Nem tudom mi történt az emberekkel. Nem értem, mit miért tesznek, vagy nem tesznek néha. Lehet hogy sokszor ők sem tudják. De ez senkit nem ment fel a tettei alól! És ami ma történt, arra nincsenek szavak!

Attól függetlenül hogy itt élünk, hetente többször is felhívom a nagymamám otthon. Megkérdem mi újság, hogy van, mik a legújabb pletykák. Hiába én lakom hozzá a legmesszebb, mégis még mindig én törődöm vele a legtöbbet. Jólesik beszélni, tudni hogy mi van vele.

Így történt ez ma is.

De nem kaptam jó híreket. Persze annak nagyon örülök hogy ő most jól van,( vagy csak ráfogja), de ma nagyon mérges és szomorú volt. Ha baja van egyébként, azt már a hangjából kiszúrom, nem is kell hogy mondja. Ma más volt. Ma a kutyája, a kutyánk volt beteg.

Azt mondta szombaton még semmi baja nem volt. Futkosott, intézkedett (puli keverék) jókedvű volt, mint szokott, evett is rendesen. Akkor is, mint minden éjjel, ott aludt az ajtóban. Viszont vasárnap már egyáltalán nem evett, nem ivott, gyenge volt, fázott és nem a szokott helyén feküdt. Akkor már gondolta a mama hogy mi lehet a baj, de még reménykedett…….

Nyilván szombat éjjel történt vele valami.

Ma ahogy beszéltünk, azt mondta nagyon rosszul van a kutya, még mindig nem akar enni, pedig mindenféle finom falattal próbálkozott már. Nagyon le van gyengülve és reszket. Próbált neki segíteni, itatni legalább, de elfordult, csak feküdt szegény. Én is reméltem, hogy ha túlélte a vasárnap éjjelt is, hátha….. de este jött a hír az apámtól. Ma valamikor napközben feladta szegénykém.

Nem is tudom hirtelen hogy mérges vagyok inkább, vagy szomorú. Annyi minden kavarog most bennem, ha közelebb laknánk, ha tehetném, már elindultam volna haza…………...

Főleg, mivel idén ez a második kutyusunk, aki ennyire zavarta valakinek a szemét. A második kutyánk, akit megmérgeztek! Pedig olyan jó kiskutya volt! Nem csavargott, az udvaron, kertben rohangált csak. Sose bántott senkit. Annyi volt a bűne, hogy végezte a dolgát. Vagyis ugatott, őrizte a házat, a területét! Mert kérem szépen, a kutya így tud jelezni. Egy világvége tök kis faluban, ahol az idős, beteg nagymamám lakik, sajnos szükség van kutyára a háznál. Most had ne mondjam hogy legfőképpen miért. Ez a kutya, a gyerekeink jó barátja is volt, jókat játszottak amikor otthon voltunk. A nagymama is szerette annyira, hogy meg is siratta. Pedig ő nem is az az érzelgős, picsogós típus.

És most én is itt vigasztalom a gyerekeimet, mert a cimborájuktól valaki annyira nem fért el, hogy képes volt megölni. Egy kölyök kutyát.

Most még nagyon friss a dolog, én is csak emésztgetem, jár az agyam. De nem kell nagyon gondolkodnom hogy ki lehetett az. És egyre jobban bosszant az egész.

Ennek az embernek az az egyetlen szerencséje, hogy ilyen messze lakunk! Innen nem tudok semmit sem tenni.  A nagymamám egyedül a kis nyugdíjából nem is bírná és nincs is módja hogy utánajárjon mi történhetett. Nem tud egyedül a végére járni a dolognak.

Én már az első alkalommal is mondtam hogy csináljunk valamit, szóljon a családnak, valakinek, de senki nem ment segíteni. Ennek a kiskutyusnak az anyukáját mérgezték meg akkor! Valahogy a nyáron. Ő még csak pár hetes volt. Valószínű hogy akkor jutott neki is a méregből egy kicsi, mert még szopizott. Mire észrevette a mama, biztos nyalogatta is az anyukáját, mert ott feküdt rajta, vigyázott rá.

Utána derült ki, hogy abban az utcában, még NÉGY másik kutyát mérgeztek meg! De szerintem ők sem szóltak senkinek, lehet nem is tudták hogy kinek kéne, vagy mit kellene tenni. Nem tudom. Több hírt nem hallottunk erről.

És azt meg ugye mondanom sem kell, hogy egy mérgezés milyen szenvedéssel jár!? Nagyon kegyetlen dolog. Szóval aki ilyenre képes, az a szememben nem ember.

Itt ülök és próbálom megvigasztalni a gyerekeimet, amire nem sok esélyem van. Nagyon sírnak! Hogyne sírnának, meghalt a barátjuk. És ahogy nézem őket, én is rákezdem.

Még a legkisebbem is picsog, pedig ő még nem is érti hogy mi történt. Az én csöpp lánykám a nyáron otthon, reggel ébredés után azonnal szaladt, hogy a Csokival játszon. A nevét is a gyerekek találták ki, mert olyan csoki barna volt a bundája. A kicsi lányunk még az esőben is kint akart vele lenni. Alig bírtuk elvonszolni a kutya mellől. Egész nap bírta simogatni, nyagázni, a kutyuska meg hagyta. Sőt még örült is neki. :) A Csokit meg nem bírtuk kizavarni a házból, mert jött a lányunk után befele. Ha nem volt kint, vonyított utána. Igazi „szerelem” volt ez. A kislányunk azóta is mindig haza készült, a sokat emlegetett kutyusához.

Sajnálom én is nagyon. Nem értem hogy miért kellett ezt csinálni. Miben zavart ennyire bárkit is? Úgy látom semmi visszatartó ereje nincsen annak, hogy büntetik az állatkínzást. Vagy ez a vidéken élőket még mindig nem hatja meg, mert tudják hogy egy egyedül élő beteg nénike úgysem tud mit tenni.

Régen faluhelyen még minden háznál volt kutya. Néhol nem is egy, a többi jószág mellett. Ma már a tyúkok is zavarják a szomszédokat…. Egyre nagyobb zűrök vannak a fejekben, egyre kevésbé bírják az emberek elviselni egymást. Őszintén mondom, nem tudom mi lesz ennek a vége.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm!