A főhősünk, egy fiatal lány.

Egyszer a barátai meghívták egy szalonna sütögetős buliba. Semmi különös, vagy extra dolog, csak a nyarat akarták még nyújtani kicsit. Sok kedve nem volt menni, de gondolta ad neki egy esélyt, annál már csak jobb lehet, mint az anyja éppen aktuális pasijának jópofizni otthon. Nem akart sokáig maradni, hisz másnap suli van, fel kéne kelni reggel valahogy. De ahogy ritkult a tömeg, úgy lett egyre látványosabb az a két cimbora. Idősebbek voltak, nagy dumások, helyes, jópofa fiúk. Nem is gondolta túl a dolgot a lány, hisz nála sokkal öregebbek, későre is jár már, jobb ha elindul haza. Nem mintha hazamenni lett volna kedve. Az anyja még tuti fent van, mert biztos ott van még a pasas is. Mire erőt vett magán, az egyik fiú megszólította…...

Reggel persze alig bírt kikecmeregni az ágyból. A francnak kezdik ilyen korán a sulit?

Többször is eszébe jutott a fiú a nap folyamán. Hogy lesz-e belőle valami? Nem tudta, nem is remélte. De aztán jöttek a telefonok. Mindig. Meg jöttek a randik is.

Nem volt az a rózsaszín ködös, vattacukros, halálos nagy szerelem a lány részéről, nem is hitte el ami vele történik. Viszont imponált neki. Kicsit talán gyors is volt a tempó, kicsit felnőttesebb, intenzívebb mint kellett volna. Persze a lány anyja nem szólt bele, minek is szólt volna, inkább örült hogy a lány addig sincs otthon. Lazán elengedte reggelig is, pedig fiatal volt még és tapasztalatlan. Túl fiatal.

A lány boldog volt. De a fiú kezdett gyanús lenni.

Néha volt kifogás, vagy mellébeszélés, ha nem csörgött a megbeszélt telefon. Volt lekésett randi, vagy ki tudja miért nem jött el? De nem volt balhé, nem volt veszekedés, vagy kérdőre vonás soha. A lány még akart neki hinni…… Remélte hogy csak túlgondolja, hogy félreérti, bízni akart benne, el akarta hinni, hogy a fiú igazat mond. Már amikor mondott bármit is.

De aztán végleg betelt a pohár. Megígérte, de nem jött el. Még ő mondta hogy hol legyen a találka és mégsem jött. A lány várt egy darabig, de indult a következő busz is, minek fagyoskodjon tovább a hidegben. Elég volt ebből!

Mire hazaért, csörgött a telefon. Tudta hogy ő az, de nem vette fel. Végül a lány testvére sajnálta meg, ő vette fel, ő beszélt vele. Vagy fél óráig könyörgött, de a lány nem ment oda. Nem bírt vele beszélni. Tudta hogy ha meghallja a hangját, még a végén meggondolja magát…..

A fiú nem telefonált soha többet.

Persze utána kiderült az is, hogy miért maradtak el a telefonok, hogy miért késte le a randit, hogy miért kellett halkan, nehogy az anyja meghallja és miért nem kísérte be a buszmegállóig soha.

Mert végig barátnője volt!

A lánynak összetört a szíve. Hogy tehette ezt vele? Hogy volt képes így viselkedni? Végig hazudott. Sose lássa többet….

Persze ez nem jött össze. Ritkán, de összefutottak a barátoknál. És természetesen mindig közvetítettek is. Mindig elmesélték hogy a fiú milyen szomorú, hogy a lány béküljön ki vele, mert szegény annyira sajnálja. Leginkább saját magát, mert a lánytól sose kért bocsánatot.

De a barátnője maradt. Akkor mégis hogy képzeli ezt? Mit akar? Egy csaj nem elég egyszerre?

Eltelt pár hónap, mire a lány is továbblépett.

Persze még mindig jöttek a hírek, jött a kuncsorgás. Kezdett az egész átfordulni kabaréba. A lány már nem is haragudott igazán, nem is tudta eldönteni hogy mit kezdjen az egész helyzettel.

Néha még találkozott a fiúval, de csak futólag. Mindig ott volt a lehetőség, de ő soha nem szólt semmit. Soha nem beszélték meg, a lány soha nem merte a falhoz állítani, hogy miért tette, miért pont vele tette? Hogy képzelte, hogy pont őt bántja meg? A fiú pedig soha nem kért bocsánatot, pedig tudta hogy a lányt megbántotta. Csak a pulikutya szemek voltak, a sóvárgás, meg a hízelgés.

Közben eltelt pár év. A fiú mindenképpen személyesen akarta elvinni a lánynak a csomagot. Várta is a lány, hogy végre beszélhetnek, itt a remek alkalom. Ott ültek egymással szemben. A lány ujján karika gyűrű csillogott. Akkor látta először a fiú szemében azt a végtelen szomorúságot. Talán akkor látta be, hogy elvesztette őt. Nem volt fesztelen a beszélgetés, nem is volt túl hosszú. De a lényeg megint elmaradt. A lány mégsem merte feszegetni ami elmúlt, mit számít már, neki amúgy is vőlegénye van. A fiú sem hozta fel a témát, inkább csak halkan gratulált. Annyit kérdezett, boldog-e a lány? Nem, nem volt az, de nem merte bevallani még magának sem.

Utoljára az utcán találkoztak. A fiú a haverjával volt, a lány egy ismerőssel. A fiú boldog volt hogy látja, de a szeme még szomorúbb volt mint legutóbb. A lány várta hogy mondjon valamit, csak egy szót, bármit…...

A lánynak akkor már romokban hevert a kapcsolata. Nem sokkal utána véget is ért. De ez már nem jutott el a fiúhoz. Megszakadt minden kapcsolatuk. Még a barátokkal is. Egyszerűen elsodródtak egymástól.

Karácsony előtt talált rá a lány a régi barátnőre. Nagy volt az öröm, volt néhány üzenet váltás. Persze megint felbukkant a fiú neve is, hogy még mindig a lányról kérdezősködik.

A lány nem is értette, hiszen eltelt vagy húsz év……. Vajon mit akarhat még mindig? Épp gondolt is rá, hogy ír a fiúnak, végre felelősségre vonja, végre megkérdezi, miért pont őt bántotta meg? Ennyi neki is jár. Főleg, hogy még mindig a lány érdekli.

De erre a válaszra nem volt felkészülve……. A fiú már több mint két éve elment. Még az utolsó előtti napokban is a lányról kérdezett, vajon hallottak-e róla, mi lehet vele, vajon boldog-e? Azóta is csak a lány után sóvárgott.

Szóval, ha van amit nem mondtál el a másiknak, tedd meg. Ne gondold túl, ne habozz, ne várj. Addig, amíg ott van, amíg megteheted!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm!