Mikorra lesz ebből így jogsi?

A hivatalok soha nem a gyorsaságukról voltak híresek, na de azért ez már túlzás!

Többször említettem, hogy jó pár éve élünk itt, Münchenben. Meg is fordultunk már többször a hivatalban és tapasztaltuk, hogy vannak különbségek az otthonihoz képest. Van amivel nem variálnak annyit, meg olyan is, amibe beleőszülsz mire el lehet intézni. A családi pótlékot mire megkaptuk, az körülbelül 7 hónap volt. De abban a több mint 3 hónapos magyar ügyintézés is benne van. Az első lakcímbejelentésnél például, csak a címet kérte a pasi és kész. A másodiknál már kérték a szerződést is.

Itt egyébként a közalkalmazottakról vannak meredek viccek, nem a rendőrökről, mint otthon. Ha valaki látta például a Zootropolis című mesét, szerintem megmaradt az emlékezetében a lajhár és annak a gyorsnak semmiképp sem nevezhető tempója. Ha nem láttad, legalább azt a részt érdemes megnézni. :) Nézni mondjuk sokkal viccesebb, mint átélni!

Amikor nyáron otthon voltunk, kicseréltem az összes okmányom, mert felvettem a férjem nevét. Erre leginkább azért volt szükség, mert meguntam hogy mindig el kellett itt magyaráznom, hogy: - Igen, házasok vagyunk, csak nem vettem fel a nevét!

- De miért nem?

- Csak!

Nekik ez totál érthetetlen volt.

Persze nem mondta nekem senki otthon, hogy sokkal egyszerűbb ha a jogosítványom is cserélem, mivel még érvényes volt, így az orvosi sem kellett volna hozzá. Akkor említette meg az ügyintéző hogy elbénáztam, amikor átvettem a többit készen. Mit mondjak, eszembe jutott pár keresetlen szó. Pedig még beszéltük is a csajjal, akinél voltam először, hogy mi legyen a jogsival? Igaz hogy érvényes, de átírassam a nevem azon is? Át lehet egyáltalán a lejárati idő előtt? Mit csináljak? Nem szólt semmit!

De ami a vicc, hogy megbeszéltük azt is, hogy külföldön élek, hogy majd akkor egy év múlva találkozunk, mert ballaghatok vissza a jogsi miatt, mégsem mondta a lényeget!

Ami pedig ez lett volna: Ha külföldön élsz két évnél hosszabb ideje, akkor az adott országban kell jogosítványt igényelni, hosszabbítani. (az összes infót a témában, itt olvashatod!) Én megmondom őszintén, fogalmam sem volt róla. Azt gondoltam, ha a személyim otthon kell csináltatni, ( vagy nagykövetségen is lehet) akkor a jogsit is. Még az itt élő magyarok sem beszéltek róla soha. Lehet hogy ők sem tudják? Azt már hallottam, hogy ha német jogosítványa van valakinek, akkor az örök élet. DE! Magát az okmányt, akkor is cserélni kell.

Ami most érdekes, az az, hogy a férjem ma telefonált az itteni illetékes hivatalba, hogy szeretné a jogosítványát meghosszabbíttatni. A neten nem talált meg minden infót és az időpontra is elég távoli dátum jött ki, ráadásul olyan lehetőség nem is volt, ami neki kellett volna hozzá. Azt hitte, hogy nincs még elkésve, mert egy bő hónap múlva jár le. Kérdezte, hogy hogy működik itt az egész, mennyi idő, mennyi az ára, mi kell hozzá, stb.

Erre közli a csajszi, hogy igen, JÚNIUSRA van időpont, online lehet csak foglalni! Azért ezen meglepődött a párom rendesen. Csak időponttal lehet menni ugyanis. Vagy még a másik lehetőség, hogy MINDEN reggel betelefonál, hogy esetleg van-e szabad hely? Hátha lesz akkora mázlija, hogy abból a három időpontból, amit egy nap pluszban kiosztanak, az övé lesz az egyik. Már ha nem lesz folyamatosan foglalt a telefon.

Az egész városban persze csak és kizárólag egyetlen helyen lehet intézni, amit egyébként Berlinben fognak elkészíteni. Természetesen azt is CSAK Berlinben csinálják az egész országban, pedig azért a németek jóval többen vannak mint a magyarok. Na de hova kapkodjanak? Ezért 3-4 hét mire elkészül! Szóval már megint bukta a dolog. Még ha be is jut júniusban, akkor is csak júliusra lesz meg a jogsija! Azért az nem gyenge szerintem. Ilyenkor mindig emlegetjük, hogy tényleg milyen „precíz” ez az ország és milyen jól működik minden.

Kell még vinni fényképet hozzá, nyilván az okmányaidat, meg 24€ -t. Ha azt szeretnéd hogy pár nap alatt elkészüljön, mert azért kiderült hogy lehet olyat is, akkor plusz 20€ - ba kerül a történet. Ja és ahhoz is külön időpont kell hogy átvedd, mert nem küldik ki címre!

Na, gondolta apuka, - „Nem szúrtok ki velem!” - megnézte hogy hol van legközelebb a városon kívül hivatal, majd gyorsan fel is hívta. Azt hitte, lehet úgy mint nálunk otthon, hogy bárhol intézheted. Elég rendes volt a nő, mondta hogy ott bizony van hely, akár azonnal is, de nem tudja megcsinálni. Méghozzá azért nem, mert ő nem látja a müncheniek adatait. Szóval megint csak pofára esés.

Azért azt ne mondja senki, hogy ez egy ekkora nagy valami, hogy csak így lehet megoldani! Még csak nem is az utolsó pillanatban vagyunk. Otthon ez még bőven időben lenne! Itt meg…… Minden minimum 3-6 hónapig tart!

Annyi előnye van csak, hogy nem kell orvosi hozzá, csak 50 éves kor felett. Őszintén szólva, azt sem tudom hogy otthon minek kell, a pénzlehúzáson kívül? Mert abból hogy elmondom azt a három számot a falról, meg megmérik a vérnyomáson, mi derül ki? Mert az nem hogy alkalmas vagyok-e autóvezetésre! Olyan, mintha nem is csinálnának semmit. Hallottam olyat, hogy a bácsi megtanulta kívülről a számokat, úgy kapott orvosit!

Azért ez most így izgis lesz, mivel a férjem minden nap autóval jár, neki szüksége van a jogsijára. Gondolom a rendőrt nem igazán érdekli ha véletlen megállítja, hogy mikorra van időpontja a cserére, meg mennyi idő múlva lesz kész az új kártya. Most az maradt, hogy minden reggel stresszeli őket telefonon, vagy mégis beül és kivárja a sort. Már ha el nem zavarják onnan.

Nem tudom ki hogy van vele, de azért ennél jóval egyszerűbb otthon egy ilyet megoldani.

Folyt. köv. a fejleményekről.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Kell a szemüveg vagy sem?

Azt gondolná az ember, hogy ez nem is kérdés. Ugye? Pedig mégis az!

Ott hagytam abba, hogy a januári időpontra vártunk. A gyerkőc azóta sem panaszkodott, egyszer nem mondta hogy fáj a feje, vagy hogy bármi gond lenne. Talán egyszer könnyezett a szeme, amikor hosszabb ideig babrált egy játékkal.

A szemésznél megint azzal kezdtük, hogy az asszisztens megcsinálta előre a szemnyomás mérést, ami magas lett. Amelyikben először méri mindig alacsonyabb, a másikban meg magasabb. Érdekes…… A doktor úrnak megint nem tetszett az eredmény. Volt még egy – két vizsgálat, semmi extra, csak a szokásos. A legvégén fordult oda hozzám az orvos, mintha apa ott sem lenne és közölte hogy most már nem szabad tovább várni, menni kell a szemklinikára! Na, ezen azért be is rágtam, mivel eddig sem mi halogattuk, hanem ő. De persze úgy volt előadva az egész, mintha mi nem akartuk volna komolyabban megnézetni a gyereket. Mi már az első alkalom után is kikértük másik orvos véleményét is, amiről tudott a dokink, szóval ez itt elég fura volt. A lényeg, hogy szemklinika, minél hamarabb! Azért az időpontokkal itt sem nagyon kapkodnak. Az a „hamar”, két hónap lett. Március második felére kaptunk időpontot. Addig azért volt stressz bőven.

A szemészeten HÁROMSZOR kellett sorban állni a bejelentkezéshez. Igen, háromszor! Röhögtük hogy tuti azért, hogy hátha menet közben meggondolja magát az ember, vagy mire sorra kerül, meg is gyógyul a szeme. A folyosón egyébként a világ minden országából voltak emberek.

Még hogy Németország…..  Vicc az egész.

Természetesen csak azon az ajtón nem hívtak be embert, ahova mi vártunk. Akik utánunk jöttek, már régen haza is értek, mi még mindig a folyosón ücsörögtünk. Ez csak ezért volt izgi, mert mindenképpen szerettem volna hazaérni, mire a gyerekek végeznek a suliban.

A doktor úr egy elég fiatalka pasas volt. Hozzánk nem is szólt egy szót sem, csak a fiunkkal beszélt. Kérdezte hogy sulis-e már és ismeri-e a számokat? Nem iskolás és nem vagyok benne biztos, hogy minden számot jól ismer, főleg németül, de mégis számokat mutatott neki!? Ő is mért szemnyomást, de nem csak a levegős technikával. Arra azt mondta, hogy teljesen normális az érték. Valószínű, hogy a természetes reflex miatt volt mindig magas! A szemfenéken látott még eltérést, de szerinte azzal sem kell semmit csinálni, nem vészes a helyzet.

Ami érdekes volt, hogy kétszer is kapott pupillatágítót a legény, ami még napokkal később is hatott. Már a klinikán érdeklődtünk hogy ilyenkor mi van? Naná hogy senki nem tudott semmit.

Ami viszont rosszul esett, hogy a doki szerint szemüveg kell! És a szaruhártya is vastagabb. Egyrészt örülök, hogy a szemnyomással nincs gond, nem is kellett volna miatta aggódni. Ez tényleg szuper hír! Viszont a szemüveg….. Éppen sulikezdés előtt vagyunk. A fiam néha olyan kis esetlen tud lenni. Mit fog ő kezdeni egy szemüveggel? Főleg a suliban? Hogy fog tudni vigyázni rá? Meg egyáltalán? Nálunk a családban még a felnőttek közt sem nagyon van szemüveges, nemhogy a gyerekek között! Ez nagyon új szitu nekünk.

Abban maradtunk apával, hogy este ha végzett a munkában, megkérdezzük az optikusokat is. Mégiscsak többet láttak ilyet mint mi.

Érdekes kör lett, mert 3 optikusból, mindhárom mást mondott. Volt aki szerint ez nagyon kicsi dioptria, erre még nem kell szemüveg. A másik azonnal ránk akart tukmálni mindent, még külön napszemüveget is. A harmadik szerint gyerekeknél hónapról – hónapra változnak az értékek, nem kell vele sietni, kinőheti. Ezek után hogy döntsünk?! Itt egyébként a szemüveg árából valamennyit fizet a biztosító és vannak ingyen keretek is, mert ugye a lencse a lényeg. Volt ahol 8 nap alatt készül el, volt ahol egy óra alatt. Apuka azt mondta a végén, hogy a dokink még nem akart szemüveget adni, várjunk vele. Én teljesen tanácstalan voltam. Nem látok a fiam helyett, fogalmam sincs hogy most mi van? Másnap reggel kérdeztem ki a gyereket, akkor mondta, hogy talán az egyik szeme kicsit homályosabb, de nem tudja. Arra gondoltam, kérdezzünk meg másik szemorvost is. Beszéljük át az egészet alaposan. Mert itt a doki nem igazán volt partner ebben. Úgyis készültünk haza, keressünk magánrendelést. Több helyre is írtam és még aznap vissza is hívott egy csaj. Csodálkoztam. Még ő mondta, hogy mindenképpen keres nekünk egy helyet. Teljesen ledöbbentem rajta. A helyszínen derült ki, hogy miért volt ennyire segítőkész.

Mert otthon képesek már arra is, hogy pénzért adnak időpontot a sima ambuláns rendelésre. Ráadásul nem kevésért ám, tizenötezer forint lett volna! Ez persze csak akkor lett világos, amikor rohantunk az időpontra. ELŐRE kellett volna fizetni, de mákom volt, mivel ült bent egy másik „versenyző” ezért mondta a pasi, hogy menjünk gyorsan, nehogy elkéssünk. Akkor mondta, hogy szemklinika! Tessék? Meg is lepődtem, mert magánrendelésről volt szó. Erre bemegyünk, várunk, csak várunk és semmi. A doki másfél órával később került elő, akkor jött ki a nagyon „kedves” asszisztens és kérdezte hogy mi minek ülünk ott? Még csak be sem voltunk írva a névsorba! Na meg persze fogalmuk sincs, hogy így, hogy fizetősek vagyunk, velünk mit kéne csinálni? Adjam oda az összes okmányát a gyerkőcnek. De miért is? Na ott már lilult a fejem! Azért annyi pénzért, minimum V.I.P. -s ellátást várok, ez viszont erősen nevetséges! Mikor visszajött a csaj, már a tarifa is magasabb lett. Húszezernél tartottunk. Még ő volt felháborodva, hogy mások három hónapot várnak időpontra. Mintha az normális lenne. Mi pont azért kerestünk magánrendelést, hogy amíg otthon vagyunk, ezt el tudjuk intézni! Mondtuk hogy bocsi, de mi nem erre jöttünk, magánrendelésről volt szó, ez viszont nem is hasonlít rá.

Otthon is beszéltünk még optikusokkal, naná hogy ott is mindenki mást mondott. Így hogy döntsön az ember JÓL? Végül sikerült bejutni egy igazi magánrendelésre, hétezerért. A doktornő nem volt éppen kedves, de meg tudtuk beszélni korrekt módon az egész történetet. Szerinte szemüvegesnek lenni nem betegség. Nem! De egy olyan állapot, amit senki nem akar és nem szeret!
Arra jutottunk, hogy amíg jó a látásélesség és nincs semmilyen panasza, nem kell a szemüveg. Mindenkinek van valamilyen eltérés a szemében, nincs olyan hogy tökéletes, nulla dioptriás. De a kisebb eltéréseket a szem tudja korrigálni. Amíg nincs panasz, nincs vele teendő. Ezt már három orvos mondta a négyből, úgyhogy ebben maradtunk.

Annak örülök, hogy végre vége ennek az egésznek. Ha gond lenne, akkor szemüveg és kész. Na de az, hogy otthon már pénzért is csak ilyen ellátást lehet kapni! Majdnem tripla áron ülhetek a sima rendelésen órákon át, ahol a többiek elől veszik el a helyet ……. Ennél már nincs lejjebb!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Új Istent imádunk!

Sajnos igen. Pedig nem Isten, csak egy eszköz. Vagy lehet hogy ezt nem tudja mindenki? És vajon hogyan és miért jutottunk idáig? Én sem tudom a választ. De ha tudnám, vajon mi változna tőle?

Előtte fel sem tűnt. Sokáig nem foglalkoztatott a dolog és soha nem tekintettem rá másként, mint ami. Egy darab papír! Csak amikor az exemmel annak idején összeköltöztünk.

Előtte sem volt teljesen normális csóró, de ami utána jött…. Az volt a legkedvencebb elfoglaltsága, hogy a szekrény előtt állva, oda – vissza számolta a PÉNZT! Más bélyeget gyűjt, rajzol, fest, esetleg horgászik, vagy mit tudom én…. Ő nem. Ő csak állt csillogó szemekkel és számolgatta a lóvét. Teljesen bele volt zizzenve szegény. Bármit és bárkit eladott volna, csakhogy még több legyen. Engem is! Egyébként elképesztő módon tud spórolni, ha valaki szeretné, tőle aztán meg lehet tanulni! :) Emlékszem gyereket sem akart, mert az aztán „rengeteg pénzbe kerül és semmi haszna nincsen!” Az volt az a pillanat, amikor hirtelen felszáll a köd és úgy látod a párod, ahogy előtte nem. És jön a kérdés, hogy ki a frász ez és mit keresek mellette? Szakítottam vele. Bár sokkal hamarabb kellett volna! Pedig megvolt a lakás felújítva, volt pénz is és éppen autót akart venni. Rajtam múlt hogy maradok-e? De nekem más volt fontos. Én arra vágytam hogy szeressenek, hogy én is értékes legyek valakinek, hogy valaki azt mondja egyszer a nyakamba csimpaszkodva hogy – ANYA! Nekem szeretet, szerelem nélkül nem ment. Én már csak ilyen maradi vagyok!

Ennek már több mint tizenöt éve. Azóta sokat változott a világ. És úgy tűnik nekem, hogy a hülyeség sajnos ragadós. Egyre inkább ez a fajta őrület, mánia, keríti hatalmába az embereket. Ez az, amiből soha, semennyi nem elég. Ha sok van, még több kell! Ha a pénzről van szó, nincsenek barátok, nincs rokon, család, eltűnnek az emberi értékek, csak a görcsös mindenáron többet akarás marad! Mindig mindenből az újabb, a nagyobb, ha nagy van akkor még nagyobb kell. Még drágább, még márkásabb, még menőbb, amivel lehet villogni, amivel ki lehet tűnni a tömegből. Jól megmutatni a szomszédnak, a rokonoknak, mindenkinek. No meg persze ki lehet posztolni hogy minél többen lássák, hogy erre is futja! És ezért sajnos sokan, sok mindent adnak fel. Néha saját magukat is. Tetszik, amikor a tatika megjelenik az oldalán a kis 20 éves barinővel. Persze „tiszta szerelem” az övék. Mi más lenne? A pénzes zsák vett magának egy állandó szoba prostit, állati sok pénzért. A nők pedig nem is szégyenlik, mert van az a pénz….. Nem kell a rendes, a kedves, aki tiszta szívből szeret és bármit megtenne érted, mert vékony a bukszája, béna a kocsija. Ha van egyáltalán autó a feneke alatt.

És természetesen már a gyerekek is ezt látják, ebben nőnek fel. Már az oviban sem lehet gagyi cuccban homokozni, meg a sárban hemperegni, mert az gáz. Na de kinek? Mert a gyereket ez pont nem érdekli, csak az ostoba szülőket! Viszont a kicsik hallják otthon, amikor a „csóró” cuccos kis pajtásról beszélget anya meg apa. Amit másnap azonnal el is mesél az óvónéninek.

Ahogy nőnek a gyerekek, úgy nőnek az igények is. Nem elég drága, márkás a cipő, a nadrág, a kabát meg végképp. Meg kell venni, még ha kajára nem is marad, mert kinézik a többiek az osztályból. Nem elég okos a telefon sem, mindig másik kell, még akkor is ha tök hülyék hozzá, mert ha előkerül a zsebből és meglátja valaki hogy nem a legújabb, megint égés van. Minden és mindenki lecserélhető! Nincs olyan hogy azért veszem fel, mert kényelmes és szeretem, jól áll rajtam és passzol hozzám. Azért kell megvenni, hordani, mert trendi. Még akkor is, ha nem áll jól és utálom.

Nem számít ki milyen alpári, vagy otromba, esetleg buta mint a tök és nem ért semmihez, ha sok pénze van, rögtön menő lesz. Főleg ha még a tv-ben is mutatták. Az sem baj ha csak véletlen szaladt bele a képbe. Azonnal lepik mint a legyek a sz.rt. Körbezümmögik, reménykedve egy – két kóbor morzsában. Mindenki körülötte sündörög, népszerű lesz, jön a popsinyalás, meg a rajongó libasereg. Mert minél vastagabb a buksza, annál szebb lesz az illető a csajok körében is, még akkor is, ha ronda mint a bűn! A nők sem maradnak ki a buliból azért. Ha semmi mást nem tud villantani, akkor kipakolja magát. Van aki beéri egy rakás nyálcsorgatós pasival is. A lényeg hogy meglegyen a napi lájk mennyiség, amitől elképesztő nagy valakinek képzelheti magát. Mindig jókat mosolygok, amikor azt látom, hogy az emberek képesek az ilyen illetőknek még a lába nyomát is fényesre nyalni, mert azt hiszik, ha jól hízelegnek, majd nekik is jut a pénzéből. De ha minden s.ggnyalónak osztanának belőle, nekik mi maradna?

Bármerre nézel, ezt látod. Minden erről szól. Legyen sok, még több. Meg azt, hogy aki a zsíros bödön közelébe kerül, előbb, vagy utóbb, de belenyúl! Tövig.

Sajnos most már mindennek ára van. Mindenen ott az ár címke.

De jó ez így? Tényleg megéri? Vajon akinek olyan sok van, boldogabb tőle? Tudja élvezni, vagy állandóan azon retteg, hogy mi lesz ha elfogy, vagy elveszíti? És vajon ezek az emberek mennyire gondolkodnak előre? Ha mindent ez alá rendelnek, vajon eszükbe jut néha, hogy mi lesz velük 10 – 20 év múlva? Lesz-e valaki, akit érdekel a sorsuk? Lesz aki tiszta szeretetből marad mellettük? Vagy csak fizetésért? Törődnek-e a gyerekeikkel, a családjukkal igazán, őszintén? Vagy csak addig, amíg szétosztják a zsebpénzt? Szeretetet, családot és barátokat nem lehet venni! És mindegy mennyit "gereblyézett" össze valaki, a legvégén úgyis ugyanoda kerülünk mindannyian. Vagy így, vagy úgy. 

Minden ember más, mindenkinek más az értékrendje, ez nyilvánvaló. De szerintem átgázolni mindenkin azért hogy több legyen, nem éri meg.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 0
Tovább

A sziámi harcos hal

                                                Mint egy gyönyörű, tüzes, forró vérű senorita!

Nem éppen tegnapi, de egy elég vicces történet.

Azt már említettem, hogy vannak halaink. Arany halakkal kezdtük, egy egész kicsi akváriummal. Ahogy azok a halacskák feladták, úgy gondoltuk be is fejeztük, nem kell több. A gyerekek nagyon sajnálták őket, sokáig sírtak miattuk. Még rendes temetést is kellett tartani.

Addig-addig variáltunk rajta, hogy a végén mégiscsak meggondoltuk magunkat. Hiányzott nekem is. Már rosszul érzem magam, ha nincs ezer dolog amit takaríthatok…….

És ha már lesznek halaink, legyen nagyobb az akvárium is. Ne aprózzuk el. Mondjuk az elsőnél csak nagyobb lehet, mert az elég pici volt.

Apa intézte a motyót hozzá, mi meg az új lakótársakat válogattuk össze a gyerekekkel. Arra gondoltunk, legyen benne pár rák is. A férjemnek nagyon tetszettek. Elsőre csak ezekkel a kis méretű garnélákkal próbálkoztunk. Furcsálltam, mert valahogy egyre kevesebb rákunk volt. Nem értettem miért? A gyerekek mindig számolták és mindig elfogyott a létszám. Mire nagy nehezen rájöttünk, hogy ki tudnak mászni, mert a tetején, amiben a fénycső van, van két lyuk a vezetékeknek. Vissza is mentünk a boltba, hogy így jártunk, most mi legyen? Miért nem szóltak hogy ott el tudnak szökni a garnélák? Adtak másik rákot szó nélkül, mert ott vettük az akváriumot. Na de akkor már volt nagyobb méretű rákunk is, aki szintén kiszökött. Számomra rejtély hogy fért ki, de mindegy, megoldotta. Egy napig lakott nálunk. Reggel jött a nagyfiunk rémülten, hogy ott a rák, a másik szobában a szőnyeg közepén. Gyorsan ki kellett találni hogy mi legyen, hogyan oldjuk ezt meg, hogy ne tudjanak meglépni a lakóink. Végül sikerült. Beragasztottuk mindkét lyukat. Bár rákot inkább nem vettünk többet.

Mivel nem voltunk nagyon rutinosak, az elején volt nyűg vele rendesen. És a vicc az, hogy azt gondolod, hogy a boltban ahol vetted, értenek hozzá. Ha odamész, hogy mi a gondod, tudnak segíteni. Sosem jött be. Semmivel nem voltak előrébb nálunk. Mindig magunknak kellett utánajárni, kitapasztalni hogy mi működik és mi nem. A kék algától például alig bírtam megszabadulni. Minden löttyöt megvettünk amit mondott a srác, mindent úgy csináltam, mégis mindig visszajött. Végül berágtam és kifőztem a kavicsot, kifertőtlenítettem mindent. Utána nem volt vele gond. Ha tudtuk volna, nem is kellett volna ezerféle vegyszert vennünk.

Egy darabig egyébként elég szép kis csapat halunk volt. Szép színes guppik. Azt írták minden oldalon, hogy azokat kiirtani sem lehet. Hááááát, végül nem miattunk, hanem egy beteg hal miatt az összes beadta a kulcsot. Elismerték a boltban, hogy náluk volt a gond, más is jelezte már és ennyi. Azt fűzték még hozzá, hogy vegyünk másik fajtát. Ez egy csapat rézlazac lett. Nos, ők azóta is elvannak szépen.

Apa mondta később hogy mégis vegyünk rákot, de én nem akartam. Mind öngyilkos lett nálunk.

Tavaly voltunk abban az üzletben megint. Arra jártunk és úgy gondoltuk, ha már a környéken vagyunk, nézzük meg a halakat is. Apa meg is látott egy gyönyörű sziámi harcoshalat. Voltak többen is, de az az egy! A rózsaszíntől- a fehéren át, mindenféle színben pompáztak. De ez az egy, valami meseszép volt. Indigó kék, már majdnem fekete, egy kis ezüsttel, meg egy kevéske bordóval. Azt hittem, hogy a lányunk majd a pink halért fog könyörögni, de végül neki is az tetszett, ami nekünk. Meg is beszéltük, hogy akkor az indigót megvesszük. Erre megszólal egy fickó, hogy neki is az tetszik. Na, bakker! Szupi. Mondta apuka, hogy ha neki nagyon kell, vigye. Közben meg persze rosszul esett, mert akkor az egyszer volt csak ez a szépség. Előtte sosem láttunk itt ilyet. Kérdezte az eladó srác, hogy mi legyen? Mondtuk hogy nekünk a növények biztos, amit megbeszéltünk és ennyi. Másik hal nem kell. Vigye a pasi.

A növényt egyébként nem győzzük venni, mert szeretik lelegelni a kis rosszcsontok. Mindig elfogy a zöld a vízből.

Mi tovább nézelődtünk, nem is figyeltünk másra. A pasas eltűnt, az eladó gyerek meg intézte a dolgát. Szépen becsomagolt mindent. Érdekes, de itt nem csak műanyag zacskóba rakják a cuccot, hanem még papírba is. Mindegy hogy hal, vagy csak növény. Nem látod mi van benne. És mindent külön csomagolt a csávó. A zöldet is. Egyszer csak szólt, hogy kész van, bepakolt a bevásárló kocsinkba. Megköszöntük szépen és indultunk.

A nagylányunk, akkor kezdett keservesen sírni. Hogy neki márpedig kell az a hal! Mondtuk hogy mi is szerettük volna, de más is azt nézte ki, bukta a buli. Alkudozni meg nem álltunk le a fickóval. Elég szigorú szeme volt az úriembernek….. Mire a pénztárig értünk, már olyan hisztit nyomott a lányka, hogy bele is izzadt és lilult a feje. Meg nekünk is. A kasszához érve, szépen pakoljuk a cuccot a nőnek, az meg sorban üti befele. Még néztük is, hogy hogy lett ennyi a halas cucc? Valahogy több a zacskó. Erre mondja a csaj az összeget. Ki is kerekedett a szemünk.

- Mi a fene ez a sok? Alig vettünk valamit! - még mondja is apuka, hogy - milyen növényt választottunk már megint, hogy ilyen sokba kerül?

Kértük a csajt, hogy - mondja már mi kerül ennyibe?

Ő meg mutatja, hogy - a hal!

- Milyen hal? Nem is vettünk halat!

- Dehogynem, itt van.

Na, az már fura volt, nézzünk bele,- milyen hal az?

A sziámi harcos, amiért a lányunk már vagy fél órája ordít! Na de hogy került ide? Azt mondta a pasi, hogy neki kell. Nem értettük a dolgot.

Erre a nagylány megszólal - Most mit szívattok? Miért nem mondtátok hogy megvesszük a halat? Most teljesen feleslegesen hisztiztem idáig!?

- Igen! - Bár mi sem tudtuk, hogy mégis veszünk halat.

A végére lett a meglepi és a csajszikánk is elismerte, hogy nem kellett volna ekkora műsort előadni. Még ilyet, már megérte a cécót. Persze utána meg azért volt megsértődve, hogy feleslegesen strapálta magát. A férjem szerint igazi nő!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 0
Tovább

Az olasz bácsi, a hisztérika és a pukkadt liba

               Szerintem a legideálisabb helyzet a bevásárlásra........ amikor szinte üres az egész!
 

Mindez egy helyen. Ráadásul egy időben……

Azt hiszem, én vagyok az egyetlen nő a földön, aki utál vásárolni. Apuka legnagyobb örömére. :) Pedig a csajok állítólag nagyon szeretnek shoppingolni. Nekem valahogy nem jön be. Még ha kevesen vannak, az valahogy elmegy. De ha tömeg van, meg lökdösődés, kiráz a hideg. Ezért nem ugrálok az össznépi összejövetelekért sem.

A bevásárlásnál „kedvencem” még a sorban állás. Amikor a nyakamba lihegnek, dörgölőznek, jó hangosan szipognak a fülembe, vagy a lábamnak tologatják a bevásárló kocsit. És hiába nézek hátra, vagy szólók, valahogy nem jut el az info az illető agyáig. Na ezek után jött ez a bevásárlás a lánykámmal.

Szombaton általában „szabadnapos” vagyok. Na azért annyira mégsem, hogy nagyon beleéljem magam. Olyankor apa-buli van a nagyoknak. Általában ketten maradunk a picivel itthon és házitündérkedünk. Mosunk, főzünk, takarítunk. Aznap ráfáztam, mert le kellett szaladjunk a boltba, mivel az ebédhez kellett pár apróság. Még jó hogy itt van egy percre tőlünk. De azt nem gondoltam, hogy ennyire rossz az időzítés. Ugyanis full-on volt emberrel. Itt egyébként vasárnap már csak benzinkút van nyitva, meg egy-két pékség délelőtt, szóval muszáj úgy intézni a dolgot, hogy hétfőig tuti ne vesszen éhen a család. Azt hittem, hogy a délelőtti tömeg már lement, a többiek meg még pont nem értek oda. Nagyon benéztem. Annyi ember volt, mintha ingyen osztanának valamit…..

A pici lányunkról tudni kell, hogy durván önálló és nagyon tudja mit akar! Mindig. Körülbelül öt hónapos kora óta nem aludt a babakocsiban és ha nem akarja, sehogy sem lehet beleültetni. Ő mindig menni akar. Mivel két dolog kellett a boltból, nem vittem még bevásárló kocsit sem. Egyébként is mindig kimászik, kár belerakni. Gyorsan megkerestük amit akartunk és irány a kassza. Mind a három üzemelt kivételesen és jó hosszú sorok kígyóztak mellette. Ó de jó! Már attól kirázott a hideg!

Előttem egy apuka állt a kislányával, totál tele pakolt kocsival. Mivel a pöttöm elég gyorsan elunta magát, kezdődött a műsorunk, hogy menni akar. Kértem szépen, hogy maradjon, mert nem tudok utána szaladni, sokan vannak, ne várjuk már végig többször a sort. Totál nem érdekelte. Előttem a pasi, hogy ne kelljen hallania, de még látni sem mit művelünk, inkább beállt a kocsija elé. Nem is feltételeztem hogy előre enged, sőt meg is lepődtem volna rajta, mert itt ez egyáltalán nem divat. Kivárom én a sort, nem gáz, csak igyekezzünk.

De elől a mamika állati szeretethiányos volt, vagy fél óráig hízelegtette a kasszás csajt, meg az összes cigit külön-külön levetette, a végén meg persze nem vett egyet sem. Nem haladtunk sehova. Az olasz bácsika, aki elméletileg mögöttünk állt, valahogy mellénk keveredett. Láttam hogy trükközik, direkt figyeltem. Na gondoltam eszedbe ne jusson, én is itt állok jó ideje, ő is várja ki amíg sorra kerül. A tata után egy pukkadt liba állt, aki nagyon haragudott mindenkire. Folyamatosan fintorgott még telefonálás közben is. Valamilyen szláv hangzású nyelven beszélt, de az országát nem tudom belőni. 

Közben a lányom meggondolta magát, kihúzta a kezét az enyémből és elszaladt. A sor végéről integetett, hogy: Bye-bye! Könyörögtem hogy jöjjön vissza, de nem érdekelte, elrohant. Örült a szabadságnak. Toporogtam még egy kicsit, reméltem hogy majd megijed egyedül és visszajön, de nem. Úgyhogy uzsgyi utána. Erre várt a kisöreg. Na, gondoltam szuper, ha elmegyek, a papa tuti beáll elém, akkor viszont nagyon mérges leszek. Szóltam neki, hogy mindjárt jövök, de nem reagált rá. A lányom a huszadik sorban pakolta át a hűtőt éppen. Gyorsan visszarámoltam és mivel nem akart jönni, kénytelen voltam felvenni.

Na, akkor kezdtük a hisztériát! Persze a téli kabátban amúgy sem egyszerű egy gyereket tartogatni, főleg ha még sikít és rugdalózik is, mert mindenáron menekülni akar. Ott már szakadt rólunk a víz, a nagy birkózásban. Vissza mentem a tati elé, akinek ez természetesen nem tetszett! Ott már úgy voltam vele, hogy panaszolja el akinek akarja, pont nem érdekel, csak az, hogy szabaduljunk innen. Nehezítő tényezőnek valaki kiborított egy egész doboz áfonyát végig a futószalag mellé a földre. Itt már egyáltalán nem akartam lerakni a lánykát, mert tudtam hogy vagy megette volna a földről, vagy direkt széttapossa mindet. Akkor már sikítva ordított a fülembe.

Erre odaáll elém a pukkadt telefonálós liba, hogy engedjem előre. Nem tudom miből gondolta hogy majd pont én fogom elém engedni? Tán nem látta szegénykém hogy mit küzdök a lányommal? Ránéztem és kínomban kiröhögtem. Bár akkor már inkább sírni lett volna kedvem. Ő ezen annyira megsértődött, hogy odavágta a cuccait az enyémekre és kiviharzott a boltból. Miért nem a pasit kérdezte meg előttem? Nem én voltam legelöl a sorban. Akkor sem lett volna kisegítve, ha azt mondom hogy ok.

Persze a pasi minket sem engedett előre rendületlenül, akkor már az sem érdekelt, csak hogy haladjunk valahova. Erre mire sorra kerültem nagy nehezen, egy banya, megkerülte a másik oldalon az egész kasszát és odatolta a cuccát, hogy neki csak az a kettő valamije van. Na és mit gondol, mi vajon mi a búbánatnak állunk ott sorban? Nekem is csak két dolog van! És még a kasszás tyúk is partner volt benne, nem zavarta hátra. Naná hogy ezen vérszemet kapva, jött egy másik is. Ott kiszaladt nekem is egy-két válogatott megjegyzés mellett, hogy: hahóóó mi is itt vagyunk ám. Én is vásárló vagyok! Persze nekik volt okuk megsértődni. Miből gondolja, hogy az ő ideje értékesebb mint a miénk?

Gondoltam hogy de jó ez a nap, le nem megyek még egyszer a boltba…….

Megint nem jött össze, mert délután szétnéztem és kiderült hogy hiányzik egy-két dolog, plusz a gyerkőcök is leadták a rendelést, muszáj lemennem. Kár volt!

De aznap is tanultam valamit megint. Dzsungel törvények uralkodnak lent a boltban. Mindig résen kell lenni!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

A gyerekeink és a német nyelv

Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a kisgyerekek tanulnak legkönnyebben idegen nyelvet. Állítólag azok a babák, akik már pici koruktól fogva hallanak más nyelveket is, később könnyebben tanulják azt. Ezt mi teszteltük, működik.

Mi a mai napig magyarul beszélünk itthon is, az utcán is. Nem fogjuk senki kedvéért azt játszani, hogy németek vagyunk. Ráadásul úgy vagyunk vele, hogy attól függetlenül hogy ide költöztünk, mi magyarok vagyunk, azok is maradunk, az anyanyelvünk magyar, tehát az a minimum, hogy a gyerekeink is kristálytisztán beszéljék a saját anyanyelvüket.

Hogy miért hangsúlyozom ezt ki? Mert több gyerekes családot ismerek itt, ahol ez nem alapkövetelmény. Sőt, ismerünk olyan magyar gyereket, aki alig tud magyarul és német akcentussal beszél! Egy másik családnál pedig, anyuka annyira örül hogy itt lehet, hogy szegénykém két év alatt elfelejtette a több mint 35 évig beszélt anyanyelvét és nincs olyan magyar mondata, amiben ne lenne minimum 3 német szó. Persze a gyerekeivel is ilyen fele-fele formában adja elő. Szerintem ez állati szánalmas. Érdekes viszont, hogy akik harminc - negyven éve élnek itt, mind tudja beszélni az anyanyelvét normálisan, akik most jöttek, azok meg elfelejtik 2 év alatt! Hogy lehet ez? :-) Ismerek olyan nénit, aki 4 nyelven beszél. A múltkor két órán keresztül pletykált velem és egy mondatában sem használt német szót. Pedig ő aztán mondhatná hogy: „Jajj, elfelejtettem hogy mondják ezt magyarul!” Persze ez nem csak a magyar családokra jellemző itt. Sőt, elég sok olyat tudunk, ahol csak a németet használják és a gyerekek nem beszélik a szüleik anyanyelvét. Volt aki teljesen le volt döbbenve, hogy milyen szigorú vagyok ezen a téren. Ezt meg én nem értem. Miért? Ha tökéletesen beszélném ezt a nyelvet is, akkor is magyarul beszélnék a gyerkőceimmel! Mert szerintem állati nagy lehetőség egy gyereknek, ha a saját szüleitől tanulhat meg egy -, vagy akár két nyelvet, például vegyes házasságoknál. És akkor még nem is számoltam hozzá az iskolai nyelvtanítást.

Nálunk most kezdődnek a gondok, a nagyobb gyerekekkel. Mert ők ugye a suliban végig, meg délutános elfoglaltságon, a barátoktól, csak németet hallanak. (Persze azt vagy ezer -féle akcentussal, a többi gyerektől.) Az egy napra nem kevés, ez tény. Nagyon gyorsan, ügyesen bele is rázódtak. Most már nagyon jól beszélik szerencsére. Én ezen soha nem aggódtam, tudtam hogy a gyerekek fognak leghamarabb megtanulni nálunk. Apa még mindig szokott a fiúktól segítséget kérni a nyelvtani dolgokhoz.

Mivel itt tanulták meg a betűket, itt tanultak meg írni, olvasni, abból a szempontból a német jobban is megy. De én mindig tanítottam és fogom is, őket a magyarra. Van otthonról ABC-nk, tanultuk együtt a betűket, vannak magyar könyveink, foglalkoztatók, még kötelező olvasmányokat is veszek nekik. És csinálunk néha tollbamondást. A legnagyobbnál látom hogy van értelme, ő már előrébb van vele, de a kicsiknél azért még van mit tanulni. Főleg az ékezetes betűk, meg a kétjegyű mássalhangzók adják fel a leckét nekik.

Például a hétvégi tollbamondásból egy-két gyöngyszem: testvér – teschtwer, vers – wersch. Csakhogy látszódjon miről beszélek. Igazából jól írták le, csak német betűkkel. :( Van hova fejlődniük.

Vagy amikor azon megy a harc, hogy magyarul beszéljenek itthon. Már a legkisebb fiú is beszél németül, pedig nem járt oviba sem. Sőt, a legkisebb is próbálkozik, pedig még csak két éves múlt. Hallja a tesóktól és nem akar kimaradni a buliból. De minden nap, körülbelül milliárdszor van elmondva nekik: „Légyszíves, magyarul beszéljetek itthon. Majd ha az már megy rendesen, mehet a német is!” Erre közlik velem, hogy az nehéz! Nekem meg lilul a fejem, hogy: Ne már!! Mi az hogy nehéz?? Ezt beszélted idáig!

Vagy amikor német logikával rakják össze a magyar mondatokat. Például: tudhatnánk látni anya……, vagy a dátumokkal, amikor azt mondják például, hogy: a harmadik márciuson lesz az a valami. Nem március harmadikán. Ezektől égnek áll a hajam! Mindig megbeszéljük, hogy hogyan kéne helyesen mondani, hogy mások is értsék mit akar. Mert ez így elég furán hangzik.

Meg utána jön a monológom, hogy attól hogy most itt vagyunk, nem jelenti azt hogy mindig itt fogunk élni. Ki tudja? Hogy nem valami jó irányba haladunk ezzel a migránsáradattal, most már itt is meg merik mondani és nem lehet tudni, hogy mi lesz belőle. Javulni nem javult a helyzet eddig és ha már a németek is tüntetnek, akkor az már valami. Ha teljesen leromlik a helyzet, elmegyünk innen! Otthon hogy fognak beszélni a rokonokkal például? Vagy bárkivel ha hazamegyünk? A nagymama így is ki van borulva, mert otthon is németül beszélnek, ő meg nem érti. Mi lesz velük, ha Magyarországon kell majd suliba járniuk? Ki fogják őket röhögni az iskolában. A tanárok meg elszédülnek nyelvtan órán. Magyar gyerek beszéljen magyarul! Örüljenek hogy a világ egyik legnehezebb nyelvét tudják beszélni, nehogy már elfelejtsék. Stb., stb. Rojtosra beszélem a szám nekik állandóan. Olyankor persze bólogatnak, értik, igen, de ők amúgy sem akarnak hazamenni. Itt vannak a cimborák, a suli, meg a minden. Megértem én őket is, itt nőttek fel szinte.

Egyszer már mondtam nekik azt is, hogy beíratom az itteni magyar suliba a bandát. De az egész hetes iskola után, nehogy már még szombaton is azzal szívassam őket! Ráadásul, akik járnak meséltek róla, nem vagyunk lemaradva semmiről. Két hetente van csak, szombat délelőttönként. Egész évben, alig pár alkalom.

Úgyhogy az marad, hogy itthon, velem tanulják. De küzdünk ám rendesen. Én mellette, ők meg ellene.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Te szeretsz szánkózni?

Meg tudod mondani hogy mikor ültél utoljára szánkón? Mikor élvezted utoljára a havat? És mikor örültél neki tiszta szívből, mint egy gyerek?

Én igen. A hétvégén szánkóztunk. Én is, apa is. :) Már több mint 25 éve nem csináltam ilyet. És mi minden alkalommal örülünk a gyerkőcökkel, ha esik.

Igen tudom, itt most sokan kapják fel a fejüket, hogy nem vagyok százas, mert milyen bosszantó az egész, hogy nem lehet közlekedni rendesen, hideg is van, stb., stb. Régen nagyobb havak is voltak, mégsem állt meg az élet. És attól hogy agybajt kapsz, elolvad a hó? Szerinted befolyásolja az időjárást hogy neked tetszik - e vagy sem?

Már írtam az „Anya szabin: Schliersee” posztomban, hogy készülünk a gyerekekkel, egy neylon zsákos bulira. Azóta már voltunk egyszer, de zsákot csak most vittünk. A nagy fiunk természetesen nem akart jönni, mert szerinte állati égő! Itt tartunk. Szép! Azt mondta nem akarja magát lejáratni hogy zsákkal csúszunk, mert kukásnak fognak nézni.

Erre mondtuk az apjával, hogy :

1. Mégis ki a fenét érdekel, hogy egy tök vadidegen ember mit gondol rólunk? Lehet hogy soha az életben nem találkozunk vele többet. Sőt valószínű. Mit számít mások véleménye?

2. Az égésen meg már régen túl vagyunk. Gyakorlatilag minden alkalommal éghetnénk, amikor kimozdulunk együtt a lakásból, mert az emberek nagy része még csak nem is megnéz, hanem megbámul. Meg hangosan megbeszélik hogy: Láttad mennyi gyerekük van? Húhaaaa! Szóval az égés miatt kár paráznia. Égjen az, aki bámul és hangosan kibeszél.

3. Szeretnénk nekik mutatni valamit, a mi gyermekkorunkból. Mi így is csináltuk régen. És jó volt! Akkor még nem árultak ennyi műanyag szemetet. Vagy mindenkinek ugyanolyan szánkója volt, (fából) ha volt, vagy hozott zsákot. Extrának számított, ha kapott bele otthon szalmát is. Nem lett lila a feneke a csúszkálástól. Mégis tudtuk élvezni a havat. Szóval nem az számít hogy min csúszol, hanem hogy élvezd ahogy suhansz lefele. Ezek után már csak a sok ruha miatt ment a hiszti……. A leggings-et kimondottam utálják a nagyobbak.

A múltkor pont jó időt fogtunk ki. Bár meg voltunk ijedve, mert akkor a városon kívül sem maradt meg a hó. A tó már jeges volt, de nem volt teljesen befagyva. Persze most is meg kellett nézni a vizet, meg a kacsákat. Aztán már úgy voltunk vele, ha odáig eljutottunk, mégis nézzünk szét, hátha szerencsénk lesz. A keresgélésnek hála, találtunk egy szuper szánkópályát. Voltak jó néhányan, még síelők is, mert van egy felvonó hozzá. És még szépséges hóesést is kaptunk. Újraépítettük egy „viharvert” hóembert, komplett családi közreműködéssel. Bár, nem biztos hogy sokkal szebb lett szegény. És jó nagy hócsatát vívtunk. :)

Most hétvégén viszont, már sokkal csípősebb volt az idő. A városon kívül mínusz 8 fok körül mozgott, plusz fújt a szél. Alig volt olyan elvetemült ember rajtunk kívül, aki felmerészkedett a hegyoldalba. Megvolt a szánkó, a zsákok, meg még egy jó néhány csúszó alkalmatosság, de így is sikerült összeveszniük a gyerekeinknek. Mindig az kéne, ami a tesónál van. A legkisebb volt egyébként a legvagányabb köztük, ő mindig a zsákon akart menni, mert az forgott is. Jó nagyokat sikongott hozzá és egyáltalán nem félt. A nagylánynak is a zsákos verzió tetszett inkább. A fából készült szánkón leginkább csak ücsörgött valaki, az nem csúszott szinte semmit, elsüllyedt a hóban. Az új szomszéd sráccal találkoztunk induláskor, ő ajánlott még fel egy gumicsónak - féle valamit, de azt most kihagytunk. Majd legközelebb. Azt sem tudom, hol lehet a pumpa? Nem árt ha előtte megkeresem, mert másképp nem tudjuk felfújni.

Egyébként is mindig, mindenhova úgy indulunk el, mintha legalább egy hétig maradnánk. Legyen kaja, innivaló, csere ruha, zokni, overálok, kesztyűk, pelenkás táska. Sosem tudni alapon.

A gyerekek jól be voltak öltöztetve, meg ők azért mozogtak rendesen, nem fáztak. Nekem viszont, úgy lefagyott a lábam, hogy még a több mint egy órás hazaúton sem olvadt ki a kocsiban. Meg a kezeim sem. Mert én húztam vissza a kesztyűket, töröltem a nózikat, igazítottam a sapkát, söpörtem róluk a havat, de ezt mind, nem tudom kesztyűben. Teljesen lefagytak az ujjaim.

A gyerkőcök viszont nagyon élvezték! Ahhoz képest hogy a legnagyobb egyáltalán nem akart jönni és a másodszülött sem erőltette nagyon a témát, alig lehetett őket hazacibálni. A kicsik meg végképp nem akartak eljönni onnan. Még be sem ültünk az autóba, már azt kérdezték, hogy mikor megyünk megint? Most hazafele álltunk meg a tónál, mert be volt fagyva majdnem teljesen. Rengetegen jöttek ki csak azért, hogy a jégen sétáljanak, korcsolyázzanak. Még babakocsisok is voltak jó néhányan. Apa mondta, hogy menjünk mi is. Hááát, bevallom őszintén, én totál be voltam tojva. Még soha nem próbáltam ilyet. A legkisebbel a szélén maradtunk, két méternél beljebb nem merészkedtem vele. Voltak akik a közepéig is bementek, szóval elég erős volt a jég. De minden lépésnél olyan fura hangja volt, rázott tőle a hideg. Plusz egy csapat nagyon cool gyerek direkt ugrált rajta mellettünk, szóval én úgy döntöttem hogy elég is volt belőle.

Ahogy hazaértünk, kiolvasztottam a gyerkőcöket a kádban, aztán lefekvésig hallgattuk, hogy milyen szuper nagyokat csúsztak, meg mekkorákat borultak a hóban.

Nekem még úgy is megérte elmenni, hogy teljesen lelilult a kezem - lábam. Olyan jó volt látni, hogy mennyire élvezik a gyerekek. Tiszta levegőn, a természetben, a gyönyörű kilátással….. kell ennél több?

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 

 0
Tovább

Anyaaaaa ez CSAK téged zavart!

Úgy tűnik, tényleg csak nekem „szúrta” a szemem. Nekem viszont nagyon. Több dolog miatt is.

Egyébként a legnagyobb gyerkőcünk mondta, aki már kamaszodik! És konkrétan a fiúk cuccairól volt szó!

Még mielőtt jobban belemerülnék a témába, le kell szögeznem: tisztában vagyok azzal, hogy szinte mindenkiben él egy olyan sztereotípia, miszerint akinek sok gyermeke van, az buta, kövér, lusta, igénytelen és gusztustalan. Meg persze a környezete is. Ezzel azért vitatkoznék. Ismerek olyanokat, akik egyáltalán nem ilyenek.

Én például, kifejezetten szeretem a rendet, tisztaságot. Ami elég sok melóval jár. A férjem szerint én vagyok Monica Geller a Jóbarátok című sorozatból. Ő volt a takarításmániás tyúk. Mondjuk én igazából nem takarítani szeretek, hanem a végeredményt. Az pedig nem ugyanaz! Bár be kell valljam, volt már olyan, hogy ezzel vezettem le a feszkót. Olyankor kifejezetten jól is esett. A gyerkőceimet is erre szeretném nevelni és igyekszem példát mutatni nekik. Hogy pakoljanak el maguk után, tartsanak maguk körül rendet. Mivel kicsi koruk óta gyakoroljuk, most már egészen jól megy. :)

Soha nem volt nálunk olyan, hogy alagutakat csinálunk és azokban közlekedünk, mert akkora a káosz mindenütt. Őszintén szólva a falnak mennék tőle. Minden este szólunk, hogy nemsokára vacsi van, pakoljanak össze. Azt hiszem ennyit minden gyereknek illik megcsinálnia otthon. Ha valaki nem tanítja már kiskorától kezdve a csemetéjének, később már kár is elkezdenie.

Amiért most a legény szájából ez a mondat elhangzott, azt más észre sem vette volna nálunk. Nem feltűnő dologról volt szó. Ez már egy régóta halogatott apróság, amire nem tudtuk rávenni őket. Méghozzá, hogy a négybetűs építőkockáikat is legyenek szívesek normálisan elpakolni.

Az, hogy nálunk is fognak a gyerekek ezzel játszani, sosem volt kérdés. Az apjuk nagy rajongója volt mindig. Nekem sem volt ellene kifogásom. Szuper fejlesztő játéknak tartom. Azt már annyira nem szeretem benne, hogy állati hangosan lehet csörömpölni vele, úgyhogy egy hosszú, fárasztó nap után már pont nem hiányozna az ember fülébe ez a fajta ricsaj. De ha szeretik, had játszanak vele. Maximum, magamra csukom az ajtót. Ahogy a gyerekek nőnek, a kockák mérete csökken. Előkerülnek a komolyabb, melósabb szettek. A rengeteg kis alkatrésznek egy hátulütője van, hogy tuti mindig akad belőle valamelyik sarokban, vagy a szőnyegben. És persze ha rálépsz, mindig pont olyan pontot talál el, ami nagyon tud fájni. A gyerekek is ráfáztak már és nekik sem tetszett. Ezért is lehet őket könnyebben rávenni hogy rakják el, ha már nem játszanak vele. Ők sem szeretik, ha megszúrja a talpukat. Mivel az évek alatt nőtt a gyereklétszám, nőtt a játékok száma is. Mindig van újabb szett, amit mindenféleképp meg kell venni! Ami aztán pár hét múlva, bekerül a süllyesztőbe, az összes többi mellé. Naná hogy ömlesztve, hogy aztán tuti ne lehessen megtalálni semmit, amit szeretnének.

Ebből volt a gond. Ők sem találták és ment a morgás miatta. Apa már mondta nekik sokszor, hogy válogassák ki. Legalább szín szerint. Kaptak is hozzá dobozokat. Szerintetek? Azt a szörnyű szenvedést……… Fél év alatt, a negyedét sem csinálták meg. Pedig akkor még nem is volt ennyi.

Ezért most nagyobb, fiókos tárolókat kaptak hozzá, hogy hátha a kedvük is megjön mellé. Megint nem sikerült. Fel is adtam az egészet, nem szóltam többet érte.

Mivel most jó pár napja valami fura pakolós, rendezgetős, selejtezős mánia tört rám, nekiláttam a "problémás" területeknek a lakásban. Lehet hogy a tavaszt várom már én is, azért jött elő ez a nyavalya? Pedig én imádom a havat. Amúgy sem vagyok már az a gyűjtögetős típus, ami nekünk nem kell, annak mennie kell. Régebben csináltam, hogy: jajj, nem dobom ki, hátha…. Aztán sosem lett „hátha”, viszont egyre több helyet foglalt a sok limlom. A költözésnél meg végképp kiderült, hogy mi az, amit nem érdemes őrizgetnem tovább. Ezért aztán most nekiláttam a fiúk cuccainak is. A kicsik még lelkesen jöttek segíteni. Még a legkisebb is, aminek az lett a vége, hogy összekeverte ami már kész volt, kezdhettük elölről az egészet. A másodszülött fiam is egészen pozitívan állt hozzá a melóhoz, -nagy megdöbbenésemre,- közben még jó nagyot is pletykáltunk. Már ezért megérte! Egészen érdekes infókhoz jutottam a végére. De a legnagyobb! Na ő most nem. Pedig pont ő az, aki elsőre jön mindig segíteni, ha valamit meg kell csinálni. Most viszont valahogy nem érezte amit én. Lelkesen mesélték neki a többiek, hogy megcsináltuk mindet, hogy nagyon gyorsan végeztünk vele és milyen szép rend lett a dobozokban. Több hely lett a szobában, úgyhogy jobban el is férnek. Én is mondtam hogy már régen be lehetett volna fejezni, ha ők is csinálták volna rendesen.

Erre közölte a fiam: „De anya, ez csak téged zavart! Engem egyáltalán nem érdekelt.”

Erre én ezeket hoztam fel:

De amikor nem volt olyan polc, olyan doboz, egy fél négyzetméteres terület, ahol ne lett volna belőle. Amikor rajtam keresték a hiányzó alkatrészt. (Meg úgy általában mindent nekem kell tudnom hogy hol van.) Amikor hozzám jöttek sírva, hogy meg kell nézni a porszívót, mert biztos abban van az a kocka. Nem egyszer műtöttem miatta a porzsákot és egyáltalán nem élveztem! Amikor állandó volt a balhé, hogy tuti a tesó dugta el direkt azt a darabját, hogy ne lehessen összerakni azt a valamit, pedig ott volt a többi közt. El sem volt veszve.

Erre annyit válaszolt: „Hát jó, ha neked jobb így!?” (Mondjuk aznap szerintem valami anti - napja lehetett..... nem ilyen szokott lenni.)

Most erre mit mondjak? Igen, nekem jobb. De legalábbis nyugisabb egy darabig. (- amíg újra össze nem keverik!)

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 

 0
Tovább

Minek a hiszti?

Azt hiszem, nem létezik olyan ember a földön, aki ne hisztizett volna már életében. Ezt a gyerekek és persze a csajok művelik a legprofibban. Bár ami azt illeti, a pasik is tudnak cifra dolgokat villantani néha……

Azon, hogy egy gyerek hisztizik, szerintem nincs mit túlmagyarázni. Próbálgatja a kis szárnyait, feszegeti a határait, meg akarja kapni amit akar. És az, hogy egy gyerek kicsi, még nem jelenti azt, hogy buta is. Ha észreveszi hogy egy kis sírás-rívással könnyebb a kívánt dolgokat elérni, már nincs megállás! Elég ha egyszer engedsz neki! De ehhez kell a közönség is. Ha nincs kinek előadni a mutatványt, nem fogja folytatni. Mivel nálunk van gyerkőc bőven, láttunk már ezt - azt az évek alatt. Néha egészen elképesztő dolgokat tudnak produkálni.

Az is biztos, hogy a kicsikkel még mindig hamarabb lehet lerendezni egy-egy ilyen műsort. Egy kis figyelemelterelés és már vége is. Viszont egy kamasz…... Nálunk még csak most kezdi a legnagyobb, úgyhogy erről még nincs saját tapasztalatom. Csúnyán nézni már tud ha olyat mondok, ami neki nem tetszik. Már most készülök rá lelkileg, hogy mi lesz itt később, ha mind egyszerre képzeli magát felnőttnek. És akkor még a forró, temperamentumos vérüket nem is számoltam hozzá! De nincs ezzel baj, mindenkinek túl kell esni ezen. Csak a körülöttük élők bírják ki valahogy.

Viszont ha a hiszti egy felnőttnél is alaptartozék, az már sokkal gázosabb.

Had adjak egy jó tanácsot, még itt az elején a pasiknak. Méghozzá azt, hogy: Egy nő bármikor, bármin, bárhol és bármilyen helyzetben meg tud pukkadni ha AKAR! És olyankor, főleg ha formában van, Oscar-díjas alakítást tud produkálni, hogy szem nem marad szárazon. Ennek elengedhetetlen tartozéka a picsogás is, ha a szitu úgy kívánja! Főleg, mivel tudjuk hogy egy síró nőtől a falnak mentek. Igazából minden nőben egy színésznő veszett el. Ezt soha ne felejtsétek el! Sajnos ez van. Esélyetek nincs rá felkészülni. Hogyan is lenne? Hiszen néha mi magunk sem tudjuk kontrollálni. Ahogy néha azt sem, hogy éppen mi a frász a baj? Előfordulhat a hormonoktól és nem csak azokon a napokon, hanem a hó közepén is. „A havim” című posztomban írtam már róla. Erről igazából mi sem tehetünk. De lehet front, vagy sima stressz, esetleg rosszul állnak a bolygók, telihold, vagy éppen te vagy a sokadik aznap, aki rosszul szólt, ki tudja? Lehet egy nő fáradt, nyűgös, szomorú, szeretethiányos, vagy nem sikerült valami amit szeretett volna. Pocakos csajoknál, meg kisbabásoknál ezek halmozottan fordulnak elő. Ezért írtam, hogy bármitől jöhet egy kisebb, vagy akár nagyobb hiszti. Reményt adhat, hogy az évek előrehaladtával a hisztirohamok száma és intenzitása csökken. De állati idegesítő például az is, ha már ezerszer el lett mondva, kérve ugyanaz, és még mindig nem megy. Olyankor egyfajta motivációkét funkcionál a hiszti. Igazából érthetted volna a szép verzióból is, de ha nem ment, itt a durvább formája. Mondjuk a széthajigált büdös zokni, a szennyes szanaszét, vagy a használt zsepi mindenütt. Vagy bármi, ami használat után ott van hagyva, ahol kiesett a hercegünk kezéből, csak épp a helyére nem kerül vissza soha. A hihetetlen kupleráj, amit egy férfi képes produkálni pár perc alatt, amivel a nő aztán egy napig dolgozik, hogy elpakolja. A koszos cipő mondjuk, amit milliárdszor kért hogy az ajtó előtt vegye le, vagy a szék, ami soha nincs visszatolva a helyére. No meg persze a szemetes konténer, aminek csak és kizárólag a nők ismerik a tartózkodási helyét. Néha elsiklunk ezek felett, ha egészen jó napunk van. Van ilyen is. De amikor azt érezzük, hogy az egész világ fogott össze ellenünk, akkor jobb ha a hősünk menekülőre fogja.

Ha az látszik életed szerelmének az arcán, hogy lilul, meg kezdi egy hárpia vagy sárkány vonásait felvenni, akkor barátom véged van! Vagy szaladj minél messzebb, amíg lehiggad, vagy a legelbűvölőbb kiscicafigurában ígérd meg hogy soha, de soha többet ilyet!

Bár ha szabad megjegyeznem, balhé sem lenne, ha odafigyelnétek egy kicsit. Én, ha azt érzem hogy a plafonon vagyok, eleve szoktam mondani, hogy: ne szólj hozzám, ne nézz rám! Olyankor jobban jár mindenki ha messzire elkerül.

Na és ha látszólag semmi sem indokolja a hisztériát, - persze csak pasiszemmel - mégis kitört a botrány? Olyan egyébként nincs. A nőknél mindig van valami oka a patáliának! Egyik ilyen például figyelemfelkeltés. Legtöbbször szeretethiányról van szó. Egy kis törődés, hízelgés, összebújás, odafigyelés kell, semmi más.

Előfordulhat még olyan, hogy mi sem tudjuk mi a baj! Egyszerűen csak úgy jön a nyavalya. Ilyenkor nem árt, ha a pasinak vannak médiumi képességei. Bár, ilyen férfiről még nem hallottam idáig. A hízelgés azonban még mindig beválhat.

Mivel, mi nők tisztában vagyunk vele, hogy a férfiak nehezen bírják a drámázást, általában ők azok, akik először lengetik meg a fehér zászlót. Nem kell nekik a pukkadás, ezért ők azok, akik a sok balhé miatt el is szelelnek. Totál ki tudnak tőle készülni idegileg. Szóval csak óvatosan, mert ha túlzásba estek, a végén egyedül maradtok csajok. Kinek kell egy mindig nyafka liba?

És akkor itt említeném meg, hogy láttam, hallottam már férfiaktól is hisztis produkciókat. Igazából semmiben sincsenek lemaradva a nőktől, csak ők nem visítanak, meg picsognak hozzá. És meg is sértődnek, ha hisztinek hívjuk amit művelnek. Szerintem tök mindegy minek nevezzük, attól még ugyanolyan ronda bárki adja elő.

Egy a lényeg az egészben: a hiszti rengeteg energiába kerül és tök felesleges! Az odafigyelés a titok nyitja. Ha az megvan, nincs ok a pukkadásra. ;)

 

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Te mit vagy hajlandó feláldozni érte?

Sajnos manapság mindenhonnan azt hallani, hogy a még otthon élők is azon gondolkodnak, hogy külföldre mennek, kint próbálnak szerencsét. Hogy abban látják a lehetőséget, ha az országuktól távol próbálják meg újrakezdeni. Mint ahogy mi is. De vajon tényleg megéri?

Ha engem kérdeztek, nem tudok rá szívből szóló igent mondani. Leginkább is-is. Vannak pozitív dolgok persze, meg nagyon sok negatív. A legnagyobb baj az, hogy a pozitívakat, a sok rossz néha teljesen le is nullázza. Anyagilag nekünk jobb itt, ez tény, de az meg nem minden. Az is biztos, hogy ha nem szűnik meg apa munkahelye, talán még a mai napig otthon kínlódnánk. Ki tudja?

Vártunk volna mi is, csúsztunk volna lefelé a lejtőn, talán tele lennénk kifizetetlen számlákkal, várnánk hogy vigyék a lakást, a megmaradt ingóságainkat. Járnánk mi is a falevelet söprögetni, alibiből, hogy nekünk is van „munkánk”. Ami egyébként csak arra elég, hogy még szarabbul érezzük magunkat, hogy csak ennyit érünk. Talán így jártunk volna. Nem tudom. Már nem is érdekes.

De aki sarokba van szorítva, akinek már éppen eléggé rossz, néha egészen váratlan, fura döntéseket tud hozni. Mint ahogy a férjem is annak idején.

Azóta eltelt több mint öt év. Ha azt kérdezed megbántuk-e, nem tudok rá válaszolni. Pont azok miatt a dolgok miatt, amiket most leírok. Persze ez csak az én szemszögem, sokan vannak, akiknek más dolgok fontosak. Hogy nekem miért nem szivárványos, vattacukros az élet itt, már emlegettem több posztomban is. Az utolsó például: „A nagy rakás …. a pincében”. Most ezeket egészítem ki még néhány dologgal.

Az egyik például, hogy ez nem a hazám, nem az én országom. Gyökértelennek érzem itt magam. Gyakorlatilag semmi közöm semmihez.

Amit még látok itt, tapasztaltuk is, az az, hogy lehetsz te bármilyen szép, okos, értelmes, te soha nem leszel ide való. Mindegy mit csinálsz, mindegy mit villantasz, akkor is külföldi maradsz. Senki ne képzelje, hogy vörös szőnyeggel várják a határon és imába foglalják a nevét, amiért abba az országba tette a lábát. Persze találkozhatsz kedves emberekkel, akik nem feltétlenül éreztetik ezt veled. Meg összefuthatsz olyanokkal is, akik nem tesznek különbséget külföldi és külföldi között. Pedig néha óriási a különbség! Például, volt aki elkezdte magyarázni, hogy működik a villanykapcsoló! Vagy, az óvónéni, aki lerajzolta nekem az órát, annak ellenére hogy ezerszer mondtam el hogy értem amit beszél. A kedvencem, amikor egyre hangosabban mondják ugyanazt, pedig nem süket vagy, nem is gyogyi, szimplán csak külföldi, aki nem beszéli még jól a nyelvet! De volt olyan is, hogy egy parkolóhely miatt jöttek oda veszekedni, hogy külföldiek vagyunk, menjünk haza. Vagy amikor a gyerek iskola alkalmasságiján még egyszer végig kellett csinálnia az összes tesztet, mert mi az hogy külföldi és még értelmes, okos is, a nyelvet is beszéli, pedig nem jár oviba? Vagy amikor flegmán kérdezik, hogy: „és legalább apuka dolgozik, vagy csak a segélyből éltek?”. Olyan is előfordul, -egyre többször hallani-, hogy kevesebb fizetés jár, ugyanazért a munkáért, annak, aki nem itteni állampolgár. Főleg, ha a nyelvet sem beszéled tökéletesen! Nyelvtudás nélkül semmi esélyed nincsen, rendes állásra.

Szóval vannak békák, amiket kénytelen vagy lenyelni, ha itt akarsz élni. Bőven adódnak olyan, néha megalázó helyzetek, amik elég rosszul tudnak esni.

Az is tény, hogy az itteni fizetés, csak otthonról tűnik olyan szépnek, soknak. Persze hogy az otthoni fizetéshez képest, az itteni, átszámolva rengeteg. De ha valaki itt akar belőle boldogulni, úgy hogy rendesen albérletet fizet rezsivel, kajával, akkor már elég sovány lesz ugyanaz a pénz. Persze más a felállás, ha akkora mázlista valaki, hogy rögtön vezérigazgatónak jön. De azért valljuk be, a legtöbben nem ott kezdik. Az is más, ha az ember csak dolgozni jön egyedül, tömegszállón lakik, annyit és olyat eszik, amitől éppen nem hal éhen. Nincs más, csak a meló, meg a pénz. Na de milyen élet az? Én kipróbáltam, nagyon gáz volt. Persze lehet húzni, akár évekig is, de az meg végképp nem éri meg. Főleg ha közben széthullik a család. Köze nem lesz a gyerekeihez, a párjához.

Az sem elhanyagolható, hogy itt tök egyedül leszel. Persze lehet barátokat, ismerősöket szerezni, de a családod nincs itt. Évente pár alkalom amit együtt tölthetsz velük. A kötelék, ami előtte hozzájuk fűzött, egyre vékonyabb lesz. Mint ahogy az otthoni ismerősökkel, barátokkal is. Az elején még persze jönnek a mail-ek, telefonok, meg ott a skype. Aztán azt veszed észre, hogy hetek óta nem hallottál róluk. Nem keresnek már. Ha keresed őket, egyre később jön válasz. Nem vagy napi, heti szinten az életük része, már nincs szükségük rád. Lemaradsz a családi eseményekről, nincsenek közös karácsonyok, ünnepek, szülinapok. Már nem hívnak ballagásra, családi buliba. Nem vagy ott és nem tudsz akármikor hazamenni. Még ha otthon vagy sem jutsz el mindenkihez, mert kevés az idő, kevés az az egy-két hét, hogy mindenkit meglátogass és elég időt tölts velük. Lassan, de biztosan eltávolodtok egymástól.

Nekem például a nagymamám azóta többször is volt életveszélyben. Majdnem meg is halt. És én nem tudtam hozzá hazamenni, nem voltam ott, amikor szüksége lett volna rám. Nem tehetem meg, hogy fogom magam és hazarohanok, amikor baj van. Itt vannak a gyerekeink, iskolába kell menniük, apának ott a munkahely, nem hagyhatok itt csapot-papot ha otthon helyzet van. És olyankor a tehetetlenség az, ami szétszedi az embert idegileg. Hiába akarod, nem tudod megoldani.

És ez csak pár dolog, ami hirtelen eszembe jutott.

Persze volt már róla szó nálunk is egy-egy hatalmas „pofon” után, hogy elég volt. Ennyit nem ér az egész, hazamegyünk. Leghamarabb nálam szakad a cérna. De pont a családunk, a gyerekeink miatt nem tehetem meg. Vegyem el tőlük a lehetőséget, az esélyt is arra, hogy könnyebb legyen?

Szóval ha rám hallgatsz, gondold át nagyon alaposan mielőtt nekivágsz. Mi az amit feláldozol és mi az, amiért mégis megéri?


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Bridgette

blogavatar

Gyerekekről, felnőttekről, nagycsaládról, mindennapokról Németországból, őszintén! Meg arról, ami éppen eszembe jut.

Utolsó kommentek