Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

A németeknél úszni tudni kell!

Általános iskola, harmadik, negyedik osztály. A sulis posztok folytatása.

Ott hagytam abba, hogy új városrészbe költöztünk és ide már két nagyfiút kellett beíratnunk. A legnagyobb túl volt az első két osztályon, a kicsi meg volt itt ovis, suli előkészítős, mégis valami világvége felzárkóztató iskolába akarták berakni a gyerekeket. Szokás szerint a nyelv miatt. Mondtuk hogy felejtsék el. Mindkettő beszéli, érti a nyelvet, a nagyobbnak jó a helyesírása is, szívassanak mást. Ráadásul itt van a suli tőlünk három percre, nehogy már utazgassunk naponta többször ezért, meg még fizessek is érte….. Végül a hivatal engedélyezte hogy ide járjanak. Nem is volt semmi gond, sőt nagyon jól teljesített mindkettő. Még szerencse, hogy legalább aranyos tanárnőt kaptunk a nagyfiúnak. A kicsinek sajnos már nem volt ekkora mázlija.

Harmadik osztályban már jobban ráfeszülnek a nyelvre. Hetente többször is kell fogalmazást írni. A fiúk utálják. Egyik sem egy szószátyár ezen a téren.

Itt már kicsit hosszabbodnak a napok, hetente kétszer is vannak délután 1-ig. Sport ugyanúgy heti három van, de bejön mellé az úszás. És ez még csak nem is iskolaidőben, hanem délután. Iskolaidőn bőven túl a suli rendelkezik a gyerekem fölött! Harmadik, negyedik osztályban kötelező! Ami azt jelenti, hogy ha csak nincsen szigorú szakorvosi ellenvetés, akkor bizony menni kell! Én az úszásnak nagyon örültem. Szuper jó dolognak tartom alaphelyzetben. De! Miután azzal jött haza a fiam egyszer, hogy: a tanárnő megkérdezte hogy ki az aki naponta fürdik? Csak az osztály fele, vagy még kevesebb gyerek jelentkezett. (bár ilyen pletykákat már hallottunk előtte is, csak nem akartuk elhinni!) Ezek után már nem ujjongtam annyira. A gyerek meg meséli tovább, hogy a tanító nő szerint nem is szabad naponta tusolni, mert az pazarlás és még a környezetet is nagyon leterheljük vele. Egy éppen kamaszodásnak induló, hormonzavaros osztályban, ahol már előfordul az izzadtságszag, meg egyebek is….. Mi azért még mindig naponta tusolunk. Viszont a többiek nem. És ha egy gyerek is észreveszi, hogy vannak az osztályban akik büdik, az azért már valami. Na de nem baj, leázik róluk a medencében! :( Lehet, pont azért erőltetik annyira. :) Utánajártunk hogy van-e erre valami megoldás, de nem találtunk. A Tv-ben volt egy riport, hogy egy muzulmán család bíróságra vitte a dolgot. Náluk ugye a vallás miatt, a fiúk-lányok nem fürödhetnek együtt. És a kendőt sem szabad nyilvánosan levenni, meg mit tudom én milyen szigorú szabályaik vannak erre is. A lényeg, hogy az lett a vége, hogy hazaköltözött a család Törökországba, mert elvesztették a pert! Gondoltam jó, de ha bármit összeszed a gyerkőc, be van fejezve. Még jó hogy csak fél évig kell járni. És azt meg egyáltalán nem tartom igazságosnak, hogy aki nem tud úszni, az nem kaphat egyest tornából. (itt az a legjobb jegy) Hiába sportol mellette, hiába ügyes és mindent jól teljesít. Úszni tudni kell és kész!

Harmadikban már elkezdik erőltetni a „pályaválasztást” is. Döntse el egy ekkora gyerek, hogy merre akar tovább menni. Nevetséges. Egy kilenc-tíz éves! Ugyan már. Többet ért volna ha az órát tanulják meg rendesen, meg a szorzótáblát! Az órát például már elsőben elkezdik, mindig szenvednek vele egy kicsit, aztán meg ráhagyják. Semmit nem csinálnak végig rendesen. És egy csomó mindent itthon kell elmagyarázni, mert a suliban csak félig mondják el.

Itt volt még egy kis balhé az osztályban, mert ugye a legény volt az új fiú. Naná hogy az osztály ügyeletes rossza kiszúrta magának. Ott voltak még köreink bőven. Lehet arról is írok egyszer, megérne egy posztot.

A negyedik osztály már egyértelműen a továbbtanulásról szól. Folyamatosan a sulikat nyomták a gyerekeknek, több szülői is volt, megkaptuk a listát a környékbeli iskolákról, nyílt napokról, meg hogy milyen lehetőségek vannak. Itt a gimnázium a valami. De ott leginkább csak német gyerekeket látnának szívesen! Szigorúan jegyeket, átlagot néznek, meg persze a nyelvtudást! Azt egyébként nem tudom hogy központilag van-e kiadva feladatnak, vagy önszorgalomból csinálják, de a tanárok olyan frankó monológot tudnak előadni arról, hogy az mennyire nehéz, meg szigorú, hogy a gyerkőcök NEM is MERNEK oda jelentkezni! Pedig amiket lehet hallani az otthoni sulikról, ezek itt ahhoz képest szabadidőközpontok. Egyébként, ha a szülő nagyon ragaszkodik hozzá, lehet kérni hogy vegyék fel a porontyot a gimibe, de nyilván a jelentkező sor végére kerül. Ha fel is veszik, az első hiba után repül. Pont most aktuális a téma a kisebb kölökkel. Már nekik is elő lett adva a gimis hisztéria, hogy meg se próbálják mert nagyon nehéz. Persze! Pedig nem is régen tanultak a gyerekek jogairól is. Hogy alapvető joguk van a tanuláshoz. Persze az elmélet, meg a gyakorlat teljesen más!

Negyedik osztály év elején, tanulnak kreszt is a suliban, meg kijön két rendőr az osztályokhoz, akik biciklizni, közlekedni tanítják a nebulókat. Kaptunk házit, hogy egy kézzel még gyakorolni kell a bicajozást. Rendes „rutin” , meg „forgalom” vizsgájuk van, aminek a végén jogosítványt kapnak a gyerekek. (képet találtok róla az Fb-oldalamon)

Egyébként minden évben van valami extra dolog. Elsőben rollerezni tanultak. Bár itt szinte minden gyerek tud, mert sokan járnak vele. Másodikban jég-korcsolyázni járnak. Aztán az úszás, meg a biciklis jogsi. Meg vannak itt is délután szakkörök, kinek mi a szimpatikus. Bár csak nagyon kis létszámban lehet jelentkezni. De legalább ingyen van. Tavaly járt a kisebb legény kosárlabda edzésre, amit a város finanszírozott.

Az egészben legjobban az uszodás témától ráz a hideg. De szerencsére eddig mindig megúsztuk egy-két szemölccsel. Sok mindent kipróbálnak, a gyerekeknek tetszik. A suli lehetne kicsit komolyabb is, de annak örülök, hogy szívesen járnak be reggelente. Bár az nagyon érdekel mit csinálnak velük, mert lógni sose akar egyik sem. Még betegen sem!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 


 0
Tovább

Régi magyar ÁLDÁS

Még évekkel ezelőtt küldte nekem egy nagyon kedves barátom. Szerintem gyönyörű szép. És nem csak Karácsonykor, hanem az év minden napján! :)

Áldott legyen a szív, mely hordozott,

És áldott legyen a kéz, mely felnevelt

Legyen áldott eddigi utad,

És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,

Hogy másoknak is fénye lehess.

Legyen áldott a Nap sugara,

És melegítse fel szívedet,

Hogy lehess meleget adó forrás

A szeretetedre szomjasoknak,

És legyen áldott támasz karod

A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad,

Minden hozzád fordulónak

Legyen áldást hozó kezed

Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,

Légy vigasz a szenvedőknek.

Légy te áldott találkozás

Minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár

Minden hibád, bűnöd, vétked.

Hiszen aki megbocsátja,

Végtelenül szeret téged.

Őrizzen hát ez az áldás

fájdalomban, szenvedésben.

Örömödben, bánatodban,

bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,

Őrizze meg kedvességed.

Őrizzen meg Önmagadnak,

és a Téged szeretőknek.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Neked mit jelent a Karácsony?

Ahogy közeledik az ünnep, úgy lesz egyre nagyobb az őrület is. De szomorúan tapasztalom, hogy a lényeg felett valahogy mindenki elsiklik. Mintha már nem arról szólna az a pár nap, amiről eredetileg szólnia kéne.

„Jézus Krisztus földi születésének emléknapja: az öröm és békesség, a család és gyermekség, az otthon és szülőföld ünnepe." (forrás: Wikipédia)

Ez az év legszebb időszaka. Én is várom minden évben. Nálunk már az első Adventi vasárnappal díszbe öltözik az egész lakás. A gyerekek imádják, teljesen odavannak tőle és folyamatosan számolnak vissza, hogy mikor lesz már végre Karácsony!

Sok szép emlékem kötődik ehhez az időszakhoz a gyerekkoromból is. Illatok, érzések, kerítenek hatalmukba szinte folyamatosan. De a télhez, a hóhoz is sok-sok gyönyörű pillanat fűz. Szeretem, hogy ilyenkor kicsit lassúbb, csendesebb, tompább minden. A hóban meg finom puha, csillogó és sokkal szebb a világ. :)

Eszembe jutnak a régi Karácsonyok, az ünnepek, azok a nagyszüleim, szeretteim, akiket azóta elvesztettem sajnos, meg a nagymamám, akihez ilyenkor nem tudunk hazamenni. A nagy családi ebédek, a mamám isteni főztje, a sütijei, amiket csak ő tudott olyan finomra megsütni. Azóta sem ettem olyan mennyei fonott kalácsot, vagy tepertős pogit…… Egyszerűen jó volt együtt lenni. És nem az ajándékok miatt. Nem mindig kaptunk nagy dolgokat, de nem is számított. Egyszer egy sálat kaptam a nagymamától. Évekig hordtam, imádtam. Pedig nem volt különösebben szép, vagy drága. Azért hordtam mert szerettem. Mert ő vette nekem! Kár hogy a gyerekeim már nem találkozhattak mindegyik nagyszülőmmel. Sajnálom, hogy nekik már nem jutnak olyan nagy közös családi ebédek, az a hangulat, olyan nagy összeröffenések mint nekünk. Sajnos nekem is csak addig tartott, amíg a szüleim el nem váltak. Aztán a tata halála után végleg véget ért ez az egész. Más lett a világ. Egészen más. :(

Ilyenkor valahogy sűrűbben jönnek ezek a régi emlékek, ilyenkor még jobban hiányoznak mint általában és még honvágyasabb vagyok a szokottnál.

Emlékszem a téli szünetekre is gyerekkoromból. Néha még térdig is ért a hó, egész nap kint szánkóztunk, csúszkáltunk. Az sem volt baj hogy szétfagytunk, hogy átázott az overál, vagy hogy fejre álltunk a szánkóval. Ahogy az sem, hogy lila-zöld lett a popó amikor csak nejlon zsákot vittünk a szánkó helyett. Csak jó volt kint lenni. Nagyon tetszett, imádtam a telet mindig.

Mióta anya vagyok én is és itt vannak a gyerekek, muszáj jobban „odatenni” magam ilyenkor. Az ő kedvükért díszítjük a lakást, meg megy a készülődés ezerrel. Miattuk van ajándékozás. Én, a magam kedvéért nem igazán feszülnék ezeken. Amúgy sem csak ilyenkor KELL szeretni a másikat, vagy gondolni rá! Attól hogy veszel neki valamit, nem lesz előrébb, ha egyébként egész évben nem foglalkoztál vele. Ez a: „mindenáron ajándékot kell venni” szerintem kimondottan gáz. Mi már otthon sem ajándékoztunk mindenkinek. Megkérdeztük, hogy ki akarja és ki nem? Senki sem erőltette. Ők is megkönnyebbültek, meg mi is. Mit vegyek, ami tetszik is, jó is, hasznos is, na meg persze annyi embernek miből? Teljesen felesleges. A gyerekeknek igen, nekik természetesen volt is, van is ajándék. De azt meg nem halasztjuk az utolsó pillanatra.

Legújabban, már október végén lehet Karácsonyi cuccokkal találkozni a boltok polcain. Nehogy elfelejtsük, vagy lemaradjunk valamiről! Nem tetszik hogy mindenhol azt lehet látni, olvasni, hogy mire kell figyelni, mitől lesz tökéletes az ünnep, mi az, ami ki nem maradhat, mert különben béna lesz az egész.

Köszönöm, eléggé felnőtt vagyok ahhoz, hogy el tudjam dönteni egyedül is, hogy milyen színű, fazonú frizurám legyen az ünnepi asztalnál. Vagy milyen legyen a körmöm, a ruhám, milyen bort igyak a vacsihoz? Már ha inni akarnék mellé.  Egyáltalán mi legyen a vacsi, meg a desszert, mi a legszuperebb ajándék, amit megvehetek? Milyen legyen a karácsonyfánk, mert már az sem mindegy milyen színű díszek kerülnek rá, mert annak is trendinek kell lenni! Vagy éppen melyik az a szín, amilyenre ki kell festenem a lakást, mert az passzol az ünnepi hangulathoz! Mit kell megvennem a gyereknek, ha azt szeretném hogy örüljön neki és a barátai se röhögjék ki? Sőt, hova utazzak el, mi most a divatos úti cél, ahol kipihenhetem ezt az egészet? És képes valaki még hitelt is felvenni ilyen baromságokra, mert ünnep van! No meg persze félholtra eszi magát mindenki, mert az a pár nap a kajálásról szól. Attól meg végképp lila a fejem, hogy „Karira” degradáljuk a Karácsonyt! Meg hogy van akinek az egész csak az idegbajról szól, mert meg akar felelni ennek a sok felesleges ökörségnek! Te jó ég! Ez tényleg kell? Komolyan ennyi az ünnep? Biznisz? Azt mondta Jóska, meg Juliska hogy most ez a menő és azt kell, úgy kell csinálni? Tényleg van akit ez érdekel? (tudom hogy van, de azért na!) És a lényeg hol van?

Az hogy összejön a család, hogy csak simán örülünk egymásnak, mert jólesik találkozni, beszélgetni, nevetni, együtt leülni az asztal mellé és enni egy jót! Csak együtt létezni, érezni hogy tartozol valahova! Hogy ott vannak veled, hogy szeretnek azért aki vagy és nem azért amit megvettél nekik!

Szerintem ez a lényeg. Ennek kéne hogy az legyen. Csak szeretni egymást. Nem?

Kívánom, hogy mindenkinek legyen nagyon szép, boldog az ünnepe és mindenki találja meg azt, ami a szívének igazán fontos. :)


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Zaklatók és zaklatottak

Hetek óta ez a téma folyik a csapból is. Bárhol nézel szét a hírek között, vagy kapcsolod be a tv-t, ez a szenzáció. Ki, kit, mikor, hol, hogyan? Mire azt hinnéd hogy végre vége, vannak újabb jelentkezők. De mire jó ez? Tényleg annyira kell az a tizenöt perc „hírnév”?

Elgondolkodtató, hogy a nők legnagyobb százaléka elő tudna állni egy hasonló, vagy még meredekebb sztorival. Sajnos nekem is van, több is. Akkor most én is utazzak haza, álljak ki a szülőfalum közepére és kiabáljam ki az összes fiú nevét, aki az iskolában fogdosott? Vagy írjam ki a facebook oldalamra? Ne tán cipeljem őket bíróság elé? És mit érek el vele ennyi év után? Nekem attól jobb lesz az életem? Azon kívül hogy leégetem magam, meg őket is, mire lenne jó? Igen, nálunk sajnos volt ilyen már a suliban is. A felsős fiúk kedvenc szórakozása volt a szünetekben. Nem is volt titok, hiszen tudta mindenki. A legtöbb szülő is. Fura módon, senki nem lett tőle depressziós, vagy szenvedélybeteg. De még a karrierünket sem befolyásolta semmiben. Tudtuk kezelni és meg is tudtuk magunkat védeni. Ha nem volt elég a szép szó, suhant a füles is.

Vagy keressem meg a régi főnököm, aki többször is próbálkozott nálam? Én is voltam a sarokba szorítva, vagy épp a falhoz. De eléggé egyértelműen adtam a tudtára, hogy nálam ez nem jön be. Ha meg nem értette volna, felmondok a fenébe és kész. Ennyi! Sőt, még egy egyenruhás pasas is tett ajánlatot, akihez gyakorlatra jelentkeztem…... Mi lett volna ha odakerülök?

Amióta világ a világ, a nők mindig szépek, csinosak, szexik, vonzóak akarnak lenni! Az is tény, hogy meztelen nővel BÁRMIT el lehet adni. Erre van igény. Nem véletlen, hogy ilyenekkel van tele minden. Kereslet-kínálat! Na és kinek akarnak a csajok tetszeni? Ki a célközönség? A férfiak! Nem is a tükörnek készül órákon át a vakolat. De még a szilikon cicik, vagy a kacsaszáj sem. (erről már írtam egy posztot, a címe: „Miért akar valaki önmaga karikatúrája lenni?”) Nem is a hímző-szakkörnek vannak köldökig dekoltálva a felsők, meg kibuggyantva a cickók. És akkor meg sem említettem azt a miniszoknyát, amit már szinte kár is felvenni, annyira rövid, meg a tűsarkút és társait. Mégis kinek szólnak ezek, ha nem a pasiknak? Ne legyünk már ennyire álszentek! Készülnek hosszabb szoknyák, nadrágok, sőt árulnak garbót is!

Ha valaki kipakolja magát, ne csodálkozzon, ha megkapja a várt sikert mellé! Ha pedig ez nem tetszik, ne tegye közszemlére amije van! Ez senkinek sem kötelező! Több pasi ismerősöm mondta, hogy ha valaki kihívóan öltözik, viselkedik, ne lepődjön meg ha olyan bánásmódban is részesül! Beszélgettünk erről a férjemmel is. Én mondtam, hogy nyilván a bókok, meg hogy tetszünk, hódítsunk a lényeg. Ő meg mondja, hogy: már nem is az a fő szempont, hanem, hogy könnyebben elérjük amit szeretnénk. Hát persze! Mellé egy kis tekerés, hízelgés, szempilla rebesgetés…... és nyert ügyed van. Erre mindig akad vevő. Láttunk már dúsgazdag tatikát huszonéves feleséggel! „Persze nem a pénz miatt, meg ami mellé jár, hanem mert élete szerelmét találta meg a bácsiban!” :) És olyat is, ahol elég furán, gyorsan lett valaki híres, sikeres, vagy éppen vezető beosztású, de nem éppen az esze miatt! Mindig voltak ilyenek és lesznek is. Lehet valakit mocskolni nyilvánosan, de ezzel az is kiállítja a saját bizonyítványát, lejáratja magát, aki csinálja. Lehetne ezt kulturáltan, négyszemközt intézni. Megint mondom, egy nőnek ezeket tudni kell a helyükön kezelni. Mi az a szitu, ami már gáz, meg melyik az, amit figyelembe sem kell venni. Azért valljuk be, akik manapság címoldalon szerepelnek ezekkel a botrányokkal, nem igen kapnának jelölést a Szűz Mária címre! Akik meg zaklatnak? Ki az, aki előtt elhúzzák a mézes madzagot és nem akar belőle? Félreértés ne essék, nem védek senkit. Szerintem mindkét fél sáros a dologban. És most nem is konkrét személyekről beszélek. Csak nőkről és férfiakról. Mi nők választunk pasit, mi nők döntjük el hogy lesz buli vagy nem. Nyilván nem arról beszélek, amikor elkap valaki és megerőszakol. A férfiak nem trükköznek annyit mint mi nők. Sokszor elég nyersen, egyértelműen fogalmaznak. Megmondja hogy mit akar és kész. Mintha ez amúgy akkora titok lenne. Ha valaki megteheti, él a lehetőséggel. DE! Ahhoz kell a lehetőség is. Ha ott van az orra előtt aranytálcán……… Viszont ha egyértelműen visszautasítják akkor azt el kell fogadni. Hogy miért riszálta magát mégis a csaj, ha nem is akarta? Háááááát, jogos a kérdés.

Ráadásul ha ez az ember még híres, ismert, ne adj Isten gazdag is! Vajon miért követik őket ezrek a közösségi oldalakon és hízelegnek hogy milyen helyes, vagy cukiiiii? Vajon mennyit kéne ennek a celebnek könyörögnie hogy vigasztalja meg valaki, mert nagyon szomorú? Szerintem mindenki tudja a választ. Ilyenekről is hallottunk már bőven. Na de azt se képzelje senki, hogy attól hogy a világon van és három embernél több ismeri, neki már joga van bármelyik nőhöz, akkor is ha az egyértelműen nemet mond. Elméletileg az emelne ki minket az állatok közül, hogy ellen tudunk állni a kísértésnek és nem az ösztöneink vezérelnek. Sajnos úgy néz ki, hogy ez még mindig csak kevés embernek sikerül. Erről is írtam már, a „Mi különbözteti meg az embereket az állatoktól?” című posztomban.

Meg vannak olyanok is, akiknek a hiánypótló szenvedélye a trófeagyűjtés. És minél nehezebb megszerezni, minél nagyobb balhé van utána, annál menőbbnek érzik magukat tőle. És ez nem is csak a férfiak sportja. De azt neki kell eldöntenie hogy vajon megéri vagy megérte-e a balhét?

A lényeg az, hogy én nem voltam ott egyik zaklatásnál sem, nem láttam. Az is igaz, hogy nem állnék ki, egyik fél ártatlanságáért sem! De ez a cirkusz úgy ahogy van szégyen.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 


 0
Tovább

Nyugi anyuka, csak nő a gyerek szemöldöke!

Többször is emlegettem már az itteni gyerekorvosunkat. Például a lepkehimlős posztokban. És az is igaz, hogy mióta itt élünk, hallottam már elég meredek dolgokat itt orvosok szájából, de ettől most, még a fiamnak is majdnem kicsúszott a visítva röhögés!

Talán két hete voltunk a dokinál a legkisebb lánykával. Még jó hogy időpontunk volt, amire eleve két hónapot vártunk megint, de nem úsztuk meg sorban állás nélkül. A nőci is „imádja”, mire bejutunk, szétszedi a várót. Kötelező megjelenés volt, lecentizték, megmérték minden irányból, meg körülbelül ezer kérdésre kellett válaszolni a fejlődésével kapcsolatban. Mire odaért a doki, mert ezeket persze az asszisztens csajszikák csinálják, annyira felhúzta magát a kicsi, hogy full pötty lett az arca. Utálja a pasast, mert állandóan „bántja” valamivel. Sőt, akkor is ordít, ha a tesókat vizsgálja. És még mindig küzdünk a kiütésekkel sajnos. Gondoltam nem is baj, legalább látja a doki is a „lepkehimlőnket”, ami már fél éve tart lassan. Ahogy belépett az ajtón a doktor bácsi, a pici azonnal kezdte is az üvöltést. De érdekes módon, most mire körbetapogatta a lánykát, egész jól összebarátkoztak. Megmutattuk a pöttyöket is, amire közölte hogy érzékeny a bőre. Eddig ez a századik variáció, amit ugyanarra a tünetre hallottunk. És akkor találd ki hogy most mi van, kinek van igaza……. Nagy nehezen végeztünk, irány haza.

Másnap reggel észrevettem, persze mikor a gyerekek már elmentek a suliba, hogy a legnagyobbam itthon felejtette a kulacsát, meg a kajáját. Ebben az a vicc, hogy aznap órarend szerint hosszú napja van és csak délután negyed négykor végez. Na, anya a hős, nem hagyja hogy a gyerek éhezzen, irány a sulihoz. Pont szünetük volt, rohanni kellett, hogy elérjük. Szakadt rólam a víz, lezsibbadtak a lábaim, alig volt levegőm mire odaértünk. A kölök meg fapofával elveszi a cuccot és ballag tovább. Szívesen! Én is imádlak kisfiam! Örülök hogy elhozhattam utánad! Én itt töröm magam, ez a gyerek meg így viselkedik velem?? Na, erről majd elbeszélgetünk otthon kiskoma! Ami hamarabb jött el mint gondoltam, mert aznap egy órakor végzett. Elmaradtak az utolsó órák. :) Ez tipikusan a szívassuk anyát napok egyike volt! És még utána jött a java! Megbeszéltük a szitut, bocsánatot kért amiért undok volt, nagyon köszöni hogy elvittem a tízórait. Meg mellé közölte hogy baj van, fáj a cicije. Ezt nem hiszem el! Mi történt? Nem tudja. Akkor mutasd meg. Az ilyenektől azért erősen frászt tudok kapni. Csomó volt benne. Mindkettőben.

Pici babáknál már láttam ilyet, de kamaszodó gyerekem még nem volt, úgyhogy csak reméltem hogy valami hormonzavar lehet. De, mivel nyavalyog egy ideje hogy fáj a feje is, inkább lássa orvos! Főleg hogy manapság ezek a tünetek nem sok jót ígérnek. Na meg persze ekkora bandával elindulni bárhova….. Azért itt már füstölt a fejem, mert ha hamarabb szól, jöhetett volna velünk előtte nap! Ott voltunk fél délután. Na mindegy, ez van!

A pici lányom megint élvezte a várót, én még jobban, mert épp csak két órát ültünk kint, meg még felet bent, mire jött a doki. Sikerült össze kötni a bajuszt a pultban a csajokkal, mert a pöttöm lányom nem volt hajlandó bent a váróban megmaradni, a pult előtt sétált, ami iszonyúan irritálta a libákat és elég hangosan adták a tudtomra hogy menjünk be. Én meg kínomban csak vicsorogni bírtam már. Ha egyszer nem marad meg bent?! Mit csináljak vele, ha üvölt hogy ki akar menni? Én is utálok annyit várni, nemhogy egy ekkora gyerek?

Mert időközben jött egy kislány, akinek vérzett az arca. Elvette az enyémtől az összes játékot, plusz a véres papírjával frankón letörölgetett mindent. Ennyit a higiéniáról. Felbosszantotta a lánykámat, aki ezért inkább kiment. Hiába szóltunk rá a nagylányra hogy engedje játszani. Helyette inkább visszabeszélt. Az anyja meg csak pislogott. Félig le volt csúszva a gyerek nadrágja, de nem zavarta, úgy ült le. Még a csizmáját is levette. Mondták is a gyerekeim, hogy nem csodálkoznak hogy valaki kimarta az arcát……. Aki bent várt velünk, már mindenki rosszul volt tőlük.

Láttam már itt gusztustalan dolgokat, nagy vonalakban írtam is róla, de még mindig meg tudnak lepni. Ezért is viszketek ha sokat kell várni kint.

Nagy nehezen sorra kerültünk, az orvosunk megvizsgálta a legényt. A csomókra a hormonzavart mondta. Őt is lemérték, mondta is hogy rengeteget nőtt, figyeljünk a vitaminokra, ásványi anyagokra. Ezt én is észrevettem, mivel minden ruháját kinőtte.

És akkor jött a fejfájós történet…. Mondja a kölök, hogy az orra felső része, meg a szemöldöke környéke sűrűn fájdogál, bizsereg, viszket. Nem is tudja pontosan, de rossz, zavaró érzés. Mondja az orvos, hogy elektromos fogkefe! Azért van ez, mert olyan fogkefét használ. A gyerek néz rá, hogy tuti nem, mert napközben, össze-vissza szokta érezni. Akkor nő a szemöldöke! Attól van. Vissza is kérdeztünk hogy: Tessék?! :) :) Ő meg mondja megint, hogy a szemöldöke miatt van. Na ott már elég nehezen tartottuk vissza a röhögést. Megköszöntük szépen, a doki rohant is tovább, mi meg csak néztünk ám, hogy megint megérte eljönni, most is tanultunk valamit. Itthon ugye elmeséltük apának is hogy milyen diagnózist kaptunk. Mit mondjak, ő is nézett hülyén hogy : Mi van? Ezt mondta egy orvos?

Na de amikor már egy gyerek is zakkantnak nézi…….. az már tényleg gáz! Nem is tudom hogy sírjak, vagy nevessek? És az egészben az a szép, hogy azok közül akikhez jártunk eddig, még ő a legelfogadhatóbb! Pedig ha mindet összeszámolom, pont az ötödik. Ebben van helyettes orvos, meg költözés miatt váltás is.

Én nem vagyok orvos, ez tény. Szerintem már nem is leszek. Méghozzá azért, mert nem bírom a vért! De amiket itt tapasztaltunk idáig, egész nyugodtan nyithatnánk mi is egy praxist. Ennél hülyébb én sem vagyok hozzá.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 


 0
Tovább

Anya szabin: Schliersee

Az az igazság, hogy imádom a gyerekeim, nagyon szeretek velük lenni, itthon lenni, de van az a pont, amikor azt mondom: na most megyek szabira! Velem vannak huszonnégy órában, én vigyázok rájuk, mellette teszem a dolgom. Néha még éjjel is fent vagyok ha kell. De erről már írtam a „Nem produktum otthon lenni a gyerekkel!” című posztomban. Mi itt egyedül vagyunk ráadásul, senki nincs akire legalább egy órára rá lehetne őket bízni. :(

És persze külön nehezítő tényező a mindennapok mellé, ha otthonról kapok rossz híreket. Amiből idén jó sok jutott sajnos. Nem vagyok robot, nálam is van hogy szakad a cérna, fáradt, vagy nyűgös vagyok. Van olyan akinek nem? Ilyenkor van az, hogy hétvégén beülök egyedül a szobába és magamra zárom az ajtót egy órára, vagy csavargunk egyet. Ha itthon maradunk, néha olvasok, vagy rajzolok, de előfordult már hogy kirakóztam. Apától kaptam egy gyönyörű puzzle-t a tavasszal, amit vagy egy hónapig raktunk, néha ketten is, hogy végre kész legyen. (2000 db-os) Azt hiszem körülbelül tíz évre elég volt belőle. Találtok róla képet a facebook oldalamon.

Most hétvégén például, elmentünk a HÓBA! :) Imádom a havat, a hegyeket, főleg ha még tó is van mellette. Valami meseszép így együtt. A mostani célpont a Schliersee volt. Münchentől körülbelül egy óra kocsival. Mivel nem egy vészes távolság, ebéd után indultunk csak.

Nálunk a városban alig volt hó. Ami esett pénteken, annak a nagyja el is olvadt. De ahogy mentünk az úti cél fele, egyre hűlt a levegő és egyre nagyobb volt a hó! Naná hogy vittünk téli bakancsot, meg overált minden gyereknek. Persze volt nyarvogás hogy nem akarnak jönni. A nagyoknak már szinte semmivel nem lehet a kedvében járni, ráadásul ahogy nő a cipőméretük, úgy lesz egyre nagyobb a szájuk is! Hihetetlen! (vagy ez csak nálunk van így?) A kicsik meg azért visongtak, hogy milyen szupiiiiii, mikor érünk már oda, ugye lehet majd hóembert építeni!?

A képek magukért beszélnek, szerintem gyönyörű hely. (még akkor is ha bénán fotóztam, mivel közben egy-két gyereket húztam visszafele a víztől, hogy ne essenek bele!) Bár egy fénykép sose adja vissza az eredetit sajnos. A tóparton nagyon durván fújt a szél, én totálisan szétfagytam egyébként, de minden percét imádtam! A gyerekeknek sikerült nyakig megfürdeni a hóban, ami nem csak szép, de állítólag finom is volt. Pöttömkének sikerült meg is kóstolni. Emiatt egy szavam nem lehet, kiskoromban én ettem a környéken a legtöbb havat a gyerekek közül. Szegény vadkacsák meg végig jöttek utánunk kaját remélve, de ki volt írva, hogy nem szabad őket etetni. Szégyen, de kacsa kaja pont nem is volt nálam. :(

A buli után hazafele beültünk egy kávézóba, amit egy nénike vezetett. Gyönyörű fafaragással volt díszítve az egész helység, még a plafon is. Fincsi volt a tortája, kedves volt a kiszolgálás és ki is olvadtunk a meleg tejtől, teától. Vidéken amúgy itt is sokkal közvetlenebbek az emberek. Mire a gyerekek élénkülni kezdtek, indultunk haza. Megdicsérte őket a néni, hogy milyen szépen, ügyesen viselkedtek! :) Ritka pillanatok egyike…. Biztos befagyott a nagy szájuk, azért voltak olyan csendben. :) És a végén még a nagyobbak is megköszönték hogy elmentünk kirándulni, mert nekik is tetszett! Megbeszéltük, hogy legközelebb neylonzsákkal fogunk „szánkózni” valahol. Megmutatjuk hogy mi hogy csináltuk gyerekkorunkban! :) Az már mondjuk nem éppen most volt!

Mire hazaértünk, kipakoltunk, itt is elkezdett esni a hó!

És pár profi fénykép vegyesen. (ezeket nem én csináltam! :)


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Hova lettek a németek?

Pedig ez Németország. Mégis német ember van itt a legkevesebb. Hogy lehet ez?

Már írtam többször is, hogy Münchenben lakunk. A férjem választotta annak idején, ez volt kézenfekvő, mivel az első nagy város a déli határon. Bajorország fővárosa. Ez a leggazdagabb környék még német viszonylatban is. Rengeteg emberrel, munkalehetőséggel. Mások is pont ezért választják úti célnak. Jönnek szép számmal évről-évre. Úgy ahogy mi is.

DE! Nem mindegy, hogy ki hogyan és miért jön. A férjem azért döntött úgy hogy külföldön kezdjük újra, mert teljesen beborult körülöttünk minden. Erről írtam a  "Méghogy kalandvágy!” című posztomban. Mi nem ingyen élni jöttünk, soha semmilyen segélyt, támogatást nem kaptunk itt. A férjem dolgozik, adót fizet, meg mellé az összes járulékot amit kell. Az egészségbiztosítást is. Albérletben lakunk, rezsit fizetünk. Azt nem mondom hogy mint bárki más, mert nagyon sokan laknak önkormányzati lakásban. Nekünk is mondták a hivatalban, hogy kaphatunk, mellé egy halom segéllyel, de az a BAJ, hogy a férjemnek van munkahelye! Hát ezért mondjuk nem hagyta ott hogy segélyből éljünk. Főleg azért sem, mert ha valaki bekerül egy német munkahelyre, rendes munkaszerződéssel, az körülbelül örök élet. Még akkor sem rúgják ki ha hülyeséget csinál. A párom német kollégája két évig gyakorlatilag melegedni járt be, meg felvenni a fizuját. Még anyagi kárt is okozott a cégnek, soha semmit nem lehetett rábízni, mert ha csinált is valamit, azt mindig elrontotta. Nem foglalkozott a szabályokkal sem, mégis az utolsó utáni pillanatban küldték el. De még akkor is jár neki végkielégítés. Ez mondjuk már a lónak a túloldala szerintem.

Szóval ha valaki akar, az boldogul. De amiket otthon lehet hallani az itteni életről……….mese habbal. Tudom, hogy sokan nem hiszik el amiket mondunk, vagy amiket én leírok. Sok otthoni ismerőstől, családtagtól megkaptuk már, hogy ne mondjam, biztos hogy nem úgy van, ahogy meséltük! Mert ők jobban tudják, mint aki itt lakik. Magyarországon valamiért túl van egy kicsit misztifikálva ez az egész. Mindenki azt hiszi, hogy arany folyik a csapból, a postás csak úgy hozza szatyorszámra a pénzt, sőt, még a nap is a németek fenekéből kel fel. Ebben mondjuk azoknak is nagy szerepe van, akik előadják otthon, hogy itt milyen nagylábon élnek, közben meg hó végén nem jut kajára. De van új autó, amivel lehet otthon villogni! „Egy éve élünk kint, de már a második házat építjük!”- esetleg ha építési vállalkozó az illető. Erre mondják, hogy: „Messziről jött ember azt mond amit akar!” Ki fog utánuk jönni hogy megnézze, igazat mondott-e? Mi mindig elmondtuk őszintén hogy hogy állunk, mi hogy történt, mik a nehézségek, vagy éppen mi az ami jobb itt. Nekem attól nem lesz több és én sem leszek nagyobb valaki, ha otthon kábítom az embereket! Miért hazudjak? Mire jó ez? Miért csinálnék ilyet? Még ha valamikor volt is itt olyan jó világ, olyan precízség mint amit még emlegetnek, annak már régen annyi.

A szomszéd bácsi meséli mindig, hogy mi volt itt harmincöt éve. Akkor még állítólag létezett az a Németország. Hol van az már! A mostani már nem is hasonlít rá sajnos. Mi is azért jöttünk ide, azért választottuk, mert mi is abban a hitben voltunk, hogy itt tényleg minden olyan tiszta és élére van állítva. Rengetegszer csalódtunk már azóta hogy ide költöztünk.

De azt sem mondhatom, hogy a németek olyanok. Feltételezem, hogy nem a német gyerek tetves három évig folyamatosan. (legalábbis furcsállnám) Erről is írtam már a: „Mi különbözteti meg az embereket az állatoktól?” című posztomban. Mert igazából egyre kevesebb van aki itt él. Ők is elhagyják a saját országukat, elmennek külföldre.

A mi lépcsőházunkban például, a tizenkét lakásból, két pár van összesen, akik németek. Meg két vegyes házasság. A többi mind külföldi. De vannak egész háztömbök, ahol szinte már csak törökök vannak. Vidéken tán még jobb a helyzet, meg a gazdag negyedekben, de főleg a nagyvárosokban elég siralmas. Ez az új Törökország. Amikor a suli előtt várom a gyerekeim és szétnézek, az anyukák közt körülbelül tízből öt visel valamilyen kendőt. Az azért nem kevés!

Évente több százezer német vándorol ki a világ minden tájára. Hogy miért? Mert mégsem jön be nekik annyira ez a híres multikulti! Hiába nyomják annyira és próbálják bebeszélni hogy ez mennyire szuper. Mi uniós országból jöttünk, próbálunk nem kilógni a sorból, tesszük a dolgunkat, nem segélyekből élünk, nem követelőzünk. De hiába vagyunk európaiak, mégis eléggé különbözünk az itteniektől. Teljesen másképp gondolkodunk. Hát még azok, akik más kultúrából, más értékrenddel, más gondolkodással érkeznek ide. Láttunk már fura szitukat bőven.

Azért is gondoltam hogy leírom ezeket, hogy lássátok, semmivel nem különbek nálunk. Egyáltalán nem vagyunk rosszabbak, vagy kevesebbek mint bárki más. Miért lennénk? A németek sem jobbak mint mi magyarok. Sőt vannak dolgok, amiben mi vagyunk előrébb. A németek legnagyobb hibája, hogy naívak. Sokáig nem szólnak. Viszont ha betelik a poharuk, akkor világvége van. Láttunk már erre is példát. Nem akarok politizálni, azoknak sem megy, akik csinálják, jósolni meg végképp. De sok embert összezárni, akiknek semmi köze egymáshoz……… hát, nem biztos hogy jó ötlet. Lásd a tavalyi lövöldözést például.

Egyébként láttunk egy riport filmet, amiben Magyarországon is keresgéltek az itteniek, mert nálunk nincsenek bevándorlók és olcsó az ingatlan. Ilyen is van. Pedig ez is egy gyönyörű ország, rengeteg szép hely van itt, kár lenne érte. A németek pedig attól hogy kicsit hidegvérűek, tudnak nagyon kedvesek is lenni.

Most még mondhatom, hogy jól elvagyunk. Sok dolog van, ami jobb itt mint otthon. Meg olyan is, ami nem. De hogy mi lesz később? Fogalmam sincs.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 


 0
Tovább

Cica! Add vissza cumim!

A pici lánykánk veszekszik így az éppen aktuális macskával a naptáron.

Miért? Mert a cica vitte el a cumiját. Ilyenek ezek a macsekok…...

A legnagyobb gyerek születése előtt, elég határozott elképzeléseim voltak arról, hogy hogyan fogom nevelni. Mit engedek meg és mit nem. A cumi totál tiltólistás dolog volt. Nem is vettünk.

Mivel a nagylegény hamarabb született, picike volt és a védőnő is javasolta, rengetegszer szopiztunk naponta. Had egyen az a gyerek, attól nő meg! Igen ám, de ez nagyon megtetszett neki. Egy idő után már le se lehetett szedni róla. Plusz, még valami felbosszantotta a pöttömkét, mert egyszer körülbelül két napot üvöltött végig éjjel-nappal. Ez azért eléggé ki tudja készíteni még a legharcedzettebb embert is, nemhogy egy kezdő szülőpárost. Bármit próbáltunk, bárhogy csináltuk, semmi nem volt jó. Már a falnak mentünk a fáradtságtól, amikor mondtam apának, hogy magasról letojom hogy mit beszéltünk meg a cumiról, nem érdekel senki véleménye, most hozzon egyet, mert nem bírom tovább. Teljesen kész voltunk mind a ketten. Le is ment a legközelebbi gyógyszertárba. Azt mondta mindegy melyik márka, csak adjanak egyet de gyorsan. Én annyit kértem, hogy ha lehet inkább szilikonos legyen. Vicces, de a gyógyszerész csaj pont egy német cumit adott. :) Ahogy hazaért, ki is főztük és megkapta a gyerkőc. Nem mondom hogy azonnal megtetszett neki, de legalább nem ordított tovább. Mondtuk is hogy Isten Király aki kitalálta! Azon nem különösebben paráztunk akkor még, hogy hogyan fogjuk leszoktatni róla, csak annak örültünk hogy csend van. Később meg úgy voltam vele, hogy inkább cumizzon, mint az ujjára szokjon rá. Arról azért jóval nehezebben lehet lebeszélni. Nem is volt gond vele. Ahogy beköltözött a tesó, egy hónapon belül befejezte a szopizást, cumizást, de még a kis üvegét sem kérte többet. Nahát, gondoltam milyen ügyes, okos, az én fiam!

Hááááát, a többiekkel már nem ment ilyen egyszerűen. A nagyobb lánykánk például feladta a leckét. Tőle nem is akartam olyan hamar elvenni, mert pici a korkülönbség a kis tesóval, nem akartam még a cumival is lestresszelni. Sokáig ment a huzavona rajta. Viszont amikor zsinórban többször is eljátszotta velem, hogy éjfélkor ébredt fel ordítva, hogy hol van a cumi, kezdett tele lenni a hócipőm. És ráadásul a létező leglehetetlenebb helyekre tudta eldugni. Az egész lakást fel kellett néha fordítani érte. Na akkor mondtam hogy elvihetné már a cica. Persze kiröhögött. De az a fránya macska csak ellopta. Egyik reggel kérte megint, mikor felébredt. Mondtam hogy sajnos megtetszett a cicának és éjjel elvitte. Paráztam, hogy most mi lesz, biztos lesz majd hiszti érte. Erre annyit mondott hogy: „Nem baj, már nem is kell!” Többet nem is érdekelte. Na, gondoltam jó béna vagyok, ezt már hamarabb is megcsinálhattam volna, ha tudom hogy nem kell neki annyira.

Viszont most a legkisebb nőci……….. ő aztán nem egy könnyű eset. Hiába vannak többen, hiába számítunk „gyakorlott” szülőknek, azért mindig tudnak újat mutatni a pöttömök. A kicsi lánynak volt a tesók közül a legtöbb cumija. Minimum tíz. Ő nagyon szerette szívni, rágni, hurcibálni és mindig el is hagyta valahol. Érdekes, de nálunk léteznek fekete lyukak, mert néha a dolgok úgy el tudnak veszni lakáson belül, hogy utána az életben nem kerülnek elő. Nagyon fura! Így jártunk pár cumival is. Meg volt olyan, hogy a plázában dobta el, meg az utcán. Hiába kerestük, nem lett meg. Mert persze a cumiláncot utálta, mindig leszedte. Már gondoltam is, hogy lassan befejezhetnénk. Ki is nőtte a nyáron, nagyobb méretűt kellett volna vennem. Pont otthon voltunk Magyarországon. Kerestem, de nem találtam sehol ezt a fajtát. Fura, pedig az összes gyerekkel ugyanezt használtuk. Ott döntöttem el, hogy akkor nagyobb méretet nem veszek, nem olyan kisbaba már, amúgy is mindig eldobálja őket, aztán meg én keresgéljem. A cumizásnak itt a vége. Szét is volt rágva, volt már baja elég, nem akartam tovább húzni. Persze megbeszéltük többször is, hogy nagylány már, neki ez már csúnya és nem kell. De nem adta. Akkor jöhet a cica megint. Hátha az nem lesz annyira gáz. A nővére is milyen ügyesen kezelte a helyzetet. Most is reggelre vitte el. Egész nap elvolt nélküle, nem kereste. Az estétől viszont féltem, mert csak cumival aludt el. Meg is kérdezte hogy hova lett? Én meg mondtam hogy mi történt. Akkor azért lebiggyedt a szája, de nem sírt. Összebújtunk és elaludt. Örültem hogy megúsztuk ennyivel. Na persze. Másnap cicát kért. Olyankor keresünk a neten macskás videókat. Szereti nézni nagyon. És akkora mázlim volt, mert pont volt közte egy, amiben egy cicus cumizik. Akkor kiabált a lányka, hogy : „ Cica! Add vissza cumim! Nem érted?! Azonnal hozd vissza!” Ahhoz képest hogy mennyi idős, elég szépen, tisztán beszél. Megbeszéltük, hogy ha egyszer elvitte, már nem hozza vissza. De neki akkor is kell. A kicsi amúgy is sokkal akaratosabb a többieknél, jó nagyszájú liba. Igazi művésznő. Nem hagyja magát, kiosztja a nagy tesókat, de még minket is. Igazi veszedelem.

Pedig mindig azt hittük az éppen aktuális picivel, hogy nála rosszabb, elevenebb gyerek már nem lehet. Erre mindig kiderült, hogy DE! :) Még ma is állt a naptár alatt és balhézott a macskával. Imádom ahogy előadja. :) Nagyon komoly! Közben meg úgy sajnálom, mert én vettem el a cumiját, na de ha nem teszem, mégis meddig szívná? Hogy néz már ki, amikor például egy ovis gyereknek lóg a szájából? Amíg kicsi belefér, de már egy ovisnak! Meg azért nagyon sokáig nem tesz jót a fogaknak sem. Épp most mondta a fogdoki az ellenőrzésen.

Kérni már nem kéri, nem is keresi. Csak ha eszébe jut, leszidja a macskát érte. Viszont ha valahol lát egyet, csalja, hogy: „cica gyej ide.” Szóval nincs akkora vészhelyzet, nem haragszik rájuk annyira. :) De ha megmondanám hogy én raktam el, akkor tuti biztos keresné még mindig!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)


Köszönöm! 

 0
Tovább

Te laktál már "putriban"?


Mi sem akartunk, de sikerült kipróbálni. A „Méghogy kalandvágy!” folytatása.

Ott hagytam abba, hogy délután értek ide a cuccaink is. Mi már valahogy kora hajnalban megérkeztünk. Iszonyat fáradtak voltunk, szét sem néztünk a gyerekekkel, csak beestünk az ágyba. Apuka csak egy órát tudott aludni, aztán mennie kellett dolgozni. Elképzelni sem tudom, hogy élte túl a napot. Elméletileg augusztus vége volt még, de itt már napközben is elég friss volt a levegő. Fura volt az otthoni harminc fok után.

A ház pedig. Háááááát!! Mondta apa hogy nem egy palota, de……… Uram Atyám! Borzasztó volt.

Pedig rengeteget dolgozott rajta hogy lakható legyen, mert mindkét szobában le kellett verni és újravakolni a falakat, mivel teljesen fel voltak vizesedve. Ami azért is ufo, mert a pince tök száraz volt alattunk. Így a négy szobából csak kettőt tudtunk használni. A másik kettő olyan állapotban volt, hogy raktárnak volt csak jó. De valami botrányosan gáz volt az egész. Az ablakok szét voltak rohadva és ha durvábban fújt kint a szél, bent huzat volt. Keményfa padló volt, amire padlószőnyeget vettünk, de annyira hideg volt, hogy néha „sütötte” a talpunkat. A fürdőben nem volt meleg víz hálózat kiépítve. Apa szerelt fel villanybojlert a kádhoz. Ami volt, az fűtőolajjal működött, de már ránézésre is életveszélyesnek tűnt, szóval inkább hozzá se nyúltunk. De az abszolút kedvencem, hogy szenes kályhával tudtuk megoldani a fűtést télen, hogy ne fagyjunk ki a házból. És a legjobb, hogy már szeptember végén fűteni kellett, ami egészen május végéig tartott, mert annyira hideg volt a ház, hogy este szétfagytunk még nyáron is. Legalább nem kellett légkondi. :( Viszont a vizes falak, meg a magas páratartalom miatt, szinte minden cuccunk tönkre ment. Ez egy régi nagybirtok volt egyébként, rengeteg épülettel, lakóval, műhellyel. Még egy templom és egy sörkert is tartozott hozzá. Közvetlen mellettünk meg egy kis kastély. Ahol a mi albérletünk volt, az kertészetként működött éveken át. Viszont ahogy az öregúr lelépett, eladott mindent belőle, ami maradt, azt meg szétverték. Még az udvarunk is tele volt törött üveg darabokkal. A kert meg régi üvegház maradványokkal, szintén törött üveggel, víztározóval, meg egyebekkel, ami egyáltalán nem gyerekeknek való környezet. Egyedül nem is mertem őket kiengedni. Ráadásul óriási területen feküdt, amiben hagyták hogy felnőjön a gaz vagy két méteresre. Hiába volt házmester szolgálat, ehhez a melóhoz nem volt kedvük. De ez az albérlet is azért sikerült ilyen gyorsan, (három és fél hónap) mert a férjem akkori főnöke segített, hogy minél hamarabb együtt legyen a család.

Két évig folyamatosan próbálkoztunk, hogy el tudjunk onnan szabadulni. A hivatalban is voltunk. Milliónyi hirdetést hívtunk fel, de semmi. Egyszer ki is jöttek az önkormányzattól terepszemlére. Közölte a két liba, hogy teljesen IDILLIKUS a környezet, mi a gondunk ezzel? Tessék? Nem ugyanazt látjuk? Mondtam hogy akkor cseréljünk albérletet. De nem akartak. Fura. Aztán jött a hír, hogy elkelt az egész nagybirtok úgy ahogy van, mindenkinek el kell menni őszig. Ó de jó! De hova? Újra hivatal, hogy mi akarunk, mennénk, ki is tudjuk fizetni, de nem jutunk albérlethez és SOS menni kell. Ok, adnak papírt, azzal mehetünk és pályázhatunk önkormányzati lakásra, ami még olcsóbb is. HÉT hetet vártunk a SÜRGŐS papírra, amiről kiderült, hogy semmire sem tudjuk használni. Az önkormányzati lakást körülbelül három fillérrel kaptuk volna olcsóbban, de mivel arra pályázni kell, akár két év is lehet, mire sikerül. Nekünk nincs időnk erre várni. Nem is foglalkoztunk vele tovább. Épp csak százötven-kétszáz ember volt előttünk a várólistán. És mivel gyerekeink is vannak, az nehezítő tényező! Ezt már tudtuk. Azért nem sikerült előtte sem. Kiderült, hogy nem is az a baj hogy külföldiek vagyunk, hanem a gyerekek. Igazából az sem érdekes hogy mennyi gyerek. Tíz kutya nem gáz, de egy gyerekkel már bukta! A gyerekek itt nem igazán népszerűek. Na, itt már eléggé kétségbe voltunk esve. Már a férjem főnöke is hívogatta a hirdetéseket, de semmi. Aztán egy reggel jött az új házmester, hogy szeretné látni a szerződésünket. Jó! Délután meg jött vissza, hogy vegyem át a papírt, amiben gyakorlatilag ki vagyunk lakoltatva még aznap. Mondtam hogy sajnos nem értem mit mond! Még az eső is ömlött, igazi filmes jelenet volt! Tudod amikor minden szutyok egyszerre zúdul a nyakadba.

Otthagyta a levelet, amiben le volt írva, hogy biztosítanak számunkra egy KONTÉNERT, amibe költözhetünk. Vicc! Hova telepítik, ha az egész birtokot ki kell üríteni? Meg egyáltalán? Nevetséges volt az egész. Utánakérdeztünk hogy ilyenkor mi van, mit lehet tenni? Igazából azért sem értettük a helyzetet, mert mi mondtuk a házmesternek hogy menni akarunk, csak nem sikerül. Akkor minek a kilakoltatás? Többet ért volna ha inkább segítenek. Egyik reggel bement apuka a házmester céghez, hogy tisztázzák a dolgokat. Az asszisztens csajszival tudott csak beszélni, mert még senki nem volt bent. Vissza kellett csörögnie napközben, de akkor már azzal vette fel a főnök úr a telefont, hogy van egy lakása nekünk! Délután ment be apa személyesen hozzá. Adta a papírokat, a címet, egy telefonszámot, hova kell jönni. Mit mondjak, óriási megkönnyebbülés volt. Ez a város másik felén van, egy körülbelül kilencven négyzetméteres lakás, mélygarázzsal, (ami külön fizetős) pincével, külön biciklitárolóval, mosókonyhával. Itt van a bolt, suli, ovi, körzeti orvos, három perces távolságra. Azt mondták, ha mi újítjuk fel, olcsóbban megkapjuk. Na meg persze fele annyi idő alatt költözhető! De még így is nagyon drága. Az egész országban a legdrágább várost fogtuk ki. Otthon a nagymamám falujában fél évi albérletpénzért már odaadnának egy házat ha kellene valakinek. Csak munkahely nincs hozzá sajnos.

A lényeg, hogy jól végződött, sikerült eljönnünk onnan szerencsére. De az a két év NAGYON durva volt. Nem kívánom senkinek.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)


Köszönöm! 

 0
Tovább

Mi különbözteti meg az embereket az állatoktól?

állatsprint

Egy ideje már gondolkodom ezen. Hogy miért?

Mert mindig kiakadok amikor olyan híreket látok, hogy a nyílt utcán, étteremben, vagy épp parkban a gyerekeik szeme láttára esnek egymásnak párocskák, vagy mondjuk a metrón könnyített magán. Vagy hogy milyen mértékben tesszük tönkre a saját élőhelyünket. Ezek után azt hiszem jogos a kérdés!

Meg is kérdeztem egyik este a gyermekeim erről. Mi a véleményük, mi lehet köztünk és az állatok között a különbség. Meg sem lepődtem, amikor elkezdték sorolni a gondolataikat a témáról. Az viszont furább volt, hogy ők sem lepődtek meg a kérdésemtől.

Íme a válaszaik: Az állatok nem szemetelnek, az emberek meg igen! Az állatok nem teszik tönkre a földet! Az emberek meg igen, mert szennyezzük a környezetet. Kiírtjuk az állatokat és a növényeket. Vannak olyan állatok amelyek kihaltak, vagy a kihalás szélén állnak miattunk. Igazuk van! De! Ha ezeket már a gyerekek is tudják, akkor a felnőttek miért nem? És ha tudják, miért csinálják mégis?

Az én véleményem az, hogy nem lehetünk nagyon büszkék az eszünkre, hogy attól vagyunk emberek hogy gondolkodunk, mivel az állatok között is vannak nagyon okosak. Például a hollók, vagy a delfinek. Még az eszközhasználatunkra sem, mert olyan is van állatbarátaink között, aki használ. Méghozzá több is. Csimpánz, holló, delfin, polip például, de még egy pók fajta is van, aki „lasszót” használ, hogy elkapja a zsákmányát.

Szerintem egyedül az maradt volna, hogy tudunk viselkedni és uralkodni magunkon. De manapság egyre többen cáfolnak rá erre is. Bár ha jól belegondolok az állatok is taníthatók még erre is, szóval megint bukott az elméletem. Akkor mi marad a külsőnkön kívül?

Ez valami új divathullám egyébként, hogy ki a bátrabb, (inkább idiótább) hogy nyilvánosan szexel? A lényeg hogy minél többen lássák és elég hülye helyen legyen? De az még egy dolog hogy valakiknek csak ennyi esze van, na de hogy a többi meg kamerázza…..!!! Ahelyett hogy elküldenék őket a francba haza! Amelyik meg már otthon van, direkt kiáll az erkélyre. És persze az sem gázos, ha gyerekek is látják. Megáll az eszem. Javítsatok ki ha tévedek, de ez közszemérem sértésnek minősül, ami pedig büntetendő. Vagy megint én maradtam le valamiről?!

Na erre gondoltam amikor azt írtam hogy viselkedni, meg uralkodni magunkon. Én sem ugrok rá a férjemre sem nyilvánosan, sem a gyerekek előtt. Sőt nem fogok az utca közepére tojni, sem poénból (egyáltalán nem az!) sem pedig azért mert kell! Le se égetném magam ilyenekkel. A gyerekeimnek sem tanítok ilyet. Volt már olyan, hogy a parkban jutott eszébe valamelyik gyerkőcnek hogy wc-zni kell. Három perccel azután hogy odaértünk. Akkor uzsgyi haza azonnal. Még jó hogy közel lakunk hozzá. Ha meg messzebb vagyunk, keresünk wc-t. Na de amikor egy felnőtt intézi a dolgát az utcán! Az nagyon gáz!

Nem is kéne meglepődnöm ezen, amikor a lányom még tavaly is hozott olyan papírt a suliból, hogy át kell nézni hogy tetves-e, mert csak akkor mehet iskolába ha tetűmentes. Emberek, a 21. században élünk, a nagy precíz Németországban! Tetű!!!! Az igénytelenség netovábbja. Nálunk akkor hallottam ilyet utoljára, amikor én voltam óvodás. Az meg már nem most volt. Itt meg….. Előtte évben az oviból hoztuk hetente a tetűs papírt, három hónapon át. (ha valakit nagyon érdekel, mindet elraktam, meg tudom mutatni)  És az én lányom nem engedték be az oviba, mert itthon felejtettem reggel a papírt. Mert az a lényeg, nem az hogy bogaras-e? Három hónapig volt tetves valamelyik gyerek! Az azért nem semmi. Nem is zavarta az anyját? Mert ha valaki bogaras lesz, akkor gyorsan lefertőzi az egész családot. Undorító. Még a majmok is kurkásszák egymást, hogy kiszedjék a bogarakat. Itt meg ezeket nem zavarja? Nem is nagyon erőltettem az ovit akkoriban. Pfujj.

Tudjátok az állatok együtt élnek a természettel, a részei annak. Mi pedig a természet ellen élünk. Mintha direkt mindent elkövetnénk azért, hogy minél hamarabb tönkretegyük. Jó úton haladunk, állati sikeresek vagyunk benne. Sőt igazából mi vagyunk a legnagyobb ellensége a Földnek.

Hiába van elmondva, hiába lehetne tenni érte, vigyázni rá, valamiért mégsem. Amikor itt leviszem a szemetet, nincs olyan alkalom, hogy ne kapjak idegbajt. Két oldalon, négy-négy hatalmas konténer van. Több mint tíz centis betűkkel van ráírva, sőt gyengébbek kedvéért még ábra is mutatja, hogy melyikbe mit kell dobni. És nem megy! A papíros tele műanyaggal, fémmel, a háztartásiban szintén minden amit csak el lehet képzelni, még papír is. Pedig szinte minden sarkon van szelektív konténer kirakva. Semeddig nem tart elvinni odáig. Tényleg olyan nehéz ezt ép ésszel csinálni? Egyáltalán csinálni, ha már minden körülmény adott hozzá?

Nekünk fogy el a tiszta levegő, az ivóvíz, az élettér. De mit várjunk azoktól, akik még elolvasni sem tudják, hogy mi van a kuka oldalára írva? Ha meg el tudja olvasni és mégis beledobja, vajon mennyi esze lehet? Még azt sem mondhatom, hogy az ő baja! Mert én is szívok miatta, az én bajom is. A gyerekeinké meg főleg. Velük mi lesz? Nem csak arra kell gondolni, hogy majd örökli a házat, meg a vagyont ha a szülő meghal. Ha nem marad nekik tiszta levegő, sokra nem megy az örökségével. Vagy az már nem számít?

Önzők vagyunk mi emberek és hihetetlen ostobák, ha azt hisszük, hogy amit csinálunk annak nem lesznek következményei. Már vannak! Akkor is, ha becsukjuk a szemünket, vagy elfordulunk. Ha szereti valaki a gyermekét, akkor gondoljon a jövőjével kapcsolatban arra is, hogy a Földet is itt hagyjuk nekik örökségnek és nem mindegy milyen állapotban. Ezért mondom, hogy ne legyen senki nagyon büszke arra hogy embernek született addig, amíg így bánik a Földdel, a környezetével, az élőhelyével.  Köszönet azoknak, akik vigyáznak rá.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Nem produktum otthon lenni a gyerekkel!

Nem esett jól amikor mondta a nőci.

Főleg azért, mert pont az ő gyerekét kísértem le a ház elé, akire hetekig vigyáztam! És nem is először…..

Erről a témáról is mindenki másképp vélekedik, nem vagyunk egyformák. Én sem gondoltam, hogy ennyi ideig maradok itthon. (a „Több lett mint ahogy terveztem” posztomban elolvashatod) De úgy voltam vele, ha már gyerekünk van, én szeretném felnevelni. Én szeretnék neki megtanítani mindent amit lehet, amit tudok. Szeretném látni ahogy például elindul, vagy ahogy kimondja az első szavait. Főleg hogy olyan értékes, gyönyörű pillanatok ezek, amiket semmi máshoz nem lehet hasonlítani. :) Tőlem, tőlünk tanuljon meg beszélni, ne egy idegentől. Soha nem is volt ez kérdés köztünk apával. Szerencsére meg is tudtuk oldani Magyarországon is és itt is. A bölcsőde nálunk szóba sem került. Oda akkor sem vinném, ha nekem fizetnének érte! Szerencsére nem is kellett! Itt most már az utolsó oviév sem kötelező, aminek én személy szerint nagyon örülök. Valamelyik következő posztomban majd írok az ovis „élményeinkről”. Ráadásul mire minden gyerekem beraknám bölcsibe, oviba, napközibe, már nem kerestem annyit, amibe ez kerülne!

Mindig elképedve olvastam, hallgattam, azokat a történeteket, amiben anyukák panaszkodnak hogy mekkora gáz otthon lenni a gyerekkel. Van aki még egy évet sem bír ki! De mégis mit gondolt? Mire számított? Főleg aki már egy babától is kikészült, minek vállal még utána is?

Nem azt mondom hogy könnyű, vagy hogy ne lenne fárasztó. Bár ez azért gyerkőc függő is. Azt sem mondom hogy én nem szoktam fáradt lenni. De igen. De tudom mit vállaltam, tudtam mivel jár, főleg az első után, szóval nem értem a többi anyuka hogy nem tudta? Ha megnézzük hogy egy anyának mennyi mindent kell elvégeznie egy nap, az bőven kitesz egy két műszakos munkahelyet. Rosszabb esetben három műszakosat is egyhuzamban, ahol ráadásul több mindenhez kell értenie egyszerre. Bár azért ez sem érvényes mindenkire. Nem születik mindenki „házitündérnek” meg rendmániásnak, mint én. Nem mindenkit zavar ha retek van, vagy igénytelenség, vagy mindig szendvics a kaja. És olyan is van, aki akkora mázlista, hogy a nagyszülők bármikor be tudnak segíteni. Nálunk ilyen opció sincs sajnos.

De akkor nézzünk egy átlagos napot nálunk:

Reggel riadó van fél hétkor a sulisoknak. Mosakodás, öltözés, reggeli. Anélkül nem mennek sehova! Megcsinálom a szendvicseket, feltöltöm a kulacsokat,(itt nem kapnak tízórait a suliban, vinni kell!) nagylánynak frizura. Mázlim, hogy apa ki tudja őket rakni a suliknál. Amikor elmennek, még a kicsik alszanak, szóval csendben kell sunnyognom. Ha felébrednek, mosakodás, öltözés, kaja, pizsiket, ágyakat összepakolom, elindítom a mosógépet, összehajtom, elrakom a kimosott rucikat, amiket a mosókonyhából kell felhoznom a pincéből. Szinte minden nap kell mosnom. Rendbe rakom a konyhát, körbemegyek a kis porszívóval. (van egy nagyobb porszívóm is, amivel hetente takarítok) Mire kész vagyok, körülbelül végez a nagylány a suliban, megyünk érte. Mire hazaérünk, körülbelül kész a mosás, leviszem kiteregetni. Délután egy körül végeznek a nagy fiúk is, jönnek haza. Együtt ebédelünk. Ebéd után házi, amiben néha kell segítenem a lányomnak és lesnem kell, mert különben elszökik, vagy sumákol. És mindig milliárdszor kell szólnom mire egyáltalán elkezdik csinálni. Közben meg a kicsikkel „birkózom”, hogy a tesókat hagyják békén. Egy nap vagy ezerszer cserélünk pelenkát a legkisebbel, mert állandóan iszik. Ha nem inni kér, akkor meg eszik, de sosem szabad szem elől téveszteni, mert felmászik a konyhapultra és kiszolgálja magát. A fenti szekrényekre is vennünk kell gyerekzárat emiatt! Délután rohanok le a boltba legtöbbször és utána kezdek főzni. Hétköznap általában vacsira főzők. Akkor meg ott kell kerülgetnem a kisebbeket, mert mindig jönnek és nézik mit csinálok. Általában bukdácsolok vagy egy gyerekben, vagy egy kisszékben, amire felállnak. Nem csoda, hogy mindig baleset ér. (ahogy a konyhás posztomban írtam) Közben azért hogy anya ne unatkozzon, valakinek mindig van valami új ötlete, amivel szórakoztatnak. Amíg készül a kaja, megint összetakarítom a konyhát. Vacsora, utána fürdetek. A játékokat a gyerekeknek kell elpakolni. Fél kilenc körül már ágyban kell lenniük! Nehezítő tényező, ha hét közben valamelyik kölöknek délutános programja van. Akkor van még pár köröm, mert el kell vinnem őket, meg hazahozni. Van ilyen heti négy nap. Vagy ha gyerekdokis, esetleg fogorvosos időpontunk van. Na és ezek mellett még ugye anya vágja a gyerek körmét, nálunk én vagyok a fodrász is (szakmám), ápolom ha beteg. Még éjjel is fent vagyok ha kell, meg én vagyok a wc-s néni, meg aki megoldja az összes nyavalyát. Voltam már logopédus, mert elég sok betűt kellett megtanulnunk szépen kiejteni. Varrtam már jelmezt, meg esküvőre ruhát, kötöttem sapit. Sütöttünk apával sárkány tortát 3 D-ben, meg Hello Kitty-set. És még rengeteg félét. De voltam már a suliban takarítani is, amikor a fiam rosszaságot csinált. :) Sőt, volt hogy a napköziben sütöttem palacsintát, ha arra kért a legény. Hordtam őket korcsolyázni, meg babaúszásra. De volt hogy bébicicát vittünk haza a játszóról, meg kisgyíkot,(otthon az udvaron elengedtük) ha a helyzet úgy hozta. (Mutass jó példát emberségből is!) Aztán nekem kellett a macskát hetekig etetni fecskendővel, mert annyira kicsi volt még, hogy egyedül nem tudott. (róluk találtok képeket a facebook oldalamon) Megtanítottam biciklizni, hintázni, akármitcsinálni. Mindenre amit én tudok, amikhez már elég nagyok. A többire meg apa tanítja őket. Bele sem gondolunk hogy milyen rengeteg dolgot kell megmutatnunk, elmagyaráznunk nekik. És mellé ahogy viselkedsz, azt fogják utánozni……...

Ez a felsorolás sem teljes, biztos hogy maradt ki belőle rengeteg minden. De! Ha ezek után valaki azt mondja hogy ez nem produktum, háááááát!

Én a nap végére nem ezt érzem!


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

A konyha egy NAGYON veszélyes hely!

Miért? Mert aki sokat van a tűz közelében, az könnyen megégetheti magát…...

Mint ahogy én valamelyik nap. :(

Mivel nálunk nagyon nagy a család és mindenki szereti a frissen készült főtt ételt, elég sok időt töltök a konyhában. Ebből nekem az a legnehezebb, hogy kitaláljam hogy mi lenne az, ami mindenkinek ízlik, meg is eszi és még hús is van benne. Mondjuk ez a gyerekekkel nem valami egyszerű dolog. Egyszer azt mondják hogy „hú ez nagyon fincsi anya!”, legközelebb meg közlik ugyanarra a kajára hogy utálják, ilyet soha többet ne főzzek! Totál érthetetlen. Na meg persze legyen mellette egészséges is, meg zöldséges, meg mit tudom én…… Onnantól hogy ki van találva, már könnyebben megy a dolog. Sokszor még kimondottan szeretem is csinálni, attól függetlenül, hogy órákig tart néha mire kész lesz és három perc alatt elfogy. Bár az még mindig a jobbik esett, mert akkor nem dolgoztam hiába. :)

Mivel nem most kezdtem a konyhai pályafutásom, történt már velem is jó néhány baleset. Most had ne részletezzem hogy milyenek. Annyit elárulok, hogy kellett már varrni is az ujjam…..

Pont anyósomtól kaptam azt a kést amivel elvágtam! (Olvasd el az „Anyóska megmondta!” posztom és megérted! ;)

Ezért én is mindig bújom az okos oldalakat, hogy mikor, milyen sérülésre mi a legjobb gyógyír. Főleg ennyi rosszcsont kölök mellett. Pont a napokban is beleszaladtam valahol egy cikkbe, amiben az égési sérülésekre voltak összeszedve az állítólagos tuti módszerek. Én ezeket is mindig elolvasom, átgondolom, aztán vagy elhiszem, vagy nem. Viszont, ha nálam már bevált valami, utána nem variálok mással. Minek?

Ezt, a már többször kipróbált módszert kellett bevetnem a minap. Rám fröccsent egy nagy adag forró olaj sütés közben. Az olajat mondjuk amúgy sem szeretem. Ritkán is használom. Amit lehet, sütőben sütök. Nehéz letakarítani, ráadásul a használt olaj veszélyes hulladéknak minősül, mi meg megesszük! Na de, előfordul velem az ilyen bénázás, főleg ha durván anti napom van. (Bár idáig az egész hét az!)

Elnézést kérek, nem tudom képekkel alátámasztani a történteket, mivel én nem fotózkodom először és teszem ki a közösségi oldalamra, hanem mentem a helyzetet.

Hideg vizet engedtem rá azonnal, amíg a gyerkőcök megkeresték a fagyasztóból a hűtőzselét( amit itt láttál). Nem jégakku, mert azzal több kárt csinálsz mint hasznot! Utána azt nyomtam rá. Mikor már majdnem „lelilult” a kezem, bekentem aloe-vera-val. Másnapra pár pötty maradt csak és egyáltalán nem fájt. Szinte nem is látszik. Na de itt ugye a hideg is nagyon fontos, mert lehűti az egészet és fájdalomcsillapító hatása van. Plusz ami a legfontosabb, nem roncsolja a mélyebben lévő szöveteket. Nem ég tovább!

Mivel a gyerekeknek „muszáj” mindig körülöttem sündörögni, így mindig tudják ha valami baleset ér. Olyankor vigasztalnak, meg elsősegélyben részesítenek. Mint most is. :) Jó sok ölelést szoktam kapni, meg puszikát, ami szintén életmentő. Cukiiiiiiik!

Körülbelül egy éve van meg a növényünk. Azért vettem, mert tisztítja a levegőt is. Erről mondjuk nem nagyon tudok nyilatkozni, nem igazán tűnt fel ez a hatása, de az égésemre tuti hogy működött. Sőt, még vegyszer allergiára is jó. Nem akartam, de sikerült kipróbálnom azt is, a fürdőszoba takarítás után. :( Körülbelül egy óra alatt elmúlt a vörös foltom tőle. Pedig elméletileg nem is vagyok allergiás. Sose jártam még így.

Egyébként is ismertem az aloe-t, mert egyszer hagytam magam rábeszélni valakinek, hogy vegyek egy ilyen csodaszert. Sokat nem használt mondjuk, pedig nem is volt olcsó, de mindegy. Azért jó nagy bizniszt építettek köré.

Én inkább maradok a természetes formájánál. Az a biztos. Ha valaki egyszer vesz egy ilyen növényt, az tuti örök élet, mert nagyon gyorsan nő és mindig hoz egy halom hajtást, nem győzni irtani. Én is adtam már az itteni magyaroknak belőle. Ők is mesélték azóta, hogy használták.

Na de persze a konyhai baleseteket is könnyen ki lehet védeni. Ismerek olyat is, akinek még sose volt ilyen élménye. Egyszerűen be sem megy, csak maximum enni. Van ilyen is kérem szépen.

Az én véleményem az, hogy ha nem is profi szakácsként, de egy nőnek, főleg ha már gyermeke is van, illik tudni főzni. Bár tudom, hogy sajnos egyre kevesebben vagyunk akik erre is képesek.

Én azért megtanítom a lányainkat főleg, de még a fiainkat is.

A házias ízeknél nincsen finomabb!

Az itt leírtak egyébként saját tapasztalatokon alapulnak, de ha utánajártok máshol is ajánlják. Viszont ez csak KIS bőrfelületen használ. Nagyobb, komolyabb sérüléssel ne próbálkozzatok otthon, keressetek orvost minél hamarabb!


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Csokinak hívták

halálsprint

Nem tudom mi történt az emberekkel. Nem értem, mit miért tesznek, vagy nem tesznek néha. Lehet hogy sokszor ők sem tudják. De ez senkit nem ment fel a tettei alól! És ami ma történt, arra nincsenek szavak!

Attól függetlenül hogy itt élünk, hetente többször is felhívom a nagymamám otthon. Megkérdem mi újság, hogy van, mik a legújabb pletykák. Hiába én lakom hozzá a legmesszebb, mégis még mindig én törődöm vele a legtöbbet. Jólesik beszélni, tudni hogy mi van vele.

Így történt ez ma is.

De nem kaptam jó híreket. Persze annak nagyon örülök hogy ő most jól van,( vagy csak ráfogja), de ma nagyon mérges és szomorú volt. Ha baja van egyébként, azt már a hangjából kiszúrom, nem is kell hogy mondja. Ma más volt. Ma a kutyája, a kutyánk volt beteg.

Azt mondta szombaton még semmi baja nem volt. Futkosott, intézkedett (puli keverék) jókedvű volt, mint szokott, evett is rendesen. Akkor is, mint minden éjjel, ott aludt az ajtóban. Viszont vasárnap már egyáltalán nem evett, nem ivott, gyenge volt, fázott és nem a szokott helyén feküdt. Akkor már gondolta a mama hogy mi lehet a baj, de még reménykedett…….

Nyilván szombat éjjel történt vele valami.

Ma ahogy beszéltünk, azt mondta nagyon rosszul van a kutya, még mindig nem akar enni, pedig mindenféle finom falattal próbálkozott már. Nagyon le van gyengülve és reszket. Próbált neki segíteni, itatni legalább, de elfordult, csak feküdt szegény. Én is reméltem, hogy ha túlélte a vasárnap éjjelt is, hátha….. de este jött a hír az apámtól. Ma valamikor napközben feladta szegénykém.

Nem is tudom hirtelen hogy mérges vagyok inkább, vagy szomorú. Annyi minden kavarog most bennem, ha közelebb laknánk, ha tehetném, már elindultam volna haza…………...

Főleg, mivel idén ez a második kutyusunk, aki ennyire zavarta valakinek a szemét. A második kutyánk, akit megmérgeztek! Pedig olyan jó kiskutya volt! Nem csavargott, az udvaron, kertben rohangált csak. Sose bántott senkit. Annyi volt a bűne, hogy végezte a dolgát. Vagyis ugatott, őrizte a házat, a területét! Mert kérem szépen, a kutya így tud jelezni. Egy világvége tök kis faluban, ahol az idős, beteg nagymamám lakik, sajnos szükség van kutyára a háznál. Most had ne mondjam hogy legfőképpen miért. Ez a kutya, a gyerekeink jó barátja is volt, jókat játszottak amikor otthon voltunk. A nagymama is szerette annyira, hogy meg is siratta. Pedig ő nem is az az érzelgős, picsogós típus.

És most én is itt vigasztalom a gyerekeimet, mert a cimborájuktól valaki annyira nem fért el, hogy képes volt megölni. Egy kölyök kutyát.

Most még nagyon friss a dolog, én is csak emésztgetem, jár az agyam. De nem kell nagyon gondolkodnom hogy ki lehetett az. És egyre jobban bosszant az egész.

Ennek az embernek az az egyetlen szerencséje, hogy ilyen messze lakunk! Innen nem tudok semmit sem tenni.  A nagymamám egyedül a kis nyugdíjából nem is bírná és nincs is módja hogy utánajárjon mi történhetett. Nem tud egyedül a végére járni a dolognak.

Én már az első alkalommal is mondtam hogy csináljunk valamit, szóljon a családnak, valakinek, de senki nem ment segíteni. Ennek a kiskutyusnak az anyukáját mérgezték meg akkor! Valahogy a nyáron. Ő még csak pár hetes volt. Valószínű hogy akkor jutott neki is a méregből egy kicsi, mert még szopizott. Mire észrevette a mama, biztos nyalogatta is az anyukáját, mert ott feküdt rajta, vigyázott rá.

Utána derült ki, hogy abban az utcában, még NÉGY másik kutyát mérgeztek meg! De szerintem ők sem szóltak senkinek, lehet nem is tudták hogy kinek kéne, vagy mit kellene tenni. Nem tudom. Több hírt nem hallottunk erről.

És azt meg ugye mondanom sem kell, hogy egy mérgezés milyen szenvedéssel jár!? Nagyon kegyetlen dolog. Szóval aki ilyenre képes, az a szememben nem ember.

Itt ülök és próbálom megvigasztalni a gyerekeimet, amire nem sok esélyem van. Nagyon sírnak! Hogyne sírnának, meghalt a barátjuk. És ahogy nézem őket, én is rákezdem.

Még a legkisebbem is picsog, pedig ő még nem is érti hogy mi történt. Az én csöpp lánykám a nyáron otthon, reggel ébredés után azonnal szaladt, hogy a Csokival játszon. A nevét is a gyerekek találták ki, mert olyan csoki barna volt a bundája. A kicsi lányunk még az esőben is kint akart vele lenni. Alig bírtuk elvonszolni a kutya mellől. Egész nap bírta simogatni, nyagázni, a kutyuska meg hagyta. Sőt még örült is neki. :) A Csokit meg nem bírtuk kizavarni a házból, mert jött a lányunk után befele. Ha nem volt kint, vonyított utána. Igazi „szerelem” volt ez. A kislányunk azóta is mindig haza készült, a sokat emlegetett kutyusához.

Sajnálom én is nagyon. Nem értem hogy miért kellett ezt csinálni. Miben zavart ennyire bárkit is? Úgy látom semmi visszatartó ereje nincsen annak, hogy büntetik az állatkínzást. Vagy ez a vidéken élőket még mindig nem hatja meg, mert tudják hogy egy egyedül élő beteg nénike úgysem tud mit tenni.

Régen faluhelyen még minden háznál volt kutya. Néhol nem is egy, a többi jószág mellett. Ma már a tyúkok is zavarják a szomszédokat…. Egyre nagyobb zűrök vannak a fejekben, egyre kevésbé bírják az emberek elviselni egymást. Őszintén mondom, nem tudom mi lesz ennek a vége.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Miért akar valaki önmaga karikatúrája lenni?

Egyre divatosabb manapság a plasztika és a különböző szépészeti beavatkozások. Amitől nem is biztos hogy szebb leszel a végén….. Mint ahogy a képen is látszik. Nem múlik el hét anélkül, hogy ne lenne egy erről szóló cikk, vagy fotó összeállítás. Ki mit művelt, vagy engedett művelni magával.

Nem azt mondom, hogy ennek minden formája rossz. Van az a helyzet, amikor igenis szükséges, hogy egy megfelelő szakember vegye a kezébe amit kell.

Meg van az is, amikor ez teljesen felesleges. Főleg ha az illető még spórolni is akar a bulin, ezért valami olcsó „hentessel” csináltatja meg a műtétet. Aztán persze jó pénzért kereshet másikat, aki az elrontott operációt helyrehozza. Már ha tudja. Ha meg nem sikerül, megvolt a tanulópénz.

Erről is készültek már képek bőségesen. Bár azért ennek is megvan a maga előnye. Tuti a belépője egy horror film főszerepére, vagy nem kell a farsangra álarcot vinnie.

És akkor még meg sem említettem, hogy mi van, ha fel sem ébred az illető a műtét után. Annyira szép akart lenni, hogy az sem érdekli hogy bele is halhat?

Még arra is azt mondom, hogy oké, ha valaki nagyobb mellekről álmodik. Én is ismerek olyan csajt, aki megcsináltatta. Neki tényleg nem volt szinte semekkora. Nagyon boldog lett tőle, nőtt az önbizalma, sokkal nőiesebb lett utána. De ő nem is vitte túlzásba, normál méretűt választott.

Na de aki úgy néz ki, mintha két óriás görögdinnyét lopna éppen és majd hasra esik, mert alig bírja cipelni……. Ez tényleg tetszik valakinek? Valamikor a nyáron láttam erről egy riport filmet. Ilyen csajok voltak összeszedve benne. Minél nagyobb, annál jobb, a lényeg, hogy természetellenes legyen! Közben meg nyavalyogtak hogy mennyire fáj tőle a hátuk. Sajnálni kéne, mert csak ennyi eszük van? Őszintén mondom, nem tudom hogy ezeknek az embereknek mi lehet a fejében?

Ennyire utálja valaki önmagát, hogy a saját látványától irtózik? Ott azért van baj bőven.

Nem azt mondom hogy én szuper tökéletes vagyok. Erről szó sincs. Ha beülnék egy plasztikai sebészhez, tuti találna rajtam legalább tíz dolgot, amit átszabna. Már ha hagynám!

DE! Ez vagyok én. Azt nem mondhatom hogy születésem óta így nézek ki, mert nyilván nem. A testem állandóan változik. Más vagyok ha hízok, vagy ha lemegy pár kiló. Más az arcom reggel, fáradtan és akkor is ha kipihent, boldog vagyok. Még egy új frizura is teljesen átalakít. Sosem vagyok ugyanaz. Most már bőven elmúltam húsz, szóval szaporodik a ráncaim száma is. De annyira soha nem zavartak, hogy átszabassam az arcom, vagy telepakoltassam a testem műanyaggal. A halálom után még a földet is leszennyezném a rengeteg szilikonnal.

Változik a világ, mindig újabbnál újabb trendek hódítanak, ez ellen nem sok mindent lehet tenni. De furcsa hogy mindig hülyébb dolgok jönnek az eddigieknél. Okosabb, értelmesebb, hasznosabb, irányzatok valahogy sosem. Okos Barbi esetleg, aki nem csak szép, hanem értelmes és még főzni is tud? Senki nem akar olyan lenni? Szerencsétlen gyerekek meg ezt látják, azt hiszik így kell csinálni.

Olyan mintha szépen lassan lenullázódna az értelem a fejekben nem? (Erről van egy film, nem a legjobb amit láttam, de ajánlom figyelmetekbe, nagyon jól példázza az irányt, amerre haladunk sajnos: Idiocracy (2006) Idiokrácia / Hülyék paradicsoma)

Herevasalás, meg vaginaplasztika, implantátumok a lábujjadtól a fejed tetejéig, ajakfeltöltés, szemtetoválás és társai….. Amikor valaki arra vágyakozik, hogy nemtelen UFO lehessen, vagy egy béna műanyagbaba hasonmása, mert ő „genetikailag már eleve hasonlít rá”. Biosz óra kimaradt párszor mi? Egyébként büszkén jelentem be, hogy új fajt fedeztem fel, többek közt a média segítségével. Méghozzá az emberszerű kacsacsőrű emlőst! Tényleg jó nagy az Isten állatkertje.

Én mint nő, már azt is túlzónak tartottam amikor valaki órákon át keni fel a vakolatot a fejére, hogy eltakarja vele saját magát. Gyakorlatilag rajzol magának egy másik arcot. Vagyis, hazudik. Nem azt mutatja aki valójában. Mert ha lekerül a rengeteg festék, a műszempilla, a sok csicsa, teljesen mást kapsz, mint akit előtte láttál. Ezzel gyakorlatilag átvágjuk a férfiakat.

Nekünk csajoknak könnyű trükközni a ruhával, a push up melltartóval, a frizurával, a sminkkel, egyebekkel. A lovagoknak jóval kevesebb lehetőségük van erre. Mert mi mindig szépek, sokkal szebbek akarunk lenni. Na de vajon megkérdezte már valaki a pasikat erről? Nekik is tetszik ez a sok hamis kép amit kapnak rólunk?

Egyszer olvastam, hogy az ifjú férj a lagzi után reggel beadta a válási papírokat, mert nem ismerte meg a csajt aki mellett felébredt. A saját feleségét. És igaza van! Mondjuk fura hogy előtte sose látta természetes állapotában, smink nélkül.

Nagyon sokan irigykednek a modellekre, a filmsztárokra, hogy milyen tökéletesek. Bla-bla-bla. Semmivel sem különbek nálunk, csak ők ráérnek fél napig is szépülni, meg megvan hozzá a csapat és a kellő méretű buksza, no meg ott a photoshop, hogy kihozzanak belőlük egy jobb kiadást. Bármelyik nőciből istennőt lehet csinálni kellő idő és energia ráfordítással. Csak mi hétköznapi elfoglalt csajok, anyukák, erre nem érünk rá és lehet hogy a pénztárcánk is vékonyabb. De nem is hazudunk senkinek a külsőnkről. Nincs rá szükség.

Amíg a férjem és a fiaim azt mondják hogy én vagyok a világon a legszebb, én elhiszem nekik. :) Nekem ennyi elég. Nem tetszhet mindenki mindenkinek. Nem hiszem, hogy ha tele lennék műanyaggal, akkor sokkal szebb lennék. Okosabb, meg pláne nem. A vakolat más kérdés, de a konyhában amúgy sem sokan látnak, szóval műszempilla nélkül is tudok főzni minden nap a családomnak. És azt hiszem, ez a lényeg!

Szerintem aki ennyire nincs megelégedve önmagával, először egy jó pszichológust keressen fel.  De mindenki döntse el maga, hogy mit kezd a saját testével.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)


Köszönöm! 

 0
Tovább

Több lett mint ahogy terveztem!

Soha nem akartam gyereket. Egyet sem.

Soha nem álmodoztam arról, hogy nekem férjem, családom lesz. Valahogy nem érdekelt az egész.

A barinők közül azt hittem én leszek az, akinek utoljára születik gyermeke és akkor is maximum egy csemetét vállalok.

Emlékszem sokáig visszatérő álmom volt, hogy huszonévesen ott ülök tök egyedül a lakásomban, és meghasad a szívem, mert nincs senkim. (majdnem így is lett…..)

Persze voltak románcok, ilyen is, olyan is, de valahogy egyik sem volt az igazi. És aztán jött Ő!

Nem tudom hogy első, vagy második látásra lett szerelem, de az lett belőle. Igazi, rózsaszín ködös, életre szóló…….. Vele tudtam az első pár hónap után, hogy ő az akinek, akivel mégiscsak vállalnám. És láss csodát, tényleg összejött.

Mondjuk ebben elég nagy szerepe van a nőgyógyászomnak, aki egyik alkalommal közölte hogy nem írja fel a tablettát, mert szünetet kell tartanom. Már akkor mondtam hogy ez elég hülye ötlet. Nem szeretnék szünetet tartani még vagy öt évig ha lehet. Azt mondta nem kérés volt! Francba!

Egyáltalán nem terveztük, nem feszültünk rajta, sőt, ezer más dolgot akartam csinálni a babázás helyett, de beköltözött ő, aki egy pillanat alatt keresztülhúzta az összes létező tervem. ( „ Az én tündérkéim” című poszt erről szól)

Ott álltam leforrázva, sokkban, totál beparázva és csak az járt a fejemben, hogy én ezt NEM! Nincs az az Isten, hogy én ezt vállaljam. Teljesen alkalmatlannak éreztem, gondoltam magam az anya szerepre. Főleg hogy pozitív példa sem volt előttem. A nagymamák mindig azt mondták hogy inkább dolgoznak a kertben a tűző napon, minthogy gyerekkel kínlódjanak! Az anyám meg…… inkább hagyjuk. („ Ez azért elég kalandos volt” című posztomban olvashatsz róla)

Hetekig rágtam magam. A párom szintén. Na meg persze egymást, mire döntöttünk: marad!

Sose bántam meg. Imádom.

Azért végig izgultam az egészet. Előtte nem is fogtam meg fél évesnél kisebb babát. Mindig féltem, hogy elejtem, vagy összenyomom, mert annyira szorítom. És mi lesz ha rossz anya leszek? Vagy nem fog szeretni? Ha elrontom az egészet? Ha olyan hülye leszek mint az enyém volt? Tönkre vágom egy életre?

Igazából a lehető legjobbkor jött, mert onnantól ő volt fontos, hogy vigyázzak rá, hogy neki a legjobb legyen mindig, minden. Ott dőlt el a sorsom, az életem, hogy anya legyek, lettem, vagyok és maradok is. És azóta vagyok függő. Gyerek-, meg családfüggő. :)

Ő most már nagy legény, okos, ügyes, édes, segítőkész, igazi jófiú, aki lassan kamaszodik. Majdnem olyan magas mint én, mégis az én csöpp kis fiam marad mindig. Jó pár héttel jött hamarabb, szóval tényleg pöttöm kis koma volt.

Utána persze jöttek a tesók is. Akkor még úgy voltam vele, hogy lesz egy kis hugi, gyors lezavarjuk a babaprojektet és megyek vissza dolgozni. Szerettem a munkám, szerettem dolgozni. De aztán másképp alakult. A kis hugi ugyanis öcsi lett. Pedig úgy indultam neki, hogy meg voltam győződve róla, hogy nekem csak lányom lehet. Nálunk mindenkinek lánya volt, szóval nekem is biztos az lesz mind. Erre tessék! Akkor meg már mégiscsak kell egy kislány nem igaz?

Minden terhességre, szülésre, az első pillanatokra is emlékszem. Az illatukra, ahogy bújtak hozzám, ahogy szépen, nyugodtan szuszogtak a vállamon. Soha nem cserélném el egy másodpercét sem.

A pocakos létet is imádtam, annak ellenére hogy nekem nem volt olyan egyszerű, könnyű. Még egy vakbélműtétet is sikerült elnyernem a legnagyobbal. De az az érzés megvolt, hogy különleges vagyok, mintha senki más nem tudna ilyen csodát produkálni rajtam kívül….. pedig de.

Voltak hosszú, fárasztó éjszakák, meg van még mindig néha, ha beteg valamelyik. (mint ahogy a kruppos posztban például) Gyakorlatilag több mint tizenkét éve nem aludtam át egyetlen éjszakát sem. Volt rengeteg kakás pelus, hiszti, meg balhé és veszekedés is, a milliárdnyi boldog pillanat mellet. Sőt a mai napig az őrületbe kergetnek néha, ha igazán formában vannak. Amit aztán egy öleléssel, vagy egy „szeretlek anyával” rögtön tudnak kárpótolni. De ők adnak értelmet ennek az egésznek. Miattuk, értük van miért felkelni reggel és menni mindig tovább, előre. Mi másért lenne?

De persze ahogy nőtt a létszám, úgy lett egyre nagyobb poén megkérdezni tőlünk, hogy: „és mikor jön a következő?" Ki tudja? Ha akar majd jön. :)

Voltak barinők, akik azt mondták, ha már ennyire megy ez nekünk, akkor helyette is vállaljuk be. Na és persze apuka azóta is megkapja a szülinapom környékén, hogy mi lesz az idei ajándékom? Mivel kétszer is így oldotta meg a meglepetés kérdést. Ha már bevált, miért ne?

A nagymamám szerint, rosszabbak vagyunk, mint a faluban a neolatinok, mert ott sincs ennyi gyerek! És itt is sikerült túlszárnyalni majdnem az összes környékbeli családot….

Általában minden kitöltendő nyomtatványon, ahová a gyerekek adatait kell beírni, maximum három hely van. Nálunk az kevés. A legtöbb ember teljesen lefehéredve számol oda-vissza hogy mennyien vagyunk. Van akinek nagyon tetszenek, meg olyan is aki beszól. De mégis mi köze van hozzá bárkinek?

Sose gondoltam hogy lesz gyerekem, azt meg végképp nem hogy ennyi. De a mi életünk kerek, egész, így ahogy és ahányan vagyunk. :)

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)


Köszönöm! 

 0
Tovább

Nemzetközi ásványkiállítás München

Megnéztük. :)

A férjem jött haza szombaton azzal, hogy három napos expo van a városban. Megnézhetnénk. Szuper! Benne vagyok.

Vasárnapra lett betervezve a kirándulás. Még jó hogy előtte rákeresett a neten, hogy mégis mit kell tudni róla, hogy készüljünk? A belépők árainál kicsit felszaladt a szemöldökünk, de ha már eldöntöttük, megyünk! Hátha a gyerekeknek is tetszik.

Nálunk már elindulni sem egyszerű, szóval mire a kocsihoz értünk már megvolt a műsor. :(

Nem is volt nagyon messze a helyszín, de mire beértünk az első csarnokba, a csapat nagyobbik fele megéhezett. Megjegyzem az asztal mellől álltunk fel, kizárt hogy éhesek legyenek! A legkisebb pedig pont elaludt a kocsiban, fel kellett ébresztenem, ezért onnantól kezdve erősen hallatta a hangját. Egészen addig, amíg hazafele vissza nem ültünk az autóba.

Ez egy óriási kiállítás volt, több mint hatvan nemzet képviselte magát 1200-nál is több kiállítóval, négy különböző hatalmas csarnokban. Annyi volt a látnivaló, hogy nem is győztük mind megnézni.

Két csarnokot tudtunk csak nagyjából bejárni, mivel a gyerekeknek mégsem jött be annyira mint gondoltuk….. Tíz perccel az érkezés után nem csak éhesek, hanem szomjasak is lettek, persze a kulacsok a kocsiban maradtak, mert senki nem volt hajlandó cipelni…...Aztán a nagylányunk kezdett egy tündérkés bedugós fülbevalóért sírni, ami még az én fülembe is hatalmas volt. A kicsi lányka meg mindenért. Vegyem fel, nem jó, tegyem le. Szomjas, bizsut akar, le akar menni, aztán vissza, egyedül akar jönni, most mégsem. Apához akar, ha odaadtam, akkor hozzám akart jönni…… és így tovább. Aztán végig azt kiabálta hogy „haza megyek”, de rossz irányba indult mindig. A többieknek nem csak elege, melege is lett, aztán fájt a lábuk, aztán gyémántot vegyünk…... Gondolom nem kell tovább ragoznom, akinek van gyereke, tudja miről beszélek.

Nekem nagyon tetszett a hisztivel együtt is. Olyan dolgokat láttam, amit előtte még soha. Például, igazi aranyrögöket. Az összes létező ásvány, drágakő, a szivárvány minden színében, csiszolatlan formában is, fosziliák, igazgyöngyök, korallok, kagylók, ékszerek, kristályok, még meteoritok is voltak, meg abból készített ékszerek. Meg persze minden ami ezekhez kell, vagy ezekkel kapcsolatos. Az üvegvitrintől az ajándék dobozokon át a vágókorongig itt minden volt. Belefáradt a szemem a rengeteg néznivalóba, szépségbe. Eladók, viszonteladók, ékszerészek, gyűjtők, családok kerülgették egymást a tömegben. Volt aki csak viszonteladókkal tárgyalt és voltak külön lezárt részek is, ahova csak engedéllyel lehetett bemenni. Azért akadtak olyanok is szép számmal, akik mindenkit kiszolgáltak.

Velünk is hazajött egy kis gyönyörűség.

Mi estig maradtunk, akkor már kezdtek pakolni. A gyerkőcök jól jártak, kaptak gumimacit, kekszet, cukrot és még apró köveket is szuvenírnek. :)

Összességében nagyon jó buli volt. A végére még a törpöknek is tetszett, azóta azt hallgatom, hogy mikor megyünk megint?! Ott meg persze csak szenvedtek. Évente csak egyszer van, szóval….

És még a rossz idő se zavart a csavargásban. :) A képek pedig önmagukért beszélnek.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Kauciót kellett fizetnünk a napköziben

Ahogy emlegettem a sulis posztokban, nagyon kellett volna az a napközi!

Eltelt már a suliból pár hónap, mire nagyjából tudtam hogy kik az osztálytársai a gyereknek. Észre is vettem hogy az egyik kislány nem jött ki a többiekkel suli után. Akkor mondja a kölök, hogy napközis lett. Hogy-hogy? Hol? Van a suli udvarán egy külön épület, abban van a napközi.

Ó de jó, hogy nekünk is szóltak. Kösziiiii

Akkor kérdeztem meg a magyarokat erről, hogyan működik itt a rendszer?

Ők ajánlották, hogy a sulival szemben lévő helyet nézzem meg. Nem csak napközijük van, hanem ovijuk, meg menzájuk is. Akkorra már az igazgatónős kört is lefutottuk, nem volt kérdés hogy valamit lépni kell hogy menjen a nyelv. Szó nem lehet arról, hogy emiatt bukjon a fiunk.

A menzát ajánlották hogy kérdezzek körbe, ott tudnak útbaigazítani. Mit ad Isten, épp ott ebédelt az osztályfőnökünk is…..

Jött is egy csaj, mondtuk hogy mi a gond, meg akkor már beszállt a tanárnőnk is. Ők beszélték meg utána ketten, hogy tényleg kell a hely a legénynek. (Eszes egy nő, ha tudta hogy két lehetőség is van, mégsem mondta!) Ez talán februárban volt, pár héttel később jött a telefon, hogy áprilisban kezdhet a gyerkőc. Szuper!

Ez egy alapítványi napközi egyébként és szinte minden itt dolgozó külföldi volt. Orosz, lengyel és osztrák is, meg egy német csajszi, akinek a nagymamája magyar. A menzán pedig sok török nő dolgozott.

Ez lett a szerencsénk. Meg hogy szimpik voltunk, a gyerek meg különösen tetszett nekik. Csendes, jó fiú, itt nagyon ritka. Rengeteget foglalkoztak vele, segítettek neki. Persze velük sem akart szóba állni, de kicselezték. Mivel észrevették hogy nagyon szeret bütykölni, mindig olyankor próbálkoztak nála, amikor el volt foglalva. Észre sem vette, hogy válaszolgat a kérdésekre. :)

Persze akadt balhé is, például amikor az egyik kiskölök közölte hogy nem hajlandó a gyerekem mellé ülni, mert külföldi. Ez a fiúcska konkrétan a fiam osztálytársa volt és még konkrétabban AFGÁN.

Ami egyáltalán nem tetszett, hogy a körülbelül negyven gyerekből volt vagy tíz muszlim, ezért senki nem kapott húst. Amikor megkérdeztük hogy miért nem ehetnek például csirkét, vagy bármi mást a sertésen kívül, nem válaszoltak. Desszert persze mindig volt. Az a legfontosabb. De például leves sincs. Ha van, akkor az a főétel, plusz édesség. Halat kéthetente kaptak esetleg, de azt is halrúd formájában. Ünnepi menü pedig a szalámis pizza. Azt megehetik a muzulmánok is? Vajon milyen szalámi volt rajta? A fiam a spenótos tésztától volt kikészülve mindig. Szegény. Ha engem kérdeztek, nagyon tré kajákat adnak itt a menzákon. :(

Mivel a kaját leszámítva tetszett a gyerkőcnek a napközi és elég jó programokat is szerveztek, maradt a nyárra is még pár hetet. Voltak a hegyekben, gőzhajózni, az Olimpia parkban, állatkertben, meg még egy csomó helyen. Nagyon jól érezte magát. Örültünk hogy nem került plusz pénzbe és még a szendvicsek is finomak voltak. Ha már főzni nem tudtak, legalább az legyen fincsi! :)

Egyébként itt mindenütt KÉT ÉVVEL ezelőtti adóbevallást kérnek ha be akarod rakni a gyereket valahova. (bölcsőde, ovi, napközi) Ebben a napköziben is. Mi is meglepődtünk ezen, meg ők is amikor meglátták a számokat a magyar adó bevallásainkon. Többször is kérdezték hogy tuti nem hiányzik pár nulla? Sajnos nem! Ezért nem kellett fizetnünk, csak a kaját. Bár az sem volt olcsó, főleg amilyen ennivalót kaptak.

A lényeg, hogy ők tanították meg németül.

Másodikban a házinál jöttek a gondok, de a tanárnő miatt. Itt csak annyi házit szabad adni, amit egy óra alatt meg tudnak csinálni a gyerekek. A másik osztálynak mindig fele annyi házi feladata volt. A fiam és az osztálytársai még délután négykor nem voltak kész vele. Emiatt többször szóltak a napköziből is, ami eljutott az igazgatónőhöz. Utána annyit kaptak, mint a többiek.

A második napközivel már nem volt ekkora mázlink sajnos. Ide a kicsit írattuk csak be. Igaz ő volt itt ovis, de gondoltuk hátha jobban ragad majd rá a nyelv. Mit mondjak, törökül hamarabb megtanult volna a gyerekektől.

Semmit nem foglalkoztak vele. Állandóan volt valami bunyó. Ha leült gyöngyöt fűzni, ragasztani, rászóltak hogy mondja nekem, hogy vegyek olyat és csinálja itthon. De mindig emlékeztettek, hogy önkéntes alapon, hozzá kell járulni a barkácscuccokhoz! A napközi díján felül. Viszont ha a miénk nem játszhat vele, akkor mégis minek fizessem?! És csak délután egyig volt, nem ebédelt ott. Elegem lett az egészből. Főleg hogy háromszor rohangáltam, mert sose egyszerre végeztek a gyerekek. Két gyerek suliban, egy oviban.

Közölte a nőci, hogy egy hónap a felmondási idő! Be kell tartani, mert nem kapjuk vissza a kauciót! Igen, ezért a színvonalért még azt is kellett fizetni! Egy napköziben! Nem gyenge.

Sőt, amikor az utolsó hét végéhez értünk, odajött a főnökasszony lila fejjel és közölte, hogy nagyon gondoljam meg, mert így nekik nem lesz fizetésük! Csak néztem rá. Gondolom egész hónapban húzta magát ezen mire oda mert jönni. De mondtam hogy nekünk ennyi volt. Talán ha foglalkoztak volna a gyerekkel, elgondolkodom rajta….. Másoktól is hallottam, hogy átíratták a gyereket másik napközibe. Nem csodálom.

Ha nem sikerül az első napközi, nem tudom mire haladtunk volna a nyelvtanulással, mi lett volna a gyerkőccel. Végtelenül rendesek voltak, nagyon sokat segítettek. Hogy ebben mennyit számított hogy ki honnan jött, az a második napközinél derült ki igazán. Ha valaki már megtapasztalta milyen egy idegen országban az elejéről kezdeni mindent, másképp áll a dolgokhoz…….


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Az első két osztály a német suliban

A „Suli Németországban” folytatása.

Nos, mit mondjak, nem volt egy könnyű menet…….

Mint ahogy írtam, bekerült a gyerkőc egy olyan közegbe, ahol gyakorlatilag azt sem tudja mi van körülötte. És nem csak azért mert ez már nem az ovi….. Szerencsére, legalábbis akkor még azt hittük, a szimpibb tanárnőt kaptuk.

Sose ítélj elsőre!

Az első sulink egy szép világos, elég modern épület volt, minden osztályteremhez külön öltözővel. Itt az a szokás, hogy a gyerekeken papucs, vagy mamusz van bent a suliban, nem a cipőben vannak egész nap. De ennek olyan egyszerű oka van, hogy nem takarítanak naponta. Legtöbb helyen külsős takarítócégek dolgoznak, akik hetente egyszer, max. kétszer jönnek. :( Én örülök, hogy nem a cipőben izzad bent a lábuk, de takarítani azért illene sűrűbben….

Az első fél év elég nehéz volt, küzdöttünk a házival, a betűkkel. A számokat ismerte, az nem volt gond, de a többi…… megtanulták a betűket, de az olvasásnál már egészen máshogy kell mondani őket, néha ugyanazt a betűt többféleképpen is ejtik, szóval szegény nem tudta hogy most mi van? Csóró gyerek. És akkor még ott a helyesírás ugye. Semmit nem úgy írnak, ahogy mondják. Egy csomó betűt kell leírni feleslegesen. És a helyesírást nagyon szigorúan veszik. Ráadásul, amíg nem gondolta hogy jól megy a nyelv, nem akart megszólalni. Jó lett volna ha többet hallja a németet, vagy segít valaki a háziban. De a suliban elfelejtették mondani hogy van napközijük, esetleg a nyelv miatt maradhatna a gyerek, mi meg nem tudtuk, ezért nem is feszültünk rajta.

Félév után hívattak engem az igazgatóhoz. Ott volt az osztályfőnök is. Nyilván apával mentünk, azt hittük valami komoly baj van. Totál le voltam fehéredve.Erre közlik, hogy: a gyereknek tuti meg kell ismételnie az elsőt, mert nem beszéli a németet! 

Őszintén mondom nem tudtam hogy sírjak vagy nevessek?

1. Fél évig észre sem vették? Ha igen, miért nem szóltak hamarabb?

2. Ott állt mellettem az IGAZGATÓNŐ amikor beírattam a legényt, még ő mondta hogy ne aggódjak, mert ez egy direkt ilyen suli, itt minden gyerkőc külföldi. Erre most pont ezzel szívatnak? Mondtuk hogy szó sem lehet róla. Ha nem halad sehova év végéig, majd visszatérünk rá. DE! még akkor sem mondta egyik sem a napközit. (erről majd egy másik posztban írok) Mivel itt a suli július végéig tart, nem is nagyon paráztunk rá. Bőven volt még időnk. Év végére szakadt át a gát a fiunknál, egyre bátrabban kezdett beszélni, még barátkozott is. Biztosak voltunk benne, hogy minden rendben lesz. A második osztályt már sokkal magabiztosabban kezdte. Mégis csak más, ha érted mit beszélnek körülötted!

Itt elsőben még nincsenek jegyek. Teszteket írnak, amit pontoznak. A ponthatárokat központilag határozzák meg. Elég szigorú, mert ha már két pont hiányzik, nem lehet egyes. Fura volt, mert itt egytől hatig osztályoznak és az egyes a legjobb! Német logika…. Másodikban félévtől kezdik a jegyeket adni a tesztekre. A bizonyítvány pedig egy darab A 4-es lap. És általánosban végig szöveges értékelés van. Harmadiktól odaírják minden tantárgy végére hogy megfelelt vagy nem és csak negyedik év végén kapnak jegyet is.

Másodikban aztán gyorsan feltűnt, hogy valami nem stimmel a kölökkel. Kérdezgettem mi a baj, de csak kitérő válaszokat adott. A Karácsonyi szünetben ültettem le, hogy akkor most szeretném hallani hogy mi van? Ki is derült. A tanárnő. Nagyon trágár módon beszélt és viselkedett vele és még néhány gyerekkel. A kölök annyira félt, hogy véresre csipkedte az ujjait. Félt reggel bemenni a terembe…. Azért az meredek nem? Egyszer bementem vele és láttam. Gyakorlatilag úgy sunnyogott be a padok alatt, nehogy észrevegye a csaj. Nem is értettem, mivel a fiunk pont egy csendes, nyugis, szófogadó legény. Szépen írt, tiszta volt a füzete, könyve, a házi feladatok mindig készen voltak, szóval passz.

Nem hagytuk annyiban. Többször is voltunk bent, próbáltunk vele kommunikálni, de nem volt benne partner. Akkor igazgatónő. Már terápiára küldte a gyerekorvos a fiunkat emiatt, szóval ez már nem az a kategória amit szó nélkül lehet hagyni.

Így sem volt egyszerű menet. A németek eleve kerülik a konfliktus helyzeteket. Vagy az van amit mondanak, vagy ha nem csinálod, inkább elszelelnek. A stressztől meg szó szerint rettegnek….

Több körben ültünk össze, rengetegszer beszéltünk. Mondtuk hogy ha nem jutunk közös nevezőre, rakják át a gyereket a másik osztályba. Azt mondták nem lehet a többi szülő miatt!? A végére még a tanárnő is szóba állt velünk. Meg volt sértődve, hogy nem hozzá mentünk először! De. Csak lepattintott! Végül sikerült amit akartunk, egészen normális lett a helyzet. Békén hagyta a fiunkat. Nem derült ki konkrétan hogy miért csinálta, mi volt a gondja, csak az, hogy sokan panaszkodtak rá, így az év végével a tanárnőt el is küldték. Állandó helyettes tanár lett belőle.

A második év végével mi is elköszöntünk, mivel másik városrészbe költöztünk. Egyedül az igazgatónőt sajnáltam, meg a napközit ami végül mégiscsak összejött. Az igazgatónő volt a második tanítónénije a gyereknek, elég sok órán volt velük. Ő legalább szerette a gyerekeket és tényleg próbált segíteni a fiunknak, meg nekünk is.

Az átiratkozás nem volt zökkenőmentes, de mire kezdődött a suli, minden sínen volt szerencsére. Ide már két gyereket kellett beíratni.

A többit majd legközelebb!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)


Köszönöm! 

 0
Tovább

Ez azért elég kalandos volt.......

Már annyira régi a történet, hogy néha el sem hiszem hogy igazi.

Épphogy betöltöttem a húszat. Már akkor tudtam, hogy ha bármit akarok az életemben, azt magamnak kell megteremtenem. A szüleim elváltak ugyanis (talán egyszer írok róla…). A lényeg, hogy a két vesztes a sztoriban a két gyerek volt. Én meg a tesóm. Az apám gyakorlatilag eltűnt az életemből, az anyám pedig az éppen aktuális pasira fogva lazán kirakott otthonról a suli vége után. Na de nem a szemembe mondta, tesómmal üzente.

A nagymamám fogadott be, meg a párja. Ha ők nem lettek volna…….

Még az akkori pasim is egy lúzer volt. Mint én. Nem sok olyan szerencsétlen van akit kivágnak otthonról. Elkezdtem keresgélni a lehetőségek után. Akkor jutott eszembe, hogy egy barinőm mesélte mindig, hogy van egy rokona, aki külföldön dolgozik és elég jól keres.

Gondoltam megpróbálom. Kinek hiányoznék itt a nagymamámon kívül? Segíteni sem fog senki. És milyen lehetőségeim lehetnek egy világvége kis tök faluban? Semmi.

Gyorsan el is kezdtem a szervezést. A lovagom persze totál be volt parázva és az apucikáját sajnálta nagyon, hogy otthon kell hagynia. Bakker………

Hihetetlen módon, de nagyon könnyen, gyorsan, olajozottan mentek a dolgok. Júniusban lettem majdnem hajléktalan és februárban már a reptéren álltunk.

Az apám vitt fel. Körülbelül százszor kértem meg rá.

Az utazás nagyon hosszú és fárasztó volt, plusz még soha nem repültem, a gyomrom nem bírta valami jól. De már nagyon éhes voltam, gondoltam az a kis saláta elég lesz, hátha nem jön vissza, erre abban meg hal volt, amit utálok. Kár volt megennem……

A lényeg, hogy odaértünk épségben.

Azt mondta itthon a srác, aki állítólag a melót intézte, hogy a reptéren fog várni egy magas,vékony, barna hajú, nagyfülű pasas. Háááát, mit mondjak, kb. minden férfi így nézet ki. Több órán keresztül lestük az emberünket. Idegemben már a szemöldököm is befontam, hogy hogy lehettem ekkora állat, hogy hittem egy vadidegen pasinak? Mégis mit fogunk itt csinálni tök egyedül ha nem jön értünk? Nem vagyok százas. Mire végre megérkezett ő. És még a személyleírás is passzolt.

A reptértől nem tudom pontosan hány kilométeren keresztül kellett DJ Bobo-t hallgatni, de túl sokáig! Ráadásul full hangerőn.

Akkor derült ki, hogy a melóból semmi nincsen leszervezve, még az sem hogy hol alszunk aznap éjjel? Az első magyar csajhoz vitt, aki eszébe jutott.

Persze szépen lekapcsoltak pénzzel a házigazdáink, azért, hogy ajtón belül alhattunk a földön. Ezen kívül, használhattuk a fürdőt, de kaja már semmi. Oldjuk meg. Szuper! Nem baj, amúgy sem bírtam enni egy darabig. Éjjel ráadásul akkora bogarak sétáltak felettünk a plafonon, mint egy papucs. Be se mertem csukni a szemem. Nagyon féltem. Mi lesz ha rám esik egy?

Az összes kint lévő fiatal magyart megismertük három hét alatt ugyanilyen felállásban, mire kaptunk egy szobát egy szlovák csapatnál. A páromon kívül, öt pasival laktam együtt. „Élmény volt a köbön!” Mindig lesték mikor öltözöm és állandóan rám nyitották az ajtót, amiben természetesen rossz volt a zár. Tiszta ovi! De végre lett meló. Az első pár hónapban nem is volt szabadnapom. Annyira kikészült a vállam, hogy nem tudtam aludni. De örültem, volt munka. A fiúm nem tudott egy mukkot sem a nyelvből, plusz még itthon a srác a nyakunkba varrt egy másik ilyen észlényt, szóval nekem kellett az ő melójukat is intézni. Mindig hozzám osztották őket a biztonság kedvéért. Nyelv nélkül tele voltak szabadnappal, olyankor lazultak a medence szélén.

A majdnem egy év alatt amit kint töltöttem, szinte minden igényem az önbecsülésemmel együtt húztam le a wc-n. Rengeteg munkát vállaltam. Néha két műszakban is dolgoztam. Délelőtt és éjszaka. Fizikailag és lelkileg is megviselt nagyon. De a meló mellett, mindig másokkal együtt élni sem éppen szupi-szuper.

Egyszer két zakkant libával laktunk együtt. Állandóan bulit tartottak és mindig kinyírták a légkondit, (füstölt) pedig akkora volt mint egy szekrény. Totál nem érdekelte őket hogy mi is ott lakunk, sose kérdeztek, vagy szóltak semmiről. Szerencsére nem tartott sokáig, leléptek. Utána meg mi léptünk le.

Épphogy beértünk reggel dolgozni, amikor a híradóban a két tornyot mutatták, ahogy füstöl. Nagyon megijedtem…… Pedig nagyon messze laktunk tőlük.

Utána kezdtünk el gondolkodni a hazautazásról.

Aztán menet közben még volt szó róla hogy másik városban maradunk barátokkal, de a pasim nem bírta az apukája nélkül. Én még szívesen maradtam volna. Nem jutsz el minden héten a világ másik felére. Gyönyörű ország egyébként és nagyon tiszta. Ráadásul a legszebb részén élhettünk. :)

Annyi mindent megnéztem volna még! Mindenki nagyon rendes, segítőkész volt, soha nem bántak velünk külföldiként.

Az idő már nem volt ilyen kegyes hozzánk. Pont a hurricane season-t fogtuk ki. Csak egy kisebb hurrikán jött nagyon közel, ami így is elég rémisztő volt, de szerencsére csak egy napig tartott. Ennek köszönhetően viszont, mondták hogy ne lepődjünk meg ha a medencében, autó alatt, vagy az ajtónk előtt találunk reggel egy aligátort! Ömlött az eső minden nap. Naná hogy mindig akkor, mire végeztünk a melóval. :( Néha annyira esett, hogy nem láttuk a közlekedési lámpát.

Összegezve: Meglett amiért kimentem. De a mostani eszemmel el sem indulnék. Ez tuti! Főleg nem ilyen szervezéssel. Állati mázli, hogy ép bőrrel megúsztam. A mai napig össze teszem a két kezem, hogy nem evett meg aligátor, sem cápa, nem csípett meg mérges pók, vagy mart meg kígyó. Nem lőttek le, vagy raboltak ki, vagy el. Lehetett hallani durva sztorikat azért….. És még ki is fizettek. Legalábbis a legnagyobb részét. Hatalmas élmény volt, örülök hogy átélhettem. :)

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 0
Tovább

Most akkor mi van a gyerekem szemével?

Magas, nem magas az a szemnyomás, vagy elcseréltük más nyavalyára?

A „Magas a nyomás a gyerekem szemében” poszt folytatása.

Ott hagytam abba, hogy a szeptemberi időpontra vártunk.

Na de én nem bírtam ki addig! Hogy bírtam volna? Gyorsan körbetelefonáltam, merre mehetünk tovább? Állati szerencsénk volt, mert kaptunk egy helyet a szemklinikára otthon.

Még az sem érdekelt, hogy az egyetlen napra adták a három hétből, ami pont nem volt jó másik időpont miatt. Még az óra is ugyanaz volt. Nem gáz, megoldjuk! Mindenki akkor ment szabadságra, alig volt orvos a városban. Nehéz volt bármilyen időpontot szerezni.

Csak nézzék meg a legény szemét rendesen.

Most apa volt a hős, aki bevitte a fiunkat a szemészetre, mert nekem a fogdokival volt „randim” az összes többi gyerekkel. A párom úgy volt vele, őt szekálták már eleget a fogdoki miatt, egyet se lásson közelebbről egy darabig.

( „ A fogorvos törte el a férjem állkapcsát” posztokból kiderül miért.)

A fogorvost sem tudtam átrakni, így is már két hónapja le volt fixálva az időpont, mert a fogdoki is két szabi között dolgozott csak pár napot.

Csodálkozott is a férjem mikor beértek a klinikára, mert alig volt ember a folyosón. Nem is kellett sokat várni, gyorsan szólították is őket. Nagyon rendesek, kedvesek voltak, tényleg alaposan megnézték minden irányból a gyereket. Mondták is rögtön a jó hírt, nem magas a szemnyomás, jó lett az eredmény. Kérdezte apa, hogy akkor mi lehetett a baj? Nem tudják, bármi, ilyen előfordulhat.

(gyerekeknél, terhes nőknél minden lehetséges)

Ó de jó, nem is kő, hanem szikla esett la a szívünkről. Viszont, mire beleéltük volna magunkat, jött a feketeleves : Fél év múlva kell egy kontroll, meg valószínű hogy innentől kezdve rendszeresen járni kell.

De miért kell jönni, ha jó az eredmény? Mert a vakfoltja viszont nagyobb mint kéne és az sem valami jó! Tudnának erre is valami spéci vizsgálatot, de mivel ő még nagyon kicsi, nem tudják mivel összehasonlítani. Csak felnőtt eredmények vannak. A lényeg röviden, hogy figyelni kell.

Én meg azt hittem, hogy minden rendben és fellélegezhetünk végre…..

A doktornő próbálta vigasztalni apát, hogy nem kell megijedni, ez nem vészes, csak jó ha néha ránéznek. Szuper.

Őszintén szólva, amilyen az idei év volt idáig, már mindegy ki mit mond, totál kivagyok.

Az a jó, hogy a fiam soha nem panaszkodik, nem mondja hogy fájna, vagy nem lát jól, semmilyen tünete nincsen. Ezért sem gondoltam hogy bármi lenne a szemével. Bízom benne, hogy minden rendben lesz vele.

A nyári szünet jó gyorsan eltelt, készültünk haza. A nagyobbak már nagyon várták, a kicsik meg egyáltalán nem.

Beszéltük apukával, hogy mi legyen, menjünk az itteni orvoshoz vissza, vagy ne menjünk? Aztán arra jutottunk, ha már van időpont megyünk és megmutatjuk az otthoni eredményeket is.

Kicsit be is húztuk a nyakunkat, vajon mit fog szólni a szemész, hogy másnál is voltunk?

Őszintén meglepődtünk, mert nem azt a választ kaptuk, amit vártunk. Azt mondta nagyon helyes hogy megnézettük, ő is ezt csinálta volna a saját gyerekével! De azért szeretné körbenézni a nagyfiút, biztos ami biztos alapon. A szemnyomás szerencsére megint jó lett, de ő is húzta a száját, azt mondta valami van, mindenképpen vissza kell menni januárban. Olyan hamar?

Akkor most mégis mennyire kell megijedni?

Az igazság az, hogy ha velem van valami, azt általában félvállról veszem. Mindig úgy vagyok vele, hogy nekem nincs időm ilyen hülyeségekre hogy beteg legyek. Itt vannak a gyerekek, szükségük van rám, toppon kell lennem. Állítólag hozzáállás kérdése is a gyógyulás. Nálam a legkomolyabb megfázás is, amikor tényleg lázas vagyok és talpra sem tudok állni, maximum egy hétig tart cakk–pakk. Abból körülbelül másfél nap amíg fetrengek, de az is csak azért, mert tényleg nem tudok fent lenni. Nem rohanok rögtön minden köhintéssel az orvoshoz.

A kötelező felülvizsgálatokra elmegyek, de azon kívül csak akkor, ha már végképp muszáj.

Viszont a gyerekekkel teljesen más a helyzet.

Nem látok bele, nem érzem hogy mije fáj, nem fáj, vagy tényleg jól lát–e vagy sem.

Az is biztos, hogy orvoshoz járni nem éppen a legjobb időtöltés. Persze ezt is embere válogatja, van aki kifejezetten szeret menni. Én nem. Gyerekkel sem.

De ha a doki azt mondja hogy valami van, akkor menni kell!

Derüljön ki időben, ha kell kezeljék minél hamarabb. Az egészségünk a legnagyobb kincsünk, ki vigyázzon rá ha nem mi?

A január még messze van, a másik időpont meg még messzebb. Most nem vagyok annyira kétségbeesve mint a nyáron, de nem is vagyok teljesen nyugodt. Reménykedem hogy minden rendben lesz és elfelejthetjük ezt az egészet.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Hétvégi programunk : KRUPP (kirándulás helyett)

haragsprint

Mit mondjak, egészen mást képzeltem el.

Erre mondják hogy : „Ember tervez, Isten végez!” És ez mennyire igaz és milyen bosszantó!

Körülbelül keddtől nem aludtunk valami jól. A pici csak forgolódott éjjel, nézelődött, bújt hozzám.

Napközben még elvolt, de látszott hogy valami nem oké, nem volt valami jó kedve. Szerdán és csütörtökön már langyi volt a homloka, de nem volt vészes.

Gondoltam kis megfázás, torokfájás, azzal el se megyünk az orvosig, úgysem ad rá semmit. Nem is kell. Itt antibiotikumot csak nagyon gázos esetben adnak.

Pénteken volt nyűgösebb, csak velem akart lenni, bújni egész nap. (jó sok ölelést meg puszit kaptam, amit imádok) Ezen kívül semmi új.

Viszont, este fele már komolyabb lett a helyzet. Felszökött a láz 39 fölé és elment a hangja.

Megbeszéltük apával, hogy szombaton ügyelet, ha nem lesz jobb a helyzet.

Jó későn aludt el a kezemben, nem akart lefeküdni. Mesét kért. Milliomodjára is megnéztük ugyanazt.

Amikor áthoztam a hálószobába és lefektettem, felébredt szegény. Na gondoltam, mostanában nem lesz tusolás…… De hamar elaludt, én meg kiszöktem. Nem jutottam a fürdés végére hiába siettem, már jött is. Akkor már hallani lehetett, hogy nagyon nehezen kap levegőt! Szinte fullad. Én meg azt hittem hogy a sírás miatt van.

Visszahoztam megint, összebújtunk megint. Gyorsan vissza aludt, mert nagyon fáradt volt már.

De egyre nehezebben aludt el és mindig arra ébredt, hogy nincs levegője. Mellé még nagyon fura hangon kezdett köhögni, olyan ugatósan.

Négy órakor mondtam, hogy öltözzünk és indulás.

Itt az ügyeletre a legközelebbi gyermekkórházba kell menni.

A portán van mindig valaki, akinél be kell jelentkezni. Elmondod mi a baj, felviszi gépre, lázat mér, stb. Most nekünk még vér oxigén – szintet is nézett, mert mondtuk hogy nehezen kap levegőt a kicsi. Látta a pöttyeinket is, amivel ugye már jó pár hónapja szenvedünk. ( A lepkehimlős posztokból kiderül, a folytatása pedig a palacsintás sztori) Kérdezte hogy mi az? Nem tudjuk.

Pedig megint azt hittem hogy elmúlt, mert már egy hete nem volt rajta egy sem! Akkor éjjel viszont annyira kijöttek, hogy nem is látszott a lányka. Már nem is pöttyös volt, hanem néhol nagy foltokban vörös. ( és ez mennyire bosszant, hogy ennyi idő alatt nem jutottunk sehova vele...)

Bekísért a csajszi a vizsgálóba, ahol a doktornénire vártunk. Jött is gyorsan, de a pici nem akarta hogy megvizsgálja. Sokáig nem is kellett, rögtön mondta hogy krupp! (Vírus okozta felső légúti megbetegedés, ami nehézlégzést okoz. Nagyon súlyos esetben akár fulladást is. Öt év alatti gyerekeknél gyakori. És nagyon ijesztő!)

Akkor esett le, hogy már egyszer szenvedtünk ezzel, a legkisebb fiúval.

A doktornő is megnézte a nagylány foltjait. Kérdeztük hogy szerinte mi lehet, mit csináljunk, merre menjünk vele. Még le is fényképezte, azt mondta nem látott még ilyet, de nem lepkehimlő, az biztos! Elmondtuk az egész történetet, hogy még Magyarországon is nézettük már, hogy diétát tartunk, ami nem használt eddig semmit. (azon kívül hogy a lányunk hízott, én meg fogytam, pedig nem is akartam!) Már felhívtuk az itteni biztosítót is, van - e valami ötletük, merre menjünk, ha a gyermekorvos nem foglalkozik vele és nem ad beutalót? Azt mondta a biztosítós pasi, hogy nem tud hozzászólni sem, majd kerít egy dokit aki visszahív. Telefonált is egy állítólagos orvos, aki megsértődött, hogy nekünk semmi nem jó, igazából nem is tud segíteni, az pedig gyerekeknél szerinte normális, hogy tele van kiütéssel, akár egy évig is! Nem érti miért feszkózunk ezen?

Itt az ügyeletes orvos azt mondta hogy valami allergia lehet, szerinte a bőrklinikát próbáljuk meg.

A pöttöm kapott egy kúpot, és jöhettünk haza. Azt mondták ha baj van, gyerekorvos.

Ez azért vicces, mert szombat hajnal volt. Gyerekdoki leghamarabb hétfőn van. Ha nincs időpont, be se jutunk. Mert ugye a betegség olyan, hogy előre lehet látni már hetekkel, mikor lesz lázas, vagy akármilyen bajos egy gyerek! Talán ha médium lennék, menne a dolog. Szeretnék az lenni.

Apa kialkudott pár kúpot, ha esetleg még baj lenne a hétvégén. Lett!

Gyorsan végeztünk egyébként, egy órán belül itthon is voltunk. A legkisebb legény utána ébredt fel, hogy fáj a hasa, lába, feje, mindene. Na szupi! Én meg azt hittem, hogy tudunk végre pihenni egy kicsit. Kapott fájdalomcsillapítót, azt mondta visszamegy aludni. Megbeszéltük, ha bármi van, szól.

Mire leért a fejem a párnára, már szaladt a kölök a konyhába. És mire én odaértem, hányt. De miért a konyhába? Akkor már jócskán lázas volt ő is. Persze a hányás miatt, visszajött a gyógyszer. Még szuperebb!

És még a szobából is kifagytunk, mert a pici miatt ki kellett nyitni az ablakot, mivel a hideg levegő jó a kruppra, akkor könnyebben kap levegőt. Ő tudott is aludni utána. Én viszont nem, mert lestem a gyerkőcöket. A fiam is valami vírust nyelhetett be, egész nap feküdt, negyven feletti lázzal. Akkor volt elevenebb, ha hatott a lázcsillapító. És ha már a fiam fekszik, akkor van baj…...

Szombat este még kellett kúp a kisasszonynak, de napközben egész jól elvolt. Csak énekelni nem tudott ilyen rekedt hanggal. :( pedig azt nagyon szeret.

És hogy miért haragszom? Nem elég hogy mindkét gyerek ilyen beteg, meg még mindig ezek a nyüves pöttyök, de még a bulinak is annyi. Ülhettünk itthon mint mindig. Pedig annyira várta mindenki! :( Mert itt nagyon ritkán szép az idő, főleg hétvégén. Azóta hogy hazajöttünk a nyári szünetről, EGY hétvége volt csak normális ezen kívül. ( akkor sem tudtunk lelépni) Mert persze mindig vasárnapra romlik el, amikor ki tudnánk mozdulni! Szemét Murphy! Annyira utállak!

Jó lett volna csavarogni, szellőzni kicsit mindenkinek, de két beteg gyerekkel nyilván el sem indulunk. Én kis naív, azt hittem végre szabira mehetek…….

A lényeg hogy a gyerkőcök már jobban vannak!


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Méghogy kalandvágy!

Valamelyik politikus mondta egyszer hogy: „A magyarok kalandvágyból mennek külföldre.”

Összepakolni egy életet, otthagyni a hazád, a szeretteid, az anyanyelved, nem gondolnám hogy szimpla kalandvágy. De mások nevében én nem beszélhetek. Arról a többi külföldön élő magyart kérdezzétek. Nálunk leginkább végső kétségbeesés volt az oka.

Sok embertől hallottam már azt is, hogy könnyű lelépni, azt a legkönnyebb! Persze. Megnézném hogy ezekből hányan jutottak el az ország határáig egyáltalán…...

Én éltem már külföldön. De az már nagyon régen volt. Szép volt, jó volt, állati mázli hogy jól sikerült, de akkor is hazavágytam. Pedig fiatal voltam, akkor még lehetett volna akár kaland is az egész, de engem már akkor is más vitt előre. A szüleim válása, meg még ami utána jött. Ez is megér egy posztot, majd leírom.

A mostani költözés viszont egészen más volt.

A férjem januárban mondta meg, hogy a következő hónaptól nincs munkája. Én épp az utolsó hónapokat tapostam a legkisebbel, szóval a létező legrosszabbkor jött a szitu.

A vicc az, hogy abban a pár hónapban az elkövetkező negyven évünk tört apró darabokra.

Nálunk még az a biztos mentőháló sincs, amit mások családnak hívnak. A szüleim már említettem, a férjem szülei pedig ugyanez csak pepitában. Sokra nem megyünk velük. Sőt, volt aki még ártott is direkt, segítség helyett.

Hónapok teltek el a munkahely keresgéléssel hiába. A férjem mindig vezető beosztásban dolgozott, folyékonyan beszélt angolul, még ismerősök is akadtak komolyabb helyeken, de semmi.

Akkor mondta egy este, hogy inkább külföld, mint itthon közmunka. Egyáltalán nem örültem neki. A szívem mélyén tudtam hogy igaza van, mégis tiltakoztam ellene. Rengeteg dolgot hoztam fel hogy miért ne, de hajthatatlan volt.

Reménykedtem, már imádkoztam is, hogy valami jó történjen hogy maradhassunk.

Évekkel előtte többször is beszéltünk róla, volt már hogy neki is készültünk hogy utazunk, de mindig jött valami. A gyerekek előtt persze még könnyebben mozdul az ember. Akkor még belefér a kaland, na de így………. Ennyi gyerekkel a mindennapok sem egyszerűek! :)

Főleg amikor megmondta hogy hova…… - na neeeeem! A világ minden táján vannak rokonok, tudtak volna segíteni ha kérjük, erre pont ide! A németet még ő sem beszélte, hozzám is az angol áll közelebb, erre pont Németország…….. Akkor már komolyabban mondtam hogy gondolja át.

Közben megszületett a pici. De a boldog babázás helyett, körömrágással és készülődéssel teltek a napok. Épphogy betöltötte az első hónapját a pöttöm, amikor apuka elindult egyedül. Senkinek nem kívánom azt a napot. Meg utána azt a pár hónapot sem. Maga volt a pokol.

A gyerekek is sírdogáltak, szinte minden este, hogy mikor jön haza apa? Nem tudtam megmondani.

Nem volt senki aki itt is segített volna bármiben. Teljesen egyedül intézett mindent.

És tudjátok mi a vicc? Hogy otthon több mint három hónapig semmi, itt pedig egy héten belül volt munkája! Igaz hogy először kiközvetített melós volt kevés pénzért, de mivel jól dolgozott és értelmes, visszahívta a cég állandóra. Két hónapot volt egy másik helyen, ezt leszámítva ugyanott van már több mint öt éve. Itt is gyorsan lett belőle kis - főnök, aztán meg nagyobb is. (Bár ez a német kollégáknak erősen csípi a szemét!)

Én meg közben otthon próbáltam helytállni a törpökkel. A legnagyobb elballagott az oviból, úgyhogy ki is költöztünk a nagymamámhoz vidékre. Nem bírtam egyedül a lakást is fizetni, ráadásul nem tudtuk hogy apa mikor tud értünk hazajönni. Egy albérletből nem tudsz olyan gyorsan kipakolni, aztán még az elszámolás, stb., nem akartam bonyolítani. Így az összes cuccunk szépen bedobozolva várta a kiutazást.

Bár azért a vidéki élet sem volt móka és kacagás…….

Ez egy kis falu, mindenki tud mindent, olyat is ami nincs, szóval kaptam bőven jóindulatú megjegyzéseket. Többek közt olyanokat, hogy: már régen talált magának valami gazdag német nőt! Sosem jön vissza értetek ha van egy csöpp kis esze! Majd olyan bolond lesz hogy hazajön a sok kölökért, akikkel csak a baj van!? Minek mennél utána, mások is élnek külön, stb. Néha a sírógörcs kerülgetett tőlük. Főleg mikor azt kezdték találgatni hogy kinek kéne félteni a férjét tőlem, mert ha itt maradok, biztos kell majd pasi. Jesszus! Nem is értem hogy tudnak ennyire rosszindulatúak lenni emberek. Nekik ez valami perverz örömet okoz? Mire jó ez?

Aztán végre jött a hír, hogy van albérlet. Igaz hogy nem palota, sokat kell vele dolgozni, de indulásnak jó. Mondtam hogy tökmindegy, csak vigyen innen gyorsan.

Még egy fuvart is kellett szerveznem, aki kiköltöztet, de lehetőleg úgy, hogy ne maradjon otthon semmi. Állati szerencsénk volt, sikerült.

Akkorra már stresszeltem a legnagyobb miatt is, hogy lemarad a suliról, szorított az idő nagyon. Még jó hogy itt később kezdik az iskolát.

Egész napos pakolás után, este indultunk el. Előtte nem is vezettem csak maximum két – háromszáz kilométert egyben, szóval fel volt adva a lecke rendesen, mert akkor még két autóval közlekedtünk. A cuccaink kicsit kalandosan délután értek ide, de szerencsére mind épségben.

Összességében elég jól alakult az egész.

Csak apa volt nagyon szomorú, mert fontos dolgokról maradt le közben. ( ovis ballagás, szülinap, az első fog kiesése, az első biciklizés két kerékkel, no meg a legkisebb első pár hónapja)

Nem mondom hogy itt jobb, azt sem hogy rossz. Leginkább más.

DE! ez nem a mi hazánk, nem is lesz az soha. Itt élünk, tesszük a dolgunkat, de semmi közünk semmihez. Én mindig arról ábrándoztam, hogy majd egyszer hazaköltözünk, de ahogy telik az idő……. A gyerekek hallani sem akarnak róla. Picik voltak még mikor kijöttünk, ebbe nőttek bele, ezt szokták meg. Most nyaralni járunk haza.

Nekem még mindig hiányzik. Nagyon hiányzik.

A többit majd máskor............


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

A havim

Egyetlen szóval tudom jellemezni. Utálom!

Kíváncsi vagyok van - e olyan nő a Földön, aki nem?

Több helyen is hallottam, hogy létezik olyan hogy premenstruális szindróma. Ami nekem van sajnos. Meg még sok más nőnek is. Hogy mit lehet vele kezdeni? Elviselni.

Én már a legelsőt is rühelltem. Totál ki voltam akadva, hogy mért kellett ez!? Undorító. De hogy onnantól kezdve hosszú éveken át minden hónapban? Na neee! És akkor még nem is sejtettem, hogy ez annál is lehet sz.r.bb.

Főleg mikor azokon a napokon kellett emberek közé menni…. Mindig úgy éreztem hogy mindenki tudja, látja rajtam, mintha a homlokomra lenne tetoválva. Pfujj. Persze tudták is…. FALUHELYEN? Naná! Pont ezt ne beszélték volna ki? Amikor ennél vadabb dolgokat is mindig tudott mindenki mindenkiről?

Mostanában viszont….. és nem tudom hogy ez a korom miatt van, vagy a szülések száma befolyásolja, esetleg mindkettő, de már az elviselhetetlen kategóriába értünk.

Minden hónapnak körülbelül a fele szenvedés.

A kedvencem a brutális hormonzavar, ami full stresszel jár és nem tudsz vele mit csinálni. Olyankor egyszerűen teljesen kész vagyok. Egyik percben még semmi bajom, a következőben meg szétszed az ideg. Apuka szegény, rutinból nagy ívben elkerül pár napig. Magnézium marék számra megy, bár sokat nem használ. Szívem szerint el is bujdokolnék addig valahova, ahol sem ember, sem állat nincs. 

Hagyjon békén mindenki!

És a többi ami még ezzel jár ugye! Hogy le se lehessen tagadni, a fejem úgy néz ki, mint aki épp a tinikor közepét tapossa. Mellé a hányinger, hasmenés, fejfájás, de nem csak ilyen éppen hogy csak alapon, hanem olyan izmosan, amitől alig látok. Derék – láb és csípőfájdalom. Mozogni is csak fogcsikorgatva bírok. Imádom...

Még jó hogy a cickók nem fájnak. Attól aztán végképp megsértődnék. Ebben kivételesen szerencsém van.

Ja, de ezeket nem csak azokon a napokon tudom produkálni, hanem most már hó közepén is!

Régen azt se tudtam miről beszélnek……….. megérezni a peteérést, na persze. Mekkora kamu.

Most meg……. Ugyanezek a szörnyű tünetek, minden hónapban kétszer is, csak akkor extraként szurkál a hasam mellé.

Na és amikor így kell helytállnod a melóban, otthon, meg mindenütt, mindenkivel....

Ne legyél idegbeteg, maradj türelmes, kedves, vágj jópofát mindig, mindenhez, akkor is ha kivagy mint a f...! A pasiktól még meg is kapod ha nem bírod cérnával, hogy tuti megvan neki!

Uraim, próbálták már? Mert ugye ha egy nőnek rossz kedve van, vagy nyűgös, akkor csak egy baja lehet. Tudom hogy olyankor hárpiák vagyunk, (én biztos) de kérünk egy kis megértést. Elhiheti mindenki, nem direkt csináljuk!

Plusz még sokba is kerül! Muszáj megvenned hozzá a felszerelést, nem tudsz mit tenni. ( Állítólag vannak országok, ahol csökkentették ezeknek az árait!)

Vagy utánozzuk azt a zizzent jógacsajt aki hófehér ruciban figurázott és elfelejtett tampont használni közben? Így hirdette szegénykém hogy ez „totál természetes dolog, nem kell szégyellni!” - köszi. Minden képen, egyre nagyobb vértócsa volt a naciján. És a higiénia, meg a fertőzésveszély nem játszik? Jó hogy nem járkál minden nő nyakig véresen az utcán, mert ez „tök természetes dolog”. Jesszus! Én tuti nem fogom utánozni!

De akkor már ne hagyjuk ki azokat az elmeháborodottakat sem akik szerint jó ötlet azzal a vérrel képeket „festeni”. Ehhez inkább nem fűznék hozzá semmit…..

A nőgyógyászt ha kérdezem hogy mit lehetne ezzel csinálni, csak néz rám, szétteszi a kezeit és közli hogy ez ilyen. Megoldás nincs, marad a szenvedés. Nem hiszem el.

Bár most ajánlott egy tabit, valami gyógynövényes cucc, (premens tabletta, barátcserjéből készül) naná hogy arany áron és természetesen hogy hasson is, minimum három hónapig kell szedni.

Lassan fél éve szedem. Azért mert állati béna vagyok a tablettázásban, mindig elfelejtem, így a négy havi tabletta még nem fogyott el.

Csak a vicc kedvéért, allergiás vagyok rá. Ha beveszem, köhögök tőle. De akkor már inkább az, mint a fent említett dolgok. Itt egyébként nem is volt az a fajta tabi amit otthon kaptam. Három havi adag van egy dobozban és annyiba került, mint otthon az egy havi. :) Érdekes nem?

És hogy használ – e? Egy kicsivel jobb lett.

Hogy ez most csak a bogyó, vagy mellette használt az is, hogy változtattam a hozzáállásomon, nem tudom. Ha közeledik az idő, mindig arra gondolok hogy: könnyű, gyors, háromnapos. Csak pár nap és túl vagyok rajta. Ez lett a mantrám. Most volt egy – két tűrhető hónapom.

Nő vagyok, ehhez hozzátartozik minden hónapban az a jó néhány nap. Máson nem tudok változtatni, csak a gondolkodásomon. Nem arra koncentrálok hogy mennyire rosszul vagyok, hanem hogy minél hamarabb átvészeljem.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Az idei müncheni Oktoberfest képekben

Egész pontosan 1810. október 12 – én tartották az első ünnepséget, amikor Lajos trónörökös herceg ( későbbi I. Lajos király ) feleségül vette Terézia Sarolta szász hercegnőt. Róla nevezték el később a menyegző helyszínét Theresienwiese – nek, vagyis Terézia mezőnek. A mai napig így hívják és ott is tartják a fesztivált.

Azóta a világ egyik legnagyobb népünnepélyévé nőtte ki magát. Több millió ember látogatja a Föld szinte minden részéről. A bajorok egyébként Wiesn – nek, vagy Wiesnfestnek is nevezik.

Az idei volt a 184 – ik megrendezett buli, ami a nevével ellentéteben szeptember 16 – án kezdődött és október 3 – ig tartott.( Az itteniek ki is röhögik azokat, akik októberben keresik az Oktoberfest – et és lecsúsznak róla.) A rossz idő miatt hozzák előre, bár be kell vallanom, hogy itt elég sokszor fordul elő hogy rossz idő van. Ha hideg nincs is, akkor esik és mindegy hogy melyik évszakban járunk. Az idei nyár is átlag húsz fok volt sok esővel. :(

Kimenni egyébként a partira meggondolandó, mivel rengetegen vannak és állati drága. Ha enni és inni is akarsz, meg egy kis édes csemegét kóstolni, na meg persze kipróbálnál pár látványosságot, na ahhoz már nagyon vastag pénztárca kell.

A sört direkt erre az alkalomra magasabb alkoholtartalommal főzik és a korsók 1 literesek, szóval fel kell kötni a gatyaszárat hozzá. Nekem egy korsó elég lenne vagy két napig. A pincér csajokat meg jobb nem felbosszantani, mert a sok literes korsótól olyan karjuk van, hogy ajjajjj…... Minden sörmárkának saját sörsátra van, ahol asztalt is lehet bérelni.

Nagyon divatos hogy népviseletben mennek ki a fesztiválra. Bár itt nem csak erre az alkalomra veszik fel, az év bármely szakában lehet látni ebbe öltözött embereket, még akár a vasárnapi misére is szívesen hordják. A fonott haj illene hozzá, de azt már nem mindenki erőlteti. Még hétvégi partin is láttunk kantáros – bőrnacis pasikat kockás inggel.

Egy Oktoberfest sem múlhat el a sör mellett, a mindenféle színű és méretű kolbászok, mézeskalács - szívek és óriásperecek nélkül. ( a szívekről találsz fotókat a facebook oldalamon is :)

Idén is apuka volt a bátor jelentkező aki kiment a törpökkel. (babakocsit régen nem is lehetett bevinni, és a táskának sem örülnek) Vasárnap délelőtt, eső után voltak, ezért vannak kevesen…..

Tavaly én a gyerekekkel a buli mellett mentem el az utcán. Pont ott kellett leszállnunk a metróról. Voltak bőven már odafele akik előre alapoztak otthon (részegek) és lökdösődtek a mozgólépcsőn is, ezért nem annyira rajongok érte. Plusz az utcán a gyerekem kapta el a biztonsági őr, mert az ő hátán volt a PELENKÁS hátizsák. Nem kérdezett semmit, csak utánalépett egy nyolc éves gyereknek és hanyatt rántotta. Szép. Még hogy nincsenek betojva……...


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Szúnyog vagy víziló?

Neked melyik tetszik?

Ha engem kérdezel, egyik sem. Én a szúnyognál vastagabb szeretnék lenni, a vízilónál meg jóval vékonyabb.

Manapság nem tudsz úgy híreket olvasni, hogy legalább egy ne arról szóljon, hogy nem gáz ha husi vagy, mert úgy is lehetsz szexi, csinos, szép, még modell is ha mindenáron szükségét érzed annak hogy közszemlére tedd magad. Példa rá, a plusz size modellek egyre népesebb tábora.

Nekem ezzel egy gondom van csak. Ha belesüppedsz a nagy önelfogadásba, akkor nem is akarsz változtatni! Pedig ha akarnád, megtehetnéd.

Ezért baj, hogy ezek a modellek ezt kommunikálják az emberek felé. Abszolút nincsenek tisztában azzal, hogy mennyien isszák a szavaikat és pont miattuk meg sem próbálnak lefogyni.

Akkor megnyugszol, hogy mi a fenének törnéd magad, amikor mások is vannak és egyre többen vannak, méretes idomokkal „megáldva” mégis büszkén mutogatják magukat. Még modellkedhetnek is. Akkor simán belefér még egy hamburger, meg nem gáz ha lecsúszik rá az a pár szelet süti, amit leöblítesz egy kis cukros lötyivel.

Az emberek, a világ pont attól halad előre, hogy soha nem vagyunk megelégedve azzal ami van, mindig jobbat, mindig mást, mindig változást akarunk!

Pedig egyre többet hallani azt is, hogy az elhízásnak milyen komoly egészségügyi kockázatai vannak. Cukorbetegség, szív – és érrendszeri betegségek, ízületi problémák.

És sajnos már a gyerekeket is érinti. Nyilván amelyik szülőnek sikerül magát dupla akkora méretűre ennie, az a gyermekével is azt fogja tenni. Fel hízlalja a gyerekét is. Mintha nem jutna el hozzájuk az info, hogy ebből baj is lehet. Vagy csak lazán tojnak rá, mert azt hiszik hogy velük biztos nem.

Ha látta valaki a „ Túl a sövényen” című mesét, abban gyönyörűen summázza főhősünk, hogy mi emberek hogyan is viszonyulunk a kajához. Aki nem látta, nézze meg. Érdemes. :)

Reggel kajával kezdjük a napot, délelőtt nasizunk kicsit, délben ebéd, délután megint nasi, este vacsi. Ha buliba megyünk kaja, ha randira, kaja, ha kirándulunk, kaja. Ha tv -t, filmet nézünk, eszünk, nehogy már unatkozzunk közben. Az ünnepnapok is az óriási kajálásokról szólnak. Ha örülünk, ha szomorúak vagyunk, ha sikerül valami, ha nem, ha szerelmesek vagyunk, ha szakítottunk, mindig ugyanaz a vége! Eszünk! Bármerre megyünk kaját tutira találunk. Még az utcán közlekedve is kaja - bódékba botlunk. Nehogy nagyon lesoványodjunk a sok gyaloglás közben.

Ki látott már a természetben elhízott állatot? Én nem. Ha van is, csak ritkán fordul elő.

Viszont a kiskedvencek között már sokkal több akad. Annyira szeretjük őket, hogy halálra tömjük szerencsétleneket.

Bár ezt a szomszéd néni is csinálja az unokájával………..

És nem, nem azokról beszélek, akikre valamilyen betegség miatt szaladnak fel a pluszkilók. Az teljesen más tészta, itt nem arról van szó.

Én egyébként ennek pont az ellenkezője vagyok. A szúnyogok táborát erősítem.

Tök mindegy mit eszem, mennyit eszem, nasizni is szoktam és csokis keksz nélkül nem tudok létezni,( bár ezt csak sumákban szabad, hogy a kicsik ne lássák) mégsem híztam, csak egyszer. A pocakos időket most nem számolom ide, mert akkor voltam átlagos súlyú. Szülni például hatvanöt kilóval mentem. Csúnyán ki is röhögtek.

Nem kell utálni, nem az én érdemem. Ezt örököltem. Nálunk nincsenek husimókusok a családban.

De amikor például a nagymamámnak sikerült felhizlalnia, mindenáron meg akartam szabadulni a feleslegtől, mert nem jöttek rám a nadrágjaim. Odafigyeltem hogy mennyit eszem és bicikliztem.

Persze vannak olyanok akik inkább lecserélték volna a ruhatárat, minthogy megmozduljanak…..

A nagyapám mindig azt mondta : Kislányom, csak attól hízol amit megeszel! Igaza van.

És azért ne hagyjuk ki azt sem, hogy kinek milyen vastagok a csontjai.

Én eleve madárcsontú vagyok, és ez is állati sokat számít. A barinőim, akik kb. ilyen alkatúak mint én, legalább öt kilóval voltak nehezebbek nálam. Vagy még többel.

Emlékszem, mindig azzal ijesztgettek az okosok, hogy majd húsz éves korom után hízom. Nem jött össze.

Akkor majd huszonöt után. Akkor sem.

Majd meglátod, ha szülsz egy gyereket. Még utána sem. Akkor a második után….. Mégsem.

Na, majd ha betöltötted a harmincat. Nem híztam el.

Harmincöt után esélyed nincsen, tuti te is hízol. Még mindig nem. Pedig itt már vártam is plusz néhány kilót.

Ha hazamegyünk és régi ismerősökkel, barátokkal találkozunk, mindig megkapom, hogy: te aztán nem híztál semmit. És látszik a rémület a szemükben……….. Tuti azt hiszik hogy valami komoly betegségem van, csak azt nem merik megkérdezni. Fura egyébként látni őket, mert szinte mindenkinek sikerült már minimum megdupláznia a régi súlyát. Főleg hogy ritkán találkozunk sokkal szembetűnőbb a változás.

Nem tudom miért, de ha valakinek gyereke van, akkor azt gondolja mindenki hogy kövér, lusta és igénytelen. Kikérem magamnak.

Voltam a férjem munkahelyén egyszer és találkoztam a kollégáival. Tudják hogy mennyi gyerekünk van. Meg is jegyezték apának, hogy ők teljesen meg voltak győződve róla, hogy én valami nagydarab elhízott jeti vagyok. Ezen apa sértődött meg! :)

De szó mi szó, a csajok közt több a husi mint a férfiak közt. Nem?

Pedig a csajok mindig tetszeni akarnak. Akkor erre hogy nem figyelnek oda?

Nem azt mondom hogy mindenkinek ropinak kell lennie, mert az sem szép. Egy elhízott emberről sem éppen az egészség jut eszembe. Szerintem a kettő között lenne ideális.

Azért valljuk be őszintén a duci emberek nem egy – két saláta levelétől növesztettek akkora hátsókat, meg a rengeteg fizikai munkától. Sokkal lustábbak vagyunk, jóval kevesebbet kell mozognunk, mint a nagyszüleinknek régen. És ez látszik is.

Ha figyelsz arra hogy mennyit eszel és mit, mozogsz mellé, nem csak egészséges leszel, hanem jobb alakú, erősebb és még boldogabb is. (a mozgás boldogság hormont szabadít fel)

Ez egyáltalán nem lehetetlen, sok embernek sikerült már.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Az én tündérkéim

szerencsesprint

A minap elgondolkodtam azon, hogy milyenek lehetnek az igazi tündérek. Segítségem is volt hozzá, szépen összeszedve az összes kis mesebeli lény. Képekkel, fontosabb ismertetőjegyekkel, hogy ha összehoz eggyel a jósors, tudd kivel van dolgod.

De olyat nem találtam ami az én tündéreimre hasonlított.

Néha egyáltalán nem számítasz rá, abszolút nem vagy rá felkészülve, ő mégis találkozni szeretne veled. Te meg szóhoz sem jutsz a meglepetéstől, a pániktól az első percekben, …. napokban, ….. hetekben. Inkább halasztanád a találkozót. Miért éppen most? Annyi más terved volt, totál el vagy havazva, ezer fele mennél. Hogy – hogy pont most? És épp veled? Na neeeeee

Aztán valami lágyan megérinti, megcirógatja a szíved és eljátszol a gondolattal, hogy talán mégis jó lenne…. Mi van ha egész más mint gondolod? Lehet még jól is elsülhet a dolog? Ki tudja?

Kezdesz kíváncsi lenni, vajon milyen lehet? Egy igazi tündér……

Szőke, vagy barna, esetleg fekete a haja? És a szeme? Biztos hogy gyönyörű, de milyen? Zöld talán, barna, vagy égszínkék? Netán a haragos óceán színe? És az illata…..??????? Csakis mennyei lehet.

Vajon ő mit szól hozzád? Tetszel majd neki? Mi van ha benézte? Nem is téged akart? Csak véletlen az egész? Mi van ha meggondolja?

És a pároddal mi lesz? Hogy mondod el hogy egy igazi tündér kért tőled randevút? És ha el sem enged? Azt mondja nem mehetsz? Mondhat ilyet neked egyáltalán? Végülis neked van randid nem? Mi lesz ha féltékeny lesz? Bár az nem lehet, mégis csak egy TÜNDÉR. Kizárt hogy gond legyen. Nem lehet belőle probléma. Vagy mégis?

Most mi legyen?

El kéne mondani neki. Minél hamarabb, annál jobb. Túl leszel rajta, nem agyalsz tovább.

Sose izgultál még ennyire mint akkor. Jajjjj, mit fog szólni hozzá?

És kibököd. Nehéz volt, bele is izzadtál rendesen, tördeled a kezed, csavargatod a hajad és vársz, még mindig, közben már a körmöd is elkészült….., meg a vacsora,……… még most is vársz…..

Mi van már? Szólalj meg végre!

Szegényt közben leverte a víz, az élete pörgött le előtte milliószor. Annyi terve volt, annyi mindent szeretett volna még… Hogy lehetséges ez?

Na álljunk meg, nekem lesz randim vele!

De nem mehetsz egyedül! Hogy képzelted? Együtt megyünk!

Nyugi! Ha te is szeretnél gyere velem. Amúgy sem akartam nélküled menni, sőt, igazából pont kérni is akartam hogy kísérj el. Egyedül nagyon gáz lett volna, meg állati nehéz, meg tuti hogy ő is kíváncsi rád, te is kellesz neki. Mi van ha te tetszel majd neki jobban? És ha már találkozni akar velem / velünk, szerintem hosszabb távon is tartani akarja majd a kapcsolatot az elkövetkező sok – sok éven át.

Igazából addig fog tartani, amíg élsz, amíg élek, amíg a szívünk dobban.

Hogy mi lesz vele utána? Biztos hogy nagyon megszeret majd és állatira hiányozni fogunk neki, de ez az élet rendje. De! Szeretni akkor fog, ha mi is szeretjük. Ha törődünk vele!

Az kevés hogy enni, inni adunk neki. Babusgatni, pátyolgatni kell, vigasztalni ha szomorú. Tanítani, terelgetni, megmutatni mit hogyan kell, vagy érdemes. Fel kell készítenünk arra, hogy egyedül is boldoguljon. Számára teljesen új ez a világ. Mindent nekünk kell megtanítanunk neki. Hiszen elfogadtuk a meghívót! Ez a minimum, ha vállaltuk.

Lehet hogy fél majd, megijed, lehet hogy csalódás éri, nekünk ott kell lennünk hogy vigyázzunk rá, megvigasztaljuk ha kell.

És akkor is ha sikerül amit szeretett volna, ha boldog, ha éppen felfedezi a világot.

Lehet hogy lelilul a szánk, vagy full rojtos lesz a sok magyarázástól, mire megérti ezt az egészet, de akkor is megéri mert Ő minket választott.

Tündérrel találkozni ajándék az élettől. Meg kell becsülni, mert igazi csoda.

Van akinek sosem lesz ilyen szerencséje.

Van akinek többször is. (Mi pont azok közé a mázlisták közé tartozunk. :) )

És akad olyan is, aki nem akar vele, velük találkozni. Sajnos.

Mindenkinek magának kell döntenie mit választ. A miért - et is csak ő tudja.

És hogy hogyan alakul az első randevú?

Mindig másképp. Néha hamarabb is sor kerülhet a találkozóra. Olyan is hogy várni kell mert késik.

Van aki út közben gondolja meg magát és mégsem akar találkozni senkivel. Előfordul az is, hogy csak rövid időre jön. De a szíved viszi magával akkor is.

Néha kicsit ijesztő lehet az út mire meglátod őt. Néha fájdalmas. Nem. Igazából mindig fájdalmas….. és állati hosszú! De ha ott a párod és fogja a kezed, tudod hogy minden rendben.

Szerencsére az idő sokat szépít rajta……

De ha túl vagy a fájdalmon, a hosszú várakozáson és meglátod ŐT, tudod hogy megérte.

Sosem láttál szebb tündért életedben. Soha nem láttál szebb szemeket még, és az illata…. Egész nap szagolgatnád. A világon nincs hozzá fogható!

Menthetetlenül beleszerettél, elrabolta a szíved, amit soha nem ad vissza többé. Egyetlen mosolya bearanyozza a napod, egy érintése, ölelése gyógyír minden bajodra. És a legjobb, hogy a párodnak is jut belőle. Bőven kapjátok a szeretetét a nap minden egyes percében, amíg csak éltek.

Boldog vagy hogy itt van, hogy a randevú mellett döntöttél.( Még akkor is ha néha az őrületbe kerget.)

Érte kelsz fel reggel és mész mindig előre. Ő ad erőt, hogy mindig talpra állj ha elbuktál. Hogy kibírj bármit, mert tudod hogy ott van, számít rád. Tőled függ, te pedig onnantól érte élsz.

Szerencsés vagyok, mert több tündérrel is találkoztam. Sőt! Itt élnek velünk. Csak manapság máshogy hívjuk őket. Tudod hogy?

GYEREKEKNEK :)


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Mégis mit képzelnek?

Ma olvastam egy cikket. A címe : „ Egy csodás kisfiú emlékére…….” .

Bevallom őszintén, végig picsogtam. Én is anyuka vagyok, a gyerekekkel kapcsolatos dolgok mindig a szívembe találnak. Főleg ha ilyen végtelenül szomorú!

Egy ember életében a világ létező legfájdalmasabb dolga, ha a saját gyerekét látja betegen, látja ahogy szenved és minden igyekezete ellenére sem tud segíteni rajta.

Nálunk is van a családban olyan anya, aki elvesztette a gyermekét. Nem is egy. Mindegy mennyi idős volt az a gyerek, egy anyának mindig az marad.

A mai napig látni a szemükben azt a sose múló fájdalmat még akkor is ha mosolyognak, pedig hosszú évek teltek el azóta.

Az egyik fiúnak komoly szívbetegsége volt, szervátültetésre várt. Sajnos nem volt elég ideje megvárni.

A másik fiú nem érte meg a tizenhetedik életévét. Kilenc éves kora óta fájt a feje, néha hányásig is.

De a körzeti orvosa szerint csak szimulált. Még csak el sem küldte sehova kivizsgálásra, hogy mégis mitől fáj a feje hosszú éveken át. Elvette tőle minden esélyét. Mire mégis orvoshoz került, már menthetetlen volt.

És tudjátok ez az ami igazán dühít, ami mélységesen felháborít : Az orvosok hozzáállása.

Akinek nem inge……..

Mintha valahol útközben elveszne belőlük minden emberi érzés, mintha elveszítenék a szívüket.

Nem, nem azt várom hogy zokogva boruljon a vállamra és együtt sírjunk. Erről szó sincs. De ha kicsit erőt vennének magukon és legalább megpróbálnának egy kevésbé bunkó, lenéző hangot megütni, az mindenkinek jobb lenne. Ha nem csak egy név, egy betegség lenne a páciens a papíron, hanem egy ember?

Az egy dolog hogy a mai orvoslás már régen nem a gyógyításról szól és nem is hivatásnak, hanem jól fizető munkának választják. Már nem arra esküsznek hogy az életet védik, hogy segítenek, gyógyítanak?

De hogy még mellé hogy viselkednek a betegekkel……Na az a bicskanyitogató igazán.

Viszont a leglényegesebb dolgot elfelejti minden orvos!

Ha nincs beteg, nincs szükség orvosra sem! Belőlünk éltek! Ezért az a minimum, hogy emberként bánjatok a betegekkel.

Van olyan kultúra, ahol az a szuper orvos, akinek nincs egy páciense sem. Mert ő annyira jól végzi a dolgát, hogy mindenkit meggyógyít! Érdekes nem? Nálunk meg pont fordítva van. Miért?

Azt sem gondolom, hogy ez csak és kizárólag a pénztől függ. Volt már olyan hogy fizettem a dokinak, mégis ugyanolyan patkány módon viselkedett velem. Akkor minek fizessek?

Van akinek már a köszönés is megerőltető, mert annyira keveset keres szegény.

Szerintem nem ettől függ a dolog.

Eleve amit nem értek, minek megy orvosnak az, aki utálja az embereket? Főleg gyermekorvosnak aki a gyerekeket ki sem bírja állni? Mit gondol?

Mert apa és anya álma, hogy a csemete doktor legyen? Mehet ügyvédnek, akkor is kap doktori címet. Azért nem muszáj orvosit végezni.

De a másik baj nem is náluk, hanem nálunk betegeknél van. Az, hogy megengedjük hogy így bánjanak velünk!

Mert mi is elhisszük, hogy ők a valakik, az Istenek, akiknek akkora a hatalmuk, hogy meg tudnak gyógyítani. Hát nem. Sokszor nem sikerül. Sokszor nem is csak rajtuk múlik. És sokszor nem is akarják. Ha meggyógyul a beteg, oda a jól fizető vendég!

Én is ilyen voltam. Jajj, ő az orvos, ki vagyok én ahhoz, hogy ellentmondjak neki? Azt nem lehet. Miért nem? Ha hülye hozzá? Ha bunkó velem? Tán nincs másik orvos rajta kívül? De van!

Én is vártam a folyosón ülve órákon át a fiammal két hetes korától kezdve. Én is etettem a gyerekem antibiotikummal majdnem egy évig szünet nélkül. Feküdtem vele kórházban. Hagytam hogy a doki mindenféle szutyoknak elmondjon, mert azt reméltem hogy majd ő lesz az, aki meggyógyítja a kisfiam.

Aztán berágtam. Nagyon.

Mi az hogy így viselkedik velem / velünk? Mi az hogy még csak meg sem vizsgálta rendesen? Mi alapján mondja biztosra hogy ilyen baja van? Még a férjemmel is összevesztem, mert azt mondtam: nem mérgezem a gyerekem tovább a gyógyszerrel, mert szerintem nincs olyan baja. Azt mondta nem vagyok normális.

Elvittem másik orvoshoz. DE! Engedélyt kellett kérnem a doktornőtől, hogy elmehessünk! Mégis, kinek képzeli magát? Vérlázító volt az egész.

És mi történt? Kiderült, hogy a gyerekemnek soha NEM volt húgyúti fertőzése, amivel kezelte az az állat. Ha egyszer is vette volna a fáradtságot és rendesen megvizsgálja, azonnal kiderül hogy csak egy kis fityma szűkülete volt, amihez nem kell antibiotikum. A másik doki meg engem vont kérdőre hogy miért tömtem a gyerekem gyógyszerrel, ha soha nem volt beteg? Ami azért vicces nem? :( Az első két telünk azzal telt, hogy folyamatosan ügyeletre jártunk tüdőgyulladás gyanúval, meg hörghuruttal, mivel a kicsinek gyakorlatilag nem volt immunrendszere a gyógyszerek miatt. Vajon mi lett volna ha tovább járunk hozzá? ÁÁÁÁÁ Nem is akarom tudni.

És mindezt miért? A vastag borítékért csinálta. Azt hitte ha hülyére ijesztget, majd hordom zsákszámra a pénzt. De mire? Jutalom annak jár, éppúgy ahogy a tisztelet is aki megérdemli!

És vajon mit éreznek ezek a fajta orvosok, amikor elrakják a pénzt, de nem tettek érte semmit?

Amikor a nénike a kenyérre valót adja oda, mert azt reméli hogy segít neki meggyógyulni?

Amikor egy anya a család havi pénzét adja oda remélve hogy a gyereke megkapja a szükséges ellátást és lesz esélye még élni?

Amikor a szemedbe mondja hogy minden rendben lesz, jó kezekben vagy, közben tudja hogy esélyed nincsen, csak a pénzed csalja ki tőled?

Amikor tudja hogy szükséged van rá, mégis elveszi és odaköpi hogy ez csak kávépénz?

Amikor megtehetné hogy segít, de mégsem teszi?

Vajon hogy néznek ezek az emberek a saját szemükbe a tükörben? Nem hányja el magát a saját látványától?

Nincs értelme tovább ragoznom, hiszen mindenki tudja miről beszélek. Ez a mai egészségügy és nem csak Magyarországon.

Ráfogjuk a pénz hiányára, meg hogy fáradtak. Én is az vagyok, más is. Akkor mindenki legyen szemét? Pedig az hogy valaki mennyire emberséges egyáltalán nem ettől függ.

Ha ezeknek az embereknek dupla ennyi lenne, akkor is ugyanolyan bunkók lennének, vagy még rosszabb. Így is mindenhatónak képzelik magukat, pedig ahhoz elég messze vannak.

Tényleg annyira fájna ha érző embernek tekintenék a betegeket?

És itt jegyezném meg azt is, hogy léteznek rendes, kedves orvosok, akik szívből végzik nap mint nap a munkájukat, hivatásukat és tényleg segíteni akarnak. Őket becsülöm, tisztelem. Csak sajnos nagyon kevesen vannak.

Mi pedig, ha nem állunk ki magunkért, a gyermekeinkért, a családunkért a bajban, akkor ki fog?

A kisfiú családjának pedig a legőszintébb részvétem.

(A cikket megtaláljátok a tudasfaja.com -on "Egy csodás kisfiú emlékére.....")


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Suli Németországban

Idén szeptember 12-e volt az ominózus nap amikor kezdődött.

Mielőtt bárki felkapná erre a fejét, itt a gyerekek végigjárták a júliust is. Szóval, összesen hat hét volt a szünet. Mire megunták volna a lazulást, újra az iskolapadban ültek. :(

A legnagyobb gyerkőcünk itt kezdte el a sulit.

Mint miden anyuka, én is totál be voltam tojva tőle. Nem elég hogy elsős lesz, még ráadásul tök idegen országban, egy csomó idegen gyerekkel, akiket nem is ért, nem tud velük kommunikálni. Mi lesz vele?? Ráadásul az iskola előtt egy héttel költöztünk ki. Semmit nem tudtunk arról hogy mit kéne vinni, hogy néz ki az első nap, egyáltalán mi a menet. A suliban beíratkozás után sem lettem okosabb. Csak annyit mondtak hogy ne aggódjak a nyelv miatt, itt minden gyerek külföldi! Tessék? Minden gyerek? Akkor ez nem Németország? Év végére egyébként tök jól beszélte a németet. Bár ez nem a suli érdeme. A napközié! Azt majd egy másik posztban mesélem el.

Az a gyerek, aki betölti október 1 – ig a hatodik életévét első osztályba mehet. Ha megfelel az iskola alkalmasságin. Mostanában a nyelvre vannak leginkább kihegyezve, pont a külföldiek miatt.

Itt hagyományosan a legelső nap az iskolatáska mellett, schultüte – vel mennek a gyerekek. (Én csak fagyinak hívom, mert tök úgy néz ki.)

Ez arra hivatott, hogy a szülő által telerakott cuccokkal becipeli a gyerek az iskolába, aztán meg haza. Némelyik „fagyi” akkora mint a gyerkőc! Lehet benne édesség, sulicucc, vagy játék. A suliban azon kívül hogy arrébb rakják, semmit nem csinálnak vele. Csak a kölök szenved a kíváncsiságtól... totál értelmetlen szerintem. De mivel ez a szokás, illik mindenkinek vinni.

Itt nincs évnyitó sem évzáró, nem kell kiöltözni soha. Nem tartanak ünnepeket sem. Az aulában, vagy a tornateremben elmondják az elsősöknek hogy ki lesz a tanítónéni, ki melyik osztályba kerül és viszontlátás. Mehetsz érte két órával később.

Az első pár hét arról szól, hogy hordják a papírokat haza, hogy mire mennyi pénzt kell betalicskázni. Még jó hogy elméletileg ingyenes a suli…. Egyébként évről – évre érezhetően többe kerül. Évente megkapjuk a listát hogy mit kell megvenni. Még azt is hogy milyen márkában. Persze mindig a létező legdrágább és tuti hogy amit kér a tanár, azt a környéken nem árulják.

A legnagyobb kedvencem, hogy itt még a tintapatronos töltőtollat erőltetik. És az nem jó aminek a patronon van a hegye, az kell, aminek „A” tolla van. Persze abból is csak minőségit szabad venni. Az árát inkább hagyjuk is, meg hogy mennyibe kerülnek a patronok hozzá.

A könyveket adják, azt év végén szépen tisztán kell visszaadni. Ez tetszik, okos ötlet.

Az első osztályban egyébként nem sok minden történik. A betűket nyomtatott formában tanulják meg írni, majd csak év végén kezdik fonalírással is. Tehát, kétszer szívatják őket vele. Megtanulnak húszig számolni. Ennyi.

Második osztály végére zongorázzuk le azt, amit otthon elsőben. És szintén másodikban kezdenek a töltőtollal írni. „Szerettem”. Néha nyakig tintásak voltak. Minek ilyen kicsiknek ezt erőltetni? Főleg ha nem jól nyomja bele a patront a tollba, úszik minden!

Harmadiktól új tanárt kapnak, ő van velük negyedikben is. Itt már szigorúan nézik a jegyeket, mert az alapján választhat sulit. Persze elméletileg bárki mehet bárhova ha a szülő nagyon akarja, de ha nem hozza a szintet, év végén úgyis kivágják onnan. Kereshet másik sulit. Egyébként csak a környékbeli iskolákba veszik fel a gyerekeket. A város távolabbi pontjára hiába is jelentkezne, esélytelen. Ez viszont nem gond, rengeteg suli van.

A legnagyobb gyerekünk most kezdte a hatodikat. Az általános iskola négy osztályból áll, tehát ő már középsulis. Amit én nem tartok jó ötletnek, mert mire összeszokna egy osztály, már vége is. Berakják őket a nagy kamaszok közé, egy tök más iskolába. Ők még köztük nagyon kicsik. Mire itt megint összeszoknának, ki kell találni, hogy ki merre szeretne tovább tanulni. Akkor megint mindenki másik osztályba esetleg iskolába kerül. Ez nagyon gáz. Ide – oda cibálják őket.

Általános iskolában akkor van csak ebédlő, ha ott a napközije is. Egyébként nincs. Napköziket külön kell keresni. Mindenki magának visz tízórait. Amin egyébként teljesen kiborultunk, az az volt, hogy a gyerekek az udvaron ettek. Elsősök! Nem a popsin ülve a teremben. De ez is akkor derült ki, amikor egyik nap a fiam éhesen jött haza. Kérdeztem miért nem ette meg a kaját? Azt mondta: mert hideg volt, ömlött az eső, neki nagyon fázott a keze és elejtette a szendvicsét. Mert te az udvaron ettél? És miért? Mindig ott kell, ott a kajaszünet és minden nap ki kell menni, ha esik, ha fúj, ha hóvihar van. Erre nem tudtam mit mondani. Bementünk a suliba.

Az igazgató néni is ezt mondta, itt ez így működik. Kérdeztük hogy ő szeretne – e kint enni az esőben állva? Azt mondta nem. Érdekes! De a gyerekeknek ott kell. A következő évben már bent ettek a teremben. :)

Kötelező napközi nincs és az elsősök legkésőbb negyed egykor jönnek haza. De olyan csak kb. heti kétszer van, egyébként meg fél tizenkettőkor van vége. Sport is heti kettő – három van. Harmadiktól kötelező úszással.

Nincsenek tíz perces szünetek az órák között. Egy nagy szünetük van, tíz után egy fél óra.

Az órán fel szabad állni, ki szabad menni wc-re, gyakorlatilag olyan mint a nagycsoport az oviban. Reggel nyolc után még lazán sétálnak a gyerekek az utcán, nem kapkodnak. És a fegyelmezést sem erőltetik. Meg is látszik a gyerekeken….

Szóval a suli inkább hasonlít egy szabadidőközponthoz, mint iskolához. Semmi köze nincsen az otthoni túlerőltetett görcsöléshez. A nagyfiam már írtam, hatodikos, de még sose látott törteket például. Bár a tesztektől sincsenek beparázva, nem ijesztgetik őket velük. Nem kell verseket tanulni fejből sem és kötelező olvasmányok sincsenek. A gyerekeket nem feleltetik, főleg nem egymás előtt.

Én nem mondom hogy ez itt jobb. Mert nem az. Szerintem kicsit lazára veszik a figurát. Sőt! Az otthonira sem mondom hogy jó, mert az meg túlzás. A kettő között lenne ideális leginkább.

Mostanában olvastam, a „német szigort” emlegette valaki. Annak itt már a nyomait sem találod!


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Ha hiszel benne........ működik

szerencsesprint

Vajon tényleg elég ennyi is hozzá? Csak hinnem kell?

Nem tudom, ebben én is kezdő vagyok.

Nem emlékszem pontosan a napra amikor a legelsőt találtam.

Arra viszont igen, hogy a legnagyobbal voltam pocakos. Sétálgattunk valahol, élveztem a napsütést, meg küzdöttem a hajammal, mert állatira fújt a szél. Megbotlottam, de szerencsére nem estem el. És ahogy lenéztem, ott volt. Azt hittem rosszul látok. És tényleg az volt. Szép, egészséges négylevelű lóhere. Sose láttam előtte igazit.

Nyilván tudtam én is hogy a babona szerint szerencsét hoz, csak nem igazán hittem benne. Mindenféle babonában nem hiszek most sem. Sőt.

Mint például a fekete macskás. Nekünk volt több kormos macskánk is. Semmi különös, olyanok voltak mint bármelyik cica. Viszont az utcában élő más nemzetiségű család, állatira parázott tőlük! Ez akkor derült ki, mikor hazafele igyekeztem a kiscicuval. Kint állt a kapuban a mami. Kérdezte mi van a dobozban? Én meg megmutattam. Annyira megijedt szegény….. nem tudtam hogy félnek tőle. Azt mondta haza ne vigyem, mert a fekete macska a sátán. Akkor még azt sem tudtam, hogy én vagyok az. Anyósom csak később árulta el nekem. :) :) („Anyóska megmondta” című írásból megtudod miért)

Viszont arra gondoltam, ha már találtam azt a lóherét, ki kell próbálnom hogy működik -e!

És láss csodát, simán nyertem a sorsjegyen. Nem volt durva összeg, pár ezer forint, de nagyon örültem. Sose nyertem előtte semmit. Onnantól én is a fanatikusok táborát erősítettem.

Igazi babona – liba lettem. Szépen kipréselve ráragasztottam egy kis papírra és a pénztárcámban hurcoltam mindig.

Egészen addig, amíg be nem törtek hozzánk egy hajnalban (amikor mi otthon aludtunk) és el nem vitték a pénztárcámmal, iratainkkal, meg minden egyéb mozdítható értékünkkel együtt.

A nagymamám, aki egyébként világ életében full negatív volt, még be is szólt, hogy frankón szerencsét hozott a lóherém. Ja. Csak nem nekem. Milyen jó hogy a pénztárcámban volt, így a betörőknek lett mázlija! Mert természetesen nem lettek meg soha.

Persze addigra már több négylevelűm is volt, de őszintén mondom, nagyot csalódtam az egészben. Erre megkaptam másoktól hogy rosszul állok hozzá. Nézzem a pozitív oldalát a dolognak! Tessék? Hol lehet ebben bármi pozitívat találni?

Viszont bármerre mentem, mindig az utamba akadt egy – két négylevelű. Úgy voltam vele, ha már ennyire ragaszkodnak hozzám, legyen. Mindig hazavittem mindet.

Szépen szaporodtak a fiókban.( Nem raktam többet a pénztárcámba!) Mikor kinőtték a fiókot, kiraktam a falra.

Azóta nem is tudom, talán hobbi is lett belőle. Nyitott szemmel járok és szinte mindig találok eggyet, kettőt. ( titok: de ha találtál eggyet, legtöbbször van mellette másik is :) )

Ez persze nem azt jelenti hogy nagyítóval hason kúszva fésülök át minden füves részt ahol lóherék nőnek. Csak én a lábam elé is nézek. Ennyi.

És ha belegondolok, általában jól alakultak a dolgaink. Bár azért szoktak kétségeim támadni, például mikor a férjem törött állkapoccsal jött haza a fogdokitól. (olvasd el az erről szóló posztokat a részletekért)

A gyerkőcök voltak édesek, amikor az utcán találtunk egy nemesített négylevelűt. (amiről képet a facebook oldalamon találsz) Egy picike kis hagyma volt, egy darab levéllel. Egy nénike gyomlálta a virágoskertjét és mikor összeszedte a szemetét, elszórta a járdán. Mire mi visszafele jöttünk, már a néni sem volt sehol. A kicsik mondták hogy haza kell hozni, meg kell menteni szegényt. Legyen. Elfér az erkélyen.

Ott örvendeztek, hogy: anyaaa, most már itt a szerencsénk! :) Kis cukikák. Ők biztosak benne hogy innentől kezdve nagyon szerencsések vagyunk. ;)

Azóta szépen nő, már öt levele is volt. Bízunk benne, hogy jövőre többen lesznek. Csak kibírja a telet.

Egyébként ha engem kérdeztek, teljesen mindegy hogy valaki mire fogja hogy az szerencsét hoz. Csak az a lényeg, hogy elhiszi hogy működik.

Nekem volt már szerencse bugyim, zoknim, felsőm, táskám, meg akármicsodácskám is. Mindig működött. Mert ráfogtam hogy attól lesz szerencsém. Nyilván nem a zokni miatt, hanem mert elhittem hogy sikerül.

Van aki az univerzumban bízik, más Istenben, meg a saját vallásában. Van aki csak saját magában. Megint mások a hála erejében, a pozitív gondolkodásban vagy a lópatkóban, esetleg a kéményseprőben. Kinek mi a szimpi. Pont nemrég láttam a babonákról egy filmet. Nem is emlékszem pontosan, talán a „Babonáink eredete” volt a címe? Mindig is voltak babonák. Az embereknek kell valami, amitől várhatják a csodát. Érdekes film egyébként, nekem tetszett.

A kedvenc történetem a babonákkal : a nagymamám mindig rám szól hogy pénteken nem szabad mosni. Mindig nevettem ezen, erre ő újra és újra elmeséli, hogy: Jóska bácsiba belecsapott a villám, mert pénteken mosott ruha volt rajta. Az persze nem játszik, hogy egy nagy kaszát cipelt a vállán…. A ruha miatt volt és kész. Hogyne. :)

Nekem most a négylevelű lóheréim a kis szerencsehozóim. Kint vannak a falon most is, hogy mindig lássam és mindig emlékezzem rá. Nemrégiben egy négylevelűs gyűrű is csatlakozott a csapathoz erősítésnek. Az én kis „drágaszágom”.

Van aki szerint azért vagyok szerencsés, mert találtam őket. :) Mert ő soha életében nem talált eggyet sem.

Az élethez egyébként kell hogy tudd, hogy elhidd, neked is sikerül. Mindegy mire fogod rá, csak bízz benne hogy segít.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

A fogorvos törte el a férjem állkapcsát II.

Íme a folytatás:

Az év vége elég trágyára sikerült, reméltük hogy az idei annál csak jobb lehet. Még a gyerekek várva várt bulija is sztornózva lett, kinek van kedve így hozzá?

Volt kis szomorkodás miatta, de szerencsére elég nagyfiúsan fogadták, megértették hogy mi a helyzet, nem volt gond. Megbeszéltük hogy kárpótoljuk őket valamivel, ha apuka jobban lesz.

Sajnos elég lassan gyógyult, főleg hogy gyakorlatilag egyetlen napot pihent itthon. Pont akkor a melóban is helyzet volt, be kellett mennie.

Kedden jött haza valahogy dél körül ( öt napot volt bent) és kettőkor már ment a munkahelyre.

Apának kellett helyt állni. Elég rosszul jött ki, mert rengeteget kellett telefonálnia, beszélnie, neki meg pihentetni kellett volna az arcát.

Szerdán tudott itthon maradni, de akkor meg a fül – orr – gége volt becélozva, ott derült ki hogy miért nem kap levegőt az orrán napok óta. A kórházban ugyanis elfelejtették mondani neki, hogy pontosan mi történt vele.

Hosszú hetekig voltak a gumik is fent (kb. négy hét, de sokkal többnek tűnt) összeszorított fogakkal tudott csak beszélni, az evést meg nem is részletezem. Nagyon nehezen ment. A gyerekek variáltak, mert mindig rájuk van szólva a szürcsölés miatt. Engem konkrétan ráz tőle a hideg. De apának akkor miért szabad? Neki sem szabad, de nem tud máshogy. ….. na akkor meg jó nagy vihogás lett belőle.

Valahogy január vége fele szedték ki a szemfogaitól a kis csavarokat. Attól félt nagyon. Meg én is.

Poénkodtunk is itthon, hogy vigye az akkus csavarozóját, úgy hamarabb végeznek…….

Kiderült, hogy nem is volt olyan hülye ötlet, mert a dokikám, kis csavarhúzóval csavargatta ki mind a négyet. És nagyon hosszúak voltak. Lett belőle rosszul lét. Basszus.

Egyszer még visszament utána, mert az állkapocs ízülettel volt gondja, fájt neki, de nem tudtak hozzászólni, annyit mondott a doktornő hogy semmi baja. Apa meg mondta hogy de akkor is fáj! Erre a doktornőci besértődött és egy másik dokit küldött be. :) Azzal se jutottak előrébb, mivel ő sem tudta bemagyarázni hogy kutya baja, ha egyszer érzi hogy szar. Mondja meg akkor miért fáj!

Az orra időközben meggyógyult, de a röntgenen látszik, hogy hiányzik belőle néhány alkatrész……

Mire túltettük volna magunkat az első műtéten, már ott lebegett a másik a levegőben. Attól már előre paráztunk. Kinek hiányzik ez még egyszer?

Meg azért apa sokszor emlegette a doktornénike egész famíliáját. De nem hálával és szeretettel! Főleg ha bele nyilalt, vagy fájt neki. Ráadásul olyan, mintha nem múlna el az érzéstelenítő hatása. Azt mondták azért, mert elszakadt az állkapcsában az idegszál. De állítólag a gyógyulás jele ha néha beleszúr, vagy jobban bizsereg. Reménykedünk.

Hamarabb jött a június mint vártuk. A hónap elejére kért időpontot, amikor suliszünet volt. (mert itt a suli július végéig tart, ezért Pünkösdkor van még két hét szünet)

Most csak két napos móka volt, nem bántották az orrát és kiszedték a másik oldalon is a bölcsességfogát. Ezzel szerencsére nem volt annyi gond mint az előzővel. Az sem baj hogy csak két napot volt bent, (bár ott nyugisabb kicsit) mert itt a kórháznak tíz eurós napidíja van. Kivéve a gyerekeknek, meg ha szülni megy anyuka.

A titániumot amit kiszedtek, megkapta ajándékba. Azt mondta a beteghordó srác, hogy frankó kulcstartó lehet belőle. Na persze….

Csak a zárójelentést kapta meg, de mikor a röntgenre battyogott a paksamétával, bele tudott olvasni a papírokba. Szépen, percre pontosan le van írva hogy mikor mit csinálnak a beteggel.

Itt olvasta apuka, hogy az első műtétnél ugye az orrába nyomták a csövet. De! Mivel nem ment le elsőre, másodjára, még harmadjára sem, úgy gondolták a fene egye meg most már ne vesszen kárba a meló, lenyomták negyedjére. Az meg nem gáz hogy közben belefullad a saját vérébe.

Oda is írták, hogy a következőnél nem szabad az orrába nyomni a csövet, de ha nem kéri külön, megint úgy csinálják! Még jó hogy előre le kellett ülni az altató orvossal megbeszélni a műtétet. Akkor kereste meg a papíron a doki, hogy tényleg rá van írva.

Egy a lényeg, hogy túl vagyunk rajta. Szörnyű volt az egész.

Mert ez nem csak neki volt rossz, nem csak őt viselte meg, hanem minket is.

Látni ahogy szenved és nem tudsz neki segíteni, látni hogy milyen az arca, hogy mennyire mérges az egész miatt és enni sem tud egy jót, az igenis másokat is megvisel.

A mai napig haragszom a zakkant picsára, mert nagyobb volt az arca és nem látta be hogy kevés ahhoz, hogy kihúzza azt a fogat. Pedig csinált röntgent előtte. Azt mondták a kórházban, hogy simán mondhatta volna hogy nem megy, menjen be a szájsebészetre. De ő nem! Ő megmutatja! Vajon az én fogammal, arcommal mit csinált volna? Fele akkora vagyok mint apa, ráadásul tök vékony madárcsontjaim vannak.

Ha a gyerekorvoshoz megyek, mindig eszembe jut az egész, minden alkalommal végigfut a hideg a hátamon, főleg hogy tudom hogy bármikor összefuthatok vele az épületben. Nem akarok. Utálom.

Persze neki ez nem számít, nem neki fájt, nem neki kellett végigszenvedni ezt az egészet.

Még azt sem látta be, hogy elb.szt. ! A mai napig dolgozik mintha semmi nem történt volna.

Tudjátok ha hülyeséget csinált volna, vagy baleset éri, az egy dolog, na de így! Ez teljesen más.

Eleve mindig kiakasztott, hogy ha orvos hibázik az belefér, de ha más bénázik a melóban, akkor azonnal kuka, mehet a fenébe. Mert emberek életével szabad szórakozni, az nem érdekes. Így jártál és kész.

Arról meg nem is beszélve, hogy ha egy éven belül nem gyógyul meg az idegszál, amit ugye ő szakított el, akkor maradandó problémát okozott, érzéketlen marad a szája. Köszi szépen.

Egyedül a gyerekeknek „tetszett” , mert totál ki voltak nyúlva tőle, hogy apa milyen cool, mert robot lett. :) Csak apa nem élvezte annyira. :(

Sokszor voltam már fogászaton, mindig is becsültem a fogorvosom. És bevallom őszintén, még soha az életben nem jutott eszembe hogy ekkora szívás is lehet egy foghúzás. Senkitől sem hallottam ilyet. Egészen idáig.

Ezek után tuti biztos hogy maradok a saját dokimnál.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

A fogorvos törte el a férjem állkapcsát

Most kiderül, hogy miért ő a „kedvenc” doktornőm!

Őt emlegettem a „Külföldi szarházi”című posztomban. :( A mai napig övé ez a titulus.

Három éve költöztünk ebbe a lakásba. Mivel a város másik felében laktunk, elölről kellett kezdeni a keresgélést. Körzeti orvos, gyerekdoki és persze fogászati rendelő.

Azért esett a választásunk erre a praxisra, mert náluk volt a közelben egyedül gyermekrendelés is.

Itt külön kéri a biztosítónk az éves ellenőrzést, muszáj volt itt is keresni valakit. Ha nem jelentkezel minden évben, jön a levél hogy menni kell. Egyébként otthon szoktunk ellenőrzésre menni a fogdokinknál. Lassan húsz éve járok hozzá, meg vagyok vele elégedve, mindig szépen dolgozott, rugalmas, rendes és mindig jut időpontja nekünk.

Nekem a fogorvos egyébként olyan mint a nőgyógyász, nem engedem meg akárkinek hogy hozzám érjen. Főleg ha még csak nem is szimpi. Mégiscsak a számban matat.

Az első alkalommal amikor mentünk, az asszisztens nyanya elég flegma volt. És a legkevésbé sem kedves. Morgott is, hogy nem vagyok perfekt, bár ennek ellenére mindent sikerült kitölteni, aláírni. Még fel is szaladt a szemöldököm, amikor odatolta a papírt hogy írjam alá, hogy az időpontot huszonnégy órával hamarabb le kell mondani, mert ha nem, sok – sok eurót kell fizetnem. (pontos összegre nem emlékszem, ezért nem írom ide) Kérdeztem is hogy mi van? És ha önhibámon kívül nem tudok jönni? Akkor így jártam. Szupiiiii! Ilyennel másik rendelőben még nem találkoztunk, totál ledöbbentem rajta és nem is volt szimpatikus.

Szerencsére egy nagyon kedves kis fiatal dokibácsihoz kerültünk. Örültem is hogy milyen szépen beszél a gyerekekkel és milyen türelmes. Kifele már a nénike is egészen aranyos volt. A gyerekek kaptak ajándékot, mert nagyon ügyesek voltak. Először szerintem a kölkök létszáma miatt kapott sokkot, meg hogy szétkapjuk a rendelőt. ( itt a gyerekeseknél nem gyakori hogy rászólnak a lurkókra)

Tavaly év végéig nem is volt gond. Szépen jártunk hozzájuk, mindenki rendes volt és kedves. Még külön odajöttek néha hízelegni is. Sokan vagyunk, sokat fizet utánunk a biztosító évente kétszer! Mivel külön elmagyarázták hogy mennyivel jobb, ha félévente megyünk. Igen. Főleg nekik, mert dupla pénz. Egyébként én is a megelőzés híve vagyok, ezért mentem bele.

Akkor mondta a férjem, hogy elmegy és kihúzatja a bölcsesség fogát, nem akar tovább kínlódni vele.

Csodálkoztam is. Már évek óta halogatja, mi történt hogy csak így hirtelen meggondolta magát?

Reggel ment, estére kapott is időpontot. De csak mert azt mondta hogy fáj. Napközben rákeresett a dokinénire a neten, elég jókat írtak róla, de azt is megjegyezték hogy el van szállva magától. Este még az asszisztens nő is biztatta hogy nagyon jó kezekben van, ne parázzon, a főnökasszonyhoz kerül. A nőci egyébként elég termetes asszonyka, minden irányban.

Én izgultam helyette is.

Eleve otthon mindenki azt mondta, no meg itt is, hogy a bölcsességfognak nem állnak csak úgy neki, az szájsebészetes történet. De gondoltam megint túlparázom, nem lesz itt gond.

Este mikor hazajött, nem is látszott rajta semmi, még nagyon bedagadva sem volt az arca. El volt zsibbadva, nem érzett semmit. Annyit mondott, hogy durván birkózott vele a doki, és majd szétszaggatta az arcát. Nyüsszögött is, de a banya nem zavartatta magát. Meg hogy kicsit bunkó volt, igazat írtak róla.

Reggel, mikor a gyerekekkel készültünk a suliba, mondja apa, hogy valami itt nagyon nem fasza, nem passzolnak a fogai, valami nem jól áll és hallja hogy recseg – ropog az egész, meg alig aludt valamit, mert állatira fáj. Na akkor már be is volt dagadva a feje, de nagyon. Én még próbáltam nyugtatni, hogy hátha nem, csak még friss az egész, gyógyulnia kell.

Együtt mentünk a fogorvosig. Én beültem a kicsivel a gyerekorvoshoz, apa meg felment a fogászatra.

Mire bejutottunk a vizsgálóba, jött is hogy a papírokra vár még, aztán megy tovább. Csinált megint egy röntgent a doki, eltört az állkapocs, már telefonáltak a kórházba, még ma műtik délután.

Szerintetek?

Basszus, nagyon mérges lettem. A francba a zakkant libával. És még ő bunkózott apával, hogy miért nem húzatta ki tizenhét évesen, akkor nem járt volna így! Miért nem ment időben! Szerinte a férjem a hibás. Mi van? Annyit sem mondott hogy bocs.

Mire mi végeztünk a gyerekorvosnál, apa már a kórházban volt. Én is akartam menni, de azt mondta ne menjek. Látogatni se. Nem fogadtam szót. Egyébként itt nem „divat” a folyosón stresszelni a hozzátartozóknak a műtét alatt. Haza is küldik a rokonokat. Ha valami van, telefonálnak. Te meg parázz otthon.

Kettő körül ment be a műtőbe. Kettő kis platina lap és tizenkét csavar került az állkapcsába. Plusz négy csavar előre a szemfogaihoz, hogy a csont jól forrjon össze, ne mozduljon el semmi. Azokat elől gumikkal húzták össze. A műtét pénteken volt, kedden jöhetett haza.

A pici lányom megijedt amikor először meglátta az apját, mert annyira be volt dagadva az arca.

Ráadásul elbénáztak valamit a műtétnél, úgyhogy két napig ugráltak körülötte, mert az orrába dugták le a csövet a lélegeztetéshez és nagyon vérzett.

A kórházban egyébként azt mondták az állkapocstörésre, hogy „nem ritka” az ilyesmi…… köszi!

Nem tudott enni hetekig, érzéketlen a szája, még mindig, az orrával fül – orr – gégére kellett menni utána, mert teljesen szétbarmolták a rendszert. És már akkor mondták hogy készüljön, fél év múlva ki kell szedni a fémeket, nem maradhat annál tovább bent.

Mindezt karácsony előtt kb. két héttel.

Frankó volt az ünnepünk…… A nagy kajálásnak lőttek. Ő nem tudott enni, mi meg nem akartunk előtte szolidaritásból. Nem is nagyon volt étvágyunk.

Egyébként a doktornénike utána sem izgulta túl, az asszisztens néni telefonált, hogy segíthet - e valamit, de apa nem volt éppen jókedvében, (nem kell különösebben csodálkozni rajta) közölte hogy már épp eleget segítettek, köszi.

Én az összes időpontunkat töröltettem a műtét utáni héten. Pedig már épp össze cimbiztünk az asszisztens nénivel…...

A többit majd legközelebb.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Három és fél hónapig palacsinta?

A lepkehimlős sztorik folytatása.

(Megtaláljátok lejjebb az előző kettőt.)

Mivel itt a gyermekorvos magasról letojta a problémánkat és magánúton nem lehet sehova sem menni, más útvonalat kellett keresnünk.

Felhívtuk az összes környékbeli gyermek kórházat, hogy ez van, mi legyen? Össze – vissza irányítottak, hogy ide – meg amoda kell telefonálni, nekik nincs olyan osztály, meg bla – bla.

Tipikus. Egyetlen kórházban mondták hogy bemehetünk, de fel kell vegyenek osztályra pár napra, még egy laktózteszthez is. Na és ide is kellene a gyerekorvostól papír, ami nincs.

Arra én mondtam hogy nem! Itt a többi gyerek, suli van, se nagyszülő, se más aki vigyázna rájuk, apa meg nem tud csak úgy eljönni a melóból. Bukta.

Gasztroenteorológushoz csak úgy nem mehetsz, beutalós, időpontos a történet. Azt meg a gyerekorvos megint nem ad. Mert szerinte semmi baja a gyereknek.

Magándoki meg itt a környéken sincs, de még lehet hogy az országban sem.( de a vastag borítékot se kell betolni előre az ajtón mint otthon ha orvoshoz mész!)

Más a rendszer.

Bementem a biztosítóhoz is, hogy mondjanak valami okosságot erre a történetre, de a pasi csak pislogott. Váltsak orvost. Jó! Éppen az ötödiknél tartunk és a többi még ennél is hülyébb volt. Bár ebben van költözés miatt váltás, meg helyettes orvos is.

Addigra egyébként már a hasmenés el is múlt, a kopasz foltokban újra kezdett nőni a haja. Én meg reméltem hogy a történetnek itt a vége. De a kisördög csak piszkált, szerettem volna a végére járni, biztosra menni.

Mivel közeledett a nyári szünet, úgy gondoltam hogy otthon keresek egy dokit, aki megnézi a lánykát. Úgyis otthon leszünk pár hetet, legalább magándokihoz be lehet jutni. Akkor jöttek ki a pöttyök. Mivel nem tudtam hogy allergia és a gyerekorvosunk is a lepkehimlőt erőltette, azt hittem egy laktózteszttel megússzuk.

Viszont a pöttyök nem múltak el. Csak a hetek teltek, a kiütések maradtak.

Néha volt fél nap, vagy talán egy egész is mikor szép tiszta volt a bőre. Meg olyan is akadt, amikor egy pöttyel sem fért volna több a nőcire.

Akkor már úgy voltam vele, hogy rákérdezünk a doktornőnél arra is, ki tudja alapon.

Augusztus végére kaptunk időpontot. Előre megbeszéltem az asszisztens csajjal hogy miért szeretnénk ha megnézné a doktornéni, ő meg mondta hogy mit kell vinni és azt is, hogy már aznap kapunk a kezünkbe eredményt. Szupi.

Otthon egyébként nem is volt annyira kiütéses a lánykánk, csodálkoztam is. Még a nagymama mondja hogy: biztos a magyar levegő miatt van. :) Otthon még az is jobb! Meg nem az itteni kaját ettük, meg innivalót ittuk.

A doktornő kért széklet tesztet, meg volt allergia teszt fehérjékre, amit visítva ordított végig. Ez mind negatív lett szerencsére. A vérvétel eredményünkön pedig amit innen vittem, kiderült hogy van gluténeredmény, ami szintén negatív.

De a gyerek full kiütés.

Megvettünk otthon mindent amit kiírt a doktornő, mert eleve receptes, meg itt tutira nem is kaptunk volna. Már sokszor jártunk úgy, hogy amit otthon szedtünk, az itt még véletlenül sincsen.

Magyarországon sajnos nem tudtuk elkezdeni a totális tejmentes diétát, mert a rokonokhoz valami oknál fogva nem jutott el teljesen, hiába mondtuk milliószor is, hogy NEM ehet tejes dolgokat a pici. Adtak neki. (A tejnek egyébként tizenkét nap kell mire kiürül a szervezetből, erre kell még rászámolni a három hónapot.)

A lányunk pedig rendületlenül pöttyös volt.

Amikor visszajöttünk, a diéta mellett elkezdtük a kiírt kapszulákat is, ami arra hivatott hogy a bevitt étel fel tudjon szívódni rendesen. Viszont ettől meg görcsölt a hasa és visszajött a hasmenés.

Na gondoltam szuper, ezzel így megint nem vagyunk előrébb.

A tápszert pedig, ami azért kell hogy a tejmentes diéta miatt a hiányzó vitaminokat, ásványi anyagokat pótoljuk, nem issza meg. Egyszerűen bármilyen formában próbálom, nem kell neki.

Én ezen nem vagyok egyébként meglepődve, mivel valami ritka hitvány egy gusztustalan rossz íze van. Nem is értem, hogy egy direkt kisgyerekeknek való tápszert hogy a fenébe nem lehet olyan ízűre gyártani hogy önszántukból megigyák?!

Próbáltuk mézzel, kakaóporral, (tejmentes persze) ajánlottak már narancs szörpöt is, mert állítólag a naranccsal nem érződik az a szutyok kesernyés íze.

A lányom nem issza akkor sem. Sőt, utána még abból az üvegből sem akar inni. Inkább nem kell neki semmilyen innivaló.

Megkérdeztem a doktornőt hogy most mi legyen, mert nincs több ötletem. A palacsinta jutott még eszembe, vagy hogy belefőzöm valamibe. Hátha úgy megenné.

Azt mondta hogy lehet. Ne forraljam sokáig, de főzhetek is vele és a palacsinta is jó ötlet, vagy a kajájába keverjem bele. Na de a pöttöm sem most jött le a falvédőről. Tudja az első falat után és mondja hogy : Anya, ez nem incsi! (nem írtam el, így beszél) Még a hideg is rázza tőle. Totál nem érti hogy miért szívatom ezzel a rettenettel. Úgy sajnálom, de ha muszáj!?

Azóta észrevettem, hogy a sok multivitaminos üdítő lehet a ludas. Nem kapott pár napig, volt is pöttymentes napunk vagy három, de megint visszajött.

Most már áll a hajam tőle nagyon. Nem igaz hogy nem lehet megszabadulni ezektől a q..va kiütésektől. Nagyon idegesít.

Egy megoldás maradt, három és fél hónapig palacsintázunk. A tesók odáig vannak meg vissza az ötlettől. Én nem annyira, mert kb. tizennyolc milliárd palacsintáról van szó ennyi idő alatt. :)

De ha ez kell………. :) :)


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Miért várja mindenki hogy más vigyázzon rá?

Akik körültekintően közlekednek, ne vegyék magukra!

Én is kimegyek az utcára, mint mindenki. Nyilván.

És valami feltűnt. Nagyon sokan vannak kint az utcán olyanok, akik még véletlenül sem figyelnek, vigyáznak magukra. Szerintük az a normális, hogy más tegye meg helyettük.

De miért?

Az általános iskolába biciklivel kellett járnom. Télen, nyáron, esőben, fagyban. Nem mindig szerettem, sőt (de frankón fitt volt tőle a seggem! - bár ezt akkor még nem értékeltem eléggé). Kis faluban éltünk, ott szerencsére akkoriban még alig volt autó. Nyugodtan ki lehetett engedni a gyereket bicajjal az utcára.

Utána volt szerencsém a távolsági buszos közlekedést is használni éveken át. Láttam fura dolgokat nem vitás, volt benne elég vicces is, mikor egyszer két nénike verte egymást a buszajtóban a bottal, hogy ki szálljon fel hamarabb? Meg gusztustalan is, például mikor valaki volt akkora tohonya, hogy az ülésre hugyált és ki más ült volna bele ha nem én. Még jó hogy haza fele mentem, de addig rázott a hideg tőle, otthon lendületből ugrottam a kádba. Undorító, pfujjjjjj

Aztán persze meglett a jogsim is. A szüleim kényszerítettek rá, én egyáltalán nem akartam.

Sokáig tömeg közlekedtem városon belül, ami megint csak tartogatott meglepiket. Aki így utazik, jól ismeri.

Akkor lett igazán szembetűnő a dolog hogy mennyire felelőtlenül közlekednek emberek, amikor vezetni kezdtem. (Megint nem önszántamból.)

Városban, vidéken, mindegy merre mész, mintha nem ismernék a szabályokat, vagy direkt nem akarnák betartani azokat.

A gyalogosok: Amikor látja hogy megy az autó, de ő kiugrik elé. És nem csak a zebrán. Bárhol. Aztán elfordul, mert azt képzeli, hogy ha nem néz oda, akkor az nincs ott. De igen! Vagy még feléd is fordul, direkt lassan megy, meg rondán néz rád, hogy a szemét autós………..érezd hogy egy dög vagy, mert autó van a segged alatt. Vagy a másik, amikor csak úgy leszédül a járdáról, azt sem tudja hol van, hány óra, aztán meg megijed, hogy basszus, ott az autó. Hogy lehet ez?

Az abszolút kedvenceim azok az anyukák, akik kitolják a babakocsiban a gyereküket a kocsi elé, hogy az elengedje őket. A GYEREKÉT tolja ki bakker! Vagy amikor a gyerek rohan a parkoló autók közül, át az úton. Esélyed nincsen hogy megállj. Esetleg ha médium vagy.

Bárhol, bármerre mész, még a zebránál is figyelni kéne nem? Nem csak gondolok egyet és rohanok ész nélkül.

Emberek! A zebra, nem véd meg semmitől. Ha kirohansz az autó vagy bármilyen jármű elé, nem fog visszapattanni a zebráról, mert az csak pár fehér sáv az útra festve. Attól hogy a zebrán vagy, ugyanúgy elüthetnek. Mint már volt is rá példa sajnos.

Én soha nem lépek le, amíg nem látom hogy észrevett és meg nem állt. Nem is értem. Az életösztön hova lett? Mit várnak, gondolnak akik ezt így csinálják?

És amikor a busz elé szalad ki valaki. Nem gondol bele hogy elütheti? Plusz még a buszon utazók is beborulnak miatta? Az nem gáz? Aztán meg ő van legjobban megsértődve.

Bicajosok: Forgalommal szemben, át a piros lámpán, meg jobbról előz, biciklis út helyett az autó úton, vagy a járdán, se mellény, se bukósisak, se kivilágítva este, áthajtanak a zebrán, ott is ahol csak tolni lehetne, arról nem is beszélve hogy még arra sem veszi a fáradtságot hogy szétnézzen, arra kanyarodik amerre fújja a szél és nem is jelzi, csak megy……...

És kit véd a kresz? Mindenki mást az autósokon kívül. Ha már volt pénze jogsira, meg kocsira és még környezetszennyező is a szemét! Fizessen az autós!

Egyébként itt engem is rendszeresen akarnak a járdán elütni a biciklisek. A múltkor például a boltajtóban, egy másik alkalommal meg a lámpánál. Szerencsém volt, mert az oszlopnak hajtott a nénike helyettem. Egy tyúk meg egyszer autóval akart elütni, szintén a járdán! A lányom úgy rántottam el előle. Ismétlem a járdán. És még le is dudált. Megáll az eszem. Na mondjuk őt szívesen kiszedtem volna a kocsiból a gyerekem miatt.

A motorosokat meg már meg sem említem. Kamikaze mind. Félek tőlük.

Az a legnagyobb szerencsém, hogy mióta itt lakunk, nem is kell elővennem az autót. Minden itt van a közelben. Babakocsival járunk. :) Vagy rollerezem. :)

Az előző albiban ahol laktunk, sajnos naponta autóznom kellett. Utáltam.

Itt azért van jó néhány kultúra vegyesen, nyilván mindenki hozza a sajátját otthonról. Voltak szituk rendesen.

De egyszer még Magyarországon beszélgettem el egy sofőrrel. Azóta sem.

Ő volt aznap a sokadik agyatlan és nála pattant el a cérnám. Nem bírtam tovább.

Egy bevásárló központ parkolójából indultam kifele. A kocsi tele gyerekkel persze. Meg kellett állnom, mert az előttem lévő autósnak elsőbbséget kellett adnia. Erre észreveszem, hogy balról egy kis „mazsolával” tolatnak felénk. Mit mondjak, én is megijedtem, (össze ne b.ssz. már az autót, mert apa kinyír érte) a kicsik is és visítani kezdtek hogy: anyaaaa jön az autó!

Eleve nem értettem, mert akkora autónk volt, hogy minden irányból kilógtunk mögüle, de ő nem vett észre! Naná hogy nem, mert a kis száját rúzsozta.

Dudáltam, ő meg előrébb gurult. Ki kellett szállnom, nem bírtam ki. Kinyitottam az anyósülés felőli ajtót és elkezdtem mondani : Mit gondolsz cica, a tükrök minek vannak a kocsiban? Tippeld már meg. Annyit kérdezett csóró, hogy be akarok – e ülni mellé?

Én: Eszednél vagy? Ha fizetnél érte akkor sem! De, néhány jó tanács. A tükör nem azért van, hogy sminkelj benne, főleg ha tolatsz. Azért van, hogy tudd mi a szitu mögötted. Mint például most mi. Az index pedig nem arra hivatott, hogy ritikült, meg kiskutyapórázt akassz rá, hanem hogy mások tudják hogy merre akarsz kanyarodni. És lehet hogy nem vetted észre és most tök hihetetlenül hangzik, de rajtad kívül még q..va sokan vannak az úton, jó lenne ha senkit nem ölnél meg. Járjál inkább gyalog! Hidd el jobb lesz mindenkinek.

Amíg a csaj nagyokat pislogott, én elköszöntem.

Szépen kérek mindenkit, a saját maga érdekében meg a vele együtt az utcán tartózkodók, közlekedők érdekében, figyeljen oda és vigyázzon magára, meg a többiekre is. A saját életed, elsősorban a te felelősséged!

Köszi!


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

A lepkehimlő II.

Nem gondoltam hogy ennek a sztorinak lesz folytatása. :(

Őszintén szólva, jobban örültem volna ha nem.

Az  előzményeket  (A lepkehimlő) megtaláljátok lejjebb. :)

Ehhez a gyerekorvoshoz véletlenül keveredtünk, amikor ebbe a városrészbe költöztünk.

Azt most nem részletezem milyen származású a dokink, mert abszolút nem lényeges. Csak az, hogy mindig nagyon kedves volt, nagyon alapos és legfőképpen tiszta. Ami nekem fontos! Láttam kezet mosni! és fertőtleníteni is két vizsgálat között, amit előtte egy dokinál sem, pedig megfordultunk már néhány helyen.

A pasi csinál mindent egyébként, hiába van legalább tíz asszisztens csajszi, ők maximum behozzák a szurit, kezelik a számítógépet, meg lemérik a gyerekeket, előkészítenek mindent mire az orvos bejön. Más praxisokban az asszisztens vesz vért, vagy adhat be injekciót is. Itt nem.

A csemetéket le kell vetkőztetni mire a doki odaér, szólnak is érte, mert nagyon sokan vannak, sietni kell. Öt vizsgálója van egyébként, nagyon nagy a rendelője és rengeteg a betege.

Én maximálisan meg is voltam vele elégedve, bár tény hogy ritkán jártunk hozzá, leginkább csak ha védőoltás kellett. Sima náthával, torokfájással el se megyünk odáig, mert antibiotikumot nem adnak, mást meg nem akarunk még mellé összeszedni a váróban mire sorra kerülünk.

Nem is volt gond egészen tavaly novemberig.

Akkor kellett kezdeni a picivel a rohangálást, mert minden hónapban kötelező védőoltást kapott. Néha egyet, néha kettőt is egyszerre februárig.

Itt nincs külön csecsemő tanácsadás, ahova csak egészséges babák mehetnek, ami azért hülyeség, mert frankó náthát meg egyebeket lehet benyelni várakozás közben. Sikerült is mindig. Mivel a lányka még pici és lázas lett minden ilyen alkalom után, vissza kellett vinnem, hogy nézzen rá az orvos. Ördögi kör.

Volt itt minden, a hörghuruttól kezdve a fülgyusziig. Egyszer még a szuri miatt is visszamentünk, mert duplájára dagadt mindkét válla. Szerencsére sose láttam még ilyet előtte. Nem is akartam.

Akkor kezdte kihúzni a doki a gyufám, amikor benézte a lányom fülgyulladását, annak ellenére hogy mondtam, hogy valami nem okés.

Megnézte, de nem foglalkozott vele.

Ahogy azzal sem, hogy decembertől folyamatosan hasmenése volt. Napi hat – hét is.

Totál ki voltam akadva. Főleg a doki hozzáállásán.

Se egy kaka – teszt, se egy komolyabb vizsgálat, semmi.

Néha a szurira fogta, néha meg a gyógyszerekre, de érdemben semmit nem tett ellene.

Nem hízott a lányom hónapokig és mellé még kopasz foltok is lettek a buksiján. Akkor küldött bőrdokihoz.

Az meg közölte, hogy nem gomba, nem baci, se vírus, gyerekeknél van ilyen! Tessék? Ennyi?

Bár, mit is vártam. A vérvétel meg eszükbe sem jutott.

Mi kezdtük figyelni hogy mitől, mi után lesz hasmenése. Úgy jött ki a tej, tejes dolgok és a piros színű gyümik.

El is meséltük a dokinak apával. Direkt elcipeltem a férjem is, hátha az ő szava jobban betalál a pasinál, mert ugye ő is férfi, (vannak emberek akiknél ezt is figyelembe kell itt venni sajnos) jobban is beszéli a nyelvet, ki tudja……. nem jött be.

Annyit mondott, hogy akkor megvan a diagnózis, de adni kell a tejet is, mert azt muszáj és kész!

Mondtuk hogy ez nem frankó így mert anyatejes baba, amikor szopizott, nem volt gond. Nem kéne kideríteni hogy mitől van a hasmenés? Plusz, hogy adjam ha tudom hogy utána rosszul van tőle?

Semmi reakció.

A vérvételt is úgy trükköztük ki, hogy azt mondtuk, a bőrdoki javasolta. Ezért ment csak bele.

Mikor először kijöttek a pöttyök, pont ő volt ügyeletben.

Tök rendes volt, egészen máshogy állt a témához, még ő mondta, hogy ha megyünk a vérvételre, mindenképpen ki kell deríteni hogy mi lehet a baj a picivel.

Örültünk, végre valami előrelépés.

Egy hónapot vártunk vérvételre. Mikor végeztünk, megkérdeztük mikor van eredmény, erre mondja hogy nem is néznek allergiát! Csak általános vérkép lesz. Mikor direkt azért mentünk, az volt megbeszélve.

Szerintetek? Emlegettem egy darabig a szüleit. Főleg hogy az eredményt is elkeverték, három hét után került elő, de csak azért, mert már személyesen reklamáltunk.

Mondtam hogy jó, ezekkel befejeztem, keresek otthon egy épkézláb orvost, mert ez itt egy vicc.

Na, ennek az lett a vége, hogy elsőre mondta Magyarországon a doktornő hogy allergia! Lepkehimlőnk nem is volt. Szerencsére a vizsgálatok eredménye negatív lett, tehát nem vészes a helyzet és hogy „csak” pöttyös, szintén jó jelnek mondható, mert enyhe problémával állunk szemben.

Szerinte a sok hasmenés teljesen tönkretette a vékonybélben a flórát, ezért most három hónapos szigorú tejmentes diétát kell tartani és utána megpróbálni „újraindítani” a rendszert.

Ezért nem hízott a pöttöm, ezért lett kopasz foltja is, mert nem tudott felszívódni a kaja amit megevett.

Tudjátok én megbíztam az orvosunkban.

Észrevettem rajta hogy van valami gondja, mert nagyon megváltozott.

DE! ez az ő problémája, semmi közöm hozzá.

Az meg, hogy a gyerekemnek baja van, az enyém, meg az orvosé aki vállalta hogy kezeli.

És ha valaki képtelen ellátni a feladatát, munkáját, hivatását, azt be kell látni. Főleg ebben a helyzetben. Gyerekek egészségével, életével nem játszunk!

Vajon ha nem derül ki időben hogy mi a gond és komolyabb baj lesz belőle vállalja a felelősséget érte? Vagy a gyerekem szenvedjen egy életen át az ő nemtörődömsége miatt?


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Mi nők nyírjuk ki a pasikból a FÉRFIT!

De vajon jó ez nekünk?

Naná hogy szuper csajok vagyunk, meg kemények, kibírunk bármit és a családért mindent még félholtan is. Azt sem vitatja el senki, hogy a nőknek magasabb a fájdalomküszöbük és bármit képesek vagyunk majdnem ugyanúgy elvégezni mint egy pasi.

De miért is akarjuk mi ezt?

Én például nem akarom.

Mióta világ a világ, megvannak a női és férfi szerepek, melók, feladatok.

Apuka például sportosabban vezet, jól parkol, jobban tájékozódik. Mint általában a pasik. Én nem. Totál hülye vagyok hozzá. Én óvatosabb vagyok (mivel tele a kocsi gyerekkel) parkolni legtöbbször a létező legmesszebb szoktam, hogy ember ne legyen aki a közelembe jön (és még így is rám parkol mindig valaki! Hihetetlen) és ha nem figyelek oda, lazán eltévedek. Én másban vagyok jó. A gyerekekkel például könnyebben boldogulok. :)

A pasik erősek, izmosabbak, lelkileg keményebbek is. Mi nők, gyengébbek vagyunk, eleve más a testfelépítésünk és picsogósak vagyunk.

Nem azt mondom, hogy egy nőnek csak a tűzhely mellett a helye és azt sem, hogy apuka ne tudna kicserélni egy pelenkát. Már ha akar. :) De hogy én szereljem az autót, vagy apa vasaljon……… teljesen kizárt!

Viszont ha durván átveszi egyik fél a másik szerepét is, akkor borul a rendszer.

Nálunk mondhatjuk hogy munkamegosztás van.

Enyém a háztartás, a gyerekek, a bevásárlás, apuci meg eljár dolgozni.

Nem várom el tőle, hogy még itthon is toppon legyen és munka után még az én dolgom is ő végezze. És ő sem várja el tőlem, hogy ekkora család mellett még munkába is menjek. Esélyem nem lenne hogy a napi teendők végére érjek. Így is huszonnégy órában dolgozom, mindig van mit csinálni és ha végre hozzáérne a seggem a székhez, tuti kiabál valaki hogy „anyaaaaaaa!” És még éjjel is: anya rosszat álmodtam, fázom, melegem van, szomjas vagyok, adj egy puszit, bújj hozzám, stb. Arról nem is beszélve, hogy amennyit keresnék fél napos melóval, az ki se futná a bölcsit, ovit (bár ott kezdődik, hogy be se adnám őket, mert itt nem ütik a szintet). Déltől meg már jönnek haza a gyerekek, itthon kell lennem.

Persze előfordul, hogy ha kidőlők, apa veszi át a helyem. De az általában úgy néz ki, hogy kizár a konyhából, vagy elzavar pihenni, vagy lemegy helyettem a boltba. Szerencsére ritkán van ilyen. :)

De amikor azt látom hogy anya durván melózik, viszi a háztartást, gyereket nevel, plusz rohan még a szülőknek is besegíteni, apukát meg otthon hizlalja a TV előtt, hát mit mondjak………..

Egyébként hülye lenne az a csávó ha nagyon görcsölne a melón, ha már talált olyan elmeroggyantat, aki el is tartja, meg mindent megcsinál, mellé még az egekig isteníti, hogy mekkora ajándékot kapott az élettől, hogy ilyen férfi van mellette. Ki az az esztelen, aki ilyen nő mellett erőlködne hogy dolgozzon, vagy besegítsen a ház körül? Minek törné magát?

És ez az anyukákra is érvényes ám.

„Jaj, kisfiam, megoldom, te csak maradjál nyugodtan, anya bírja egyedül!”

Aztán meg megy a csodálkozás.

Csak ül a fotelben, TV–t néz, sörözik, vagy játszik, hízik, esetleg unatkozik, de nem dolgozik.

És vajon hogy lett ilyen?

Hát miattunk!

Mert mindent mi akarunk.

Mert nekünk nem kell segítség, mert mi megoldjuk. Meg bírjuk még betegen is, nem gáz. Meg úgyse tudja, csak mi. Mert nem úgy csinálja ahogy kell! Mert azt csak mi tudjuk, senki más.

Na persze.

Mert nekünk kell a fene nagy egyenjogúságunkkal, hogy úgy bánjanak velünk is, mint egy pasival.

Nyilván hogy ha ugyanazt a melót végzem, akkor ugyanannyi fizu járjon érte, ez nem is kérdés.

Vagy ha valaki mindenáron karrierre vágyik legyen meg az álma. Nem vagyunk egyformák, kinek mi a fontos. De vajon minden téren tud száz százalékot hozni egyszemélyben?

Én nem tudok. Ez van.

Ha valami közbejön, nem tudom ugyanúgy elvégezni a napi melóm, valaminek a rovására megy. Nyilván azt áldozom be, ami nem annyira „fontos”. Legtöbbször a pihi időm bukom el.

Én onnantól kezdve, hogy az első terhességi tesztem pozitív lett, anya vagyok. Szerettem dolgozni, szerettem a munkám, csináltam a kicsi mellett is egy darabig, de rá kellett jönnöm, hogy nem tudom ugyanazon a szinten folytatni mint előtte. A gyerekem lett az első, nekem ő lett a legfontosabb. Fél munkát meg nem akarok, ezért fel is adtam.

Most ez a munkám. A gyerekeim, a család, meg a háztartás. Ebben próbálom a maximumot hozni.

Arra jöttem rá menet közben csajok,(környezetemből is tudok példát mondani) hogy túl ajnározzuk a pasikat. Mert arra vágyunk, hogy nélkülözhetetlenek legyünk. „Jajj, mi lenne vele nélkülem?”

Esélyt sem adunk nekik, hogy megmutassák ők is képesek bármire ha akarják. Nekik kell hogy igazi Férfiak lehessenek, hogy megmutassák, hogy védelmezhessenek, aztán meg sütkérezzenek az ujjongásunkban, amikor hülyére dicsérjük őket és párás nagy szemekkel pislogunk rájuk. Hogy igen, ő az!

Nekünk meg kell a Férfi, aki a hősünk, aki minden bajtól megóv, aki mindenhez ért és mindent meg tud oldani, aki erős és bátor, akire felnézel, aki egy igazi szuper csávó. Aki mellett lehetsz gyámoltalan, gyenge Nő, mert tudod hogy ott van melletted, számíthatsz rá, nem vagy egyedül.

Szerencsére vannak még ilyen pasik is! (mint például a férjem!)


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Karcsi, Karcsi, Karcsikaaaaaaa

A kisfiam kiabálta mindig neki. :)

Karcsi volt a világ legzakkanásosabb macskája.

Én pedig a gazdija. :)

Karcsi egy kis faluban született már jó pár évvel ezelőtt. A család macskája járt valamerre és egy pocakkal állított haza. Hát szabad ilyet?

A közeli városban laktunk, egy kis lakásban az akkori pasimmal.

Úgy gondoltam, ha már így járt ez a macska, és a nagymama hallani sem akart több cicáról, a picit majd én magamhoz veszem. Mindig volt macsekunk, imádtam őket.

Amint tudott rendesen enni egyedül, haza is vittem.

Mit mondjak, az első napok nem sikerültek túl jól. Neki sem, nekem sem.

A legény csak a száját húzta, nem nagyon érdekelte a cicus, (meg akkor már én sem) úgyhogy ciru - miru rám maradt egyedül.

Karcsi igazi kékvérű macska volt. Nem tudom az anyja kivel állt össze, de nem sima árokparti lett a gyerek. Leginkább a sziámihoz hasonlított a testformája, meg a pofikája, de neki egészen fura szürkés – kék bundát sikerült növesztenie, mellé szép nagy sárgás szemekkel. A szőre olyan volt mint a selyem, ráadásul, mintha minden tizedik szőrszál dupla hosszúságú lett volna, amitől tök röhejesen nézett ki.

Nem lehetett bármikor megsimogatni és nem is engedte meg akárkinek. Ki kellett érdemelni.

Legszívesebben a szekrény tetején szeretett aludni. Onnan ritkán jött le, szerintem azért is, hogy nehogy valaki hozzáérjen. Utálta. Volt aki fülest is kapott érte ha nem figyelt eléggé.

Viszont a sárgadinnyét nagyon szerette, a kertben a száráról megette féléretten is.

Nos, Karcsika pár hónap után már elég nehezen viselte a lakást.

Nekem melózni kellett, a pasim meg tuti szekálta szegényt ha nem voltam otthon, szóval el kellett gondolkodnom hogy most mi legyen?

Egyébként nagyon okos cica volt.

Például, neki nem tetszett a macskaalom. Mindig csak egyszer tojt bele. Mikor én is elköltöztem a lakásból, akkor derült ki, hogy a macsek sokat járt a kád alá. …….

Sőt másra sem használta egy idő után az almot. Mindig a lefolyóba pisilt. Vagy kád, vagy mosdó de csak a fürdőben.

Nem mondanám hogy örültem neki, de ott legalább nem volt olyan büdi.

Kedvenc hobbija volt még, hogy megvárta amíg összeszaporodik a sok reklámújság és mikor úgy látta hogy most már lesz vele minimum egy fél napos meló, reggelre centis fecnikre szaggatta szét. Na olyankor mondtam hogy hajléktalan macska lesz belőle ha még egyszer ilyet csinál!

Volt hogy éjjel ébredtem fel, hogy valami csikizi az orrom. A cica nézett velem farkasszemet.

Hát elég rémisztő volt.

De olyan is volt, hogy tetanuszt kaptam miatta, meg a karomat kötözgették az ügyeleten, mert a dinka annyira beleélte magát a játékba, hogy totál bezizzent, és rommá karmolta a karom.

Félelmetes kis dög volt olyankor, paráztam tőle.

Pedig ivartalanított volt szegényem. Azt mondta az orvos, hogy nyugisabb lesz utána. Doki bácsi rendesen benézte.

De Karcsinál az tette be a kaput végleg, amikor megjelent a férjem az életünkben.

Rendesen féltékeny volt és mindenáron le akart égetni. Sikerült is.

Direkt a konyhába pisilt a mosogatóba. Soha előtte és utána sem.

Leröfögte a kaját, és a hab a tortán, hogy szétszedte a vatta új bőrcipőjét a lovagomnak.

Hát nem örült neki.

Azt mondta ha nem udvarolna, nyúvadt macskát csinálna belőle elég gyorsan. :(

Szegényke.

Így Karcsinak költöznie kellett.

Neki a lakás egy börtön volt. Utálta. Néha az ablakból nyekergett a madaraknak. Teljesen be volt zsongva miattuk, meg akarta őket fogni mindenáron.

Egy időben meg mindig kiszaladt a folyosóra mikor kinyílt az ajtó. Fel – le rohangáltunk a lépcsőházban. Szerettem! Főleg hogy be voltam tojva, hogy mi lesz ha kirohan az utcára. Sose találtam volna meg.

Sírtam, hogy rossz gazdija vagyok, nem szeret itt, nem szeret velem. Pedig még engem bírt a legjobban. A lakást gyűlölte csak.

Néha annyira haragudott rám, hogy nem engedte hogy simizzem.

Így hát vissza kellett vinnem a nagymamához.

Nem is kellett sok idő hogy újra otthon érezze magát náluk.

De, mivel nem tudott még vadászni, a fal mellett nyarvékolt a madárfiókáknak felfele, hogy legyenek szívesek öngyilkosok lenni, mert egyszer talált ott egy halott kismadarat, azt hitte ez így működik! Gyagya macska. :)

Szemét dolog, de kiröhögtük, mert nagyon béna volt.

Hosszú évekig élt még a mamánál, és a végére még a vadászatba is beletanult. Elég keményen nyomta.

Tudjátok az egy dolog hogy sokan szeretik az állatokat és tartják őket lakásban is, de én azt láttam, hogy nekik ez egyáltalán nem való. Csórók, mintha sitten lennének. Nem mehet ki, nem tudja rendesen elvégezni a dolgát akkor amikor akarja, meg oda ahol neki tetszik. Sokszor vannak egyedül és a padló, vagy járólap sem igazán nekik van kitalálva.

Te szeretnél így élni?

Naná hogy megszoknak előbb vagy utóbb bármilyen helyet, de ha tényleg szereted, nem akarod hogy szenvedjen.

Én legalábbis nem bírtam nézni hogy a cicám nem érzi jól magát.

Ezért sem hoztuk haza a bébi cicát a játszóról, hanem kerestünk neki olyan helyet, ahol kertes házban élhet.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

A barinőm

Szerintem egy ember életében nem sokszor adatik meg, hogy megtalálja az igaz barátját.

Ha mégis szerencséd volt, nagyon kell rá vigyázni, becsülni, mert hihetetlenül értékes.

Nekem egyszer már sikerült. Elveszteni is.

Azt mondták az okosok egyébként, hogy minden ember akivel találkozunk, vagy bármilyen kapcsolatba kerülünk az életünk folyamán, addig van mellettünk, amíg szükségünk van rá.

Ez nem igaz.

Nekem most is szükségem lenne a barátnőmre.

Mert sokszor hiányzik.

Már kiskorunk óta ismerjük egymást.

Emlékszem az oviban mindig ki volt bukva tőlem, mert én lány létemre meg mertem fogni a bogarakat, hernyókat is, viszont rajtam kívül minden kislány visított tőlük.  (Írtam már hogy teljesen zakkant vagyok. :)

Aztán jött a suli. Nem lettünk osztálytársak, de mindig találkoztunk.

Akkor még nem voltunk annyira nagy barátnők, de nem is voltunk rosszban.

Azt hiszem a 7-ik osztály nyári szünetében mentünk először közösen kirándulni a sulival.

Ott barátkoztunk össze igazán, onnantól kezdve évekig egymás seggében voltunk.

Vagy ő jött hozzánk, vagy én mentem. Hétvégén közös bulik. Már péntek este együtt pletykáltunk, hogy a hetet meg tudjuk beszélni. Szombat diszkó, amit vasárnap jó alaposan ki kellett vesézni.

Jó volt hogy mellettem volt, számíthattam rá és ő is elmondhatott nekem bármit.

Ott volt mikor anyámnak elment a maradék esze is a válás után, és hülyébbnél- hülyébb pasikat hurcolt haza és akkor is, amikor váratlanul meghalt a tatám. Basszus, az nagyon durva időszak volt! Erre mondják hogy a baj nem jár egyedül. Sajnos ez igaz.

Szerencsére volt kivel megbeszélnem az egészet, ami nagyon sokat segített hogy ne csússzak szét teljesen. Ha ő nincs akkor, nem tudom mi lett volna velem…..

A szép időknek hamar vége lett, suli után jött a nagybetűs élet.

Ő is dolgozott, én is, ritkán találkoztunk.

Plusz még a pasik mellé.

Én sem választottam jól (mint utólag kiderült) és ő sem, de ő akkor már az ország másik felében lakott, nem hívott, nem beszéltük meg a dolgainkat, nem is tudtuk igazán mi van a másikkal.

Aztán én megtaláltam az igazim, jöttek a gyerekek, neki viszont akkor még nem sikerült rátalálni, emiatt vagy másért, fogalmam sincs, de ő szépen lassan kihátrált az életemből.

Nem hívott vissza ha kerestem és nem keresett soha.

Rosszul esett nagyon.

Évekig nem tudtam mi lett a baj. Nem értettem, hogy ha olyan jóban voltunk, miért romlott el? Sőt azt sem, hogy hova tűnt.

Nem vesztünk össze, nem bántottam meg, szándékosan meg végképp, soha nem mondott semmit, csak lelépett.

Pedig még a kórházba is bementem hozzá, mikor beteg lett.

A családja nem tudott olyan messzire utazni, de mi mentünk két pöttöm gyerkőccel. Mondtam hogy ha bármi van, itt vagyok, csak kérnie kell. Azt hittem megszakad a szívem, mikor megtudtam hogy bent fekszik.

Azt írta utána hogy : „ilyen egy igazi barát” .

Mindig reméltem hogy újra olyan jóban lehetünk mint régen. Még a fiunknak is ő lett a keresztanyja.

De sajnos másképp döntött. Eltűnt, évekig alig hallottam róla.

Csak szülinapra, névnapra jelentkezett. Vagy még arra sem.

Tudtam hogy nincs jól, de nem mertem keresni, nehogy erőszakosnak tartson.

Csak vártam.

Vártam, hogy visszakapjam a barátom, mert állatira hiányzott. Olyan sokszor lett volna jó elmondani valakinek hogy mi van velem. Ha ott lett volna, ha meghallgatja a nyűgöm.

Most sok - sok év után találkoztunk.

Sokat pletykáltunk, vihogtunk, olyan volt, mintha soha nem lett volna szünet benne. Érdekes….

Leginkább az, hogy teljesen természetes volt. Érted? Az volt fura, hogy nem fura!

Eljött, megnézte a „kis családom” megbeszéltük a kimaradt éveket.

Különös hogy mennyit változtunk ennyi idő alatt, mégis olyan mintha egy percet se hagytunk volna ki.

Állítólag az élet a barátokkal pótolja a szar családod. És ez teljesen így is van.

Én most remélem, hogy visszakaphatom a barinőm.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

"Már nem divat a szőrtelenítés!"

Vagyis, készüljetek pasik, jönnek az "őzikék"!

A közelmúltban több cikk is született a témával kapcsolatban.

Volt köztük érdekes, amit el is olvastam, meg olyan is amit nem.

De! Amin borultam, az az, hogy ez eddig divat volt.

Én tökre nem tudtam!

Azt hittem, azért szőrtelenít mindenki (bocsi, már aki csinálja egyáltalán) hogy ne legyen gusztustalan, ápolatlan vagy igénytelen, esetleg büdi itt – ott.

Én speciel azért csinálom, mert szerintem q..va gáz, ha egy nő olyan szőrös, mint egy majom.

És ezzel nem a majmokat akarom megsérteni. (és itt direkt szépen, finoman fogalmaztam)

Nem azt mondom, hogy naponta azon feszülök, hogy egy szál szőr se legyen rajtam. Mert előfordul.

Sokszor nincs kedvem, fáradt vagyok, vagy nyüszi, vagy nagyon későn jutok el a fürdőig. Akkor meg már kinek van kedve még ezzel is vesződni?

De például a hónaljamról rendszeresen írtom, méghozzá azért, mert ha szőrös, hamarabb lesz izzadságszagom. Elárulom nem csak nekem, és nem csak nyáron! (A legnagyobb élmény ilyenkor tömegközlekedni.) Azt meg utálom. Undorító, ha valakinek már olyan durva szaga van.

A lábam se úgy nézzen már ki mint a férjemé….. Igaz hogy az övét nehéz lenne überelni, de ha nagyon akarnám, simán tudnám. Örököltem, ez van.

Be is szokott szólni, ha esetleg sikerül elhanyagolnom, hogy őzike vagyok. Ez azért elég égő, de attól még igaz.

Na persze nem bunkóságból mondja, csak ilyen kis zárójeles megjegyzésként. De ha már szól érte, az gázos.

Tény hogy ennyi gyerkőc mellett, néha egész héten se találkozom magammal a tükörben, nemhogy még ilyen extrákra jusson időm, de igyekszem.

Viszont amikor fiatal lányok hirdetik a közösségi oldalaikon fényképekkel alátámasztva, hogy ő bizony nem szőrtelenít mert mennyi időt vesz el az életéből, és különben is, ő így is milyen szép,(bár szép még lehet, csak rohadt ápolatlan) hát….. szíve joga mindenkinek, de én azért legközelebb is le fogom szedni onnan ahonnan kell.

Na és persze a sztárok se maradhatnak ki ebből a „divatból” sem.

Olvastam is, hogy az egyik fiatal sztárocska szintén követője lett ennek az új hóbortnak és szőrtelenítés helyett napi 3-szor illóolajos fürdőt vesz.

Végül is, az tényleg sokkal rövidebb ideig tart, mint leborotválni a hónaljkutyust.

Én nem vagyok ekkora sztár, nem is célom, sose voltam birka, aki a legutolsó trend szerint öltözik, vagy hordja a haját, (főleg ha nem is áll jól, és nem tetszik) vagy oda megy nyaralni ahova a legtöbben, mert az a menő. Tippem szerint már ilyen is maradok.

Viszont, ha meg sztár lennék, valószínűnek tartom, hogy ennél értelmesebb dolgok mellett kampányolnék, ha már olyan sokan akarnak pont engem utánozni.

De hogy ilyen alapdolgokból is divatot kéne csinálni…… nem hiszem.

Az embereknek tényleg ennyi ideje van ilyen ökörségekkel foglalkozni?

Ezek szerint nekem is, mert itt értekezem róla. Na, szép.

És akkor még meg sem említettem a festést. (hónaljszőr festés) Jó hogy nem kezdjük el fonni!

Csóró fiatalok meg, nehogy lemaradjanak, egymást utánozzák. Hát még ha egy sztár is ezt csinálja, az aztán az aztán…...

Kész röhej az egész.

Én mindig azt gondoltam, hogy ahogy haladunk előre az időben, egyre értelmesebbek, tisztábbak, igényesebbek, okosabbak, stb. lesznek az emberek. Erre tessék. Pedig minden ott van az orrunk előtt. Minden elérhető ha valaki akarja.

Be kell látnom, hogy sajnos inkább visszafele haladunk.

Pedig a szőrtelenítést már a II. Világháborúban elkezdték a nőcik. És akkor még nem volt millió -féle mütyü – ketyere erre. Mégis megoldották, mivel nem volt harisnya, anélkül meg szerintük is gusztustalan volt a szőrös láb. Még festették is, hogy úgy nézzen ki mintha harisnya lenne rajta.

Most meg arra kéne büszkének lenni hogy direkt nem csinálom?

Ez is valami hülye feminista elmebaj? Nekünk is jogunk van szőrösnek lenni, nem csak a pasiknak?

Ha választani lehet, márpedig lehet, én maradok a szőrtépésnél. Annak ellenére, hogy néha állatira fáj, örülök hogy lehet sima a lában, mert nekem úgy tetszik.

Aki meg máshogy szeretné, csinálja, de nem KELL erre is ráfogni hogy ez a divat, mikor csak szimpla igénytelenség.

Vagy megint lemaradtam volna valamiről?


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Végre!

Mindjárt éjfél van.

Tele a lakás bőröndökkel.

Mindenki alszik már, szerencsémre, mert ilyenkor van csak körülöttem egy kis nyugi.

Ilyenkor tudok nyugton elmélkedni azon hogy mennyire vártam megint ezt a két hetet, hogy egész évben, minden évben, ezen ábrándozom, hogy milyen jó otthon! Mennyire hiányzik!

Fáradt vagyok, egész nap pakoltam hogy mindenkinek minden meglegyen, de nem alszom, nem bírok, mert izgulok, hogy induljunk végre. Meg persze írom a q….va listám hogy mit kell még elintéznem, mit ne felejtsek el! :(

Lassan öt hosszú éve már hogy ideköltöztünk.

Én bárhova, mindegy merre, csak ide nem akartam jönni. Aztán döntött a pro – kontra lista, nem én.

Valahogy mindig is zsigerből rühelltem ezt az országot, már egész kis korom óta. Fogalmam sincs miért.

A nyelvről nem is beszélve. Egy logikátlan, egy ronda nyelvtörő szutyok. Nem is tudtam megtanulni a mai napig sem rendesen.

Ezért sem akartam ezt az országot. A nyelv miatt.

Szegény gyerkőcök is mindig mondják hogy utálják a helyesírást, mert nagyon nehéz.

Beszélni meg, szinte állandóan németül karattyolnak. Hihetetlen.

A kedvencem ezzel kapcsolatban, amikor mondom hogy nem beszélem jól a nyelvet, erre hangosabban kezd beszélni, és mutogat mellé, mintha földönkívüli lennék. Egyszer óvónéni odáig vetemedett, hogy lerajzolta az órát, mikorra menjek a gyerekért, hiába mondtam hogy értem.

Nem fogyi vagyok bakker, csak külföldi. Éérteeem?

A férjem viszont nagyon jól beszéli ezt a förmedvényt, mégis rengetegszer mesél vad dolgokat.

A jólét egyébként nagyon is látszik, megvan mindenük, és leszoktak arról hogy az agyukat is használják. Egyszerűen nincsenek rászorulva arra, hogy erőltessék a gondolkodást.

Meg is van az eredménye…..

Beszéltük is a férjemmel, hogy ha már otthon leszünk, a Balatonhoz is el kéne menni, hátha több németet látnánk élőben. Itt alig vannak ugyanis.

Az a városrész, ahol most lakunk, tele van külföldivel. Legalább nem lógunk ki a sorból. :) A töröktől kezdve a portugálon, oroszokon, horvátokon át, van olasz, angol, francia, lengyel, mindenféle. Noé bárkája ehhez képest, kutya fülefarka se volt.

De az a vicc, hogy általában rólam gondolják hogy német vagyok. Gondolom a színeim miatt.

Aki ilyen kókadt, az csak német lehet. Ezért mindenki tőlem akar kérdezni ha kimegyek az utcára és ha mondom hogy bocsi, megsértődnek, hogy milyen bunkó, nem áll szóba velük. Tipikus német.

A férjemnek is mázlija van, neki nem szőke a haja, akkor meg tuti török. Ők vannak a legtöbben. Össze is veszett vele egy pasi, hogy mért nem akar törökül beszélni.

Reggel „vicces”, mert az anyukák java része a suli, ovi körül, kendős. Bár, ez inkább ijesztő mint vicces. Mondjuk a kendő még hagyján, de amelyik totál be van öltözve………… hogy csak a szeme látszik ki, na az rémisztő. Fogalmad nincsen ki van alatta.

Na de, most végre hazamegyünk. Még ha csak két hétre is, kiszabadulok ebből a büntiből.

Esküszöm úgy érzem, mintha valami állati nagy csúnyaságot csináltam volna és ezzel fizetek érte. Sittes lettem. Egy börtöntöltelék.

Mért nem megyek haza? Főleg ha ennyire szar?

Teljesen jogos a kérdés.

Mert rajtam kívül itt van még apuka, és egy fél ovira való gyerek.

Azért mert én nem érzem itt jól magam, nem fogom az egész bandát szívatni.

A törpök gyakorlatilag itt nőttek fel. Jól érzik magukat, vannak barátaik, hallani sem akarnak arról hogy hazamenjünk.

Apának van melója, és még jó is. Nem egészen olyan mint otthon. Itt ritka nagy állatságot kell csinálni hogy kirúgjanak. Itt megdicsérik, megköszönik a jó munkát. Otthon sose kapott ilyet. Mindig minden szar volt, meg kevés.

Kijövünk havonta a pénzünkből.

Senki ne gondolja hogy itt bármi is ingyen van, azt nem nekünk osztják csak úgy, szeretetből.

Nem élünk nagy lábon, otthon se, itt se, csak itt nem lóg a fejünk felett a bizonytalanság állandóan.

Más itt az élet, talán kicsit nyugisabb, lassúbb.

De ez nem az én hazám, nem az én országom, nem tartozom ide. Lehet hogy sose fogok.

Honvágyas vagyok, hiányzik a család, a barátok, cimbik, a kakaós csiga, a nyelv, (nagyon szeretem a magyar nyelvet), és a levegő.

Figyeltétek már, hogy milyen más az otthoni levegő? Totál más illata van. Olyan jó beleszippantani mikor hazaérünk.

Talán egyszer majd hazaköltözünk mi is. Ki tudja?


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 

 0
Tovább

Anyóska megmondta!

Azt, hogy én vagyok a sátán!

Ismerős?

Gondolom nem én vagyok az egyetlen, akit „imád” anyós pajti. Alapítsunk klubbot.

És hogy mindezt mivel érdemeltem ki?

Hogy szeretem a fiát.

Már nagyon régóta ismerjük egymást a párommal. Egészen a középsuli óta.

És igen, valami volt első látásra.

De csak évekkel később gabalyodtunk össze teljesen. A legjobbkor.

Én akkorra megjártam egy másik kontinenst, ő pedig eleget komolyodott egy normális kapcsolathoz.

Ő szingli volt, nekem meg pont a végét járta a sose volt románc.

Összefutottunk. „Véletlen”.

Aztán meg egyre többször, de már direkt is.Voltak közös bulik, meg csak úgy találkák. Összemelegedtünk.

Sose voltam még annyira szerelmes. Azt se tudtam előtte mi az. Minden percét imádtam mikor velem volt.

Utáltam hazamenni, ő pedig egyre többször mondta hogy maradjak.

A lakás közös volt az exemmel, de őt meg nem ette el onnan az avas, így nagyon sokáig amúgy se lehetett volna húzni a szitut, vidékre meg a családhoz nem akartam költözni, egy albi meg egyedül…… húzós.

Ő az anyja lakásában lakott, de anyuka csak napközben járt haza pár órára, sok vizet nem zavart.

Beszéltek is, hogy vagyok, és mi lenne ha odaköltöznék.

Anyukának már látatlanban sem voltam a kedvence. Hogy mért? Nem tudom, talán mert létezem.

Kicsit féltem is, hogy mi lesz ebből?

Mit mondjak……. nem volt alaptalan.

Mivel valahogy a kapcsolatunk elején anyós agybajt kapott, szó szerint, q….va sok szabadideje lett.

Szerencsére sokat nem találkoztunk hétköznap, de ő jött hétvégén is. Az a tuti.

Volt hogy már korán reggel, a piacról hozzánk érkezett, amit jelzett is azzal, hogy izomból vágta be az ajtót.

Szupiiii, anyuka itt. Megint!

Ha segíteni akartam, nem engedte. Ha én csináltam valamit, például kivittem a kukát, és betettem az új zsákot, megigazította utánam. Újra teregette a ruhákat és ehhez hasonlók.

Gondoltam ezen ne múljon, csinálja egyedül ha neki az tetszik.

Nem vagyok balhés típus, inkább arrébb állok, nem szólók, tojok rá.

Akkor jött a faszija, hogy milyen rohadék, lusta genyák vagyunk, mert szegény asszony………….

Le is léptünk.

Akkor az lett a baj, uncsi lett az élete, nem volt kiről „gondoskodni”.

Nálunk pedig bekopogott a gólya. (Ez egy másik sztori, majd részletezem egy következő posztomban.)

A lényeg, hogy nem viseltem jól.

A huszadik héten vakbéllel műtöttek, kénytelenek voltunk visszaköltözni a városba, mert a férjem úgy gondolta, ha gáz van legyünk minél közelebb a dokihoz.

Ezt már nem is részletezem.

Én voltam a világ szemete amiért még terhes is merészeltem lenni, mi az hogy nem tudok vigyázni, meg egyébként is az ő fia egy ilyennel………… soha.

Se kedvem, se idegem nem volt hogy még vele is balhézzak.

A pöttöm persze ennek, meg más egyéb gondoknak hála, úgy gondolta hogy ennyi elég volt, ő most már kiköltözik onnan. Ez a 36. hét előtt volt pár nappal.

Szerencsére időben kaptunk tüdőérlelőt, semmi gond nem volt a picivel, viszont besárgult, úgyhogy két hetet élveztük a kórházat, minden „szépségével” pont az ünnepek alatt.

Az újévből már csak pár napot szívtunk bent, szerencsére kiskoma összekapta magát, úgyhogy hazamehettünk. - Igen ám, de anyóska várt otthon.

Szó szerint betegedtünk bele az egészbe.

Májusig bírtam, aztán leléptünk. Istenem az a szabadság!

Hogy nem vizslatják minden perced, hogy senki nem szól bele, vagy fintorog minden tettedre, hogy nem kell szégyelned magad ha véletlen el merészelsz aludni napközben, mert a pici egész éjjel sírt .. ……… nos, az leírhatatlan.

Jól elvoltunk. Mi. Ő meg nem. Megint én voltam a szemét.

Néha bántott, néha le se sz…..tam. Nem is igazán tudtam mit kéne kezdenem a helyzettel.

Aztán jött a kicsi tesó. Mit mondjak, gondolhatjátok.

Amikor eleve minden percben gyűlöl, és akkor még egy gyerek, pedig ő azt remélte hogy a kisfia szalad hozzá haza! Nahát ilyet!

Ráadásul a kisebbet, még bántotta is néha és nem is titkolta hogy nem szereti, mert rám hasonlít.

Most erre megint mit lehet mondani?

Odáig fajult, hogy gondolta hősnőt játszik és megmenti a világot a gonosz csúnya némbertől aki elvette a picike és védtelen fiát. Vesszen a sátán!

Azóta nem beszélünk. A férjem próbálta vele rendezni a viszonyt, de anya nem volt benne partner.

Nem látta a gyerekeket, és nem is keresi őket. Kilenc éve.

Szerintem nem is tudja hány unokája van, hacsak a pletyka nem jutott a fülébe.

És azt se tudta hogy összeházasodtunk.

Ha neki jobb így…..

Tudom hogy nem konkrétan engem utál, hanem azt a valakit akivel a fia él, de ez nem mentség a tetteire. A gyerekeknek jó lenne egy nagyszülő, de ő nem akart az lenni.

Lemarad róluk, rólunk, a saját gyermekéről.

Sajnálom hogy csak ennyi esze van.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 

 0
Tovább

Hol vannak a gyermekvédők, aktivisták?

Kérdem én.

Hol vannak ilyenkor, amikor szükség lenne rájuk?

Megdöbbenve olvasom a hírekben, hogy az embereknek egyre jobban száll a szürke köd az agyára.(és itt nem a kipufogó gázra gondolok!)

Amikor például olyanokról hallok, hogy semlegesnek nevelnek gyerekeket!

Van olyan óvoda, azt hiszem a svédeknél, ahol ebben a szellemben nevelik a kicsiket. Megkérdezték tőlük, mit gondolnak, kisfiúk vagy kislányok? És csórók azt mondták hogy fogalmuk sincs!

Mire jó ez? Kinek jó ez?

És persze van olyan ember, aki oda is viszi a saját csemetéjét.

Vagy, semleges neműnek kérte a szülő a gyereke hivatalos papírjait, hogy majd később, ő dönthesse el hogy minek érzi magát. Fiú vagy lány. De hogyan döntse el, ha fogalma se lesz róla?

És a másik, hogy „apa” szülte meg a gyermekét!

Igen……. Mert olyan van. Vagy inkább, férfinek kinéző lény szült babát. Helyesbítve.

Még nézni, olvasni is rossz ezeket, a hideg is kiráz tőle.

És nem, nem azért, mert bajom van azokkal az emberekkel, akik nem tudják eldönteni hogy férfiként vagy nőként szeretnének élni, viselkedni.

Például: Rozika megunja hogy nőként éljen tovább, úgy dönt hogy pasivá műtteti magát. El is kezdik a nem – átalakítást. Igen ám, de menet közben meggondolja, hogy ha már NŐ!  akkor gyorsan szül egy babát!  Akkor most mi van? Na  ilyenkor néz ki valamilyen lénynek!

Engem ez nem érdekel. Felnőttek, saját gondja eldönteni hogy mit akar.

Engem a gyerekek érdekelnek.

Velük mi lesz ilyen szülők mellett?

Vajon ők majd honnan, kitől fogják megtanulni hogy mit kezdjenek saját magukkal, hogyan tegyék a helyére a saját nemi identitásukat?

Ki fog nekik erre példát mutatni?

Hol vannak a pszichológusok olyankor, amikor engedélyezik, hogy azonos nemű emberek fogadjanak örökbe, vagy vállaljanak saját gyereket?

Amikor pont ezek a tanult emberek mondják, hogy mennyire fontos már kis korban is, még az elvált szülők gyerekeinek is, hogy lássák a szülői szerepeket. Legyen előttük példa mindkét nem képviselői közül, mert már akkor tanulják a női- és férfi viselkedésmintát.

Az én legkisebbem most másfél éves, és simán megismeri hogy: ő bácsi, néni, kislány vagy fiú.

Már most csajos dolgai vannak.

Ékszereket pakol magára, szoknyát kell felvenni, meg a nővérének ha festem a körmét, akkor az övét is kell.- mondjuk ezeket nem tőlem tanulta.

De értitek a problémát?

Ha én mint szülő nem beszélhetek vele rondán. Nem szabad megalázni, pláne meg nem üthetem bármilyen állatságot is csinál, mert hazavágom a lelkivilágát. Nem tehetek fel róla fényképet a netre a saját beleegyezése nélkül, sőt itt Németországban még fülbevalót se lövethetek neki, akkor kinek, és hogy van joga ilyen példát mutatni?

Mert a gyerek utánozva tanul.

Ezt sem én találtam ki, szintén pszichológusok állítják.

Akkor ezek szerint, ha valakit azonos nemű párok nevelnek, ő is nagy valószínűséggel a saját neméhez fog vonzódni, mert ezt látta otthon. Nem?

És akkor hol van a szabad akarata?

Ezzel nem belekényszerítik egy szituba, amit nem is ért, és nem ő választotta?

Van már például statisztika arról, hogy felnőttként ezek a gyerekek milyen nemű emberekhez vonzódnak majd?

Eleve rosszul vagyok attól, hogy még a vízcsapból is ez folyik. Lassan nincs egy olyan film, vagy sorozat, ahova ne raknának melegeket.

Mért kell ezt a szánkba tolni? Minek kell ennyire erőltetni?

És arról nem is beszélve, hogy a mai gyerekekkel egyre kevesebbet foglalkoznak otthon, totál el vannak veszve így is.

Alapvető dolgok sincsenek elmagyarázva, nem értenek sok mindent, csak látnak ezt is, azt is, és elfogadják, mert azt hiszik hogy úgy kell csinálni.

Mert mások is úgy csinálják………..

Amikor még a bezzeganyák is buzgón bólogatnak hogy milyen szuper anyuka az, aki éveken keresztül nem vette észre hogy a saját fia, akit elméletileg ő NEVEL, és egy háztartásban laknak, langyi lett. A facebook – profiljára rakta ki szerencsétlen, és anyuka ott látta meg véletlen.

Erre ez a mintaanya, egy cetlit hagyott a fia ajtaján, hogy így is szereti!

Na, és hol is volt anyuci abban a pár évben, mire ez a gyerek idáig jutott?

Mert azért ez nem egy – két hetes műsor.

Hol vannak ilyenkor a gyermekjogi aktivisták, meg a gyermekvédők, védőnők, gyerekorvosok, szociális dolgozók, meg mit tudom én, zöldek, kinek lenne ez a dolga?

Ja, bocsi sehol nincsenek.

Mert mindenki a másikra mutogat.

Nem az én dolgom, nem az én hatásköröm, feladatom.

Én csak bejövök reggel, dolgozom itt valamit, fizut kapok érte amiből élek, de semmihez semmi közöm nincsen, nem is érdekel, minek feszüljek rajta?

Akkor se lett meg hogy ki volt a felelős, amikor a mentális problémákkal küzdő anyuka beküldte a Dunába a babáját!

Meg akkor se, amikor a család halálra éheztette a gyereket. Senki nem vette észre, senki nem hibázott.

Engem mégis érdekel.

Mi lesz ezekkel a gyerekekkel később?

Kinek van joga eldönteni, hogy ha telik az idő, és ezek a kisgyerekek nőnek, felnőttek lesznek, kihez vonzódjanak majd?

Foglalkozik ezzel valaki egyáltalán? Vagy csak jött egy újabb idióta divathullám, mindenki utánozza, engedi, de a következményekkel már nem vergődik senki?

Érdeklődve várom a választ.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Anyapuszi mindent gyógyít!

És ez teljesen így is van.

Bár ezt saját tapasztalatokkal nem tudom alátámasztani sajnos, csak a gyerekeimével.

Nem emlékszem jól mindenre a gyerekkoromból.

Arra viszont igen, hogy az én anyám elég messze van az ANYUKÁTÓL. Tudod az a kedves, szeretgetős anya, aki rögtön segít ha a gyereknek szüksége van rá. Melletted van, vigyáz rád, és mindig számíthatsz a segítségére. Az enyém ennek szöges ellentéte.

Engem is értek kisebb – nagyobb balesetek, főleg hogy q..va rossz gyerek voltam.

Anyám unott fejjel nézte végig az egészet, vagy leszidott, mert jól kib….tam vele, most a hülyeségem miatt mennyi dolga van pluszban.

Elég sokszor volt törve csontom, (- az egyik olyan jól sikerült, hogy a mai napig szívok miatta) például a lábam-ujjai, a kisujjam, még az orrom is, vágtam tönkre ízületem, nem is eggyet, volt műtétem kettő is, de anyám…………….őt ezek nem stresszelték agyon.

Jólesett volna, ha néha legalább úgy csinál mintha érdekelné.

Nálunk nem ez a helyzet.

Nem vagyok mintaanya én sem.

Biztosra veszem, hogy nálam vannak százszor jobb anyukák is.

De amikor bármelyik gyerekem baleset éri, azonnal hozzám szalad. Ebből is gyanítom hogy olyan nagyon béna sem lehetek mint az enyém volt.

Ha bibi van, anya puszit ad rá. Sokszor ők is kérik : anyaaaa megpuszilod? Puszild meg!

És tudjátok hogy ez mennyit használ?

A legnagyobb, kicsit több volt mint másfél éves, amikor 7 darázs csípte meg szegényemet egyszerre.

Hiába mondtuk neki milliószor is hogy ne menjen oda mert veszélyes, nem érdekelte, éppen felfedezte a világot.

Baj lett a vége.

Volt ám ordítás, gondolhatjátok. Állati mázli hogy nem allergiás a darázscsípésre.

Összebújtunk, szeretgettem, simiztem, minden puklit megpusziltatott velem, és aztán közölte hogy már nem is fáj.

Vagy amikor lemotorozott a lépcsőn. Gondolta kipróbálja mit bír a járgány. Durván összeverte a fejét. Mi mást? Azt hittem, el is tört az arc-csontja. Bőr nem sok maradt rajta. A bajszán pedig azóta is van két seb hej. Én sírva törölgetem a pofit, próbáltam leszedni a retket, közben reszketek mint a fene, nyugtatgatom, hogy semmi baj, mindjárt itt van apa is, erre a kicsi felemeli az arcom, és közli hogy ne sírj anya, már nem fáj.

Kétkedve hallgattam, de ha ő mondja……

Tíz perc se telt el, ment játszani.

Azóta is alkalmazzunk ezt a csodálatos gyógyító technikát minden gyereknél, sőt még néha apa, anya bibijére is. :) Anyát rendszeresen éri baleset, a konyha egy nagyon veszélyes hely! - akkor a gyerekek puszilnak.

Nálunk bevált.

Vagy ha jönnek este, egy húzós nap után hogy nagyon elfáradtak, fáj a lábuk, sok-sok puszi, ölelés, megbeszéljük hogy nagyot kell aludni, és reggelre meggyógyul.

És mivel elhiszik, mert anya mondta, meg is gyógyul. Szerencsére sokszor beválik.

Na persze azért ha nagyon nagy a vészhelyzet, mint a legutóbbinál, kiegészítő kezelés is szükséges lehet.

Például amikor a kisebbik legény addig tornázott a kád szélén, hogy durván lefejelte a mosdót, és onnan esett a földre. Naná hogy akkor is a fejére. És mit gondoltok hányszor kértem hogy ne szórakozzon ott?

Milliárdnál többször, de pasi. Alkalmi süket néha. (ez amúgy genetikai probléma lehet a fiúknál szerintem!)

Na ilyenkor azért kell fájdalomcsillapító is, de tényleg csak akkor adok, ha nagyon muszáj.

Szóval nálunk így is lehet gyógyítani. Én nagy követője vagyok ennek az alternatív módszernek.

Viszont mindenki saját felelősségére használja, és előtte kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét, mert előfordulhat, hogy hosszabb ideig kell alkalmazni a kúrát, vagy nagyobb dózis szükséges. :)


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Magas a nyomás a gyerekem szemében

Mit mondjak, itt dobtam hanyatt magam.

A gyerekorvos minden alkalommal stresszel ha találkozunk, hogy voltunk-e szemészeten, mert minden évben egyszer kötelező.

Naná hogy voltunk.

Tavaly is, és most pár hete is.

Már az is érdekes volt, mikor odaértünk és mondom a nőcinek a pultban hogy időpontunk van pont mostantól. Rám néz, aztán a csapatra, és közli, hogy csak fele annyi hely van beírva.

Tessék?

De direkt a férjem telefonált, aki még ezt a béna nyelvet is jól beszéli, mi az hogy nincs mindenkinek időpont, amikor mi így kértük?

Ennyi az összes melója, amiért fizut kap, és ez sem megy? Az eszem megáll.

Apukával egyezkedtek tovább.

Simán befértünk egyébként, nem is értem minek húzta az agyunkat, de mindegy.

Anya volt az önként jelentkező, aki minden gyerekkel bent volt. Apa addig próbálta eredeti állapotában tartani a várószobát. :)

Az öt évesem volt a gyerekek közül az utolsó.

Neki nem számokat mutatott, hanem ábrákat. (nem tudom ki rajzolta őket, de elég bénák voltak, még nekem is gúvadt a szemem némelyikre, pedig jól látok a doki szerint)

A gyerek mondja is szépen egymás után.

A legalsó sornál viszont elakadtunk.

Biztatja a doki is, én is, hogy mik lehetnek azok?

Kölök nem válaszol.

Doki izgul, mi lehet ez? Nem lát a gyerek rendesen.

Én mondom, hogy attól hogy nem mondja, nem jelenti azt hogy nem is látja. Semmilyen problémát nem vettem észre a szemével kapcsolatban. Ha nem látna jól, azért már kiszúrtam volna, nekem elhiheti.

Dokit nem érdekli amit mondok, itt komoly dologról van szó, vissza kell menni, mert ő jobban meg akarja nézni.

Rendben.

Talán 2 hetet kellett várnunk az időpontra? Nem emlékszem már.

Azzal kezdte a mamesz, hogy meg kell mérni a szemében a nyomást. Mi meg kérdeztük, hogy minek is?

Mert a doktor úr pupillatágító cseppet akar neki adni, ahhoz mindenképpen kell.

Legyen.

Megcsinálja, de húzgálja a száját nagyon, közli hogy nem kaphat cseppet, beszéljünk a doktorral.

Szemöldök szalad ám felfele. Baj van?

Ez a kedvencem: Majd az orvossal megbeszélik. Nem is leszel tőle sokkos.

Azt hittem sose hív be.

Mondja már hogy mi van az ég szerelmére.

„Jó” szokásom, hogy az összes info nélkül is hülyére tudom stresszelni magam!

Na, az van anyuka, apuka, hogy ennek a gyereknek nagyon magas a szemében a nyomás, ami hosszú távon zöld hályoghoz vezet!

Tessék? Mondja újra! Mi van a gyerekkel?

Ugye nem kell részletezni mit éreztem.

De! gyorsan mérjük még meg a szaruhártya vastagságot is, hátha jobb lesz az érték.

Csak gyorsan – gyorsan.

Fizetős, mivel a biztosítónk ezt nem állja.

Mondjuk hogy nem baj, csak haladjunk már. (remélem azért nem egy ló ára lesz)

Hát a vége az lett, hogy vastagabb a szaruhártyája is mint az átlag, (amit amúgy nem tudom hogy mit jelent) de még így is rossz az eredmény.

A felső határérték ugyanis 20, neki meg 28.

A vastagabb szaruhártya ugyan kompenzál, de így is 25, ami még mindig nagyon magas.

Azt mondja mivel most délután néztük, legközelebb majd reggel menjünk.

Na de hol van még szeptember?Akkorra adtak időpontot.

Naná, hogy amint hazaértünk, nekifeszültem valami infót keresni, hogy mi van ilyenkor. Nem lettem boldogabb.

Elméletileg a negyven fölöttieket érinti, cukorbaj, magas vérnyomás miatt alakulhat ki, vagy lehet veleszületett szűkület is.

Problémától függően tudják kezelni, és ha időben kiderül, még meg se vakul a gyerek!

Persze semmilyen tünete nincsen, nehogy véletlen észre lehessen venni.

Szuper.

Nem akarom részletezni hogy mennyi ideget ettem idáig. Alig aludtam mostanában emiatt.

Örülök hogy kiderült még most, mérges vagyok hogy mért pont az én fiam, akinek a létező leggyönyörűbb szemei vannak a világon, és egy dologban vagyok csak biztos, hogy mindent megteszünk érte hogy rendben legyen a szeme.

Mást nem tudunk tenni.

Majd írom a többit is, hogy mire jutottunk.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

A pap vette el a gyerek pénzét

Mint már az előző posztomban említettem, Németországban élünk. Lassan 5 éve.

A legnagyobb gyerkőc itt kezdte az általános iskolát.

Meg is lepődtünk a beiratkozásnál amikor megkérdezték, hogy katolikus, muszlim, vagy etika órára járjon-e a gyerek. (a németeknél külön muszlim óra is van! szép)

Mivel nem vallásunk a muszlim, és nem vagyunk templomba járók sem, kizárásos alapon az etika maradt.

A harmadik osztályt viszont költözés miatt másik suliban kezdte a legény.

Itt szintén kérdezték hogy melyik órára járjon. Gondoltunk nagyot apával, próbálja ki a katolikust, lásson a gyerek olyat is, aztán majd eldönti hogy érdekli komolyabban vagy hagyjuk az egészet.

Mesélte is mindig hogy miket csinálnak órán, mivel foglalkoznak, miről beszélt a pap. Tanulás volt a legkevesebb.

Aztán valahogy november környékén sírva kérdezi tőlem, hogy meg van-e keresztelve?

Mért? -kérdem én.

Mert azt mondta a pap, hogy aki nincs, az a pokolra kerül.

Tessék? Biztos jól értetted, figyeltél, tuti hogy ezt mondta?

Igen.

Cicám, biztos nem így gondolta, lehet rosszul értetted. (Itt azért bejátszik hogy 3-ik éve tanulja csak a nyelvet, és ez a nyelv egy logikátlan rettenet – szerintem. Nyilván nem ért még mindent, vagy nem jól értelmezi)

Ezzel meg is nyugodott, de engem szúrt a dolog, hogy egy pap mért mond ilyet egy gyereknek? Főleg ilyen kicsiknek. Ezek után tuti kedvet kap a valláshoz.

Egy – két héttel később, elkezdi mesélni a kölök, hogy igaz-e hogy a télapót az amerikai coca – cola gyártó cég találta ki?

Fel is húztam ám a szemöldököm, hogy mi ez már megint?

Ezt mesélte a pap.

És Szent Miklós?

Arról nem beszéltek.

Mit mondjak, a pap bácsi kezdte elrúgni a labdát nálam.

Nagy nehezen vége lett az évnek, el is felejtettem az egészet, utána már nem került szóba a vallás óra, nem mesélt extrém dolgokat a csemete.

Következő évben viszont megint jöttek a fura szituk.

Például, mikor meséli hogy a pappal Simpsons családot néznek órán, mert az osztály rossza azt akart nézni.

Nem értem, mond még egyszer. Mit néztek?

A Simpsons családot.

Itt már apának is kockás lett az arca.

Aki ismeri a mesét, tudja miről beszélek, aki nem, annak mondom, hogy nem igazán 9 év körüli gyerekeknek való. Ráadásul vannak benne komolyabb dolgok, amit meg pont vallás órán néznek!

És a pap hol volt addig?

Na de a kedvencem ezek után az lett, amikor a parkban voltak ismét óra helyett. (bár akkor már inkább ott, mit ilyen állatságokat nézzenek)

A fiam talált a homokban a mászóka alatt egy 5 €-t.

Nézegette a pénzt, körbe is lesett hogy ki vesztette el, de senki más nem volt az osztályon kívül kint.

Csóró kölök addig pislogott neki, hogy az osztálytársa akit már említettem, a rossz gyerek, kikapta a kezéből. Az enyém ettől megilyedt, és szólt a papnak, hogy a gyerek elvette tőle a pénzt.

Erre ez a jóember mit csinált?

Fogta, elvette a kiscsávótól és zsebre vágta.

Mondja a rosszcsont, hogy elraktad a cimbim pénzét.

Erre közli bazsalyogva, hogy majd a suliban be kell mondani a hangosba, hogy aki elvesztette, jelentkezzen érte. Ha nem megy senki, visszaadja a lóvét.

Na de most őszintén. Ha épelméjű gyerek van a környéken, az jelentkezik hogy az övé. A fél iskolából hogy választja ki hogy kié a zsé? És amúgy is csodálnám, ha alsós gyerekek ennyi pénzzel sétálnának a játszón, de mindegy.

A fiúk nem szóltak semmit ezután, elfogadták amit a FELNŐTT mondott.

Igen ám, de nem lett bemondva se aznap, se másnap.

A kölök hiába várta, nem kapta vissza a pénzt.

Közben el is telt a hét.

Megbeszéltük, hogy hétfőn úgyis órájuk van, kérdezzen rá a pasinál.

De a pap bácsi nem ment be se hétfőn, se kedden, sőt még szerdán sem.

Az idő sürgetett, mivel 7 tanítási nap volt hátra az évből.

Mondtuk neki, hogy szóljon az irodában, hogy keresi a tanárt, akkor úgyis megkérdezik hogy mit akar tőle.

Be is jött.

Ő meg el is mesélte, hogy mért keresi.

Pénteken az osztályfőnökkel küldte vissza a pénzt.

Az eszem megáll, hogy itt tart a világ. Nem is akarom részletezni hogy mennyire kiakasztott a helyzet. Ráadásul egy PAP!

Egyébként a kisebb kölök azóta nem katolikus órára jár.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 

 0
Tovább

"Külföldi szarházi"

Ezt nekem mondták tegnap.

Persze nem szemtől pofiba, csak úgy burkoltan, hogy vegyem észre magam.

De kezdjük az elején:

Időpontunk volt tegnap a legnagyobbal fogszabályozásra.

Semmi hangulatom nem volt az egészhez.

A legkisebb pont akkor szokott aludni, nyűgös voltam, és még az eső is rákezdte. Faszaaaaa

De nincs mit tenni, így is már egyszer átrakattuk az időpontot, most már legyünk túl rajta.

A gyerekek nagyobb része nem akart jönni (szerencsémre) de így is mire elindultunk elég „mókás” lett a helyzet. Mint mindig.

Mire odaértünk sikerült is lehiggadnom, amiben a kinti 15 fok sokat segített. :( Július van emberek és 15 fok!

Pici elaludt, kölköt szólították is rögtön, viszonylag hamar végeztünk.

Lefele menet azonban eszembe jutott, hogy be kell mennem a gyerekdokihoz egy receptért.

Épületen belül van, csak ki kell ugranom azon a szinten.

Igen ám, de egy egész csapat állt a liftajtóban, nem tudtunk kiszállni.

Erre én totál semleges hangon, de nem sutyorogva mondtam, hogy "elnézést". Mivel szerettem volna kijutni a liftből.

Ebben mi a gáz? Még most sem értem, valaki segítsen már ki.

És mi történt?

Nekem esett az egész banda, felnőtt is, gyerek is, hogy mit képzelek, mért vagyok ilyen bunkó, mert hogy ők nem láttak, és különben is fogjam be.

És nem is adja ki az agya, hogy rajtuk kívül léteznek még emberek, akik szintén használják a liftet, ezért esélyes hogy ha nyílik az ajtó, akkor talán ki is szállna valaki. Már ha tudna.

Lehet az volt a baj hogy megkértem? Simán fel kellett volna rúgnom őket?

A csapat egyébként fekete hajú kissé kreolos bőrű emberekből állt. Tuti hogy mind tősgyökeres német állampolgár, és nem utolsósorban minimum 8 diplomával rendelkeznek fejenként. Ránézésre is. De ez csak zárójeles infó a sztorihoz.

Meglepődtem, vissza is kérdeztem, most már kevésbé kedvesen hogy mi van?

De szerencsére a liftajtó becsukódott, elhúztak a fenébe.

Ez is csak arra volt jó, hogy kiakasszanak.

Recept meglett, ismét állunk a már említett ajtó előtt.

Na, mit ad Isten, ajtó nyílik, és a „legkedvencebb” dokinénikém áll bent.

Közli is hogy ne menjek, mert ő felfele akar menni. Mi van ha én is?

Azzal a lendülettel, be is áll az ajtóba, hogy ne tudjunk beszállni.

Na ott már jött a lila köd nálam is.

Eleve utálom a nőt, mióta eltörte a férjem állkapcsát egy szar foghúzással, és még ő volt paraszt utána is. Évekig jártunk hozzá, és mindezek után meg sem ismer.

Erremost még ez is?

Csak és kizárólag azért szálltam be, hogy bosszantsam.

De hogy utána még mindenféle szarházi külföldinek elmondott, hogy az ilyenek miatt nem tud feljutni arra a szintre ahova ő akar, mert ilyenekkel van tele az egész ország………...

Ott volt a napom csúcspontja!

Megjegyzem, ő is külföldi. :)


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 

 0
Tovább

A lepkehimlő

Bevallom őszintén, én erről még nem is hallottam

Idáig.

Voltam gyerek én is, naná hogy minden létező nyavalyát benyeltem (általában a nyaraláson), egyetlen kivétel volt csak a mumpsz (pedig mindent megtettem érte hogy elkapjam azt is, direkt vittem a barinőmnek a leckét mikor mumpszos volt, mégse jött össze).

Mióta itt élünk (már lassan öt éve)  többször is olvastam az ovi ajtón  hogy „ringelnröteln”( a német neve) de minket nem érintett, nem foglalkoztam vele. Most viszont……

Június végén jött ki, egy szombat reggelre a legkisebbemen.

Totál megijedtem, mert azt hittem hogy valami allergia ez is.

Jó pár hónapja szenvedünk már a tejes dolgok miatt, aztán a piros színű gyümölcsök, szóval eléggé ki vagyok már az egésztől, naná hogy első körben valami hasonló dologra gondoltam.

Főleg, hogy a pocakján, meg a combjain voltak csak. Tutira vettem, hogy kaja allergia. De most mitől?

Tanakodtunk apával hogy mi legyen, de úgy tűnt hogy gyorsan halványodnak is, akkor meg nem lehet komoly a baj.

Apa lelépett a nagyokkal, mi meg csináltuk a dolgunkat itthon.

Viszont nem telt el egy óra, durván visszajöttek a pötyik, és hozták a cimbiket is. Szinte az egész gyerek full pötty lett.

Na, gondoltam, ennek már a fele se tréfa bakker, mi a fene lehet ez?

Tűkön ülve vártam a bandát haza.

Ebéd, és már mentünk is az ügyeletre.

Mit ad Isten, pont a mi dokink rendelt.

Pöttöm a folyosó végéről megismerte, lett is hiszti (utálja a dokit, mert mindig bántja egy vizsgálattal, egy szurival, már ott tartunk, hogy nem szeretjük látni sem, ki sem állhatjuk a pasit).

Doki bácsi rögtön mondja is hogy mi ez, de nekem még mindig fogalmam sincsen, majd otthon rákeresünk erre a szarra, mert persze hiába okos a telefon, és még szótár is van rajta, nem ismeri ezt a szót.

Plusz megbeszéljük milliomodjára is, hogy a bébi nem bírja a tejes cuccokat, meg a piros gyümiket, mondja is hogy ennek utána kell járni.

Szupiiiiiiii! Végre. Úgyis van időpontunk vérvételre, majd ránézünk ezekre is.

Itthon meg is találom a diagnózist: lepkehimlő!

Mi van?

Írja, hogy 5-15 éves gyerekek érintettek leginkább.

Mi másfél évesek vagyunk.

Télen és tavasszal a leggyakoribb.

Ismétlem, június van.

A szerencse, hogy semmilyen más tünet nem jött ki.

Nincsen viszketés, se influenza szerű tünetek, nincsen láz sem.

Viszont, néha nagyon erősen, nagyon sok pötyi jön ki, ami azért durva, mert némelyik olyan mintha vízhólyag lenne. Pl.: a szemhéjain elég csúnyák voltak.

A másik pedig, hogy most már 1 hónapja szívunk vele, és q..vára unom.

Igaz hogy mellette növesztünk fogakat is, na de mégis…………. milyen genya ez már hogy nem lehet tőle megszabadulni?

Emlékszem, már tíz napja volt beteg a gyerkőc, mikor a nagyobbal a gyerekdokinál voltunk. Mutatom is neki, hogy mi lesz már, még mindig pöttyös a pici. Rengeteg volt éppen rajta.

Mire a doki mondja nagy örömmel, hogy mit akarok, hiszen már múlik……….

Ja.

Látom. Pont úgy néz ki, főleg hogy a gyerek nem is látszik a pöttyöktől.

Menet közben azért volt olyan hogy kb. fél napig nem volt egy folt sem, én meg majdnem elkezdtem örülni hogy elmúlt, erre estére visszajöttek.

Azért remélem hogy így a harmincadik nap után már tényleg eltünnek végre.

Éppen ideje lenne!


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 

 0
Tovább

A kismadár (Friss hús!)

hússprint

Ez már elég régi történet, de még máig emlékszem szinte kristály tisztán az egészre.

A legidősebb gyerekem kezdett el könyörögni egy madárkáért. Nagycsoportos óvódás volt akkoriban.

Az oviból hazafele menet, mindig megálltunk a kisállatbolt előtt, és megnéztük kik várnak új gazdikra. Ő észre is vett egy madarat. Tény, hogy nagyon szépséges kis madár volt. Valami különleges sárga színe volt, azt hiszem még tán kis vörös is volt benne a nyaka körül.

Egyszer rá is beszélt a csemete,hogy nézzük meg bent az üzletben is. Húztam a szám, de legyen.

Gyorsan kiderült, a félelmem nem volt alaptalan, mert iszonyat ára volt annak a csöpp kis lénynek.

Naná hogy jött a kiskutyaszem, meg a krokodilkönnyek, hogy de AANNNNYYYYAAAAAAAA!

Nem. Szó se lehet róla.

Örültem, hogy azokat ki tudom fizetni amiket kell, nem futotta még a madárra, meg a ketrec, meg a kaja, meg a kutyafülefarka.

Persze a szívem szakadt meg miatta, állatira szégyelltem, hogy nem tudom neki megvenni, ugyanakkor nem hiányzott nekem sem még 1 plusz feladat. A gyerek is kicsi volt még, a felelősség meg nagy. Mégiscsak egy élőlényről beszélünk.

Egyedül voltam egy óvódányi gyerekkel, mert apuka előtte utazott ki külföldre, hogy munkát találjon. Én költözés előtt voltam, ami egyedül amúgy is mókás, plusz szintén pénzbe kerül, ráadásul a nagymamához készültünk, neki meg sokszor a kan macska is k….va, szóval inkább hagyjuk.

Viszont azok a szemek…….., na és a sírás-rívás.

Na mit lehet ilyenkor tenni?

Azt mondtam, hogy kérje meg az angyalát!

Itt gondolom, sokan húzzák fel a szemöldököt mi?

Na igen.

Nem vagyok vallásos, ezt itt le kell szögeznem.

Viszont sokat olvastam pozitív gondolkodásról, spiritualitásról, végigültem egy tanfolyamot, ami önismeretről szólt, de sok más dolog is elhangzott, szóval úgy gondoltam hátha, egy próbát megér.

Na volt itt azért hátsó szándék is, a hárítás természetesen.

Gonosz dolog? Naná.

Genya vagyok, de ez van, hirtelen ennyi jutott eszembe, csak legyen végre vége alapon.

Mondtam neki, megbeszéltük, hogy anyának most nincsen pénze, ki fogja gondozni ráadásul, amikor ott a pici tesó is, meg a nagyobbak, meg költözés, a saját cuccokat is hova rakjuk, meg a nagymamánál amúgy sem fogunk elférni.

És persze ő azt is mondta hogy érti, egészen addig, amíg meg nem látta a madarat.

És naná hogy nem vette meg senki. Az összes többit elvitték, csak azt nem………

Kicsit reménykedtem benne hogy meggondolja magát menet közben, de nem!

Szóval maradt az angyal.

Egyik reggel jött is, hogy megbeszélte vele. Mondtam hogy szupi, téma lezárva.

Meg is volt a költözés időközben, szó sem esett többet a kis sárga madárkáról.

Teltek a hetek.

Én meg örültem.

Egyszer csak, jönnek haza a sulitól, hozták a nagymamával az ebédet (nagyi a sulikonyhán volt menzás) és nagyobb a ricsaj a szokottnál.

Hát mit gondoltok mi történt?

Találtak a fűben egy szép kis barna fiókát.

Csóró kiesett a fészekből, és még nem tudott repülni, úgyhogy ráfázott, a csemete pedig meghallotta hogy csipog a fűben, és hozta nagy örömmel, hogy az angyala segített.

Hááát, én is felhúztam a szemöldököm, de nyilván vele örültem.

Azok a boldog szemek, az az öröm az arcán………...hihetetlen édes volt.

Szerencsére túlélte az éjszakát a kis jövevény, én is fellélegeztem, most már tuti megmarad, hisz nem is olyan picike már. A gyerekek lelkesen fogták neki a bogarakat, ő meg ette is válogatás nélkül.

Igen ám, de nekem délután dolgom akadt, muszáj volt mennem.

A törpök nem is akartak jönni, meg nem is lett volna jó ötlet vinni egyiket sem, szóval kb. milliószor beszéltük meg hogy a madár marad a vödörben, ki nem szabad vinni, mert a macska elviszi, megvárnak amíg hazaérek, nagymamának pedig nagyon szót fogadnak és majd adunk neki kaját együtt, ha már itt vagyok.

Ok. Minden szupiiiiiiii.

Szerintetek?

Már odafele szar érzésem volt, és hazafele meg még rosszabb lett. Alig vártam hogy otthon legyek végre.

A gyerekem kisírt szemekkel rohant elém.

Na mi történt?

Még az első saroknál tarthattam, amikor a kisebbik fogta és kivitte a kezében az udvarra.

Madár csipogott, a kutya bezakkant, madár megilyedt, a gyerek pedig lazábbra engedte a fogást.

Naná hogy azonnal kiugrott a kezéből, egyenesen a kutyus elé, aki meg azzal a lendülettel be is kapta. Gondolta faszaaa, friss hús!

A gyerekek nagyon durván összevesztek, a nagymama meg a gyerekekkel, mert mért nem értették a szép szót, pedig ő hányszor mondta.

Én pedig leültettem őket: látod, cicám, az angyalod, küldött neked kismadarat, és nem vigyáztál rá.

De nem ő volt, hanem a tesó. Rászóltál hogy a madár bent marad? Őőőőőő nem.

Akkor ennyi.

A mai napig előkerül a téma, még mindig balhéznak miatta, és még mindig van picsogás is, hogy meghalt szegény és a kutyuka milyen gonosz volt. Ennek már vagy öt éve, azóta szegény kutya is a madárral együtt csücsül a felhőn, az angyalok közt.

Ilyen az élet.

Madarunk azóta sem lett.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 

 0
Tovább

Bridgette

blogavatar

Gyerekekről, felnőttekről, nagycsaládról, mindennapokról Németországból, őszintén! Meg arról, ami éppen eszembe jut.

Utolsó kommentek