Úgy tűnik, tényleg csak nekem „szúrta” a szemem. Nekem viszont nagyon. Több dolog miatt is.

Egyébként a legnagyobb gyerkőcünk mondta, aki már kamaszodik! És konkrétan a fiúk cuccairól volt szó!

Még mielőtt jobban belemerülnék a témába, le kell szögeznem: tisztában vagyok azzal, hogy szinte mindenkiben él egy olyan sztereotípia, miszerint akinek sok gyermeke van, az buta, kövér, lusta, igénytelen és gusztustalan. Meg persze a környezete is. Ezzel azért vitatkoznék. Ismerek olyanokat, akik egyáltalán nem ilyenek.

Én például, kifejezetten szeretem a rendet, tisztaságot. Ami elég sok melóval jár. A férjem szerint én vagyok Monica Geller a Jóbarátok című sorozatból. Ő volt a takarításmániás tyúk. Mondjuk én igazából nem takarítani szeretek, hanem a végeredményt. Az pedig nem ugyanaz! Bár be kell valljam, volt már olyan, hogy ezzel vezettem le a feszkót. Olyankor kifejezetten jól is esett. A gyerkőceimet is erre szeretném nevelni és igyekszem példát mutatni nekik. Hogy pakoljanak el maguk után, tartsanak maguk körül rendet. Mivel kicsi koruk óta gyakoroljuk, most már egészen jól megy. :)

Soha nem volt nálunk olyan, hogy alagutakat csinálunk és azokban közlekedünk, mert akkora a káosz mindenütt. Őszintén szólva a falnak mennék tőle. Minden este szólunk, hogy nemsokára vacsi van, pakoljanak össze. Azt hiszem ennyit minden gyereknek illik megcsinálnia otthon. Ha valaki nem tanítja már kiskorától kezdve a csemetéjének, később már kár is elkezdenie.

Amiért most a legény szájából ez a mondat elhangzott, azt más észre sem vette volna nálunk. Nem feltűnő dologról volt szó. Ez már egy régóta halogatott apróság, amire nem tudtuk rávenni őket. Méghozzá, hogy a négybetűs építőkockáikat is legyenek szívesek normálisan elpakolni.

Az, hogy nálunk is fognak a gyerekek ezzel játszani, sosem volt kérdés. Az apjuk nagy rajongója volt mindig. Nekem sem volt ellene kifogásom. Szuper fejlesztő játéknak tartom. Azt már annyira nem szeretem benne, hogy állati hangosan lehet csörömpölni vele, úgyhogy egy hosszú, fárasztó nap után már pont nem hiányozna az ember fülébe ez a fajta ricsaj. De ha szeretik, had játszanak vele. Maximum, magamra csukom az ajtót. Ahogy a gyerekek nőnek, a kockák mérete csökken. Előkerülnek a komolyabb, melósabb szettek. A rengeteg kis alkatrésznek egy hátulütője van, hogy tuti mindig akad belőle valamelyik sarokban, vagy a szőnyegben. És persze ha rálépsz, mindig pont olyan pontot talál el, ami nagyon tud fájni. A gyerekek is ráfáztak már és nekik sem tetszett. Ezért is lehet őket könnyebben rávenni hogy rakják el, ha már nem játszanak vele. Ők sem szeretik, ha megszúrja a talpukat. Mivel az évek alatt nőtt a gyereklétszám, nőtt a játékok száma is. Mindig van újabb szett, amit mindenféleképp meg kell venni! Ami aztán pár hét múlva, bekerül a süllyesztőbe, az összes többi mellé. Naná hogy ömlesztve, hogy aztán tuti ne lehessen megtalálni semmit, amit szeretnének.

Ebből volt a gond. Ők sem találták és ment a morgás miatta. Apa már mondta nekik sokszor, hogy válogassák ki. Legalább szín szerint. Kaptak is hozzá dobozokat. Szerintetek? Azt a szörnyű szenvedést……… Fél év alatt, a negyedét sem csinálták meg. Pedig akkor még nem is volt ennyi.

Ezért most nagyobb, fiókos tárolókat kaptak hozzá, hogy hátha a kedvük is megjön mellé. Megint nem sikerült. Fel is adtam az egészet, nem szóltam többet érte.

Mivel most jó pár napja valami fura pakolós, rendezgetős, selejtezős mánia tört rám, nekiláttam a "problémás" területeknek a lakásban. Lehet hogy a tavaszt várom már én is, azért jött elő ez a nyavalya? Pedig én imádom a havat. Amúgy sem vagyok már az a gyűjtögetős típus, ami nekünk nem kell, annak mennie kell. Régebben csináltam, hogy: jajj, nem dobom ki, hátha…. Aztán sosem lett „hátha”, viszont egyre több helyet foglalt a sok limlom. A költözésnél meg végképp kiderült, hogy mi az, amit nem érdemes őrizgetnem tovább. Ezért aztán most nekiláttam a fiúk cuccainak is. A kicsik még lelkesen jöttek segíteni. Még a legkisebb is, aminek az lett a vége, hogy összekeverte ami már kész volt, kezdhettük elölről az egészet. A másodszülött fiam is egészen pozitívan állt hozzá a melóhoz, -nagy megdöbbenésemre,- közben még jó nagyot is pletykáltunk. Már ezért megérte! Egészen érdekes infókhoz jutottam a végére. De a legnagyobb! Na ő most nem. Pedig pont ő az, aki elsőre jön mindig segíteni, ha valamit meg kell csinálni. Most viszont valahogy nem érezte amit én. Lelkesen mesélték neki a többiek, hogy megcsináltuk mindet, hogy nagyon gyorsan végeztünk vele és milyen szép rend lett a dobozokban. Több hely lett a szobában, úgyhogy jobban el is férnek. Én is mondtam hogy már régen be lehetett volna fejezni, ha ők is csinálták volna rendesen.

Erre közölte a fiam: „De anya, ez csak téged zavart! Engem egyáltalán nem érdekelt.”

Erre én ezeket hoztam fel:

De amikor nem volt olyan polc, olyan doboz, egy fél négyzetméteres terület, ahol ne lett volna belőle. Amikor rajtam keresték a hiányzó alkatrészt. (Meg úgy általában mindent nekem kell tudnom hogy hol van.) Amikor hozzám jöttek sírva, hogy meg kell nézni a porszívót, mert biztos abban van az a kocka. Nem egyszer műtöttem miatta a porzsákot és egyáltalán nem élveztem! Amikor állandó volt a balhé, hogy tuti a tesó dugta el direkt azt a darabját, hogy ne lehessen összerakni azt a valamit, pedig ott volt a többi közt. El sem volt veszve.

Erre annyit válaszolt: „Hát jó, ha neked jobb így!?” (Mondjuk aznap szerintem valami anti - napja lehetett..... nem ilyen szokott lenni.)

Most erre mit mondjak? Igen, nekem jobb. De legalábbis nyugisabb egy darabig. (- amíg újra össze nem keverik!)

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm!