Szerintem egy ember életében nem sokszor adatik meg, hogy megtalálja az igaz barátját.

Ha mégis szerencséd volt, nagyon kell rá vigyázni, becsülni, mert hihetetlenül értékes.

Nekem egyszer már sikerült. Elveszteni is.

Azt mondták az okosok egyébként, hogy minden ember akivel találkozunk, vagy bármilyen kapcsolatba kerülünk az életünk folyamán, addig van mellettünk, amíg szükségünk van rá.

Ez nem igaz.

Nekem most is szükségem lenne a barátnőmre.

Mert sokszor hiányzik.

Már kiskorunk óta ismerjük egymást.

Emlékszem az oviban mindig ki volt bukva tőlem, mert én lány létemre meg mertem fogni a bogarakat, hernyókat is, viszont rajtam kívül minden kislány visított tőlük.  (Írtam már hogy teljesen zakkant vagyok. :)

Aztán jött a suli. Nem lettünk osztálytársak, de mindig találkoztunk.

Akkor még nem voltunk annyira nagy barátnők, de nem is voltunk rosszban.

Azt hiszem a 7-ik osztály nyári szünetében mentünk először közösen kirándulni a sulival.

Ott barátkoztunk össze igazán, onnantól kezdve évekig egymás seggében voltunk.

Vagy ő jött hozzánk, vagy én mentem. Hétvégén közös bulik. Már péntek este együtt pletykáltunk, hogy a hetet meg tudjuk beszélni. Szombat diszkó, amit vasárnap jó alaposan ki kellett vesézni.

Jó volt hogy mellettem volt, számíthattam rá és ő is elmondhatott nekem bármit.

Ott volt mikor anyámnak elment a maradék esze is a válás után, és hülyébbnél- hülyébb pasikat hurcolt haza és akkor is, amikor váratlanul meghalt a tatám. Basszus, az nagyon durva időszak volt! Erre mondják hogy a baj nem jár egyedül. Sajnos ez igaz.

Szerencsére volt kivel megbeszélnem az egészet, ami nagyon sokat segített hogy ne csússzak szét teljesen. Ha ő nincs akkor, nem tudom mi lett volna velem…..

A szép időknek hamar vége lett, suli után jött a nagybetűs élet.

Ő is dolgozott, én is, ritkán találkoztunk.

Plusz még a pasik mellé.

Én sem választottam jól (mint utólag kiderült) és ő sem, de ő akkor már az ország másik felében lakott, nem hívott, nem beszéltük meg a dolgainkat, nem is tudtuk igazán mi van a másikkal.

Aztán én megtaláltam az igazim, jöttek a gyerekek, neki viszont akkor még nem sikerült rátalálni, emiatt vagy másért, fogalmam sincs, de ő szépen lassan kihátrált az életemből.

Nem hívott vissza ha kerestem és nem keresett soha.

Rosszul esett nagyon.

Évekig nem tudtam mi lett a baj. Nem értettem, hogy ha olyan jóban voltunk, miért romlott el? Sőt azt sem, hogy hova tűnt.

Nem vesztünk össze, nem bántottam meg, szándékosan meg végképp, soha nem mondott semmit, csak lelépett.

Pedig még a kórházba is bementem hozzá, mikor beteg lett.

A családja nem tudott olyan messzire utazni, de mi mentünk két pöttöm gyerkőccel. Mondtam hogy ha bármi van, itt vagyok, csak kérnie kell. Azt hittem megszakad a szívem, mikor megtudtam hogy bent fekszik.

Azt írta utána hogy : „ilyen egy igazi barát” .

Mindig reméltem hogy újra olyan jóban lehetünk mint régen. Még a fiunknak is ő lett a keresztanyja.

De sajnos másképp döntött. Eltűnt, évekig alig hallottam róla.

Csak szülinapra, névnapra jelentkezett. Vagy még arra sem.

Tudtam hogy nincs jól, de nem mertem keresni, nehogy erőszakosnak tartson.

Csak vártam.

Vártam, hogy visszakapjam a barátom, mert állatira hiányzott. Olyan sokszor lett volna jó elmondani valakinek hogy mi van velem. Ha ott lett volna, ha meghallgatja a nyűgöm.

Most sok - sok év után találkoztunk.

Sokat pletykáltunk, vihogtunk, olyan volt, mintha soha nem lett volna szünet benne. Érdekes….

Leginkább az, hogy teljesen természetes volt. Érted? Az volt fura, hogy nem fura!

Eljött, megnézte a „kis családom” megbeszéltük a kimaradt éveket.

Különös hogy mennyit változtunk ennyi idő alatt, mégis olyan mintha egy percet se hagytunk volna ki.

Állítólag az élet a barátokkal pótolja a szar családod. És ez teljesen így is van.

Én most remélem, hogy visszakaphatom a barinőm.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm!