Amikor a tisztaságmániás anyukának azt mondja a gyermekorvos......

Igen. Azért elég ütős szitu volt. Nem is tudom hirtelen, hogy a szégyen volt-e erősebb, vagy a megdöbbenés. Az undorról már nem is beszélve. Na de kezdjük a legelején.

Az egész egy vasárnap este, a pink színű pisivel kezdődött.

Jött a nagylány, hogy olyan színű volt és milyen szép. Áááááá, az nem biztos hogy jó, attól hogy szép a színe. Megbeszéltük, hogy még ha nem is csíp és nem fáj, látni akarom reggel. Szóljon ha megy a wc-re.

Mit mondjak, reggel még „szebb” rózsaszín volt. Akkor azt mondta, hogy egy nagyon picit csíp. Viszont tudtam, hogy ha nincs időpontunk a dokihoz és magas lázunk sincs, esélytelen bejutni hozzá. Már az ajtóból hazazavarnak. Szerencsére délelőtt semmi gond nem volt vele. Szépen mentünk együtt a délutános rendelésre. Még jó hogy aznap apának is szabadnapja volt, így ő is tudott jönni velünk. Vittünk a rendelésre vizeletet, hogy tutira egyértelmű legyen, miért mentünk.

Az első agybajt akkor kaptam, amikor a vizsgálóban a mondókánk után rávágja a kis asszisztens csajszi, hogy menstruál a lányunk!

Persze. Nyolc éves egyébként, nyilván csak az lehet, én pedig annyira hülye vagyok, hogy nem tudom megkülönböztetni egy felfázástól. Na, gondoltam, megint „jó” helyen vagyunk.

Jött a doki, elmondtuk neki is, hogy miért mentünk. Megvizsgálta a lánykát, erre közli, hogy KUKACOS! Amiatt fertőzhette meg magát vakarózással, valószínűleg éjszaka. A rózsaszín pisi pedig, húgyúti fertőzés, nem felfázás.

Öööööö, hirtelen se köpni, se nyelni, csak néztünk ám, hogy: Mi van!??!

Most ugye csak viccel? Mégis honnan, hogy lehetne? Tessék?? A negyediken lakunk, a városban, se kutyánk, se macskánk, de még a közelében sem voltunk semmilyen állatnak. Halaink vannak, meg egy törpehörcsögünk, de azt meg nem lehet megfogni, szóval MI?? Kezet is mosunk, tusolunk minden este, én takarítok állandóan, tiszták vagyunk, szóval kizárt dolog. Nem hiszem el! Tuti nem. Kizárt!

Azért gondolom volt egy fejünk, mert rögtön elkezdtek nyugtatgatni és az orvos széles vigyorral az arcán közölte: - anyuka, hát az óvodából, iskolából, bármikor hazaviheti a gyerek. Mintha egyébként ez tök normális lenne. A nagy, nyugati, szuper precíz Németországban lett kukacos a gyerekünk!

Ott mondtam, hogy na jó, hagyjuk, szerintem húzzunk haza, a doki sem százas szegény. Ezt nem is hiszem el, tuti nem lehet kukacos, csak benézte. Azt mondta ad egy receptet, meg a lányok jönnek, vesznek mintát és megnézik mikroszkóp alatt. Akkor már rázott a hideg. Mint amikor valaki a fejtetűről beszél, te meg azt veszed észre, hogy vakarózol. Fúj!!

Nos, levették a mintát, - amit egy cellux-szal csináltak a végbélnyílásnál egyébként – és közölte a tyúk, hogy pozitív.

NA NEM! Én nem, erre nem vagyok hajlandó, nem. Már akkor kértük, hogy minden gyereknek adjanak receptet, van egy csomó gyerek nálunk, mi van ha lefertőzték egymást!? Gyakorlatilag ki lettünk röhögve, meg hogy ez nem is vészes és nem kell kétségbe esni, elég ha figyelünk a kézmosásra.

Na de, mi eddig is figyeltünk rá! Azt mondták ne stresszeljük túl alig pár petét láttak csak, ez szinte semmi.

Ok. Hazajöttünk, miután égtünk még egyet a patikában is.

Itthon azzal kezdtem, hogy utánaolvastam, hogy mégis mit kéne erről tudni, no meg hogyan kell ki irtani? Utána végképp agybajt kaptam. Minden ágyneműt, törölközőt naponta mosni, körmöket a lehető legkisebbre vágni. Ez az alap. Mert a tojások a köröm alól jutnak be a szájba, onnan meg tovább a gyomorba, ahol elkezd kifejlődni. És ha a gyomorsav nem árt neki, mégis mivel kezdjek neki a takarításnak? Ráadásul 2-3 hétig is vígan életben maradnak a peték bármilyen játékon, szőnyegen, akármin. Szállnak a porral is. Szóval hogyan, mivel takarítsam ki a lakást, ami ki is nyírja őket? Ott már egyfajta pánikot is éreztem, vagy nem is tudom mit, hogy nekem muszáj tőlük megszabadulni minél hamarabb.

Pár nappal később derült ki, hogy egy másik gyerekünk is érintett a dologban. Akkor mondta a doki az ügyeleten, hogy: ne legyünk már ennyire beparázva, látott már olyan gyereket, akinek marékszámra jöttek a kukackák a popójából!!!! De könyörgöm, milyen állatfajta az, aki ennyire igénytelen? Hogy nem vette észre hamarabb a saját gyerekén? Meg mégis, mennyire figyelnek otthon a higiéniára?

A vicc egyébként az, hogy itt a kórházban nem írhatnak fel olyan receptet, ami nem fizetős. Azt csak a háziorvos adhat. Szóval másnap megint mehettem a rendelőbe. Mondtam a csajoknak, hogy addig el nem jövök, amíg nem adnak az összes gyereknek receptet. Szerencsére nem variáltak rajta.

Több mint két hétig minden nap mostam. Többször is, mert ugye jó nagy család vagyunk. És az egész lakást lefújtuk fertőtlenítővel. A gyerekeknek pedig ÚJRA el lett magyarázva, hogy senkitől nem fogadnak el semmilyen kaját, édességet, főleg nem esznek közös zacskóból a többiekkel. Ezek után meg végképp nem. Erre hazajön a nagyfiam és meséli, hogy a tanárbácsi azt mondta a fiú wc-ben, hogy: nem kell minden kézmosásnál szappant használni! Olyan jó hogy ennyire „okos” emberek foglalkoznak a gyerekekkel. Örülök nagyon, mivel ebből a gyerekekhez annyi jutott el, hogy elég ha bevizezi a kezét és megvolt a kézmosás. De azzal meg már minek vergődni?

Most ott tartunk, hogy még van kukac tablettánk, meg vettem mellé foghagyma kapszulát is, hogy tuti legyen a dolog. Azt állítólag nem bírják ezek az izék. Lassan a kúra végére érünk. A kézmosásra pedig még jobban figyelünk mint eddig. De őszintén szólva, teljesen ki vagyok akadva az egésztől. Én vidéken nőttem fel, mindenféle háziállat között, mégsem voltam soha kukacos. Itt meg…… Megáll az eszem.

A 21-ik században élünk, és ilyenektől kell féltenem a gyerekeim az iskolában? Egy nagyvárosban?

Ha valakit komolyabban érdekel, ITT nagyon jól össze van szedve minden tudnivaló a parazitákról.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Te hogyan lazítasz?

Azt hiszem, kevés olyan ember létezik a földön, akinek ne lenne szüksége néha egy kis pihenésre, lazulásra.

Nekem is kell! Kell az, hogy még ha nagyon ritkán is, de csak úgy legyek. Olyankor csak bambulok ki a fejemből, nem gondolkodom, még csak nem is pislogok. Van hogy nem is bírok, annyira fáradt vagyok. Kell az, hogy néha én is pihenjek egy kicsit. Mivel nem vagyok robot és nem vagyok fából sem.

Persze, mondták már, hogy: „ Ne nyavalyogjak, én CSAK a gyerekekkel vagyok itthon, nem dolgozom!”

Az a része igaz is, hogy nem megyek el itthonról, azért hogy dolgozzam valahol MÁSHOL, MÁSNAK. De ez nem jelenti azt, hogy néha ne lenne sok, ne fáradnék el, ne lennék nyűgös, vagy ne lenne szükségem mondjuk egy kis CSENDRE! Főleg ha a kisasszony órákon át képes sikítani. Én itthon huszonnégy órázom! Nekem nincs műszak vége.

Az utóbbi három hétben például elég sokat éjszakáztam is. A másod szülöttünk hozott haza valami nagyon hatékony nyavalyát, ami szépen vándorolt egymás után a gyerekekre. Meg persze ránk is. 40 fokos lázzal, hasfájással, hányással, meg hasmenéssel. De 1- max. 2 hányás, meg kb. 2 nap láz és vége. Ez szerintem nem rota- vírus lehet, de valami hasonló. És utána elég hosszú a lábadozási idő. Még mindig nem jó az étvágyuk például. Ez már önmagában is sok, mert a folyamatos aggódás, a pátyolgatás sem kevés, de mellé még hogy mindig éjjel hánytak, vagy akkor szaladtunk a wc-re…... Aztán persze nem tudok olyan könnyen visszaaludni, meg minden neszre felébredek és fogom a tálat, hogy mi van ha valakinek újra hányni kell!? De csak hogy ne legyen uncsi ez a két hetes pünkösdi szünet sem, aki letudta ezt a fajta betegséget, az most köhögni kezdett, náthás lett. „Hurrá!”

Ezek után főleg jól esne egy kis nyugi. Arra vágyom, hogy szimpla, teljesen eseménytelen, egészséges hétköznapok jöjjenek. Amikor nincs az ég világon semmi érdekes, rendkívüli, vagy netán bosszantó szitu.

Mivel nálunk a lakás elég kicsi, nem olyan egyszerű kivitelezni, hogy el lehessen bújni. Ahogy azt sem, hogy az egész család együtt menjen csavarogni. Főleg, amikor ilyen bacik túráztatnak minket. Mégis kellene a pihenés.

Természetesen ezt is mindenki máshogy képzeli el még nálunk, családon belül is.

Vannak, akik szívesen mennek kirándulni. Én is szeretnék, de azért nem mindig, meg az sem mindegy, hogy hova. A „tömeg helyeket” például ki nem állhatom. Van aki szívesen horgászik, vagy olvas, meg olyan is, aki a számítógépen szeret játszani. Vannak, akiknek csak az a kikapcsolódás, ha elutaznak valahova. Az itteni ismerősök közül meg sokan azt szeretik a legjobban, ha haza tudnak menni Magyarországra. Mi is voltunk Húsvétkor. Igaz hogy elég rohanós volt, rengeteg elintéznivalóval, mégis fel tudtam töltődni kicsit. Jól esett egy kis hazai levegőt szívni, pletykálni a rokonokkal, barinőkkel! Megvolt a kakaós csiga – füstölt kolbász „diétám”, ami igen hatékonynak bizonyult, mert gyorsan felugrott pár kiló! Bár az még nálam belefér.

De vannak olyanok is, akik kertészkedni szeretnek, vagy szöszmötölni valamivel. Vagy éppen gyűjtenek valamit. És olyan is van, akinek a vásárlás a hobbija. Bár az nem éppen pénztárca barát tevékenység. Most elég nagy népszerűségnek örvend például a jóga. Ami nem csak megnyugtat, de még egészséges is! Sokan szeretnek sportolni vagy éppen táncolni. No meg akadnak olyanok is, akiknek elég ha a tv előtt ücsöröghetnek naphosszat. Kinek mi jön be! Nálunk a gyerekek például imádnak legózni. Elképesztő dolgokat tudnak építeni és annyira bele tudnak merülni, hogy meg sem hallják még azt sem, ha enni hívom őket.

Szerintem egyébként az a legnagyobb mázlista, akinek a hobbija, a szenvedélye a munkája, hivatása. Minden nap élvezi amit csinál, örömmel dolgozik!

Én régebben ha tehettem, szívesen rajzoltam. A szívem csücske még mindig, csak ahhoz nekem kell minimum 2 óra magamban. Mire nekikészülök, előszedem a cuccaim hozzá, kigondolom hogy mit akarok, stb. Ezzel csak az a baj, hogy ha elvonulok egyedül, tuti kiszúrják a gyerkőcök és mire leérne a fenekem a székre, valaki már rúgja az ajtót, hogy „ANYAAAAA!” Na pontosan ez az, amit így nem lehet! Én szeretek belemerülni, mert olyankor teljesen kikapcsol az agyam, olyan, mintha totál máshol járnék.

A másik szenvedélyem, ami még elég friss és teljesen ki tud kapcsolni, az a horgolás. Egy cuki barinőm küldött mindig képeket, videókat gyönyörű kézimunkákról. Eleve nagy bánatom volt, hogy nem tudtam horgolni és nagyon bosszantott a dolog. Szóval úgy döntöttem, hogy megtanulom. Hetekig csak nézegettem. Úgy olyan egyszerűnek tűnt! Aztán kipróbáltam és kiderült, hogy egész jól megy. Mostanában ha van egy fél órám, akkor ezzel ügyködöm. Szeretem. És nem hátrány az sem, hogy használható, hordható dolgokat lehet csinálni. Gyakorlatilag bármit lehet horgolni, ha van elég fantázia hozzá.

De őszintén szólva, azt is el tudom képzelni, - főleg ezután a pár hét után, - hogy fekszem valami félreeső tengerparton (ahol rajtunk kívül senki sincs) a napozó ágyon és csak hallgatom a tengert. Bár azt nagyon utálnám, hogy haza kell jönnöm.

Kikapcsolódni mindenkinek kell. Muszáj hogy feltöltődj, hogy újult erővel tudj belevágni a következő hétbe. Azt meg mindenki döntse el maga, hogy számára mi az, ami a legközelebb áll hozzá, ami leginkább feltölti. A lényeg, hogy kipihend magad.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Az anyák napja margójára

Most is, mint minden évben, megünnepeltük az anyukákat. Mázlim van, mert mióta itt élünk, nekem ebből kettő is jut. A németek május második vasárnapján tartják. Mi pedig mindkettőn bulizunk.

Azzal gondolom nem mondok nagy újdonságot, hogy gyermeket nevelni, anyának lenni, elég melós feladat. Nem csak csupa vattacukros, szivárványos, rózsaszín tündérmese. Nem csak édes, mosolygós babapofik, ölelős, maszatos puszikák, hanem sok minden más is….

És még felkészülni sem lehet rá! Emlékszem, ahogy megszületett a mi kis szemünk fénye, már az első hét után újra kellett gondolnom a szikla szilárdnak hitt véleményem a gyermeknevelésről. Naná, hogy én is nagy tervekkel indultam neki! Például: „ A mi babánk tuti nem fog cumizni, minek az neki?” Aztán, ahogy végig ordított vagy 2 napot egyhuzamban és semmi az ég világon nem volt jó, vettünk egyet. Kiderült, hogy nem is akkora hülyeség az a cumi. No meg azóta még hány ezer dologgal jártunk így….. Újratervezés! Van ilyen. És hiába gondoltam hogy a második, vagy akár hanyadik gyerekkel én már micsoda rutinos anyuka vagyok, mindig kiderült hogy tévedtem. Mert minden gyerek más és más. Ami az egyiknél tök jól működött, az a másiknál teljes kudarc volt.

Hányszor gondoltam a világ legbénább szülőjének magam, amikor a sokadik balhé, hiszti, vagy veszekedésük után én is kiborultam. Létezik olyan ember aki bírja az egész napos sikítást? Amikor bármit csinálsz nem jó neki? Nálunk előfordul ilyen teliholdkor, újholdkor, hideg –, vagy melegfrontnál, ha jön az eső, vagy fúj a szél, vagy nem jól kelt fel a nap. Amikor a végére már az én szám is lebiggyed, vagy rángat a szemem. Vagy amikor milliárdszor is kértem, elmondtam ugyanazt és még csak meg sem hallották. Amikor abból űznek sportot, hogy egymást szívatják, aminek nyilván mindig ugyanaz a vége. És persze anya tegyen rendet, anya oldja meg! Anya egész nap villámhárító, rendőr, bíró és igazságügyi szakértő! Amikor a nap végére hullafáradtan csak arra vágyom, hogy végre csend legyen, csak egy kicsit! Hogy én is leülhessek legalább 3 percre és senki ne kiabáljon hogy: „ANYA!”. Hogy csak egyszer ehessem meg a kajám úgy, hogy nem kell százszor is felállnom. Amikor ilyen elképesztő igényeim vannak, hogy csak egyszer szeretnék egyedül lenni a wc-n! Csak egyetlen egyszer. Amikor nem tudom hogy kínomban nevessek, vagy sírjak? Vagy amikor végre kimozdulunk valahova és a gyerekeknek sikerül ronggyá égetnie. És még sorolhatnám. Hát igen, vannak ilyen napok.

De tanultam is tőlük, általuk. Méghozzá rengeteg mindent még saját magamról is. Elég durva önismereti kurzus!

Például, hogy mennyi mindenre vagyok még képes. Nem is gondoltam volna, hogy elbírom a fél lakást egy kézzel, amíg a másikban a gyerkőcöt cipelem. Vagy hogy tudok fél kézzel palacsintát sütni, mert az én kis mézes mazsolámnak anyához bújós kedve van és ha lerakom, üvölt. Vagy hogy ezer fele is tudok figyelni, miközben a dolgomat végzem. Ahogy azt sem tudtam, hogy hónapokig is bírom napi pár óra alvással. Bár a tükör akkoriban nem volt a barátom! És azt sem tudtam, hogy mennyi tartalék energiám van. Hogy bármennyire fáradt vagyok, vagy fáj valamim, megyek tovább és csinálom a dolgom. Sokkal erősebb, keményebb lettem!

Arra sem emlékszem, hogy a gyerekek születése előtt, mikor bambultam utoljára órákig egy zöld színű kukacot, vagy egy pici virágot. Mikor csodálkoztam rá arra, hogy mennyi apró szépség vesz körül. Mikor fújtam utoljára buborékot. Vagy hogy mikor szánkóztam utoljára. Mikor örültem a hónak, vagy vártam ennyire a karácsonyt? Tojást sem festettem ezer éve és nem is gyurmáztam. Ugrálókötél is valamikor az általános iskolában volt a kezemben. Az meg nem éppen most volt.

Hogy ennyire fogok, tudok ragaszkodni valakihez. Hogy ennyire lehet szeretni valakit. Sőt, az hogy „szeret”, nem is fejezi ki eléggé amit irántuk érzek. És mindegy mennyien vannak, ugyanúgy érzek mindnyájuk iránt. Hogy ennyi és ilyen mély érzelmekre is képes vagyok. Hogy ennyire lehet aggódni, félteni valakit.

Hogy egy nap velük, felér egy érzelmi hullámvasúttal. Mert az egyik pillanatban még kis cukormókus, bújós, puszilkodós kiscica, a következőben meg egy visítós hárpia és fogalmam nincsen néha, hogy mégis mi lehet a baja? Mi változott abban a fél pillanatban, hogy totál átfordultunk negatívba?

Azt sem tudtam előttük, hogy család és gyerekfüggő vagyok és hogy a világon nincsen szebb annál, amikor azt sutyorogja a fülembe, hogy: „Anya, szeretlek!” Nem is gondoltam volna, hogy tudok picsogni azon, hogy először mászik, felül, vagy megteszi az első lépéseit. Vagy hogy nem fér el a szívem a helyén, amikor elballag az oviból, megtanul biciklizni, vagy hazahozza az első oklevelét.

Őszintén szólva a gyerekeink előtt, még a hideg is kirázott a maszatos, hisztis gyerkőcöktől. Ha tudtam, messzire elkerültem őket!

Mióta megszületett a legnagyobb, elég sok minden van, amit átértékeltem az életemben. Van, ami régen fontos volt, most meg abszolút nem számít már.

Miattuk szól az anyák napja rólam is, miattuk vagyok az, aki vagyok. Millió dolgot kaptam tőlük, millió boldog, megismételhetetlen pillanatot, amit soha nem felejtek el. Imádom őket és köszönöm hogy itt vannak nekünk.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 

 0
Tovább

A bajor munkamorál

Ha már megünnepeltük a munkát kedden.

Erről azért érdemes írni, mert egészen más mint otthon.

Azt mondják külföldön a magyarokról, hogy mindig stresszelnek valamin és nem igazán kedvesek. Hogy lehet ez? Erre egyszerű a válasz. Mert szinte kizsigerelik az embert. Mert bármit csinálsz, bárhogyan erőlködsz, az biztos nem jó. Nincs olyan, hogy: „te most szuper munkát végeztél, köszönöm.” Hallott már valaki ilyet a főnökétől? Sőt, igazából akármennyit dolgozol, az mindig kevés.

Nálunk volt olyan, hogy a férjem reggel 7 körül indult el otthonról és este 8-9 óra volt mire hazaért. Éjfélkor még papírmunkázott, hétvégén meg a főnöknek és a családjának kellett kisebb – nagyobb szívességeket tennie. Persze meg sem köszönte, mert az neki járt! De volt olyan is, hogy ő legyen hálás, amiért nála dolgozhat. Azért ez egy kicsit túlzás nem? A férjem persze mindig megcsinálta, mert azt gondolta, hogy ezt a főnöke is észreveszi és értékeli. Hát, apuka volt az első, akit lapátra tett. A többiek ugyanis jóval szenvtelenebbek voltak, nagyobb szájjal, ezért őket nem merte kirúgni. Szóval NEM érte meg!

Amikor itt elkezdett dolgozni, még kiközvetített emberke volt félpénzért. De az első héten több dicséretet kapott, mint otthon sok év alatt. Nem is értette. Aztán kiderült, hogy amit ő egy nap alatt megcsinált, azt előtte egy pasi nem tudta másfél hét alatt sem.

Sajnos gyorsan eltelt az a pár hét, elvégezte a munkát amire kérték és vége. Egy korrekt, segítőkész magánvállalkozóhoz került. Semmi gond nem volt sem a fizetéssel, sem a bejelentéssel. Azt mondta a pasi, „nem éri meg sumákolni, mert ha bukta van, az nagyon csúnyán fizetős.” Itt a németek nem rizikóznak ilyenekkel. Amíg itt dolgozott, felhívták az első munkahelyről, hogy: „nagyon meg voltak vele elégedve, szeretnék ha náluk dolgozna teljes munkaidőben.”

Kilenc órát van bent, abból egy az ebédszünet. Reggel 8 – délután 5-ig. Több mint öt éve van már a cégnél. Itt általában KÉRNEK, nem parancsolnak. Megköszönnek dolgokat. Soha nem kapkodnak. Ha nagyon sürgős meló van, akkor általában apa az aki bent marad, csinálja, túlórázik, hogy kész legyen a munka. A német kollégái elintézik annyival, hogy úgysem lesz meg, ennyi idő alatt nem lehet megcsinálni. Ezért eleve el sem kezdik! Az a biztos. Pedig fizetik a túlórát.

Ha konfliktus van, le kell ülni mint az oviban és megbeszélni. Ha szépen nem megy, akkor mondják, hogy márpedig meg kell oldani! Ha jó az idő, előfordul hogy az erkélyen grilleznek. Külön kaptak a felszerelésre pénzt a cégtől. A farsangot például, fánkkal ünnepelték. Itt ez szokás. Vannak kollégák, akik söröznek bent munkaidőben. Épp most volt belőle balhé, hogy a villanyszerelők iszogattak ebédidőben. Na az mondjuk, nem éppen jó ötlet szerintem. Nemrég derült ki például az is, hogy ha gyereket visz orvoshoz vizsgálatra, vagy betegség miatt itthon marad vele, apának is jár 10 nap orvosi igazolással. Náluk, mivel ügyeletet is kell tartani, a céges telefon és laptop alap juttatás. Évente 2x jár jutalék. De volt már olyan, hogy kevesebbet kaptak annál, mint ami járt volna. Van olyan melóhely, ahol még nyaralásra is adnak pénzt, vagy éppen az ünnepekre. Apáéknál ez nincs. Munkaruha viszont jár. Előfordult egyszer olyan, hogy bérelt a cég asztalt az Oktoberfesten. Az viszont fura, hogy ha sörfesztivál van, nem gáz ha valakinek másnap van. De azt még a foci vb-nél is elnézik, hogy fáradt vagy, vagy másnapos.

Itt nem kell előre ledolgozni, meg utólag ide-oda dolgozni, hogy hosszú hétvége legyen. A gyerekeket meg végképp nem szívatják a szombati sulival emiatt. Aznap nincs meló, amikorra esik az ünnep! Ha az éppen kedd, vagy csütörtök, akkor aznap nem kell menni. Nem bonyolítják túl a dolgokat. És a bajoroknál van a legtöbb munkaszüneti nap. A vasárnap pedig abszolút tabu. Akkor nincs nyitva bolt, csak maximum egy-két elvetemült pékség, meg a benzinkutak. De még itthon sem lehet hangoskodni. Játszótér is, déltől – 15- óráig tilos! Szieszta van!

A kedvencem egyébként, hogy itt hétfőn elég lassan indul az élet. Azt nem igen szeretik a németek. A kedd már elmegy. Szerdán délután, embert nem lehet találni sehol. Az már mégis csak a hét közepe, kezdenek fáradni. Szerdán délután például nincs orvosi rendelés a legtöbb helyen és nincs hivatal sem nyitva. Csütörtök már nyögve nyelős, azért az már csak a hét vége fele van, senki nem akar dolgozni. Péntek délután megint nem lehet semmit elintézni. Orvos szintén nincs, mint szerdán. És a munkaidő vége előtt 10 perccel, már nem igen állnak veled szóba.

A másik, hogy itt decemberbenKarácsonyi postázási stressz” van! Erre hivatkoznak elég sok helyen, ha haladni szeretnél valahova. Az ünnepre készülnek egész hónapban, senki sem akar dolgozni. És a január is elég nehezen indul. Az ünnepek után el vannak szokva a melótól. Augusztusban pedig kiürül a város. Iskolaszünet van, mindenki elutazik. Suliszünetekben egyébként elég sokan vannak szabin, még orvosok is. De olyankor még a gyerekedzéseket sem tartják meg.

Azt is írtam már, hogy a hivatalból a sürgős levél 7 hét alatt ért ide! De volt olyan, hogy adóbevalláshoz kértünk igazolást még év elején és szeptemberben jött meg! Szóval nem kapkodnak. A hivatalnokokról, meg a lustaságukról már írtam a jogsis posztomban is. Nekem az oviban szóltak be állandóan, hogy: „ Nincs időm?” Nincs! Mert itt amúgy mindenki ráér. Minket meg pont ez zavar, hogy hiába akarsz elintézni, megoldani valamit, egyszerűen nem lehet. Meggondolják ezerszer is, hogy csinálják, vagy ne. A férjemnek volt egy kollégája aki a semmittevésből űzött sportot. Naponta kb. egy órát ha dolgozott, amúgy meg bujkált valahol. És ezért fizetés járt neki. Bár itt a munkavállalónak elég durva jogai vannak, szóval nem egyszerű megszabadulni tőlük, bármilyen alkalmatlanok a feladatra. Pont az ellentéte a magyarnak.

Na de azért „nem minden arany ami fénylik!” itt sem, lehet hallani durva munkahelyekről is. Például volt ismerős, aki a postánál dolgozott. Ott azért egész más körülmények vannak. Rengeteg meló, kevés fizetés. Van ilyen is, olyan is.

Összességében azért korrektebb mint otthon.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Honnan tudod?

Nem véletlenül jutott ez most eszembe.

Én is, mint mindenki más, rengeteg dolgot éltem már át. Jót, rosszat egyaránt. És persze ezeket megosztottam a családommal, barátaimmal, ismerősökkel. Meglepődtem, amikor azt a választ kaptam, hogy – Jajj, nekem ne mond, tudom milyen az! Mondták ezt olyanok, akikről tudom, hogy soha, de soha nem voltak még hasonló szituációban sem! Na de akkor mégis honnan tudja? Ha nem tudja, miért mondja? Miért degradálja le egy másik ember érzéseit azzal, hogy ő aztán tudja milyen, amikor fogalma sincs!

De még ha volt is hasonló helyzetben, honnan tudja, hogy én is ugyanúgy élem meg, ugyanúgy érzem magam, vagy ugyanúgy dolgozom fel mint ő? Nem vagyunk egyformák. Van aki könnyen túlteszi magát még komolyabb helyzeteken is, van aki egy kisebb problémába is képes beleroppanni. Én csak arról tudok véleményt mondani amit már átéltem, kipróbáltam, amit már megtapasztaltam. Másról nem.

Például milyen érzés volt, amikor hosszú évek könyörgése után, azt mondták a szüleim, hogy hamarosan testvérem születik. És milyen volt, amikor először megláttam. :) Emlékszem rá, mert már elég nagy voltam hozzá. Emlékszem mennyit vigyáztam rá, vittem magammal mindenhova. Vagy milyen érzés, amikor évekig szekáltak a konyhás nénik, meg az összes rokonom egy fiú miatt, akinek tetszettem. Utáltam az egészet. Milyen, amikor új sulit kezdtem, vagy milyen volt beköltözni a kollégiumba. Azt is tudom, mennyire fájt amikor eltört a lábam és milyen volt amikor mankóval tudtam csak közlekedni. Tudom milyen rossz volt évekig hallgatni, amikor a szüleim veszekedtek. És emlékszem arra is, amikor szétköltöztek, majd elváltak. Tudom milyen, amikor széthullott a világom és csak lógtam a levegőben. Vagy milyen érzés szembesülni vele, hogy egyikőjüknek sem kellek. Azt sem felejtem el soha hogy milyen volt, amikor megláttam az anyám a szomszéd fiú ölében vigyorogni. Amikor úgy éreztem, mentem szétnyílik a talaj a lábaim alatt. Vagy amikor a tesóm közölte velem az utca közepén, hogy ők elköltöznek a mamához, én meg menjek ahová akarok! Vagy milyen érzés volt, amikor az anyám meglátott, aztán hátat fordított a buszon. Ezeket ismerem, átéltem.

De nem tudom milyen lehet például főnyereményt nyerni a lottón? Vagy soha nem láttam még élőben a sarki fényeket. Nem jártam még Új-Zélandon, sem Dél-Amerikában. Fogalmam sincs milyen lehet Alaszkában a tél, mert még nem próbáltam soha. Persze, láttam képeket, na de az ugyanaz szerinted? Fogalmam sincs, milyen lehet úszni, mert nem tudok. Bár ebben nagy szerepe van az unokatesómnak, aki rendszeresen borított bele a vízbe kiskoromban. Ezért tudom azt is, milyen fuldokolni.

Nem tudom milyen lehet ennyi idősen gyerek nélkül élni. És azt sem tudom, milyen lehet éveket várni arra, hogy végre pozitív legyen a teszt. De azt tudom, milyen amikor úgy lesz két csíkos, hogy egyáltalán nem akartam hogy az legyen. És tudom milyen, amikor vártam és örültem is neki hogy összejött a baba. Tudom milyen állapotosnak lenni, vagy gyermeket szülni. Milyen volt amikor végre a karomban tartottam. Emlékszem milyen volt az illatuk és milyen hallgatni ahogy itt szuszog a karjaimban. Vagy milyen érzés amikor azt mondja „anya szeretlek”. Milyen érzés aggódni érte, félteni. Milyen amikor a kruppos gyerekem alig kap levegőt és már fogalmam sincs, hogy még mit csináljak vele hogy jobban legyen, mert már mindent megtettem amit lehetett. De azt is tudom, milyen amikor boldog és milyen vele együtt örülni. Meg azt is tudom milyen, amikor az őrületbe kergetnek. Amikor milliárdszor mondom el ugyanazt, mégsem megy! Tudom milyen rokon gyerekre, vagy a tesókra vigyázni. Sokszor utáltam és állati szívásnak gondoltam. Miattuk mondtam hogy nekem nem kell soha. Aztán megtapasztaltam hogy milyen a sajátom és nyugodt szívvel mondhatom, hogy ég és föld a különbség!

Tudom milyen az igazi nagy szerelem. Milyen amikor megtalálod a párod. Milyen érzés volt amikor megkérte a kezem, és milyen amikor „ezer” év után azt mondja – házasodjunk össze! - azok után, hogy pont ő nem akarta soha. Azt is tudom milyen érte aggódni, milyen amikor beteg, vagy fáj valamilye, vagy milyen arra várni, hogy felébredjen a műtét után. Tudom milyen nélküle élni hónapokon át. Várni hogy jöjjön végre, hogy átöleljen, hogy újra érezzem az illatát. Tudom milyen az arca, amikor ő aggódik értem. Meg arra is tisztán emlékszem, milyen volt amikor anyóska a torkomat szorongatva rikácsolta, hogy „te vagy a sátán és most megszabadítom tőled a világot!” Mindezt a gyerekeim szeme láttára.

Azt is tudom milyen, amikor a doktornő sajnálkozó arccal mondja, hogy - nagyon sajnálom, maga még olyan fiatal! És itt a sok kisgyereke is. Ráadásul pont most volt egy másik ilyen anyuka is. Borzasztó ez! - aztán a kezedbe nyomja a beutalót az onkológiára. Milyen heteket várni az időpontra, aztán meg az ajtó előtt ücsörögni, hogy végre sorra kerülj. Közben persze eltervezed a család egész életét, A – és B – tervvel is, mert ki tudja mi lesz? És azt is tudom milyen, amikor az orvos azt mondja, hogy - semmi gond nincsen. Pár hét és rendbe jössz, ez valami más nyavalya!

Tudom milyen elveszíteni azt, akit szeretsz. Végignézni, ahogy leépül. Pont az az ember, akiről el sem tudtad képzelni hogy beteg lehet. Soha nem láttam betegnek. Soha nem panaszkodott.

Szóval úgy gondolom, hogy mindenki maga tudja hogy mit érez. Mi az amire vágyik, mi az, ami neki fontos, hogy miről gondolja hogy lemarad, vagy nem. Ezt rajta kívül senki más nem érezheti és nem tudja!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 0
Tovább

Mikorra lesz ebből így jogsi?

A hivatalok soha nem a gyorsaságukról voltak híresek, na de azért ez már túlzás!

Többször említettem, hogy jó pár éve élünk itt, Münchenben. Meg is fordultunk már többször a hivatalban és tapasztaltuk, hogy vannak különbségek az otthonihoz képest. Van amivel nem variálnak annyit, meg olyan is, amibe beleőszülsz mire el lehet intézni. A családi pótlékot mire megkaptuk, az körülbelül 7 hónap volt. De abban a több mint 3 hónapos magyar ügyintézés is benne van. Az első lakcímbejelentésnél például, csak a címet kérte a pasi és kész. A másodiknál már kérték a szerződést is.

Itt egyébként a közalkalmazottakról vannak meredek viccek, nem a rendőrökről, mint otthon. Ha valaki látta például a Zootropolis című mesét, szerintem megmaradt az emlékezetében a lajhár és annak a gyorsnak semmiképp sem nevezhető tempója. Ha nem láttad, legalább azt a részt érdemes megnézni. :) Nézni mondjuk sokkal viccesebb, mint átélni!

Amikor nyáron otthon voltunk, kicseréltem az összes okmányom, mert felvettem a férjem nevét. Erre leginkább azért volt szükség, mert meguntam hogy mindig el kellett itt magyaráznom, hogy: - Igen, házasok vagyunk, csak nem vettem fel a nevét!

- De miért nem?

- Csak!

Nekik ez totál érthetetlen volt.

Persze nem mondta nekem senki otthon, hogy sokkal egyszerűbb ha a jogosítványom is cserélem, mivel még érvényes volt, így az orvosi sem kellett volna hozzá. Akkor említette meg az ügyintéző hogy elbénáztam, amikor átvettem a többit készen. Mit mondjak, eszembe jutott pár keresetlen szó. Pedig még beszéltük is a csajjal, akinél voltam először, hogy mi legyen a jogsival? Igaz hogy érvényes, de átírassam a nevem azon is? Át lehet egyáltalán a lejárati idő előtt? Mit csináljak? Nem szólt semmit!

De ami a vicc, hogy megbeszéltük azt is, hogy külföldön élek, hogy majd akkor egy év múlva találkozunk, mert ballaghatok vissza a jogsi miatt, mégsem mondta a lényeget!

Ami pedig ez lett volna: Ha külföldön élsz két évnél hosszabb ideje, akkor az adott országban kell jogosítványt igényelni, hosszabbítani. (az összes infót a témában, itt olvashatod!) Én megmondom őszintén, fogalmam sem volt róla. Azt gondoltam, ha a személyim otthon kell csináltatni, ( vagy nagykövetségen is lehet) akkor a jogsit is. Még az itt élő magyarok sem beszéltek róla soha. Lehet hogy ők sem tudják? Azt már hallottam, hogy ha német jogosítványa van valakinek, akkor az örök élet. DE! Magát az okmányt, akkor is cserélni kell.

Ami most érdekes, az az, hogy a férjem ma telefonált az itteni illetékes hivatalba, hogy szeretné a jogosítványát meghosszabbíttatni. A neten nem talált meg minden infót és az időpontra is elég távoli dátum jött ki, ráadásul olyan lehetőség nem is volt, ami neki kellett volna hozzá. Azt hitte, hogy nincs még elkésve, mert egy bő hónap múlva jár le. Kérdezte, hogy hogy működik itt az egész, mennyi idő, mennyi az ára, mi kell hozzá, stb.

Erre közli a csajszi, hogy igen, JÚNIUSRA van időpont, online lehet csak foglalni! Azért ezen meglepődött a párom rendesen. Csak időponttal lehet menni ugyanis. Vagy még a másik lehetőség, hogy MINDEN reggel betelefonál, hogy esetleg van-e szabad hely? Hátha lesz akkora mázlija, hogy abból a három időpontból, amit egy nap pluszban kiosztanak, az övé lesz az egyik. Már ha nem lesz folyamatosan foglalt a telefon.

Az egész városban persze csak és kizárólag egyetlen helyen lehet intézni, amit egyébként Berlinben fognak elkészíteni. Természetesen azt is CSAK Berlinben csinálják az egész országban, pedig azért a németek jóval többen vannak mint a magyarok. Na de hova kapkodjanak? Ezért 3-4 hét mire elkészül! Szóval már megint bukta a dolog. Még ha be is jut júniusban, akkor is csak júliusra lesz meg a jogsija! Azért az nem gyenge szerintem. Ilyenkor mindig emlegetjük, hogy tényleg milyen „precíz” ez az ország és milyen jól működik minden.

Kell még vinni fényképet hozzá, nyilván az okmányaidat, meg 24€ -t. Ha azt szeretnéd hogy pár nap alatt elkészüljön, mert azért kiderült hogy lehet olyat is, akkor plusz 20€ - ba kerül a történet. Ja és ahhoz is külön időpont kell hogy átvedd, mert nem küldik ki címre!

Na, gondolta apuka, - „Nem szúrtok ki velem!” - megnézte hogy hol van legközelebb a városon kívül hivatal, majd gyorsan fel is hívta. Azt hitte, lehet úgy mint nálunk otthon, hogy bárhol intézheted. Elég rendes volt a nő, mondta hogy ott bizony van hely, akár azonnal is, de nem tudja megcsinálni. Méghozzá azért nem, mert ő nem látja a müncheniek adatait. Szóval megint csak pofára esés.

Azért azt ne mondja senki, hogy ez egy ekkora nagy valami, hogy csak így lehet megoldani! Még csak nem is az utolsó pillanatban vagyunk. Otthon ez még bőven időben lenne! Itt meg…… Minden minimum 3-6 hónapig tart!

Annyi előnye van csak, hogy nem kell orvosi hozzá, csak 50 éves kor felett. Őszintén szólva, azt sem tudom hogy otthon minek kell, a pénzlehúzáson kívül? Mert abból hogy elmondom azt a három számot a falról, meg megmérik a vérnyomáson, mi derül ki? Mert az nem hogy alkalmas vagyok-e autóvezetésre! Olyan, mintha nem is csinálnának semmit. Hallottam olyat, hogy a bácsi megtanulta kívülről a számokat, úgy kapott orvosit!

Azért ez most így izgis lesz, mivel a férjem minden nap autóval jár, neki szüksége van a jogsijára. Gondolom a rendőrt nem igazán érdekli ha véletlen megállítja, hogy mikorra van időpontja a cserére, meg mennyi idő múlva lesz kész az új kártya. Most az maradt, hogy minden reggel stresszeli őket telefonon, vagy mégis beül és kivárja a sort. Már ha el nem zavarják onnan.

Nem tudom ki hogy van vele, de azért ennél jóval egyszerűbb otthon egy ilyet megoldani.

Folyt. köv. a fejleményekről.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Kell a szemüveg vagy sem?

Azt gondolná az ember, hogy ez nem is kérdés. Ugye? Pedig mégis az!

Ott hagytam abba, hogy a januári időpontra vártunk. A gyerkőc azóta sem panaszkodott, egyszer nem mondta hogy fáj a feje, vagy hogy bármi gond lenne. Talán egyszer könnyezett a szeme, amikor hosszabb ideig babrált egy játékkal.

A szemésznél megint azzal kezdtük, hogy az asszisztens megcsinálta előre a szemnyomás mérést, ami magas lett. Amelyikben először méri mindig alacsonyabb, a másikban meg magasabb. Érdekes…… A doktor úrnak megint nem tetszett az eredmény. Volt még egy – két vizsgálat, semmi extra, csak a szokásos. A legvégén fordult oda hozzám az orvos, mintha apa ott sem lenne és közölte hogy most már nem szabad tovább várni, menni kell a szemklinikára! Na, ezen azért be is rágtam, mivel eddig sem mi halogattuk, hanem ő. De persze úgy volt előadva az egész, mintha mi nem akartuk volna komolyabban megnézetni a gyereket. Mi már az első alkalom után is kikértük másik orvos véleményét is, amiről tudott a dokink, szóval ez itt elég fura volt. A lényeg, hogy szemklinika, minél hamarabb! Azért az időpontokkal itt sem nagyon kapkodnak. Az a „hamar”, két hónap lett. Március második felére kaptunk időpontot. Addig azért volt stressz bőven.

A szemészeten HÁROMSZOR kellett sorban állni a bejelentkezéshez. Igen, háromszor! Röhögtük hogy tuti azért, hogy hátha menet közben meggondolja magát az ember, vagy mire sorra kerül, meg is gyógyul a szeme. A folyosón egyébként a világ minden országából voltak emberek.

Még hogy Németország…..  Vicc az egész.

Természetesen csak azon az ajtón nem hívtak be embert, ahova mi vártunk. Akik utánunk jöttek, már régen haza is értek, mi még mindig a folyosón ücsörögtünk. Ez csak ezért volt izgi, mert mindenképpen szerettem volna hazaérni, mire a gyerekek végeznek a suliban.

A doktor úr egy elég fiatalka pasas volt. Hozzánk nem is szólt egy szót sem, csak a fiunkkal beszélt. Kérdezte hogy sulis-e már és ismeri-e a számokat? Nem iskolás és nem vagyok benne biztos, hogy minden számot jól ismer, főleg németül, de mégis számokat mutatott neki!? Ő is mért szemnyomást, de nem csak a levegős technikával. Arra azt mondta, hogy teljesen normális az érték. Valószínű, hogy a természetes reflex miatt volt mindig magas! A szemfenéken látott még eltérést, de szerinte azzal sem kell semmit csinálni, nem vészes a helyzet.

Ami érdekes volt, hogy kétszer is kapott pupillatágítót a legény, ami még napokkal később is hatott. Már a klinikán érdeklődtünk hogy ilyenkor mi van? Naná hogy senki nem tudott semmit.

Ami viszont rosszul esett, hogy a doki szerint szemüveg kell! És a szaruhártya is vastagabb. Egyrészt örülök, hogy a szemnyomással nincs gond, nem is kellett volna miatta aggódni. Ez tényleg szuper hír! Viszont a szemüveg….. Éppen sulikezdés előtt vagyunk. A fiam néha olyan kis esetlen tud lenni. Mit fog ő kezdeni egy szemüveggel? Főleg a suliban? Hogy fog tudni vigyázni rá? Meg egyáltalán? Nálunk a családban még a felnőttek közt sem nagyon van szemüveges, nemhogy a gyerekek között! Ez nagyon új szitu nekünk.

Abban maradtunk apával, hogy este ha végzett a munkában, megkérdezzük az optikusokat is. Mégiscsak többet láttak ilyet mint mi.

Érdekes kör lett, mert 3 optikusból, mindhárom mást mondott. Volt aki szerint ez nagyon kicsi dioptria, erre még nem kell szemüveg. A másik azonnal ránk akart tukmálni mindent, még külön napszemüveget is. A harmadik szerint gyerekeknél hónapról – hónapra változnak az értékek, nem kell vele sietni, kinőheti. Ezek után hogy döntsünk?! Itt egyébként a szemüveg árából valamennyit fizet a biztosító és vannak ingyen keretek is, mert ugye a lencse a lényeg. Volt ahol 8 nap alatt készül el, volt ahol egy óra alatt. Apuka azt mondta a végén, hogy a dokink még nem akart szemüveget adni, várjunk vele. Én teljesen tanácstalan voltam. Nem látok a fiam helyett, fogalmam sincs hogy most mi van? Másnap reggel kérdeztem ki a gyereket, akkor mondta, hogy talán az egyik szeme kicsit homályosabb, de nem tudja. Arra gondoltam, kérdezzünk meg másik szemorvost is. Beszéljük át az egészet alaposan. Mert itt a doki nem igazán volt partner ebben. Úgyis készültünk haza, keressünk magánrendelést. Több helyre is írtam és még aznap vissza is hívott egy csaj. Csodálkoztam. Még ő mondta, hogy mindenképpen keres nekünk egy helyet. Teljesen ledöbbentem rajta. A helyszínen derült ki, hogy miért volt ennyire segítőkész.

Mert otthon képesek már arra is, hogy pénzért adnak időpontot a sima ambuláns rendelésre. Ráadásul nem kevésért ám, tizenötezer forint lett volna! Ez persze csak akkor lett világos, amikor rohantunk az időpontra. ELŐRE kellett volna fizetni, de mákom volt, mivel ült bent egy másik „versenyző” ezért mondta a pasi, hogy menjünk gyorsan, nehogy elkéssünk. Akkor mondta, hogy szemklinika! Tessék? Meg is lepődtem, mert magánrendelésről volt szó. Erre bemegyünk, várunk, csak várunk és semmi. A doki másfél órával később került elő, akkor jött ki a nagyon „kedves” asszisztens és kérdezte hogy mi minek ülünk ott? Még csak be sem voltunk írva a névsorba! Na meg persze fogalmuk sincs, hogy így, hogy fizetősek vagyunk, velünk mit kéne csinálni? Adjam oda az összes okmányát a gyerkőcnek. De miért is? Na ott már lilult a fejem! Azért annyi pénzért, minimum V.I.P. -s ellátást várok, ez viszont erősen nevetséges! Mikor visszajött a csaj, már a tarifa is magasabb lett. Húszezernél tartottunk. Még ő volt felháborodva, hogy mások három hónapot várnak időpontra. Mintha az normális lenne. Mi pont azért kerestünk magánrendelést, hogy amíg otthon vagyunk, ezt el tudjuk intézni! Mondtuk hogy bocsi, de mi nem erre jöttünk, magánrendelésről volt szó, ez viszont nem is hasonlít rá.

Otthon is beszéltünk még optikusokkal, naná hogy ott is mindenki mást mondott. Így hogy döntsön az ember JÓL? Végül sikerült bejutni egy igazi magánrendelésre, hétezerért. A doktornő nem volt éppen kedves, de meg tudtuk beszélni korrekt módon az egész történetet. Szerinte szemüvegesnek lenni nem betegség. Nem! De egy olyan állapot, amit senki nem akar és nem szeret!
Arra jutottunk, hogy amíg jó a látásélesség és nincs semmilyen panasza, nem kell a szemüveg. Mindenkinek van valamilyen eltérés a szemében, nincs olyan hogy tökéletes, nulla dioptriás. De a kisebb eltéréseket a szem tudja korrigálni. Amíg nincs panasz, nincs vele teendő. Ezt már három orvos mondta a négyből, úgyhogy ebben maradtunk.

Annak örülök, hogy végre vége ennek az egésznek. Ha gond lenne, akkor szemüveg és kész. Na de az, hogy otthon már pénzért is csak ilyen ellátást lehet kapni! Majdnem tripla áron ülhetek a sima rendelésen órákon át, ahol a többiek elől veszik el a helyet ……. Ennél már nincs lejjebb!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Új Istent imádunk!

Sajnos igen. Pedig nem Isten, csak egy eszköz. Vagy lehet hogy ezt nem tudja mindenki? És vajon hogyan és miért jutottunk idáig? Én sem tudom a választ. De ha tudnám, vajon mi változna tőle?

Előtte fel sem tűnt. Sokáig nem foglalkoztatott a dolog és soha nem tekintettem rá másként, mint ami. Egy darab papír! Csak amikor az exemmel annak idején összeköltöztünk.

Előtte sem volt teljesen normális csóró, de ami utána jött…. Az volt a legkedvencebb elfoglaltsága, hogy a szekrény előtt állva, oda – vissza számolta a PÉNZT! Más bélyeget gyűjt, rajzol, fest, esetleg horgászik, vagy mit tudom én…. Ő nem. Ő csak állt csillogó szemekkel és számolgatta a lóvét. Teljesen bele volt zizzenve szegény. Bármit és bárkit eladott volna, csakhogy még több legyen. Engem is! Egyébként elképesztő módon tud spórolni, ha valaki szeretné, tőle aztán meg lehet tanulni! :) Emlékszem gyereket sem akart, mert az aztán „rengeteg pénzbe kerül és semmi haszna nincsen!” Az volt az a pillanat, amikor hirtelen felszáll a köd és úgy látod a párod, ahogy előtte nem. És jön a kérdés, hogy ki a frász ez és mit keresek mellette? Szakítottam vele. Bár sokkal hamarabb kellett volna! Pedig megvolt a lakás felújítva, volt pénz is és éppen autót akart venni. Rajtam múlt hogy maradok-e? De nekem más volt fontos. Én arra vágytam hogy szeressenek, hogy én is értékes legyek valakinek, hogy valaki azt mondja egyszer a nyakamba csimpaszkodva hogy – ANYA! Nekem szeretet, szerelem nélkül nem ment. Én már csak ilyen maradi vagyok!

Ennek már több mint tizenöt éve. Azóta sokat változott a világ. És úgy tűnik nekem, hogy a hülyeség sajnos ragadós. Egyre inkább ez a fajta őrület, mánia, keríti hatalmába az embereket. Ez az, amiből soha, semennyi nem elég. Ha sok van, még több kell! Ha a pénzről van szó, nincsenek barátok, nincs rokon, család, eltűnnek az emberi értékek, csak a görcsös mindenáron többet akarás marad! Mindig mindenből az újabb, a nagyobb, ha nagy van akkor még nagyobb kell. Még drágább, még márkásabb, még menőbb, amivel lehet villogni, amivel ki lehet tűnni a tömegből. Jól megmutatni a szomszédnak, a rokonoknak, mindenkinek. No meg persze ki lehet posztolni hogy minél többen lássák, hogy erre is futja! És ezért sajnos sokan, sok mindent adnak fel. Néha saját magukat is. Tetszik, amikor a tatika megjelenik az oldalán a kis 20 éves barinővel. Persze „tiszta szerelem” az övék. Mi más lenne? A pénzes zsák vett magának egy állandó szoba prostit, állati sok pénzért. A nők pedig nem is szégyenlik, mert van az a pénz….. Nem kell a rendes, a kedves, aki tiszta szívből szeret és bármit megtenne érted, mert vékony a bukszája, béna a kocsija. Ha van egyáltalán autó a feneke alatt.

És természetesen már a gyerekek is ezt látják, ebben nőnek fel. Már az oviban sem lehet gagyi cuccban homokozni, meg a sárban hemperegni, mert az gáz. Na de kinek? Mert a gyereket ez pont nem érdekli, csak az ostoba szülőket! Viszont a kicsik hallják otthon, amikor a „csóró” cuccos kis pajtásról beszélget anya meg apa. Amit másnap azonnal el is mesél az óvónéninek.

Ahogy nőnek a gyerekek, úgy nőnek az igények is. Nem elég drága, márkás a cipő, a nadrág, a kabát meg végképp. Meg kell venni, még ha kajára nem is marad, mert kinézik a többiek az osztályból. Nem elég okos a telefon sem, mindig másik kell, még akkor is ha tök hülyék hozzá, mert ha előkerül a zsebből és meglátja valaki hogy nem a legújabb, megint égés van. Minden és mindenki lecserélhető! Nincs olyan hogy azért veszem fel, mert kényelmes és szeretem, jól áll rajtam és passzol hozzám. Azért kell megvenni, hordani, mert trendi. Még akkor is, ha nem áll jól és utálom.

Nem számít ki milyen alpári, vagy otromba, esetleg buta mint a tök és nem ért semmihez, ha sok pénze van, rögtön menő lesz. Főleg ha még a tv-ben is mutatták. Az sem baj ha csak véletlen szaladt bele a képbe. Azonnal lepik mint a legyek a sz.rt. Körbezümmögik, reménykedve egy – két kóbor morzsában. Mindenki körülötte sündörög, népszerű lesz, jön a popsinyalás, meg a rajongó libasereg. Mert minél vastagabb a buksza, annál szebb lesz az illető a csajok körében is, még akkor is, ha ronda mint a bűn! A nők sem maradnak ki a buliból azért. Ha semmi mást nem tud villantani, akkor kipakolja magát. Van aki beéri egy rakás nyálcsorgatós pasival is. A lényeg hogy meglegyen a napi lájk mennyiség, amitől elképesztő nagy valakinek képzelheti magát. Mindig jókat mosolygok, amikor azt látom, hogy az emberek képesek az ilyen illetőknek még a lába nyomát is fényesre nyalni, mert azt hiszik, ha jól hízelegnek, majd nekik is jut a pénzéből. De ha minden s.ggnyalónak osztanának belőle, nekik mi maradna?

Bármerre nézel, ezt látod. Minden erről szól. Legyen sok, még több. Meg azt, hogy aki a zsíros bödön közelébe kerül, előbb, vagy utóbb, de belenyúl! Tövig.

Sajnos most már mindennek ára van. Mindenen ott az ár címke.

De jó ez így? Tényleg megéri? Vajon akinek olyan sok van, boldogabb tőle? Tudja élvezni, vagy állandóan azon retteg, hogy mi lesz ha elfogy, vagy elveszíti? És vajon ezek az emberek mennyire gondolkodnak előre? Ha mindent ez alá rendelnek, vajon eszükbe jut néha, hogy mi lesz velük 10 – 20 év múlva? Lesz-e valaki, akit érdekel a sorsuk? Lesz aki tiszta szeretetből marad mellettük? Vagy csak fizetésért? Törődnek-e a gyerekeikkel, a családjukkal igazán, őszintén? Vagy csak addig, amíg szétosztják a zsebpénzt? Szeretetet, családot és barátokat nem lehet venni! És mindegy mennyit "gereblyézett" össze valaki, a legvégén úgyis ugyanoda kerülünk mindannyian. Vagy így, vagy úgy. 

Minden ember más, mindenkinek más az értékrendje, ez nyilvánvaló. De szerintem átgázolni mindenkin azért hogy több legyen, nem éri meg.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 0
Tovább

A sziámi harcos hal

                                                Mint egy gyönyörű, tüzes, forró vérű senorita!

Nem éppen tegnapi, de egy elég vicces történet.

Azt már említettem, hogy vannak halaink. Arany halakkal kezdtük, egy egész kicsi akváriummal. Ahogy azok a halacskák feladták, úgy gondoltuk be is fejeztük, nem kell több. A gyerekek nagyon sajnálták őket, sokáig sírtak miattuk. Még rendes temetést is kellett tartani.

Addig-addig variáltunk rajta, hogy a végén mégiscsak meggondoltuk magunkat. Hiányzott nekem is. Már rosszul érzem magam, ha nincs ezer dolog amit takaríthatok…….

És ha már lesznek halaink, legyen nagyobb az akvárium is. Ne aprózzuk el. Mondjuk az elsőnél csak nagyobb lehet, mert az elég pici volt.

Apa intézte a motyót hozzá, mi meg az új lakótársakat válogattuk össze a gyerekekkel. Arra gondoltunk, legyen benne pár rák is. A férjemnek nagyon tetszettek. Elsőre csak ezekkel a kis méretű garnélákkal próbálkoztunk. Furcsálltam, mert valahogy egyre kevesebb rákunk volt. Nem értettem miért? A gyerekek mindig számolták és mindig elfogyott a létszám. Mire nagy nehezen rájöttünk, hogy ki tudnak mászni, mert a tetején, amiben a fénycső van, van két lyuk a vezetékeknek. Vissza is mentünk a boltba, hogy így jártunk, most mi legyen? Miért nem szóltak hogy ott el tudnak szökni a garnélák? Adtak másik rákot szó nélkül, mert ott vettük az akváriumot. Na de akkor már volt nagyobb méretű rákunk is, aki szintén kiszökött. Számomra rejtély hogy fért ki, de mindegy, megoldotta. Egy napig lakott nálunk. Reggel jött a nagyfiunk rémülten, hogy ott a rák, a másik szobában a szőnyeg közepén. Gyorsan ki kellett találni hogy mi legyen, hogyan oldjuk ezt meg, hogy ne tudjanak meglépni a lakóink. Végül sikerült. Beragasztottuk mindkét lyukat. Bár rákot inkább nem vettünk többet.

Mivel nem voltunk nagyon rutinosak, az elején volt nyűg vele rendesen. És a vicc az, hogy azt gondolod, hogy a boltban ahol vetted, értenek hozzá. Ha odamész, hogy mi a gondod, tudnak segíteni. Sosem jött be. Semmivel nem voltak előrébb nálunk. Mindig magunknak kellett utánajárni, kitapasztalni hogy mi működik és mi nem. A kék algától például alig bírtam megszabadulni. Minden löttyöt megvettünk amit mondott a srác, mindent úgy csináltam, mégis mindig visszajött. Végül berágtam és kifőztem a kavicsot, kifertőtlenítettem mindent. Utána nem volt vele gond. Ha tudtuk volna, nem is kellett volna ezerféle vegyszert vennünk.

Egy darabig egyébként elég szép kis csapat halunk volt. Szép színes guppik. Azt írták minden oldalon, hogy azokat kiirtani sem lehet. Hááááát, végül nem miattunk, hanem egy beteg hal miatt az összes beadta a kulcsot. Elismerték a boltban, hogy náluk volt a gond, más is jelezte már és ennyi. Azt fűzték még hozzá, hogy vegyünk másik fajtát. Ez egy csapat rézlazac lett. Nos, ők azóta is elvannak szépen.

Apa mondta később hogy mégis vegyünk rákot, de én nem akartam. Mind öngyilkos lett nálunk.

Tavaly voltunk abban az üzletben megint. Arra jártunk és úgy gondoltuk, ha már a környéken vagyunk, nézzük meg a halakat is. Apa meg is látott egy gyönyörű sziámi harcoshalat. Voltak többen is, de az az egy! A rózsaszíntől- a fehéren át, mindenféle színben pompáztak. De ez az egy, valami meseszép volt. Indigó kék, már majdnem fekete, egy kis ezüsttel, meg egy kevéske bordóval. Azt hittem, hogy a lányunk majd a pink halért fog könyörögni, de végül neki is az tetszett, ami nekünk. Meg is beszéltük, hogy akkor az indigót megvesszük. Erre megszólal egy fickó, hogy neki is az tetszik. Na, bakker! Szupi. Mondta apuka, hogy ha neki nagyon kell, vigye. Közben meg persze rosszul esett, mert akkor az egyszer volt csak ez a szépség. Előtte sosem láttunk itt ilyet. Kérdezte az eladó srác, hogy mi legyen? Mondtuk hogy nekünk a növények biztos, amit megbeszéltünk és ennyi. Másik hal nem kell. Vigye a pasi.

A növényt egyébként nem győzzük venni, mert szeretik lelegelni a kis rosszcsontok. Mindig elfogy a zöld a vízből.

Mi tovább nézelődtünk, nem is figyeltünk másra. A pasas eltűnt, az eladó gyerek meg intézte a dolgát. Szépen becsomagolt mindent. Érdekes, de itt nem csak műanyag zacskóba rakják a cuccot, hanem még papírba is. Mindegy hogy hal, vagy csak növény. Nem látod mi van benne. És mindent külön csomagolt a csávó. A zöldet is. Egyszer csak szólt, hogy kész van, bepakolt a bevásárló kocsinkba. Megköszöntük szépen és indultunk.

A nagylányunk, akkor kezdett keservesen sírni. Hogy neki márpedig kell az a hal! Mondtuk hogy mi is szerettük volna, de más is azt nézte ki, bukta a buli. Alkudozni meg nem álltunk le a fickóval. Elég szigorú szeme volt az úriembernek….. Mire a pénztárig értünk, már olyan hisztit nyomott a lányka, hogy bele is izzadt és lilult a feje. Meg nekünk is. A kasszához érve, szépen pakoljuk a cuccot a nőnek, az meg sorban üti befele. Még néztük is, hogy hogy lett ennyi a halas cucc? Valahogy több a zacskó. Erre mondja a csaj az összeget. Ki is kerekedett a szemünk.

- Mi a fene ez a sok? Alig vettünk valamit! - még mondja is apuka, hogy - milyen növényt választottunk már megint, hogy ilyen sokba kerül?

Kértük a csajt, hogy - mondja már mi kerül ennyibe?

Ő meg mutatja, hogy - a hal!

- Milyen hal? Nem is vettünk halat!

- Dehogynem, itt van.

Na, az már fura volt, nézzünk bele,- milyen hal az?

A sziámi harcos, amiért a lányunk már vagy fél órája ordít! Na de hogy került ide? Azt mondta a pasi, hogy neki kell. Nem értettük a dolgot.

Erre a nagylány megszólal - Most mit szívattok? Miért nem mondtátok hogy megvesszük a halat? Most teljesen feleslegesen hisztiztem idáig!?

- Igen! - Bár mi sem tudtuk, hogy mégis veszünk halat.

A végére lett a meglepi és a csajszikánk is elismerte, hogy nem kellett volna ekkora műsort előadni. Még ilyet, már megérte a cécót. Persze utána meg azért volt megsértődve, hogy feleslegesen strapálta magát. A férjem szerint igazi nő!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 0
Tovább

Az olasz bácsi, a hisztérika és a pukkadt liba

               Szerintem a legideálisabb helyzet a bevásárlásra........ amikor szinte üres az egész!
 

Mindez egy helyen. Ráadásul egy időben……

Azt hiszem, én vagyok az egyetlen nő a földön, aki utál vásárolni. Apuka legnagyobb örömére. :) Pedig a csajok állítólag nagyon szeretnek shoppingolni. Nekem valahogy nem jön be. Még ha kevesen vannak, az valahogy elmegy. De ha tömeg van, meg lökdösődés, kiráz a hideg. Ezért nem ugrálok az össznépi összejövetelekért sem.

A bevásárlásnál „kedvencem” még a sorban állás. Amikor a nyakamba lihegnek, dörgölőznek, jó hangosan szipognak a fülembe, vagy a lábamnak tologatják a bevásárló kocsit. És hiába nézek hátra, vagy szólók, valahogy nem jut el az info az illető agyáig. Na ezek után jött ez a bevásárlás a lánykámmal.

Szombaton általában „szabadnapos” vagyok. Na azért annyira mégsem, hogy nagyon beleéljem magam. Olyankor apa-buli van a nagyoknak. Általában ketten maradunk a picivel itthon és házitündérkedünk. Mosunk, főzünk, takarítunk. Aznap ráfáztam, mert le kellett szaladjunk a boltba, mivel az ebédhez kellett pár apróság. Még jó hogy itt van egy percre tőlünk. De azt nem gondoltam, hogy ennyire rossz az időzítés. Ugyanis full-on volt emberrel. Itt egyébként vasárnap már csak benzinkút van nyitva, meg egy-két pékség délelőtt, szóval muszáj úgy intézni a dolgot, hogy hétfőig tuti ne vesszen éhen a család. Azt hittem, hogy a délelőtti tömeg már lement, a többiek meg még pont nem értek oda. Nagyon benéztem. Annyi ember volt, mintha ingyen osztanának valamit…..

A pici lányunkról tudni kell, hogy durván önálló és nagyon tudja mit akar! Mindig. Körülbelül öt hónapos kora óta nem aludt a babakocsiban és ha nem akarja, sehogy sem lehet beleültetni. Ő mindig menni akar. Mivel két dolog kellett a boltból, nem vittem még bevásárló kocsit sem. Egyébként is mindig kimászik, kár belerakni. Gyorsan megkerestük amit akartunk és irány a kassza. Mind a három üzemelt kivételesen és jó hosszú sorok kígyóztak mellette. Ó de jó! Már attól kirázott a hideg!

Előttem egy apuka állt a kislányával, totál tele pakolt kocsival. Mivel a pöttöm elég gyorsan elunta magát, kezdődött a műsorunk, hogy menni akar. Kértem szépen, hogy maradjon, mert nem tudok utána szaladni, sokan vannak, ne várjuk már végig többször a sort. Totál nem érdekelte. Előttem a pasi, hogy ne kelljen hallania, de még látni sem mit művelünk, inkább beállt a kocsija elé. Nem is feltételeztem hogy előre enged, sőt meg is lepődtem volna rajta, mert itt ez egyáltalán nem divat. Kivárom én a sort, nem gáz, csak igyekezzünk.

De elől a mamika állati szeretethiányos volt, vagy fél óráig hízelegtette a kasszás csajt, meg az összes cigit külön-külön levetette, a végén meg persze nem vett egyet sem. Nem haladtunk sehova. Az olasz bácsika, aki elméletileg mögöttünk állt, valahogy mellénk keveredett. Láttam hogy trükközik, direkt figyeltem. Na gondoltam eszedbe ne jusson, én is itt állok jó ideje, ő is várja ki amíg sorra kerül. A tata után egy pukkadt liba állt, aki nagyon haragudott mindenkire. Folyamatosan fintorgott még telefonálás közben is. Valamilyen szláv hangzású nyelven beszélt, de az országát nem tudom belőni. 

Közben a lányom meggondolta magát, kihúzta a kezét az enyémből és elszaladt. A sor végéről integetett, hogy: Bye-bye! Könyörögtem hogy jöjjön vissza, de nem érdekelte, elrohant. Örült a szabadságnak. Toporogtam még egy kicsit, reméltem hogy majd megijed egyedül és visszajön, de nem. Úgyhogy uzsgyi utána. Erre várt a kisöreg. Na, gondoltam szuper, ha elmegyek, a papa tuti beáll elém, akkor viszont nagyon mérges leszek. Szóltam neki, hogy mindjárt jövök, de nem reagált rá. A lányom a huszadik sorban pakolta át a hűtőt éppen. Gyorsan visszarámoltam és mivel nem akart jönni, kénytelen voltam felvenni.

Na, akkor kezdtük a hisztériát! Persze a téli kabátban amúgy sem egyszerű egy gyereket tartogatni, főleg ha még sikít és rugdalózik is, mert mindenáron menekülni akar. Ott már szakadt rólunk a víz, a nagy birkózásban. Vissza mentem a tati elé, akinek ez természetesen nem tetszett! Ott már úgy voltam vele, hogy panaszolja el akinek akarja, pont nem érdekel, csak az, hogy szabaduljunk innen. Nehezítő tényezőnek valaki kiborított egy egész doboz áfonyát végig a futószalag mellé a földre. Itt már egyáltalán nem akartam lerakni a lánykát, mert tudtam hogy vagy megette volna a földről, vagy direkt széttapossa mindet. Akkor már sikítva ordított a fülembe.

Erre odaáll elém a pukkadt telefonálós liba, hogy engedjem előre. Nem tudom miből gondolta hogy majd pont én fogom elém engedni? Tán nem látta szegénykém hogy mit küzdök a lányommal? Ránéztem és kínomban kiröhögtem. Bár akkor már inkább sírni lett volna kedvem. Ő ezen annyira megsértődött, hogy odavágta a cuccait az enyémekre és kiviharzott a boltból. Miért nem a pasit kérdezte meg előttem? Nem én voltam legelöl a sorban. Akkor sem lett volna kisegítve, ha azt mondom hogy ok.

Persze a pasi minket sem engedett előre rendületlenül, akkor már az sem érdekelt, csak hogy haladjunk valahova. Erre mire sorra kerültem nagy nehezen, egy banya, megkerülte a másik oldalon az egész kasszát és odatolta a cuccát, hogy neki csak az a kettő valamije van. Na és mit gondol, mi vajon mi a búbánatnak állunk ott sorban? Nekem is csak két dolog van! És még a kasszás tyúk is partner volt benne, nem zavarta hátra. Naná hogy ezen vérszemet kapva, jött egy másik is. Ott kiszaladt nekem is egy-két válogatott megjegyzés mellett, hogy: hahóóó mi is itt vagyunk ám. Én is vásárló vagyok! Persze nekik volt okuk megsértődni. Miből gondolja, hogy az ő ideje értékesebb mint a miénk?

Gondoltam hogy de jó ez a nap, le nem megyek még egyszer a boltba…….

Megint nem jött össze, mert délután szétnéztem és kiderült hogy hiányzik egy-két dolog, plusz a gyerkőcök is leadták a rendelést, muszáj lemennem. Kár volt!

De aznap is tanultam valamit megint. Dzsungel törvények uralkodnak lent a boltban. Mindig résen kell lenni!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Bridgette

blogavatar

Gyerekekről, felnőttekről, nagycsaládról, mindennapokról Németországból, őszintén! Meg arról, ami éppen eszembe jut.

Utolsó kommentek