hajlandó feláldozni érte?

Sajnos manapság mindenhonnan azt hallani, hogy a még otthon élők is azon gondolkodnak, hogy külföldre mennek, kint próbálnak szerencsét. Hogy abban látják a lehetőséget, ha az országuktól távol próbálják meg újrakezdeni. Mint ahogy mi is. De vajon tényleg megéri?

Ha engem kérdeztek, nem tudok rá szívből szóló igent mondani. Leginkább is-is. Vannak pozitív dolgok persze, meg nagyon sok negatív. A legnagyobb baj az, hogy a pozitívakat, a sok rossz néha teljesen le is nullázza. Anyagilag nekünk jobb itt, ez tény, de az meg nem minden. Az is biztos, hogy ha nem szűnik meg apa munkahelye, talán még a mai napig otthon kínlódnánk. Ki tudja?

Vártunk volna mi is, csúsztunk volna lefelé a lejtőn, talán tele lennénk kifizetetlen számlákkal, várnánk hogy vigyék a lakást, a megmaradt ingóságainkat. Járnánk mi is a falevelet söprögetni, alibiből, hogy nekünk is van „munkánk”. Ami egyébként csak arra elég, hogy még szarabbul érezzük magunkat, hogy csak ennyit érünk. Talán így jártunk volna. Nem tudom. Már nem is érdekes.

De aki sarokba van szorítva, akinek már éppen eléggé rossz, néha egészen váratlan, fura döntéseket tud hozni. Mint ahogy a férjem is annak idején.

Azóta eltelt több mint öt év. Ha azt kérdezed megbántuk-e, nem tudok rá válaszolni. Pont azok miatt a dolgok miatt, amiket most leírok. Persze ez csak az én szemszögem, sokan vannak, akiknek más dolgok fontosak. Hogy nekem miért nem szivárványos, vattacukros az élet itt, már emlegettem több posztomban is. Az utolsó például: „A nagy rakás …. a pincében”. Most ezeket egészítem ki még néhány dologgal.

Az egyik például, hogy ez nem a hazám, nem az én országom. Gyökértelennek érzem itt magam. Gyakorlatilag semmi közöm semmihez.

Amit még látok itt, tapasztaltuk is, az az, hogy lehetsz te bármilyen szép, okos, értelmes, te soha nem leszel ide való. Mindegy mit csinálsz, mindegy mit villantasz, akkor is külföldi maradsz. Senki ne képzelje, hogy vörös szőnyeggel várják a határon és imába foglalják a nevét, amiért abba az országba tette a lábát. Persze találkozhatsz kedves emberekkel, akik nem feltétlenül éreztetik ezt veled. Meg összefuthatsz olyanokkal is, akik nem tesznek különbséget külföldi és külföldi között. Pedig néha óriási a különbség! Például, volt aki elkezdte magyarázni, hogy működik a villanykapcsoló! Vagy, az óvónéni, aki lerajzolta nekem az órát, annak ellenére hogy ezerszer mondtam el hogy értem amit beszél. A kedvencem, amikor egyre hangosabban mondják ugyanazt, pedig nem süket vagy, nem is gyogyi, szimplán csak külföldi, aki nem beszéli még jól a nyelvet! De volt olyan is, hogy egy parkolóhely miatt jöttek oda veszekedni, hogy külföldiek vagyunk, menjünk haza. Vagy amikor a gyerek iskola alkalmasságiján még egyszer végig kellett csinálnia az összes tesztet, mert mi az hogy külföldi és még értelmes, okos is, a nyelvet is beszéli, pedig nem jár oviba? Vagy amikor flegmán kérdezik, hogy: „és legalább apuka dolgozik, vagy csak a segélyből éltek?”. Olyan is előfordul, -egyre többször hallani-, hogy kevesebb fizetés jár, ugyanazért a munkáért, annak, aki nem itteni állampolgár. Főleg, ha a nyelvet sem beszéled tökéletesen! Nyelvtudás nélkül semmi esélyed nincsen, rendes állásra.

Szóval vannak békák, amiket kénytelen vagy lenyelni, ha itt akarsz élni. Bőven adódnak olyan, néha megalázó helyzetek, amik elég rosszul tudnak esni.

Az is tény, hogy az itteni fizetés, csak otthonról tűnik olyan szépnek, soknak. Persze hogy az otthoni fizetéshez képest, az itteni, átszámolva rengeteg. De ha valaki itt akar belőle boldogulni, úgy hogy rendesen albérletet fizet rezsivel, kajával, akkor már elég sovány lesz ugyanaz a pénz. Persze más a felállás, ha akkora mázlista valaki, hogy rögtön vezérigazgatónak jön. De azért valljuk be, a legtöbben nem ott kezdik. Az is más, ha az ember csak dolgozni jön egyedül, tömegszállón lakik, annyit és olyat eszik, amitől éppen nem hal éhen. Nincs más, csak a meló, meg a pénz. Na de milyen élet az? Én kipróbáltam, nagyon gáz volt. Persze lehet húzni, akár évekig is, de az meg végképp nem éri meg. Főleg ha közben széthullik a család. Köze nem lesz a gyerekeihez, a párjához.

Az sem elhanyagolható, hogy itt tök egyedül leszel. Persze lehet barátokat, ismerősöket szerezni, de a családod nincs itt. Évente pár alkalom amit együtt tölthetsz velük. A kötelék, ami előtte hozzájuk fűzött, egyre vékonyabb lesz. Mint ahogy az otthoni ismerősökkel, barátokkal is. Az elején még persze jönnek a mail-ek, telefonok, meg ott a skype. Aztán azt veszed észre, hogy hetek óta nem hallottál róluk. Nem keresnek már. Ha keresed őket, egyre később jön válasz. Nem vagy napi, heti szinten az életük része, már nincs szükségük rád. Lemaradsz a családi eseményekről, nincsenek közös karácsonyok, ünnepek, szülinapok. Már nem hívnak ballagásra, családi buliba. Nem vagy ott és nem tudsz akármikor hazamenni. Még ha otthon vagy sem jutsz el mindenkihez, mert kevés az idő, kevés az az egy-két hét, hogy mindenkit meglátogass és elég időt tölts velük. Lassan, de biztosan eltávolodtok egymástól.

Nekem például a nagymamám azóta többször is volt életveszélyben. Majdnem meg is halt. És én nem tudtam hozzá hazamenni, nem voltam ott, amikor szüksége lett volna rám. Nem tehetem meg, hogy fogom magam és hazarohanok, amikor baj van. Itt vannak a gyerekeink, iskolába kell menniük, apának ott a munkahely, nem hagyhatok itt csapot-papot ha otthon helyzet van. És olyankor a tehetetlenség az, ami szétszedi az embert idegileg. Hiába akarod, nem tudod megoldani.

És ez csak pár dolog, ami hirtelen eszembe jutott.

Persze volt már róla szó nálunk is egy-egy hatalmas „pofon” után, hogy elég volt. Ennyit nem ér az egész, hazamegyünk. Leghamarabb nálam szakad a cérna. De pont a családunk, a gyerekeink miatt nem tehetem meg. Vegyem el tőlük a lehetőséget, az esélyt is arra, hogy könnyebb legyen?

Szóval ha rám hallgatsz, gondold át nagyon alaposan mielőtt nekivágsz. Mi az amit feláldozol és mi az, amiért mégis megéri?


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

A nagy rakás .... a pincében

Mit mondjak, kellett idő, amíg feldolgoztam, meg lehiggadtam annyira, hogy kulturáltan le tudjam írni az egészet. De még mindig felháborít! Nagyon. Azzal is tisztában vagyok, hogy ez a környék ahol lakunk, egy teljesen átlagos lakótelep, 4-5 emeletes társasházakkal, nem pedig a villa negyed.

Na de azért álljunk meg egy szóra.

Azt le kell szögezzem még itt az elején, hogy soha nem érdekelt hogy kinek milyen a származása, vagy a bőrszíne. Tőlem lehet valaki lila vagy zöld is, nem érdekel. Szerintem nem ez határoz meg egy embert! Hanem az, ahogyan viselkedik. Még az sem érdekel, hogy gazdag, vagy szegény, mivel a viselkedés szempontjából ez sem befolyásoló tényező. Csak és kizárólag az értékrendje és a tettei.

Arról is írtam már, hogy itt a világ minden tájáról érkezett ember él egy rakáson. Hogy ez most mennyire jó, vagy rossz…..?? az tud róla nyilatkozni igazán, aki benne él! Én alapjában véve elvagyok köztük, amíg engem nem bántanak, nem foglalkozom senkivel sem. A gyerekeinknek is vannak több idegen országból barátaik, akik járnak is hozzánk. Semmi gondom ezzel.

Na de, amikor a legnagyobb fiunk csütörtökön azzal jött haza, hogy a tanárnő nem engedte ki őket szünetre, mert az egyik kölökről kérdezősködött, azért érdekes lett a dolog. Szándékosan nem írom ide a gyerek származását, mert nem ez a fő szempont nálam. Hanem az, hogy van a hatodik osztályban egy fiú, aki azon túl hogy naponta minimum 3 beírást kap a „jó” magaviseletéért, szikével rohangált a többiek között az udvaron! Szétszedte otthon a tapétavágót és annak a pengéjével ment be az iskolába. Szerinte ez vicces. Emellett az, hogy rendszeresen tönkre tesz dolgokat az iskolában, például: összetöri a kukát, vagy az ajtót, meg a saját nyelvén ordít, már nem is tűnik akkora gáznak. Emberek! Fél évnél tartunk már, mi a frászt keres egy ilyen gyerek még mindig ebben a suliban? Még csak most jutottak el a tanárok oda, hogy talán el kéne beszélgetni a fiú szüleivel! De leginkább azt is azért, mert sok szülői panasz érkezett miatta. Ez is olyan németes tempó egyébként, amitől mindig agybajt kapok. Őszintén nem tudom elképzelni, hogy mégis mit szeretnének BESZÉLGETNI a szüleivel? Mi az, ami nem egyértelmű még mindig? Ennyi év után, ennyit tudtak kihozni a fiukból. Kész. Nincs mit beszélni tovább. Vajon ki vállalja a felelősséget, ha ez a jómadár, bárkiben kárt tesz? Egy olyan családban, ahol az anyának ahhoz sincs joga, hogy rászóljon a fiára!? Miről beszélünk? Majd érdekli őket a tanárok véleménye? És ráadásul nem is ő az egyetlen ilyen gyerek a suliban. Nem mondanám hogy nyugodt vagyok azóta, hogy ezt tudom. Sőt! És az iskola büszkén hirdeti, hogy náluk nincs rasszizmus. Ők mindenkit elfogadnak. Azt is, akit nem biztos hogy kéne…… Hát igen, látjuk, tapasztaljuk. De a fő poén, hogy ez egy teljesen normális középiskola, nem valami kisegítő suli.

A másik dolog, ami kiverte a biztosítékot nálam, az az, amit a férjem látott nálunk a pincében.

Ez a ház egy hatalmas „J” alakú épület. Az egész háznak egy közös mélygarázsa van, ahonnan az összes lépcsőházba be lehet jutni. A pincében vannak többek között a kamrák és a biciklitároló is. Minden lépcsőházban egyformán.

Pénteken, apa indult a kicsikkel a nagylányért a suliba. Mindenki kérte a saját járművét. Kismotort, kisbiciklit. A nagylányunk is bicajjal szeretett volna hazajönni a suliból, ezért ki akarták venni a biciklitárolóból. És ott volt a meglepi! Egy elég méretes kupac sz…

Nem aprózta el az illető, még papírtörlőt is használt hozzá, tehát a szomszéd kutyájára sem lehet fogni. Az bizony az volt, aminek látszott. A férjem is gondolt ám pár cenzúrázandó mondatot magában, amolyan ízes, magyarosat, meg utána én is mikor mesélte. Az volt a jó, hogy a suli előtt, pont összefutott a takarító csajjal és szólt neki, hogy helyzet van. Ő is csak nézett, hogy micsoda??? No meg azért ment a telefon a házmesternek is. De ő pont sziesztázott, később került elő. Ez még 13 órakor volt. Gondoltuk mi, hogy akkor vége is a sztorinak. De már akkor sem friss történetről beszéltünk, amikor apa rátalált, ki tudja mióta lehetett már ott? Sajnos mindezek ellenére sem sikerült eltakarítani egyikőjüknek sem, egészen kb. este 6-ig. Akkor voltam lent a mosókonyhában pont. Akkor lehetett érezni egyértelműen a szagot, szóval akkoriban ért oda valaki, hogy felszedje. De csak arra volt ereje az illetőnek, hogy felvegye egy lapáttal. A kiscsaj egyébként, akinek a munkája lenne, csak hétfőn ért rá szegénykém feltakarítani.

Ebben nekünk csak az a mázli, hogy nem voltunk sehol kocsival, mert olyankor a kicsik, hazafele jövet, mindig ott bújnak el a biciklitároló előtt. Egyáltalán nem díjaztam volna, ha beleugrik valamelyik.

Na de a másik dolog. Mégis milyen „állat” az, akinek ennyi esze és igénye van, magára, meg a környezetére is, hogy odatojik? Oda, ahol lakik, ahol mások élnek? Az egy dolog, hogy az utcán gyakorlatilag térdig járunk a kutyaürülékben, de már a saját lépcsőházunkban is abban kell? Sőt az már nem is a kutyáké, hanem a szomszédé? Szóval azért na! Eddig csak a lift volt állandóan kutyapisis. Igen tudom, hogy vannak országok, ahol ez a szokás, hogy az utcára járnak, mert nincsen elég wc. De itt igen. Itt van. Ez nem az az ország, hanem Európa. Itt eddig civilizált, kulturált emberek éltek. Legalábbis a nagyja az volt. Tényleg jó az ha lesüllyesztjük a színvonalat? Ráadásul ennyire mélyre? Én már attól is ki voltam borulva, hogy tele vannak az utcák szeméttel, na de ez már azért sok. A férjem kollégája is mesélte, hogy ő két emberkét látott ( egyik sem szőke hajú volt) a parkoló autója előtt guggolni. Éppen menni akart valahova, ült volna be a kocsijába. Ezek meg ott vigyorogtak. Azt hitte, az autóval babrálnak valamit. Hát tévedett. Röhögve, futás közben húzta fel az egyik a nadrágot. A nagy rakás …. meg ott maradt.

A tiszta és precíz Németországban, Münchenben, a 21-ik században. Ez igen!

Én szégyellem magam, pedig nem is nekem van rá okom!

 

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Az óriás csokis muffin

Ez a gyerekeink egyik kedvenc története, ha a legnagyobbat akarják felbosszantani……..

Még egészen pályakezdő anyuka voltam. Rengeteg mindent kellett megszokni, átszervezni, sőt átértékelni a kis legénykével. Időbe telt, mire minden a helyére került. :) Gondolom nem csak nálunk volt ez így. Mivel a legnagyobb gyerkőc nem volt betervezve, így nem volt időm már hónapokkal előtte ábrándozni róla hogy milyen lesz, ha már megszületett. Sőt, igazából az első két csíkos teszttől, körülbelül rosszul is lettem. Állati nagy kiszúrásnak tartottam az élettől hogy pont velem kellett ezt művelnie….. Úgyhogy itt megint buktam pár hetet a felkészüléssel a bébi érkezésére. Viszont a második ultrahangnál már nem volt kérdés hogy marad…… Erről már írtam is.

Szóval a születése után eléggé felborult az életünk. Az első jó néhány hónapban gyakorlatilag nem volt egy normális éjszakánk sem, de a többi utána következő sem volt éppen piskóta. Akkor lettem még édesség függőbb. Igen, az vagyok. Előtte is szerettem, mondjuk nem kimondottam a csokit, inkább a kekszek, sütemények jönnek be. Bár azon azért lehet csoki. :)

Bőven elmúlt már fél éves, sőt, 7 hónapos is, mire hajlandó volt mást is megkóstolni az anyatejen kívül. Viszont, ahogy rájött hogy van más finomság is, nem volt gond az evéssel. Még a nyers vöröshagymát is megette. Azt mondta alma. Hozta a kamrából, hogy meg szeretné enni. A nagymama meg teljesen el volt fehéredve, hogy mit eszik ez a gyerek. Ne „mérgezzem” már ilyenekkel! Na de ami apának finom, az csak szuper fincsi lehet…..

Emlékszem, bent voltunk a városban egyik nap. Sok volt az intézni való, rohantunk végig. Meg ha már ott mentünk el a kedvenc pékségünk előtt, akkor muszáj venni 1-2 sütit is! Tudom a muffint már nem bírtam megenni, eltettem másnapra. Apa dolgozott, mi meg a legénnyel voltunk otthon. Reggeli után eszembe jutott a „kis” csupa csokis szépségem….. Totál rá is készültem, hogy milyen állati finom lesz és milyen jól fog esni. Igen ám, de a fiamnak is megtetszett! Elkérte. Itt azért volt egy pillanat ….. na de, mégiscsak az én gyönyörű, okos szemű, tündérbogaram, naná hogy odaadom neki! Szépen belekötöttem az etetőszékébe, megkapta a tányérját és a muffint. Nagyon boldog volt. Én meg…. Tudom, még mondtam is neki, hogy: „gyere, anya segít!” Reménykedtem, hogy nekem is jut 1-2 kóbor falat, de azt mondta tudja egyedül. Na jó, legyen. Gondoltam gyors elrohanok addig a wc-re. És igen, nálam a rohanás az tényleg rohanás!

Mit mondjak, mire visszaértem, - nem tudom volt-e 3 perc mindennel együtt,- a gyerekem, azt a gyönyörű, guszta, full csokis muffint, milliméteres darabokra cincálta szét. A széke körül kb. 3 méteres ívben, minden tele volt. Plusz a haja, a füle, az orra, a szeme sarka, de még a pelenka is, elől hátul. Azt hittem ott kapok ……. azonnal! Legalább megette volna. A szájában nem is volt! Még csak meg sem kóstolta! És nem is értettem, hogy hogyan csinálta? Mert mire visszaértem, már kész volt vele. Ott ült és vigyorgott. Totál meg volt elégedve magával. Ennyi idő alatt nem létezik hogy ilyen disznóólat lehet csinálni, egyetlen darab muffinból!? Bár, azért az hogy fiú, nem elhanyagolható a retekkel kapcsolatban.

„Picsogva” fürdettem a legényt, meg takarítottam a konyhát egy fél napig. Megvan az az érzés, amikor kiskorodban elvették a kedvenc játékod? Néha nem is játszottak vele, csak azért csinálták hogy tönkre tegyék, hogy neked rossz legyen? Itt, nyilván a fiam nem szándékosan csinálta, de az a béna érzés….. Teljesen olyan volt. Szégyelltem is magam. Meg persze állati fura. Hiszen a saját gyerekemről van szó. Naná hogy nem sajnáltam tőle, hiszen bármit adnék érte, de akkor mi ez? Érdekes helyzet volt. Ehhez is fel kellett nőni. Onnantól hogy beköltözött, már nem ÉN, hanem Ő volt az első. Legalábbis nálam / nálunk. Egyébként mindenből lehet tanulni. Ez után mindig 2 muffint vettem, hogy tutira menjek. Bár utána ilyeneken már nem is akadtam fent. Mivel a létszámunk is eléggé megnőtt, már nem is veszem, hanem sütöm itthon. :) Jobban járok, mert így esélyes hogy marad nekem is. :) Meg az enyém amúgy is sokkal finomabb! Van egy szuper receptem, ami nagyon gyorsan kész. Csak azt kell kibírnia valahogy a bandának, amíg megsül. De kihűlni már nem tud nálunk. :) Viszont azon is mindig összevesznek, hogy ki legyen a kuktám. Ezért mindenki segít.

Íme a recept:

2 bögre liszt

fél bögre vaj (én ezt sose mértem bögrével, csak úgy ránézésre)

1 bögre cukor

2 tojás

1 bögre tej

1 bögre valami (lehet tortadara, kókuszreszelék, darált dió, mogyoró, ami szimpatikus)

sütőpor

Ugyanakkora bögrével kell mindent mérni! Aki sütött már bögréset, az tudja, de aki esetleg még nem, az jó ha megjegyzi.

Én a vajat, cukrot, tojást szoktam először géppel kikeverni. Utána jön bele a „valami”, és felváltva a tej meg a liszt. A sütőport mindig a liszttel együtt adom hozzá. A tejet sem mérem már, mert mindig több kellett, hogy a tészta elég folyós legyen. Ha nagyon jó kedvem van, egy fél szem befőtt meggyet is rakok mindegyikbe. Isteni finom. Nálunk mondjuk minél nagyobb a bögre, annál jobb, mert gyorsan elfogy. És mindegy mennyit csinálok, mindig van valaki, aki sír, hogy neki alig jutott. :(

Lehet hogy apa sörös korsóját kéne használnom inkább a bögre helyett?

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 0
Tovább

Anya, minek kell ennyi hülyeséget megtanulni?

Ezt a 12 éves nagy fiam kérdezte a minap. Hogy mit válaszoltam neki? Azt, hogy teljesen jogos a kérdése. Meg azt, hogy megismerjenek minél több dolgot. Na de azért mégis…… Rengeteg minden van, amit erőltetnek, de az ég világon semmi hasznát nem veszed később az életben.

Én is jártam iskolába, mint mindenki más. Több suliban is koptattam a padot. Meg mellé még pár tanfolyamon is. És őszintén szólva, egy-két kivételtől eltekintve, mindenütt volt olyan, hogy teljesen felesleges és értelmetlen dolgokra pazaroltunk el egy csomó időt, energiát. Aminek meg lett volna valami haszna, azt épp csak megemlítették. Már akkor sem értettem hogy ebben így mi a logika? Mostanában meg végképp nem.

Nagyjából képben vagyok az otthoni iskolai helyzetekről. Rengeteg helyen olvastam, hogy panaszkodnak a szülők, hogy a gyerekek durván le vannak terhelve. Meg ugye hogy bevezették ezt az egész napos sulit is….. Riogatják őket a dolgozatokkal, nem győzik a tempót már elsőben sem.

Na de minek ez? Hova kell ennyire rohanni? Egy elsős gyereknek? És hova tanuljon annyit, főleg olyat, aminek semmi hasznát nem veszi az életben? Emlékszem amikor otthon az óvónéni mondta a nagycsoportos fiamról, hogy: anyuka, nagy baj van, ez a gyerek nem tud EZERIG oda-vissza számolni! Én meg csak néztem rá, hogy miről beszél? Mi a töknek kéne tudnia az oviban? Nem egyetemre készül, hanem általános iskola első osztályba! És akkor a suliban mit fognak tanulni, ha már úgy kezdik az elsőt, hogy ezerig számolnak? Nem bírtam ki hogy ne röhögjem el magam.

Az itteni iskola azért ennél jóval lazább. Emlegettem már több posztomban. Néha talán túlságosan is. De én örülök hogy nem rettegnek, nem gyomorgörccsel mennek reggelente. Azt sem hallottam még tőlük, hogy félnének egy dolgozattól. Pedig azt azért írnak eleget. Bár itt inkább tesztek vannak. Verset sem kell magolniuk állandóan. Meg egymás előtt nem kell hangosan énekelni és felelni sem. Még egymás jegyeit sem tudják az osztályban. És itt nem kötelező egész nap a suliban ülni. A legnagyobbnak van hetente 2x hosszú napja, ami azt jelenti, hogy délután negyed négykor végez. Amikor a szülők reklamáltak érte, azt mondták, ha nem akarjuk, nem kell maradnia a gyereknek. Na de hogy akkor hogy pótolja azokat az órákat, az nem derült ki.

Meg itt már most, hatodikban szakirányt kell választania a gyerkőcöknek. Ez még nem kimondottam szakma, csak azt kell eldöntenie, hogy mi az, ami jobban érdekli. Hogy ez a gyakorlatban hogy néz ki, majd kiderül. Egyébként itt is mindig balhé van a sulirendszer miatt, a németeknek sem tetszik a sajátjuk.

Emlékszem még, amikor én jártam iskolába. Torna órán mindig erőltették a szekrény-, magas-, meg távol-ugrást. Minek? Az egyik gyerek úgy bezúgott a szekrénybe, hogy alig találtuk meg csórót.

Azóta sem ugrottam egyiket sem. Csak a rossz jegyeket osztották érte. Vagy amikor ének órán kellett „felelni”. Egész héten csúfoltuk egymást utána. Senki nem lett énekes az osztályomból. Történelem órán, annyit szenvedtünk az őskorral, meg az ókorral, hogy a világháborúkig soha nem jutottunk el. És persze minden suliban kezdtük elölről az egészet. Vagy matekból szerintetek hányszor számoltam azóta logaritmust például? Vagy írtam mondjuk kémiai egyenleteket?

És nem azt mondom, hogy ez mind teljesen felesleges. Azt mondom, hogy rossz a megközelítése. Száraz és sokszor érthetetlen. Nem köti le a gyerekeket. Mért nem tanítják ezeket úgy, hogy a napi életben tudd használni?

Mondjuk hogy a takarítószereket nem biztos hogy jó ötlet összeönteni, mert még baj is lehet belőle. Melyik mérgező például és mit okoz? Hogy használj hozzá gumikesztyűt. Vagy hogy mit kell csinálni ha a konyhában valamilyen baleset ér. Vagy ha véletlen kigyulladt az olaj? Azért konyhai baleset elég sokszor fordul elő és sokan nem tudják, még a felnőttek közül sem, hogy mikor, mi a teendő? Vagy mondjuk verselemzés helyett, ha normálisan megtanítanák a gyerekeket írni, olvasni? Annyira értelmetlen volt például: „Mire gondolhatott a költő, amikor ezt írta?” Honnan tudjam? Ki az, aki rajta kívül tudja? És saját véleményed ne is legyen, mert az nem jó, azt mond, amit a tanár hallani akar! Esetleg ha megtanítanák a gyerekeket arra, hogy hogyan értelmezzenek egy szöveget? Hogy nem átfutom, hanem elolvasom, mert a kettő nem ugyanaz? Hogy addig nem írok alá semmilyen papírt, amíg nem tudom hogy mi van benne? Például egy szerződést! Hogyan írjak normális önéletrajzot? Hogy kell viselkedni egy állásinterjún? (állítólag a két utóbbit itt tanítják) Nem többet érnénk ezzel, mint a verselemzéssel? Vagy matekból például pénzügyi ismeretek logaritmus számolgatás helyett? Mondjuk a pénzről, bankokról, bankkártyákról, hitelekről? Hogy működnek? Esetleg tanulhatnának önismeretet. Hogyan kezeljem a stresszt? Mit tud kezdeni egy kamasz a hormonzavarával? Mit csináljak ha szekálnak, csúfolnak a többiek? Mit okoz ez annak, akit piszkálnak? Milyen következményei lehetnek? Közösségi oldalak és azok veszélyei. Szexualitásról- csak nem olyan szerencsétlen módon, mint nekünk annak idején. Egyáltalán, már ha köszönni megtanítaná őket valaki! Vagy ha beszélnének nekik a tiszteletről, a normális viselkedésről! Hogy nem esek át a másikon, nem rúgom vagy borítom fel, vagy megyek neki tátott szájjal, ha látom hogy ott van! A becsületről, tisztességről. A régen elveszett emberi értékekről. Hogy mi a szeretet, vagy az együttérzés? Vagy mondjuk az egészséges táplálkozásról? Esetleg a szelektív hulladékgyűjtésről? Már az is jó lenne, ha megtalálnák a kukát és nem mellé dobálnák a szemetet. Hogy mekkora probléma ez a rengeteg szemét amit termelünk például? Lehet ezeket a gyerekek életkorához igazítani és meg is értenék. Már ha lenne aki beszélne nekik ezekről!

Nem tudom, csak gondolkodom. De azt tudom, hogy én személy szerint az itt megemlített ismeretekkel sokkal többet tudtam volna kezdeni, mint mondjuk gyökvonással. És a szülőknek, felnőtteknek nem az a dolga, hogy a gyerekeket felkészítsék a való életre?

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 0
Tovább

Miért nem szeretik a németek a gyerekeket?

Minden ország más és más. Ezen nincs mit vitatni. Ebbe beletartozik az is, hogy az adott országban hogyan viszonyulnak a gyerekekhez. Az olaszok állítólag rajonganak a gyerekekért. De a magyarok is elég gyermekszeretőnek számítanak. Viszont a németek…….

A jó pár év alatt, láttunk már fura dolgokat itt, ezzel a témával kapcsolatban is.

Azóta hogy anyuka lettem, tapasztaltam otthon, hogy szívesen jönnek oda emberek, még idegenek is, hogy megnézzék, akár meg is cirógassák a babát. Sokan direkt keresik a lehetőséget, hogy közelebb férkőzzenek a gyerkőchöz és kontaktust teremthessenek vele. Ahogy nagyobb lett a létszám nálunk, már olyan is akadt, aki csak azért jött oda, hogy megkérdezze: „mit képzelek, hogy akarom őket felnevelni?” Mintha egy hajszálnyi köze is lenne hozzá. Szerencsére ez ritka.

Itt viszont…… Ahogy kiköltöztünk, még új volt minden, nem is igazán figyeltem erre. Csak később tűnt fel, hogy itt nem foglalkoznak az emberek a gyerekekkel. Nem jönnek oda, nem dicsérik, nem integetnek, mosolyognak, vagy köszönnek vissza a picinek. Sokan még csak észre sem veszik őket. Félreértés ne essék, én megvagyok nélküle, csak nagyon furcsa volt Magyarország után.

Olyan előfordul, hogy jönnek az utcán velünk szemben és látom, hogy oda-vissza jár a szemük. SZÁMOLNAK! Már az is eléggé fel szokta adni a leckét, hogy összeadják őket. :) Pedig azért annyira nincsenek sokan! Legutóbb például, az új szomszédék a liftben kezdték el hangosan számolni a törpöket. Elég röhejes szitu volt. Azt viszont rengetegen mondták már itt, hogy: „ ennyi gyerekkel rengeteg a munka!”, meg „a legnagyobb tisztelet érte”. Szinte mindenütt meg is jegyeztek bennünket elsőre, akárhol megfordultunk idáig. Nekem elég fura, hogy itt sokan egyáltalán nem vállalnak gyereket, vagy ha igen, akkor legtöbbször csak egyet. De azzal sem igen szeretnek foglalkozni. Nyilván nem arról van szó, hogy mindenkinek legyen vagy 4, de hogy egy sem!? Akik ebben az országban leginkább gyermeket vállalnak, azok nem németek. Pedig itt aztán rengeteg baba születik évente. Most is láttam az újságban, hogy csak ebben a városrészben több mint ezer gyerkőc született tavaly. És jó néhány városrész van még ezen kívül….

A németnek viszont nem kell. Pedig ők is fogynak de nagyon, mégsem tesznek ellene semmit. Ha van gyerek, akkor le vannak kötve, nem lehet mindig azt csinálni amit szeretnének. Nagy úr az ego és a lustaság is kizáró ok. Plusz még rengetegbe is kerül mire felnő. Ha azt nézem, hogy itt a szülő inkább elfordul, hogy ne is lássa hogy folyik a gyerek orra a szájáig, ahelyett hogy megtörölné….. Itt aztán tényleg nem sértegetik a gyerekeket azzal sem, hogy rászólnak, vagy fegyelmezik. Mindent szabad és rengeteg mindent meg is vesznek nekik. Ez mondjuk meg is látszik. De nem tutujgatják, ajnározzák őket. Nincs annyi szeretgetés, vagy puszilgatás sem. Valahogy hiányzik az egészből a SZÍV! Erre ők azt mondják, hogy már kicsi korától kezdve önállóságra nevelik.

Nekünk például külön felhívták a figyelmünket az oviban, hogy a lánykánknak mindenképpen szobatisztának kell lennie, mert ők itt nem segítenek a wc-n. Még csak meg sem nézik, hogy jól sikerült-e megtörölnie a popót. Tapasztaltuk sajnos. :( Bár, ez a színvonal állítólag csak azokra az ovikra jellemző, ahol nagyon sok a külföldi. Nem tudom. Nekünk háromból, három ovink ilyen volt. :( A kedvencem, hogy érje fel ésszel egyedül, már a három éves is az oviban, hogy mikor van tízórai-idő és ha nem ér oda, éhen marad! Tehát, eleve ismernie kell az órát, mire oviba megy! Külön nem könyörögnek senkinek hogy menjen enni. A lányunk párszor lecsúszott róla. Vagy eljátszotta az időt, vagy nem volt hely az ebédlőben.

Én, amikor ide költöztünk, már attól is dobtam egy hátast, amikor az edzésre nem engedtek be. Azt mondták nem kell ott nézelődni. Mindegy mire viszed a kicsit, balettre, vagy úszásra. Majd ha vége, mehetsz érte. Az iskolába is rengeteg gyerek jár egyedül. Már elsősök is. Sőt, ha rossz az idő, még azok a szülők sem jönnek értük akik egyébként szoktak.

Az albérlet keresésnél pedig kimondottan hátrányt jelent, ha valakinek gyermeke van. Erről már írtam a „Te laktál már putriban?” című posztomban. Hallottam olyat is, hogy német család sem talált évekig albérletet gyerekkel. Mint ahogy mi sem. Nekünk is mondták, hogy nem gáz hogy külföldiek vagyunk, az sem ha állatot akarunk vinni, de a gyerek…… Az sem érdekes, hogy mennyi csemetéről beszélünk. Nem az a kizáró ok hogy többen vannak, hanem az, hogy vannak! Úgy tűnik nekem, még azoknál a pároknál is ahol van baba, hogy az egy muszáj rossz dolog. Szeretnek minél hamarabb szabadulni tőle.

Egyébként nagyon jó példa volt az a múltkori cikk, ahol a két éves gyerek elszökött éjjel a házból, itt Bajorországban. (Itt olvashatod) Bár nekem ez a sztori több ponton is érdekes. Az én két évesem, de még a nagyobbak is, engem keresnek először, ha bármi bajuk van. Akár éjjel, akár nappal. A másik, hogy nem indulnának el otthonról sehova, főleg nem egyedül, pláne sötétben. És legfőképpen, mi zárjuk az ajtót, amit egy két éves nem tud kinyitni. Ebből is látszik, hogy itt a gyerekeknek nincs túl sok köze a szülőkhöz. Egy fedél alatt élnek ugyan, de körülbelül annyi is a kapcsolatuk egymással. Nagyon sok embertől hallottam már, hogy 16-17 éves gyerekek már nem laknak otthon. Vagy mennek maguktól, vagy a szülő küldi el őket. Kérhetnek önkormányzati lakást, aztán oldják meg ahogy tudják. Azért egy akkora gyerek, ahhoz hogy egyedül éljen, még nagyon fiatal szerintem.

Ezért is jó üzlet itt például az idős gondozás. Vagy mert eleve gyermektelenek, vagy mert a gyerekük nem foglalkozik velük. Bár azon nem kell különösebben csodálkozni ilyen „nevelés” után. A szomszéd nénihez is évente egyszer jön el a lánya. A nagymamám mesélte nemrég, hogy otthon is beszéltek erről a témáról rádióban. Szóval nem csak nekem tűnt ez fel.

Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mi alapján mondja azt valaki, hogy nem vállal gyermeket, nem akar családot, akkor sem ha megtehetné. Bár az is igaz, hogy akinek nincs, az nem tudja hogy mit veszít!

 

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Megint köszönjük szépen.......

Mit is vártam. Néha magamat sem értem. Ennyi év után még mindig elhiszem, bízok, remélek, ha beígérnek valamit. Aztán jön a szokásos pofára esés. Mint most…… Persze tudom, nálam van a hiba. Ki másnál lenne?

Szóval most megint köszönöm szépen szeretett országomnak, a kormánynak, a kedves honatyáknak, a legújabb mézesmadzagot. Már tavaly lehetett olvasni több helyen is, hogy ez az év a családok éve lesz. Persze ez minket nem érint, itt élünk jó pár éve már. Nekem nem kell ígérgetni, mert nem vagyok jó szavazó polgár, mivel, mióta nem otthon élünk, nem járok szavazni. Mégis milyen alapon szóljak bele bármibe, ha nem élek az országban? Döntsenek azok, akik ott élnek. Ami minket érinthetett volna egyedül, az a jelzáloghiteleseknek szánt mínusz egy millió forint a harmadik gyerektől. Ugye legelőször még arról volt szó, hogy minden nagycsaládnak jár, akinek valamilyen jelzáloghitele van, ahol három vagy annál több gyereket nevelnek.

Én meg elhittem. Mert ilyen hülye vagyok. :( A férjem már nem ennyire optimista, azt mondta mese habbal, mint a többi. A napokban olvastam direkt utána, hogy akkor tényleg van-e és hogy konkrétan kiknek jár? Hát nekünk nem. Szokás szerint, megint egy állati nagy átvágás az egész. Egyébként tök fura, mert még bármi ilyen segítségről volt szó, nekünk sose járt semmi. Mert az idei év január 1-e után született, vagy már a pocakban lévő és a tizenkettedik hetet betöltött babák után jár csak. Tehát akiknek tényleg számított volna, ahol esetleg tényleg több gyerek van, akik persze már meg is születtek, azoknak csak egy nagy füles jutott megint. Mert a már meglévő gyerek nem éri meg azt a pénzt. Majd ettől születik a sok magyar kisgyerek. Hajrá!

A deviza hitelek eleve egy állati nagy lufi volt, rosszabb mint az uzsora, mégis engedték. Hihetetlen. Attól hogy kerestek nekik szép épületeket és ráírták hogy bank, még ugyanúgy uzsorázás amit művelnek! Mi tíz éve fizetjük már és nem fogyott a hitelünk, hanem egyre több lett. Hogy lehet ez? Valaki magyarázza már meg! Soha nem fogy el? Már akkor is fura volt, hogy a frank ára lefele ment, de mire fizetni kellett, valahogy mindig felment a törlesztő részlet. Emlékszem amikor bementem a bankba, hogy mi is szeretnénk az árfolyamgátat kérni, egy kedvesnek egyáltalán nem nevezhető ügyintéző libához kerültem. Elég flegma stílusban kérdezte, hogy: miből gondolom, hogy később tudjuk fizetni? Én pedig visszakérdeztem: hogy miből gondolja hogy később is itt fog flegmázni? Ez is csak egy munkahely, nem örök élet. (már nem dolgozik ott a tyúk!) Nem tudom egyébként kin segített ez a "nagy mentőcsomag", de nálunk nem igazán volt konkrét számokban mérhető a különbség. Szóval ezért reménykedtem most ebben, hogy legalább ez a legújabb ötlete a kormánynak kézzel fogható lesz és tényleg meg lehetne szabadulni ettől a végtelen pénznyelőtől, de megint én tévedtem. Gondolom menet közben rájöttek, hogy „ajjajjj, túl sokan lesznek majd akik jelentkeznek, azért túlzásba ne vigyük már! Csak csináljunk úgy mintha, alapon mutassunk valamit, had örüljenek!"

Egyébként nem akarom elszomorítani a kedves honatyákat, de a gyermek vállalás nem ezen az egy-két millió forinton múlik. Azon múlik, hogy a szülőknek vajon lesz-e hol és miből felnevelni azt a gyereket. Hogy van-e olyan munkahely, amire lehet alapozni és nem kell attól rettegni, hogy bármelyik nap vége lehet mint a botnak. (Így jártunk mi is, ezért kellett emigrálnunk.) Azon múlik, hogy vajon tudnak-e neki normális körülményeket biztosítani és tudják-e majd taníttatni úgy és ott, ahol szeretnék. És ott, ahol már az első gyerek is kérdéses, nem fognak még kettőt bevállalni mellé. Főleg hogy a mostani szülők, a gyerek második szülinapját már legtöbbször nem is együtt ünneplik. De kérdezzenek meg, szívesen válaszolok bármikor. Én szültem az országomnak nem kettő és nem is három gyereket. Úgy gondolom, bőven túlteljesítettünk. És az is tény, hogy jobban élünk mint négy éve! Na ezt például „abszolút a kormánynak köszönhetjük”. Mert elértük otthon azt a pontot, hogy azt mondtuk: elég volt ebből a szopiból! Mert az nem normális dolog, hogy vagy hiteltörlesztőt fizetünk, vagy rezsit, vagy a gyerekeknek a gyógyszereket a nátha szezonban. Szóval köszönjük szépen, ott volt az a pont, hogy akkor mi ezt itt befejeztük!

És nem, nem azért mert a magyar nem hajlandó a munka miatt költözni. Sokszor hallottam ezt otthon. Mert a magyar annyira „hülye”, hogy nem hagyja ott a saját házát, lakását, hogy az ország túlsó felébe költözzön a megélhetés miatt. Ami vagy összejön, vagy nem. Vagy felpakolja a családot és elölről kezd mindent, otthagyva amiért addig dolgozott. Vagy apa megy egyedül, megkockáztatva hogy széthullik a család. Vajon megéri? Nem is értem miért nem szaladnak a magyarok ilyen kihagyhatatlan lehetőségek után? Mi egyébként mentünk a munka után otthon is. Többször végigcsináltuk ezt a tortúrát. Felér egy kínzással. Aki költözött már másik, idegen városba, tudja miről beszélek. Gyerekekkel meg még jobb.

És persze erre is külföldi példákat említenek, mert más országokban ez teljesen normális. Meg csak a magyar „ragaszkodik” a saját tulajdonhoz. Persze. Itt Münchenben rengetegen laknak albérletben. De nem azért, mert ez a hobbijuk, vagy mert szeretnek szenvedni, vagy mert annyira utálnák hogy saját lakásban kell lakni. Azért élnek albérletben, mert még egy harminc-negyven éves, kilencven négyzetméteres társasházi lakás is öt-hatszázezer € körül mozog a gettó közepén is. Hát fel kell ahhoz kötni a gatyaszárat, ha azt valaki ki akarja fizetni még ebben az életében. Bár ebben most már Magyarország is elég jól teljesít. Lassan otthon sem lehet kifizetni egy lakást, főleg ilyen hitelekkel. Egyébként jól járnak velünk otthon, mert innen is a hiteltörlesztést fizetgetjük, meg haza járunk nyaralni. :) Meg az itteni ismerőseink közül még jó néhányan. Mert innen ki tudjuk fizetni. Amíg otthon éltünk, nem jártunk sehova, mert nem jutott rá pénz.

Szóval igencsak hálás vagyok a vezetésnek, nekik köszönhetünk mindent. Van négy kerék, sok gyerek, meg jobb élet. Csak nem otthon, a hazánkban.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 0
Tovább

Te is a kedvenceddel utazol?

Már több posztban is említettem, hogy vidéken nőttem fel. Nálunk mindig voltak a ház körül állatok. A cica, kutya, meg a szárnyasok többféle változata annak idején alap tartozék volt minden háznál. Igazából az volt fura, ha valahol nem volt. Most meg…….

Szerettem és a mai napig szeretem az állatokat. Karcsi macskámról külön poszt is született már. :)

Ahogy nőttek nálunk a gyerekek, egyre sűrűbben jött elő a téma, hogy szeretnének kisállatot. De, lakásba kutya, macska, nálunk teljesen kizárt. Úgyhogy, a Télapó oldotta meg egyszer a dolgot, mert halacskát hozott a nagyfiúknak. Szerették az Elmo világa című műsort és abban látták meg az aranyhalat. Gondoltuk ezzel meg van oldva a dolog. Persze hogy tévedtünk. A legnagyobb állt elő egyszer a kismadaras ötletével. Erről is írtam már. Szerintem egyébként madarat kalitkába, lakásba zárni, a világon a legszemetebb dolog. Meg amúgy is van nálunk éppen elég nagy ricsaj, nem igazán vágytam még egy csipogós madárkára is.

Viszont, amikor ide kiköltöztünk, borult minden elméletünk a kis kedvencről. Elég nehéz időszak volt mindannyiunknak, bőven volt benne stressz, aminek a hozadéka, hogy egyik betegség jött a másik után. No meg persze a hideg, nedves, penészes ház sem sokat javított a helyzeten. Nem éppen idillikus környezet senkinek. ( a „Te laktál már putriban” című posztomban bővebben olvashatsz róla.) Ezért gondoltuk apával, hogy mi lenne, ha hoznánk egy kis lélekgyógyászt a gyerekeknek? Az nem volt kérdés hogy akarják-e? De az már inkább, hogy milyen állat legyen? Mert azért azzal is tisztában voltunk, hogy mint minden újdonság, idővel ez is lecseng majd. Akkor meg kire marad a feladat? Naná hogy anyára. Na és anya mit tud még bevállalni a napi teendői mellé?

Meg azt se felejtsük el, hogy folyamatosan kerestük a normális albérletet. Azért bele kellett számolni hogy bárhova kerülhetünk, a kertestől a társasház sokadik emeletéig, szóval ne egy dog legyen ha nem muszáj, mert annak kell egy külön szoba pluszban. Meg mi alaphelyzetben sem akartunk nagy testű állattal egy házban lakni. Mindenkinek megvan a maga helye. A hal még belefér, na de egy kutya…… És ki fog vele sétálni menni állandóan? Ha esik, ha fúj, vagy nyakig ér a hó, vinni kell! A cicáról meg már írtam, hogy nem lakásba való. Egyébként is, nem az ember tart macskát, hanem a macska tart embert. Azt meg azért már inkább ne. Hosszas huzavona után, egy törpenyuszi lett a vége. Még jó hogy direkt kértük a srácot, hogy nézze meg hogy fiú-e vagy lány. Azt mondta tuti lány! Erre a nagymamánál kiderült, hogy mégiscsak fiúcska. A gyerekek meg is ijedtek, hogy csoró nyuszikának valami daganat nőtt a lába közé. :) :) Mivel az előző albérletben volt kertünk, nyuszinak jó dolga volt, mert ha az idő engedte, kint volt az udvaron. Volt külön kifutója, jókat tudott legelni is. Bent pedig ki tudtuk rakni a konyhában. Naná hogy mindig a lábam alatt ugrált. Én voltam a holdja, mert mindig körbe-körbe futkosott körülöttem. Ha szeretet-hiányos volt, akkor pedig dobbantott a lábával, hogy ideje vele foglalkozni. Meg mint később kiderült, szétrágta a hűtő hátulját. :( De a legnagyobb tréfa az volt, amikor elindultunk vele Magyarországra. Mégsem gondoltuk át rendesen a kisállat dolgot…..

Nem elég, hogy ekkora családnak két autóra való cuccot kell hazacipelni, ami ugye azért jó néhány bőrönd, de még a nyulat, meg annak a felszerelését is vinni kellett magunkkal. A nagymama lazán közölte hogy nem vagyunk teljesen normálisak! Bár azon meg sem lepődtünk. Viszont azon igen, hogy ahol láttak útközben megállni, mindenki minket nézett. Mert az, ha valaki tíz kutyát cipel, teljesen elfogadott. Még a macska pórázon, vagy a vadászgörény sem akkora kuriózum. Na de egy hófehér nyuszika, piros pórázzal,…….  az már látványosság. De mivel itthon sem tudtuk hagyni senkire, muszáj volt magunkkal vinni. A halaknak még lehet etetőt kapni, na de egy nyúllal mit csinálsz? Szerencsésen megúsztunk vele minden oda-vissza utat egyébként, otthon pedig elvolt a nagymama udvarán. A kutyussal mondjuk kicsit nehezen barátkoztak össze…. Sajnos a nyuszika nem túl sokáig volt velünk, mert valami szívprobléma miatt meghalt. Volt ám óriási sírás-rívás a gyerekektől, sőt még nekem is sikerült elbőgnöm magam a végére. Én nem csak a nyuszit sajnáltam, hanem a gyerekeim is. Úgyhogy megbeszéltük, hogy nyuszi nem lesz több. Én kisállatot sem akartam másikat.

De amikor a legkisebb fiúcska rota-vírus miatt bekerült a kórházba, újra kellett gondolnunk a dolgot. Mivel olyan kemény volt a kölök, hogy egy hang nélkül tűrte a szurit, infúziót, kérhetett valamit érte. Egy kis hörcsögöt szeretett volna. Gondoltuk az még belefér, kis helyen elvan, meg a nap nagy részében alszik. Na mondjuk, a hörcsög vásárlásnál kihúzták apánál a gyufát a boltban. Ugyanis, olyan három óra körül mentek el délután, a legközelebbi barkács áruházba. Ott van kisállat részleg és mindig vannak hörcsögök is. De közölte a srác, hogy még ALSZANAK, ezért nem vesz ki, majd csak öt óra után. A gyerek már ott sírt érte, de akkor sem adta oda! Hát, nem várták meg és nem is ott vettük meg később sem. Had aludják ki magukat rendesen azok a hörcsögök! Egyébként ez tán valami állatvédelmi előírás. Vagy legalábbis erre fogták. Viszont a másik boltban délben is odaadták, szóval passz. Rájuk biztos nem vonatkozott ugyanaz a szabály.

Persze ha utazunk, őt ugyanúgy cipelni kell magunkkal, de neki legalább kevesebb cucc is elég. A nagymama azt hitte, üres terráriummal szórakozunk, mert csak este jött ki enni, meg szaladni egy kört. A legutóbbi hazajövetel után egyébként meglógott a kis rosszaság. Feltornyozta a forgácsot a futó karikája elé, amitől az nem forgott és így ki tudott mászni. Eljött egészen a hálószobánkig. Az ágyunk férjem felőli oldalán ült le a szőnyegre. Apa csak nézte, hogy mit keres itt? Gyorsan vissza is vitte a helyére. Hozzám jöhetett volna, én meg nem fogom. :)

De ha még párszor ilyen figurákat ad elő, esélyes hogy másik hörcsögünk sem lesz.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Tájékoztatás

Kedves követőim, olvasóim, barátaim!

Biztos észrevettétek, hogy változott az oldal neve. Ez nem csak azért van, mert Új Évet kezdtünk...... Ez az, ami végülis tetszik, ami a legközelebb áll hozzám. :) Ígéretet kaptam nemrég arra is, hogy a blogom url- címét is árírják. Tehát, REMÉLEM a nagyon közeli jövőben, a msmordor.reblog.hu-t a bridgette.reblog.hu-n találjátok meg. :)

Üdvözlettel: Bridgette :)

 

 0
Tovább

Ez a szünet is elmúlt.........

Túl vagyunk az ünnepeken, vége a suliszünetnek.

Az utolsó nap az iskolában, itt is december 22-e péntek volt. De nálunk csak január 8-án kezdődött a tanítás. Úgy voltak vele, ha már szünet van, kihasználják rendesen. Egyébként mivel itt a Vízkereszt, vagyis a január 6-a is munkaszüneti nap, előtte nem is szoktak sulit kezdeni.

Nálunk én vártam a legjobban a szünetet. Szeretem amikor itthon vannak, rohangálni sem kell állandóan, jó nagyokat tudnak aludni, játszani. És legalább többet is látom őket. :) Hihetetlen milyen gyorsan megnőnek…… Az a vicc egyébként, hogy hétköznap alig lehet kirángatni reggel a sulisokat az ágyból, de hétvégén, amikor alhatnának, korán felkelnek. A szünetben viszont sokáig szeretnek lustizni. :)

A gyerekeink egyébként végig bírták szenvedni az egész szünetet. Állati bosszantó, hogy tele van a lakás minimum három játékboltra való kacattal és egyszerűen képtelenek elfoglalni magukat. Teljesen hihetetlen. Tuti biztos, hogy valaki mindig ellenkezik valakivel. Vagy mindenki mindenkivel. Ha véletlen játszanak, tíz perc után valaki sikít, hogy a másik bántotta, vagy csalt a játékban, vagy pont azt vette el, ami neki kéne. Nemrég szált el minden reményem, mert többen is mondták, hogy náluk nagyobb gyerekek is ezt csinálják. Én eddig abban reménykedtem, hogy ha nőnek, majd javul a helyzet. De az abszolút kedvencem, a videó játék. Minden létező helyen lehet játszani nálunk, a tv-től a telefonig, mégsem egyeznek meg rajta soha. Ahogy kipattan reggel a szemük, kezdődik a nyávogás. Először érte, hogy engedjem meg. Én mondjuk ebben elég szigorú vagyok, legalábbis egészen idáig azt hittem. De pont a hétvégén mondta a fiunk osztálytársának az apukája, hogy náluk hétköznap egyáltalán nincs megengedve. Nálunk korlátlan játék nincs a gépeken, mert teljesen belezizzenének. Ha hagynám, szerintem még enni, inni sem állnának fel. Iszonyat. Ezért figyelek rájuk nagyon, hogy ne legyenek függők! Hétköznap akkor lehet vele játszani, ha kész vannak a dolgaikkal. Például házival, táska legyen rendben, pakolják össze a saját dolgaikat, legyen rend a szobájukban. Ha minden kész, akkor kapnak fél órát. Ha jó jegyet hoznak, jár plusz idő. A sumákolásért viszont bünti van. Stopperrel tudják nézni az időt, ha lejárt, csipog és be kell fejezni. És itt jön a sumákolás. Olyan halkra állítják, hogy ne halljam. Viszont arra figyelek, mikor kezdenek játszani…. :) Anya se most jött le a falvédőről. :) Nyilván ha a játék közepén tart, megvárom amíg kilép belőle, de nincs plusz fél óra megint. Ha már eljutottunk a játékig, akkor azon megy a hiszti, mert a nagyok belekontárkodnak, ezért a kisebbek sírnak, hogy helyettük játszottak. Akkor a nagyok pukkadnak meg, hogy pont a kicsik kérték hogy segítsenek. A nagyok meg mindig variálnak valamit. „Később kezdtem, mert meg kellett néznem valamit, mert ezt-azt állítottam rajta.” Ha meg lejárt az idő, akkor azért van vonyítás. Szóval, igazából mindig balhé van miatta, amitől égnek áll a hajam. És persze mindig van újabb, menőbb, sokkal szuperebb játék, meg újabb verzió, kiegészítő pálya, meg a tök tudja ezt követni…. Milyen jó, hogy mindig van mivel lehúzni azokat az elvetemült embereket, akik gyerekeket mernek vállalni erre a világra.

Ennél már csak a mesecsatornás reklámokat rühellem jobban. Amikor jön, hogy: Anya, nekem az kell, mert most mutatták a tv-ben, én azt kérem az ilyen-olyan vagy bármilyen napomraaaa! Mindegy mire, csak most legyeeeeeen! És a könnyes kiskutya szemeket se felejtsük el mellé. Oscar díjas alakításokat tudnak produkálni ha akarnak valamit. Ismerős? Ha nem veszed meg, hallgathatod tovább a hisztit. Persze eleve tudod, hogy körülbelül addig érdekes, amíg kibontja, plusz három másodperc. Akkor minek? Másnap már azt sem tudja hova rakta el. Vagy azt mondod hogy nem, akkor meg szemét vagy, mert persze minden gyereknek van, pont ő fog kilógni a sorból csak miattad és te teszed tönkre a gyerekkorát, mert azt a szuper, kihagyhatatlan, elmés kacatot nem vetted meg. Egy szégyen vagy.

Szerintem, a gyerekeknek készített reklámok abszolút kimerítik a nyugalom megzavarásának fogalmát! Az a jó, hogy engem ezek totál nem hatnak meg. Ha nem látom értelmét, úgysem veszem meg. Aztán meg csak bukdácsolunk benne, mert elpakolni már nyűgös, miután széthajigálták. Én annak idején felnőttem körülbelül öt darab játékkal. Tizenéves voltam, mire egyáltalán vezetékes telefonunk lett. Most meg? Már a legkisebbem is odáig van a telefonokért, távirányítóért, meg amit a nagyobbaktól lát. És eleve úgy nyúl hozzá, mintha a szakértője lenne a kütyünek. Félelmetes.

Persze szünetekből van még egy pár az évben, bőven lesz még ilyen műsor nálunk…… :)

Na de nézzük, mikor és mennyi szünet van itt Münchenben:

Szeptember második felében kezdődik a suli. Erről már írtam a sulis posztokban. Van egy egyhetes szünetük október végétől. Aztán november második felében egy egynapos. Karácsonyi szünet, két hét. Februárban is van egy hét. Aztán a következő két hetes szabadság a Húsvéti szünet. Van még Pünkösdkor két hét, aztán suli van egészen július végéig. Bár a június, július már csak szenvedés. De szerintem a tanárok jobban utálják mint a gyerekek….. Május közepe körül már hozzák a papírt, hogy ha nagyon meleg van (kb. 30 fok!) akkor 10:30-kor vége a sulinak! A napköziben simán lehetnek, ott már nem baj ha meleg van, csak tanítani ne kelljen! :) Ebben az a jó, hogy esélyed nincsen hogy kitaláld hogy szerintük mikor van ez a „Hitzefrei” nevezetű dolog, mert volt hogy a hőmérő tényleg 30 fokot mutatott és nem engedték ki őket, meg olyan is, hogy alacsonyabb hőmérsékletnél meg igen. Szóval mondtam a gyerekeknek hogy passz. Ha hazaküldik őket, várják meg egymást, jöjjenek együtt, mert én nem tudom itthon kitalálni, hogy a tanárnőknek mikor van melegük. A nyári szünet így csak hat hét. Én azt szeretem a legjobban, mert teljesen kiürül a város, alig van ember, mert mindenki elutazik. :) Meg persze kezdődik nálunk a szenvedés. Mert minél nagyobbak, annál nehezebb olyan dolgokat kitalálni nekik, ami érdekli is őket és még tetszik is.

Egy viszont biztos, én egyáltalán nem unatkozom a szünetekben. :) :)


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Addig mond el, amíg megteheted!

A főhősünk, egy fiatal lány.

Egyszer a barátai meghívták egy szalonna sütögetős buliba. Semmi különös, vagy extra dolog, csak a nyarat akarták még nyújtani kicsit. Sok kedve nem volt menni, de gondolta ad neki egy esélyt, annál már csak jobb lehet, mint az anyja éppen aktuális pasijának jópofizni otthon. Nem akart sokáig maradni, hisz másnap suli van, fel kéne kelni reggel valahogy. De ahogy ritkult a tömeg, úgy lett egyre látványosabb az a két cimbora. Idősebbek voltak, nagy dumások, helyes, jópofa fiúk. Nem is gondolta túl a dolgot a lány, hisz nála sokkal öregebbek, későre is jár már, jobb ha elindul haza. Nem mintha hazamenni lett volna kedve. Az anyja még tuti fent van, mert biztos ott van még a pasas is. Mire erőt vett magán, az egyik fiú megszólította…...

Reggel persze alig bírt kikecmeregni az ágyból. A francnak kezdik ilyen korán a sulit?

Többször is eszébe jutott a fiú a nap folyamán. Hogy lesz-e belőle valami? Nem tudta, nem is remélte. De aztán jöttek a telefonok. Mindig. Meg jöttek a randik is.

Nem volt az a rózsaszín ködös, vattacukros, halálos nagy szerelem a lány részéről, nem is hitte el ami vele történik. Viszont imponált neki. Kicsit talán gyors is volt a tempó, kicsit felnőttesebb, intenzívebb mint kellett volna. Persze a lány anyja nem szólt bele, minek is szólt volna, inkább örült hogy a lány addig sincs otthon. Lazán elengedte reggelig is, pedig fiatal volt még és tapasztalatlan. Túl fiatal.

A lány boldog volt. De a fiú kezdett gyanús lenni.

Néha volt kifogás, vagy mellébeszélés, ha nem csörgött a megbeszélt telefon. Volt lekésett randi, vagy ki tudja miért nem jött el? De nem volt balhé, nem volt veszekedés, vagy kérdőre vonás soha. A lány még akart neki hinni…… Remélte hogy csak túlgondolja, hogy félreérti, bízni akart benne, el akarta hinni, hogy a fiú igazat mond. Már amikor mondott bármit is.

De aztán végleg betelt a pohár. Megígérte, de nem jött el. Még ő mondta hogy hol legyen a találka és mégsem jött. A lány várt egy darabig, de indult a következő busz is, minek fagyoskodjon tovább a hidegben. Elég volt ebből!

Mire hazaért, csörgött a telefon. Tudta hogy ő az, de nem vette fel. Végül a lány testvére sajnálta meg, ő vette fel, ő beszélt vele. Vagy fél óráig könyörgött, de a lány nem ment oda. Nem bírt vele beszélni. Tudta hogy ha meghallja a hangját, még a végén meggondolja magát…..

A fiú nem telefonált soha többet.

Persze utána kiderült az is, hogy miért maradtak el a telefonok, hogy miért késte le a randit, hogy miért kellett halkan, nehogy az anyja meghallja és miért nem kísérte be a buszmegállóig soha.

Mert végig barátnője volt!

A lánynak összetört a szíve. Hogy tehette ezt vele? Hogy volt képes így viselkedni? Végig hazudott. Sose lássa többet….

Persze ez nem jött össze. Ritkán, de összefutottak a barátoknál. És természetesen mindig közvetítettek is. Mindig elmesélték hogy a fiú milyen szomorú, hogy a lány béküljön ki vele, mert szegény annyira sajnálja. Leginkább saját magát, mert a lánytól sose kért bocsánatot.

De a barátnője maradt. Akkor mégis hogy képzeli ezt? Mit akar? Egy csaj nem elég egyszerre?

Eltelt pár hónap, mire a lány is továbblépett.

Persze még mindig jöttek a hírek, jött a kuncsorgás. Kezdett az egész átfordulni kabaréba. A lány már nem is haragudott igazán, nem is tudta eldönteni hogy mit kezdjen az egész helyzettel.

Néha még találkozott a fiúval, de csak futólag. Mindig ott volt a lehetőség, de ő soha nem szólt semmit. Soha nem beszélték meg, a lány soha nem merte a falhoz állítani, hogy miért tette, miért pont vele tette? Hogy képzelte, hogy pont őt bántja meg? A fiú pedig soha nem kért bocsánatot, pedig tudta hogy a lányt megbántotta. Csak a pulikutya szemek voltak, a sóvárgás, meg a hízelgés.

Közben eltelt pár év. A fiú mindenképpen személyesen akarta elvinni a lánynak a csomagot. Várta is a lány, hogy végre beszélhetnek, itt a remek alkalom. Ott ültek egymással szemben. A lány ujján karika gyűrű csillogott. Akkor látta először a fiú szemében azt a végtelen szomorúságot. Talán akkor látta be, hogy elvesztette őt. Nem volt fesztelen a beszélgetés, nem is volt túl hosszú. De a lényeg megint elmaradt. A lány mégsem merte feszegetni ami elmúlt, mit számít már, neki amúgy is vőlegénye van. A fiú sem hozta fel a témát, inkább csak halkan gratulált. Annyit kérdezett, boldog-e a lány? Nem, nem volt az, de nem merte bevallani még magának sem.

Utoljára az utcán találkoztak. A fiú a haverjával volt, a lány egy ismerőssel. A fiú boldog volt hogy látja, de a szeme még szomorúbb volt mint legutóbb. A lány várta hogy mondjon valamit, csak egy szót, bármit…...

A lánynak akkor már romokban hevert a kapcsolata. Nem sokkal utána véget is ért. De ez már nem jutott el a fiúhoz. Megszakadt minden kapcsolatuk. Még a barátokkal is. Egyszerűen elsodródtak egymástól.

Karácsony előtt talált rá a lány a régi barátnőre. Nagy volt az öröm, volt néhány üzenet váltás. Persze megint felbukkant a fiú neve is, hogy még mindig a lányról kérdezősködik.

A lány nem is értette, hiszen eltelt vagy húsz év……. Vajon mit akarhat még mindig? Épp gondolt is rá, hogy ír a fiúnak, végre felelősségre vonja, végre megkérdezi, miért pont őt bántotta meg? Ennyi neki is jár. Főleg, hogy még mindig a lány érdekli.

De erre a válaszra nem volt felkészülve……. A fiú már több mint két éve elment. Még az utolsó előtti napokban is a lányról kérdezett, vajon hallottak-e róla, mi lehet vele, vajon boldog-e? Azóta is csak a lány után sóvárgott.

Szóval, ha van amit nem mondtál el a másiknak, tedd meg. Ne gondold túl, ne habozz, ne várj. Addig, amíg ott van, amíg megteheted!


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

A németeknél úszni tudni kell!

Általános iskola, harmadik, negyedik osztály. A sulis posztok folytatása.

Ott hagytam abba, hogy új városrészbe költöztünk és ide már két nagyfiút kellett beíratnunk. A legnagyobb túl volt az első két osztályon, a kicsi meg volt itt ovis, suli előkészítős, mégis valami világvége felzárkóztató iskolába akarták berakni a gyerekeket. Szokás szerint a nyelv miatt. Mondtuk hogy felejtsék el. Mindkettő beszéli, érti a nyelvet, a nagyobbnak jó a helyesírása is, szívassanak mást. Ráadásul itt van a suli tőlünk három percre, nehogy már utazgassunk naponta többször ezért, meg még fizessek is érte….. Végül a hivatal engedélyezte hogy ide járjanak. Nem is volt semmi gond, sőt nagyon jól teljesített mindkettő. Még szerencse, hogy legalább aranyos tanárnőt kaptunk a nagyfiúnak. A kicsinek sajnos már nem volt ekkora mázlija.

Harmadik osztályban már jobban ráfeszülnek a nyelvre. Hetente többször is kell fogalmazást írni. A fiúk utálják. Egyik sem egy szószátyár ezen a téren.

Itt már kicsit hosszabbodnak a napok, hetente kétszer is vannak délután 1-ig. Sport ugyanúgy heti három van, de bejön mellé az úszás. És ez még csak nem is iskolaidőben, hanem délután. Iskolaidőn bőven túl a suli rendelkezik a gyerekem fölött! Harmadik, negyedik osztályban kötelező! Ami azt jelenti, hogy ha csak nincsen szigorú szakorvosi ellenvetés, akkor bizony menni kell! Én az úszásnak nagyon örültem. Szuper jó dolognak tartom alaphelyzetben. De! Miután azzal jött haza a fiam egyszer, hogy: a tanárnő megkérdezte hogy ki az aki naponta fürdik? Csak az osztály fele, vagy még kevesebb gyerek jelentkezett. (bár ilyen pletykákat már hallottunk előtte is, csak nem akartuk elhinni!) Ezek után már nem ujjongtam annyira. A gyerek meg meséli tovább, hogy a tanító nő szerint nem is szabad naponta tusolni, mert az pazarlás és még a környezetet is nagyon leterheljük vele. Egy éppen kamaszodásnak induló, hormonzavaros osztályban, ahol már előfordul az izzadtságszag, meg egyebek is….. Mi azért még mindig naponta tusolunk. Viszont a többiek nem. És ha egy gyerek is észreveszi, hogy vannak az osztályban akik büdik, az azért már valami. Na de nem baj, leázik róluk a medencében! :( Lehet, pont azért erőltetik annyira. :) Utánajártunk hogy van-e erre valami megoldás, de nem találtunk. A Tv-ben volt egy riport, hogy egy muzulmán család bíróságra vitte a dolgot. Náluk ugye a vallás miatt, a fiúk-lányok nem fürödhetnek együtt. És a kendőt sem szabad nyilvánosan levenni, meg mit tudom én milyen szigorú szabályaik vannak erre is. A lényeg, hogy az lett a vége, hogy hazaköltözött a család Törökországba, mert elvesztették a pert! Gondoltam jó, de ha bármit összeszed a gyerkőc, be van fejezve. Még jó hogy csak fél évig kell járni. És azt meg egyáltalán nem tartom igazságosnak, hogy aki nem tud úszni, az nem kaphat egyest tornából. (itt az a legjobb jegy) Hiába sportol mellette, hiába ügyes és mindent jól teljesít. Úszni tudni kell és kész!

Harmadikban már elkezdik erőltetni a „pályaválasztást” is. Döntse el egy ekkora gyerek, hogy merre akar tovább menni. Nevetséges. Egy kilenc-tíz éves! Ugyan már. Többet ért volna ha az órát tanulják meg rendesen, meg a szorzótáblát! Az órát például már elsőben elkezdik, mindig szenvednek vele egy kicsit, aztán meg ráhagyják. Semmit nem csinálnak végig rendesen. És egy csomó mindent itthon kell elmagyarázni, mert a suliban csak félig mondják el.

Itt volt még egy kis balhé az osztályban, mert ugye a legény volt az új fiú. Naná hogy az osztály ügyeletes rossza kiszúrta magának. Ott voltak még köreink bőven. Lehet arról is írok egyszer, megérne egy posztot.

A negyedik osztály már egyértelműen a továbbtanulásról szól. Folyamatosan a sulikat nyomták a gyerekeknek, több szülői is volt, megkaptuk a listát a környékbeli iskolákról, nyílt napokról, meg hogy milyen lehetőségek vannak. Itt a gimnázium a valami. De ott leginkább csak német gyerekeket látnának szívesen! Szigorúan jegyeket, átlagot néznek, meg persze a nyelvtudást! Azt egyébként nem tudom hogy központilag van-e kiadva feladatnak, vagy önszorgalomból csinálják, de a tanárok olyan frankó monológot tudnak előadni arról, hogy az mennyire nehéz, meg szigorú, hogy a gyerkőcök NEM is MERNEK oda jelentkezni! Pedig amiket lehet hallani az otthoni sulikról, ezek itt ahhoz képest szabadidőközpontok. Egyébként, ha a szülő nagyon ragaszkodik hozzá, lehet kérni hogy vegyék fel a porontyot a gimibe, de nyilván a jelentkező sor végére kerül. Ha fel is veszik, az első hiba után repül. Pont most aktuális a téma a kisebb kölökkel. Már nekik is elő lett adva a gimis hisztéria, hogy meg se próbálják mert nagyon nehéz. Persze! Pedig nem is régen tanultak a gyerekek jogairól is. Hogy alapvető joguk van a tanuláshoz. Persze az elmélet, meg a gyakorlat teljesen más!

Negyedik osztály év elején, tanulnak kreszt is a suliban, meg kijön két rendőr az osztályokhoz, akik biciklizni, közlekedni tanítják a nebulókat. Kaptunk házit, hogy egy kézzel még gyakorolni kell a bicajozást. Rendes „rutin” , meg „forgalom” vizsgájuk van, aminek a végén jogosítványt kapnak a gyerekek. (képet találtok róla az Fb-oldalamon)

Egyébként minden évben van valami extra dolog. Elsőben rollerezni tanultak. Bár itt szinte minden gyerek tud, mert sokan járnak vele. Másodikban jég-korcsolyázni járnak. Aztán az úszás, meg a biciklis jogsi. Meg vannak itt is délután szakkörök, kinek mi a szimpatikus. Bár csak nagyon kis létszámban lehet jelentkezni. De legalább ingyen van. Tavaly járt a kisebb legény kosárlabda edzésre, amit a város finanszírozott.

Az egészben legjobban az uszodás témától ráz a hideg. De szerencsére eddig mindig megúsztuk egy-két szemölccsel. Sok mindent kipróbálnak, a gyerekeknek tetszik. A suli lehetne kicsit komolyabb is, de annak örülök, hogy szívesen járnak be reggelente. Bár az nagyon érdekel mit csinálnak velük, mert lógni sose akar egyik sem. Még betegen sem!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 


 0
Tovább
«
123

Bridgette

blogavatar

Gyerekekről, felnőttekről, nagycsaládról, mindennapokról Németországból, őszintén! Meg arról, ami éppen eszembe jut.

Utolsó kommentek