A pici lánykánk veszekszik így az éppen aktuális macskával a naptáron.

Miért? Mert a cica vitte el a cumiját. Ilyenek ezek a macsekok…...

A legnagyobb gyerek születése előtt, elég határozott elképzeléseim voltak arról, hogy hogyan fogom nevelni. Mit engedek meg és mit nem. A cumi totál tiltólistás dolog volt. Nem is vettünk.

Mivel a nagylegény hamarabb született, picike volt és a védőnő is javasolta, rengetegszer szopiztunk naponta. Had egyen az a gyerek, attól nő meg! Igen ám, de ez nagyon megtetszett neki. Egy idő után már le se lehetett szedni róla. Plusz, még valami felbosszantotta a pöttömkét, mert egyszer körülbelül két napot üvöltött végig éjjel-nappal. Ez azért eléggé ki tudja készíteni még a legharcedzettebb embert is, nemhogy egy kezdő szülőpárost. Bármit próbáltunk, bárhogy csináltuk, semmi nem volt jó. Már a falnak mentünk a fáradtságtól, amikor mondtam apának, hogy magasról letojom hogy mit beszéltünk meg a cumiról, nem érdekel senki véleménye, most hozzon egyet, mert nem bírom tovább. Teljesen kész voltunk mind a ketten. Le is ment a legközelebbi gyógyszertárba. Azt mondta mindegy melyik márka, csak adjanak egyet de gyorsan. Én annyit kértem, hogy ha lehet inkább szilikonos legyen. Vicces, de a gyógyszerész csaj pont egy német cumit adott. :) Ahogy hazaért, ki is főztük és megkapta a gyerkőc. Nem mondom hogy azonnal megtetszett neki, de legalább nem ordított tovább. Mondtuk is hogy Isten Király aki kitalálta! Azon nem különösebben paráztunk akkor még, hogy hogyan fogjuk leszoktatni róla, csak annak örültünk hogy csend van. Később meg úgy voltam vele, hogy inkább cumizzon, mint az ujjára szokjon rá. Arról azért jóval nehezebben lehet lebeszélni. Nem is volt gond vele. Ahogy beköltözött a tesó, egy hónapon belül befejezte a szopizást, cumizást, de még a kis üvegét sem kérte többet. Nahát, gondoltam milyen ügyes, okos, az én fiam!

Hááááát, a többiekkel már nem ment ilyen egyszerűen. A nagyobb lánykánk például feladta a leckét. Tőle nem is akartam olyan hamar elvenni, mert pici a korkülönbség a kis tesóval, nem akartam még a cumival is lestresszelni. Sokáig ment a huzavona rajta. Viszont amikor zsinórban többször is eljátszotta velem, hogy éjfélkor ébredt fel ordítva, hogy hol van a cumi, kezdett tele lenni a hócipőm. És ráadásul a létező leglehetetlenebb helyekre tudta eldugni. Az egész lakást fel kellett néha fordítani érte. Na akkor mondtam hogy elvihetné már a cica. Persze kiröhögött. De az a fránya macska csak ellopta. Egyik reggel kérte megint, mikor felébredt. Mondtam hogy sajnos megtetszett a cicának és éjjel elvitte. Paráztam, hogy most mi lesz, biztos lesz majd hiszti érte. Erre annyit mondott hogy: „Nem baj, már nem is kell!” Többet nem is érdekelte. Na, gondoltam jó béna vagyok, ezt már hamarabb is megcsinálhattam volna, ha tudom hogy nem kell neki annyira.

Viszont most a legkisebb nőci……….. ő aztán nem egy könnyű eset. Hiába vannak többen, hiába számítunk „gyakorlott” szülőknek, azért mindig tudnak újat mutatni a pöttömök. A kicsi lánynak volt a tesók közül a legtöbb cumija. Minimum tíz. Ő nagyon szerette szívni, rágni, hurcibálni és mindig el is hagyta valahol. Érdekes, de nálunk léteznek fekete lyukak, mert néha a dolgok úgy el tudnak veszni lakáson belül, hogy utána az életben nem kerülnek elő. Nagyon fura! Így jártunk pár cumival is. Meg volt olyan, hogy a plázában dobta el, meg az utcán. Hiába kerestük, nem lett meg. Mert persze a cumiláncot utálta, mindig leszedte. Már gondoltam is, hogy lassan befejezhetnénk. Ki is nőtte a nyáron, nagyobb méretűt kellett volna vennem. Pont otthon voltunk Magyarországon. Kerestem, de nem találtam sehol ezt a fajtát. Fura, pedig az összes gyerekkel ugyanezt használtuk. Ott döntöttem el, hogy akkor nagyobb méretet nem veszek, nem olyan kisbaba már, amúgy is mindig eldobálja őket, aztán meg én keresgéljem. A cumizásnak itt a vége. Szét is volt rágva, volt már baja elég, nem akartam tovább húzni. Persze megbeszéltük többször is, hogy nagylány már, neki ez már csúnya és nem kell. De nem adta. Akkor jöhet a cica megint. Hátha az nem lesz annyira gáz. A nővére is milyen ügyesen kezelte a helyzetet. Most is reggelre vitte el. Egész nap elvolt nélküle, nem kereste. Az estétől viszont féltem, mert csak cumival aludt el. Meg is kérdezte hogy hova lett? Én meg mondtam hogy mi történt. Akkor azért lebiggyedt a szája, de nem sírt. Összebújtunk és elaludt. Örültem hogy megúsztuk ennyivel. Na persze. Másnap cicát kért. Olyankor keresünk a neten macskás videókat. Szereti nézni nagyon. És akkora mázlim volt, mert pont volt közte egy, amiben egy cicus cumizik. Akkor kiabált a lányka, hogy : „ Cica! Add vissza cumim! Nem érted?! Azonnal hozd vissza!” Ahhoz képest hogy mennyi idős, elég szépen, tisztán beszél. Megbeszéltük, hogy ha egyszer elvitte, már nem hozza vissza. De neki akkor is kell. A kicsi amúgy is sokkal akaratosabb a többieknél, jó nagyszájú liba. Igazi művésznő. Nem hagyja magát, kiosztja a nagy tesókat, de még minket is. Igazi veszedelem.

Pedig mindig azt hittük az éppen aktuális picivel, hogy nála rosszabb, elevenebb gyerek már nem lehet. Erre mindig kiderült, hogy DE! :) Még ma is állt a naptár alatt és balhézott a macskával. Imádom ahogy előadja. :) Nagyon komoly! Közben meg úgy sajnálom, mert én vettem el a cumiját, na de ha nem teszem, mégis meddig szívná? Hogy néz már ki, amikor például egy ovis gyereknek lóg a szájából? Amíg kicsi belefér, de már egy ovisnak! Meg azért nagyon sokáig nem tesz jót a fogaknak sem. Épp most mondta a fogdoki az ellenőrzésen.

Kérni már nem kéri, nem is keresi. Csak ha eszébe jut, leszidja a macskát érte. Viszont ha valahol lát egyet, csalja, hogy: „cica gyej ide.” Szóval nincs akkora vészhelyzet, nem haragszik rájuk annyira. :) De ha megmondanám hogy én raktam el, akkor tuti biztos keresné még mindig!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

Mi sem akartunk, de sikerült kipróbálni. A „Méghogy kalandvágy!” folytatása.

Ott hagytam abba, hogy délután értek ide a cuccaink is. Mi már valahogy kora hajnalban megérkeztünk. Iszonyat fáradtak voltunk, szét sem néztünk a gyerekekkel, csak beestünk az ágyba. Apuka csak egy órát tudott aludni, aztán mennie kellett dolgozni. Elképzelni sem tudom, hogy élte túl a napot. Elméletileg augusztus vége volt még, de itt már napközben is elég friss volt a levegő. Fura volt az otthoni harminc fok után.

A ház pedig. Háááááát!! Mondta apa hogy nem egy palota, de……… Uram Atyám! Borzasztó volt.

Pedig rengeteget dolgozott rajta hogy lakható legyen, mert mindkét szobában le kellett verni és újravakolni a falakat, mivel teljesen fel voltak vizesedve. Ami azért is ufo, mert a pince tök száraz volt alattunk. Így a négy szobából csak kettőt tudtunk használni. A másik kettő olyan állapotban volt, hogy raktárnak volt csak jó. De valami botrányosan gáz volt az egész. Az ablakok szét voltak rohadva és ha durvábban fújt kint a szél, bent huzat volt. Keményfa padló volt, amire padlószőnyeget vettünk, de annyira hideg volt, hogy néha „sütötte” a talpunkat. A fürdőben nem volt meleg víz hálózat kiépítve. Apa szerelt fel villanybojlert a kádhoz. Ami volt, az fűtőolajjal működött, de már ránézésre is életveszélyesnek tűnt, szóval inkább hozzá se nyúltunk. De az abszolút kedvencem, hogy szenes kályhával tudtuk megoldani a fűtést télen, hogy ne fagyjunk ki a házból. És a legjobb, hogy már szeptember végén fűteni kellett, ami egészen május végéig tartott, mert annyira hideg volt a ház, hogy este szétfagytunk még nyáron is. Legalább nem kellett légkondi. :( Viszont a vizes falak, meg a magas páratartalom miatt, szinte minden cuccunk tönkre ment. Ez egy régi nagybirtok volt egyébként, rengeteg épülettel, lakóval, műhellyel. Még egy templom és egy sörkert is tartozott hozzá. Közvetlen mellettünk meg egy kis kastély. Ahol a mi albérletünk volt, az kertészetként működött éveken át. Viszont ahogy az öregúr lelépett, eladott mindent belőle, ami maradt, azt meg szétverték. Még az udvarunk is tele volt törött üveg darabokkal. A kert meg régi üvegház maradványokkal, szintén törött üveggel, víztározóval, meg egyebekkel, ami egyáltalán nem gyerekeknek való környezet. Egyedül nem is mertem őket kiengedni. Ráadásul óriási területen feküdt, amiben hagyták hogy felnőjön a gaz vagy két méteresre. Hiába volt házmester szolgálat, ehhez a melóhoz nem volt kedvük. De ez az albérlet is azért sikerült ilyen gyorsan, (három és fél hónap) mert a férjem akkori főnöke segített, hogy minél hamarabb együtt legyen a család.

Két évig folyamatosan próbálkoztunk, hogy el tudjunk onnan szabadulni. A hivatalban is voltunk. Milliónyi hirdetést hívtunk fel, de semmi. Egyszer ki is jöttek az önkormányzattól terepszemlére. Közölte a két liba, hogy teljesen IDILLIKUS a környezet, mi a gondunk ezzel? Tessék? Nem ugyanazt látjuk? Mondtam hogy akkor cseréljünk albérletet. De nem akartak. Fura. Aztán jött a hír, hogy elkelt az egész nagybirtok úgy ahogy van, mindenkinek el kell menni őszig. Ó de jó! De hova? Újra hivatal, hogy mi akarunk, mennénk, ki is tudjuk fizetni, de nem jutunk albérlethez és SOS menni kell. Ok, adnak papírt, azzal mehetünk és pályázhatunk önkormányzati lakásra, ami még olcsóbb is. HÉT hetet vártunk a SÜRGŐS papírra, amiről kiderült, hogy semmire sem tudjuk használni. Az önkormányzati lakást körülbelül három fillérrel kaptuk volna olcsóbban, de mivel arra pályázni kell, akár két év is lehet, mire sikerül. Nekünk nincs időnk erre várni. Nem is foglalkoztunk vele tovább. Épp csak százötven-kétszáz ember volt előttünk a várólistán. És mivel gyerekeink is vannak, az nehezítő tényező! Ezt már tudtuk. Azért nem sikerült előtte sem. Kiderült, hogy nem is az a baj hogy külföldiek vagyunk, hanem a gyerekek. Igazából az sem érdekes hogy mennyi gyerek. Tíz kutya nem gáz, de egy gyerekkel már bukta! A gyerekek itt nem igazán népszerűek. Na, itt már eléggé kétségbe voltunk esve. Már a férjem főnöke is hívogatta a hirdetéseket, de semmi. Aztán egy reggel jött az új házmester, hogy szeretné látni a szerződésünket. Jó! Délután meg jött vissza, hogy vegyem át a papírt, amiben gyakorlatilag ki vagyunk lakoltatva még aznap. Mondtam hogy sajnos nem értem mit mond! Még az eső is ömlött, igazi filmes jelenet volt! Tudod amikor minden szutyok egyszerre zúdul a nyakadba.

Otthagyta a levelet, amiben le volt írva, hogy biztosítanak számunkra egy KONTÉNERT, amibe költözhetünk. Vicc! Hova telepítik, ha az egész birtokot ki kell üríteni? Meg egyáltalán? Nevetséges volt az egész. Utánakérdeztünk hogy ilyenkor mi van, mit lehet tenni? Igazából azért sem értettük a helyzetet, mert mi mondtuk a házmesternek hogy menni akarunk, csak nem sikerül. Akkor minek a kilakoltatás? Többet ért volna ha inkább segítenek. Egyik reggel bement apuka a házmester céghez, hogy tisztázzák a dolgokat. Az asszisztens csajszival tudott csak beszélni, mert még senki nem volt bent. Vissza kellett csörögnie napközben, de akkor már azzal vette fel a főnök úr a telefont, hogy van egy lakása nekünk! Délután ment be apa személyesen hozzá. Adta a papírokat, a címet, egy telefonszámot, hova kell jönni. Mit mondjak, óriási megkönnyebbülés volt. Ez a város másik felén van, egy körülbelül kilencven négyzetméteres lakás, mélygarázzsal, (ami külön fizetős) pincével, külön biciklitárolóval, mosókonyhával. Itt van a bolt, suli, ovi, körzeti orvos, három perces távolságra. Azt mondták, ha mi újítjuk fel, olcsóbban megkapjuk. Na meg persze fele annyi idő alatt költözhető! De még így is nagyon drága. Az egész országban a legdrágább várost fogtuk ki. Otthon a nagymamám falujában fél évi albérletpénzért már odaadnának egy házat ha kellene valakinek. Csak munkahely nincs hozzá sajnos.

A lényeg, hogy jól végződött, sikerült eljönnünk onnan szerencsére. De az a két év NAGYON durva volt. Nem kívánom senkinek.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

Egy ideje már gondolkodom ezen. Hogy miért?

Mert mindig kiakadok amikor olyan híreket látok, hogy a nyílt utcán, étteremben, vagy épp parkban a gyerekeik szeme láttára esnek egymásnak párocskák, vagy mondjuk a metrón könnyített magán. Vagy hogy milyen mértékben tesszük tönkre a saját élőhelyünket. Ezek után azt hiszem jogos a kérdés!

Meg is kérdeztem egyik este a gyermekeim erről. Mi a véleményük, mi lehet köztünk és az állatok között a különbség. Meg sem lepődtem, amikor elkezdték sorolni a gondolataikat a témáról. Az viszont furább volt, hogy ők sem lepődtek meg a kérdésemtől.

Íme a válaszaik: Az állatok nem szemetelnek, az emberek meg igen! Az állatok nem teszik tönkre a földet! Az emberek meg igen, mert szennyezzük a környezetet. Kiírtjuk az állatokat és a növényeket. Vannak olyan állatok amelyek kihaltak, vagy a kihalás szélén állnak miattunk. Igazuk van! De! Ha ezeket már a gyerekek is tudják, akkor a felnőttek miért nem? És ha tudják, miért csinálják mégis?

Az én véleményem az, hogy nem lehetünk nagyon büszkék az eszünkre, hogy attól vagyunk emberek hogy gondolkodunk, mivel az állatok között is vannak nagyon okosak. Például a hollók, vagy a delfinek. Még az eszközhasználatunkra sem, mert olyan is van állatbarátaink között, aki használ. Méghozzá több is. Csimpánz, holló, delfin, polip például, de még egy pók fajta is van, aki „lasszót” használ, hogy elkapja a zsákmányát.

Szerintem egyedül az maradt volna, hogy tudunk viselkedni és uralkodni magunkon. De manapság egyre többen cáfolnak rá erre is. Bár ha jól belegondolok az állatok is taníthatók még erre is, szóval megint bukott az elméletem. Akkor mi marad a külsőnkön kívül?

Ez valami új divathullám egyébként, hogy ki a bátrabb, (inkább idiótább) hogy nyilvánosan szexel? A lényeg hogy minél többen lássák és elég hülye helyen legyen? De az még egy dolog hogy valakiknek csak ennyi esze van, na de hogy a többi meg kamerázza…..!!! Ahelyett hogy elküldenék őket a francba haza! Amelyik meg már otthon van, direkt kiáll az erkélyre. És persze az sem gázos, ha gyerekek is látják. Megáll az eszem. Javítsatok ki ha tévedek, de ez közszemérem sértésnek minősül, ami pedig büntetendő. Vagy megint én maradtam le valamiről?!

Na erre gondoltam amikor azt írtam hogy viselkedni, meg uralkodni magunkon. Én sem ugrok rá a férjemre sem nyilvánosan, sem a gyerekek előtt. Sőt nem fogok az utca közepére tojni, sem poénból (egyáltalán nem az!) sem pedig azért mert kell! Le se égetném magam ilyenekkel. A gyerekeimnek sem tanítok ilyet. Volt már olyan, hogy a parkban jutott eszébe valamelyik gyerkőcnek hogy wc-zni kell. Három perccel azután hogy odaértünk. Akkor uzsgyi haza azonnal. Még jó hogy közel lakunk hozzá. Ha meg messzebb vagyunk, keresünk wc-t. Na de amikor egy felnőtt intézi a dolgát az utcán! Az nagyon gáz!

Nem is kéne meglepődnöm ezen, amikor a lányom még tavaly is hozott olyan papírt a suliból, hogy át kell nézni hogy tetves-e, mert csak akkor mehet iskolába ha tetűmentes. Emberek, a 21. században élünk, a nagy precíz Németországban! Tetű!!!! Az igénytelenség netovábbja. Nálunk akkor hallottam ilyet utoljára, amikor én voltam óvodás. Az meg már nem most volt. Itt meg….. Előtte évben az oviból hoztuk hetente a tetűs papírt, három hónapon át. (ha valakit nagyon érdekel, mindet elraktam, meg tudom mutatni)  És az én lányom nem engedték be az oviba, mert itthon felejtettem reggel a papírt. Mert az a lényeg, nem az hogy bogaras-e? Három hónapig volt tetves valamelyik gyerek! Az azért nem semmi. Nem is zavarta az anyját? Mert ha valaki bogaras lesz, akkor gyorsan lefertőzi az egész családot. Undorító. Még a majmok is kurkásszák egymást, hogy kiszedjék a bogarakat. Itt meg ezeket nem zavarja? Nem is nagyon erőltettem az ovit akkoriban. Pfujj.

Tudjátok az állatok együtt élnek a természettel, a részei annak. Mi pedig a természet ellen élünk. Mintha direkt mindent elkövetnénk azért, hogy minél hamarabb tönkretegyük. Jó úton haladunk, állati sikeresek vagyunk benne. Sőt igazából mi vagyunk a legnagyobb ellensége a Földnek.

Hiába van elmondva, hiába lehetne tenni érte, vigyázni rá, valamiért mégsem. Amikor itt leviszem a szemetet, nincs olyan alkalom, hogy ne kapjak idegbajt. Két oldalon, négy-négy hatalmas konténer van. Több mint tíz centis betűkkel van ráírva, sőt gyengébbek kedvéért még ábra is mutatja, hogy melyikbe mit kell dobni. És nem megy! A papíros tele műanyaggal, fémmel, a háztartásiban szintén minden amit csak el lehet képzelni, még papír is. Pedig szinte minden sarkon van szelektív konténer kirakva. Semeddig nem tart elvinni odáig. Tényleg olyan nehéz ezt ép ésszel csinálni? Egyáltalán csinálni, ha már minden körülmény adott hozzá?

Nekünk fogy el a tiszta levegő, az ivóvíz, az élettér. De mit várjunk azoktól, akik még elolvasni sem tudják, hogy mi van a kuka oldalára írva? Ha meg el tudja olvasni és mégis beledobja, vajon mennyi esze lehet? Még azt sem mondhatom, hogy az ő baja! Mert én is szívok miatta, az én bajom is. A gyerekeinké meg főleg. Velük mi lesz? Nem csak arra kell gondolni, hogy majd örökli a házat, meg a vagyont ha a szülő meghal. Ha nem marad nekik tiszta levegő, sokra nem megy az örökségével. Vagy az már nem számít?

Önzők vagyunk mi emberek és hihetetlen ostobák, ha azt hisszük, hogy amit csinálunk annak nem lesznek következményei. Már vannak! Akkor is, ha becsukjuk a szemünket, vagy elfordulunk. Ha szereti valaki a gyermekét, akkor gondoljon a jövőjével kapcsolatban arra is, hogy a Földet is itt hagyjuk nekik örökségnek és nem mindegy milyen állapotban. Ezért mondom, hogy ne legyen senki nagyon büszke arra hogy embernek született addig, amíg így bánik a Földdel, a környezetével, az élőhelyével.  Köszönet azoknak, akik vigyáznak rá.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

Nem esett jól amikor mondta a nőci.

Főleg azért, mert pont az ő gyerekét kísértem le a ház elé, akire hetekig vigyáztam! És nem is először…..

Erről a témáról is mindenki másképp vélekedik, nem vagyunk egyformák. Én sem gondoltam, hogy ennyi ideig maradok itthon. (a „Több lett mint ahogy terveztem” posztomban elolvashatod) De úgy voltam vele, ha már gyerekünk van, én szeretném felnevelni. Én szeretnék neki megtanítani mindent amit lehet, amit tudok. Szeretném látni ahogy például elindul, vagy ahogy kimondja az első szavait. Főleg hogy olyan értékes, gyönyörű pillanatok ezek, amiket semmi máshoz nem lehet hasonlítani. :) Tőlem, tőlünk tanuljon meg beszélni, ne egy idegentől. Soha nem is volt ez kérdés köztünk apával. Szerencsére meg is tudtuk oldani Magyarországon is és itt is. A bölcsőde nálunk szóba sem került. Oda akkor sem vinném, ha nekem fizetnének érte! Szerencsére nem is kellett! Itt most már az utolsó oviév sem kötelező, aminek én személy szerint nagyon örülök. Valamelyik következő posztomban majd írok az ovis „élményeinkről”. Ráadásul mire minden gyerekem beraknám bölcsibe, oviba, napközibe, már nem kerestem annyit, amibe ez kerülne!

Mindig elképedve olvastam, hallgattam, azokat a történeteket, amiben anyukák panaszkodnak hogy mekkora gáz otthon lenni a gyerekkel. Van aki még egy évet sem bír ki! De mégis mit gondolt? Mire számított? Főleg aki már egy babától is kikészült, minek vállal még utána is?

Nem azt mondom hogy könnyű, vagy hogy ne lenne fárasztó. Bár ez azért gyerkőc függő is. Azt sem mondom hogy én nem szoktam fáradt lenni. De igen. De tudom mit vállaltam, tudtam mivel jár, főleg az első után, szóval nem értem a többi anyuka hogy nem tudta? Ha megnézzük hogy egy anyának mennyi mindent kell elvégeznie egy nap, az bőven kitesz egy két műszakos munkahelyet. Rosszabb esetben három műszakosat is egyhuzamban, ahol ráadásul több mindenhez kell értenie egyszerre. Bár azért ez sem érvényes mindenkire. Nem születik mindenki „házitündérnek” meg rendmániásnak, mint én. Nem mindenkit zavar ha retek van, vagy igénytelenség, vagy mindig szendvics a kaja. És olyan is van, aki akkora mázlista, hogy a nagyszülők bármikor be tudnak segíteni. Nálunk ilyen opció sincs sajnos.

De akkor nézzünk egy átlagos napot nálunk:

Reggel riadó van fél hétkor a sulisoknak. Mosakodás, öltözés, reggeli. Anélkül nem mennek sehova! Megcsinálom a szendvicseket, feltöltöm a kulacsokat,(itt nem kapnak tízórait a suliban, vinni kell!) nagylánynak frizura. Mázlim, hogy apa ki tudja őket rakni a suliknál. Amikor elmennek, még a kicsik alszanak, szóval csendben kell sunnyognom. Ha felébrednek, mosakodás, öltözés, kaja, pizsiket, ágyakat összepakolom, elindítom a mosógépet, összehajtom, elrakom a kimosott rucikat, amiket a mosókonyhából kell felhoznom a pincéből. Szinte minden nap kell mosnom. Rendbe rakom a konyhát, körbemegyek a kis porszívóval. (van egy nagyobb porszívóm is, amivel hetente takarítok) Mire kész vagyok, körülbelül végez a nagylány a suliban, megyünk érte. Mire hazaérünk, körülbelül kész a mosás, leviszem kiteregetni. Délután egy körül végeznek a nagy fiúk is, jönnek haza. Együtt ebédelünk. Ebéd után házi, amiben néha kell segítenem a lányomnak és lesnem kell, mert különben elszökik, vagy sumákol. És mindig milliárdszor kell szólnom mire egyáltalán elkezdik csinálni. Közben meg a kicsikkel „birkózom”, hogy a tesókat hagyják békén. Egy nap vagy ezerszer cserélünk pelenkát a legkisebbel, mert állandóan iszik. Ha nem inni kér, akkor meg eszik, de sosem szabad szem elől téveszteni, mert felmászik a konyhapultra és kiszolgálja magát. A fenti szekrényekre is vennünk kell gyerekzárat emiatt! Délután rohanok le a boltba legtöbbször és utána kezdek főzni. Hétköznap általában vacsira főzők. Akkor meg ott kell kerülgetnem a kisebbeket, mert mindig jönnek és nézik mit csinálok. Általában bukdácsolok vagy egy gyerekben, vagy egy kisszékben, amire felállnak. Nem csoda, hogy mindig baleset ér. (ahogy a konyhás posztomban írtam) Közben azért hogy anya ne unatkozzon, valakinek mindig van valami új ötlete, amivel szórakoztatnak. Amíg készül a kaja, megint összetakarítom a konyhát. Vacsora, utána fürdetek. A játékokat a gyerekeknek kell elpakolni. Fél kilenc körül már ágyban kell lenniük! Nehezítő tényező, ha hét közben valamelyik kölöknek délutános programja van. Akkor van még pár köröm, mert el kell vinnem őket, meg hazahozni. Van ilyen heti négy nap. Vagy ha gyerekdokis, esetleg fogorvosos időpontunk van. Na és ezek mellett még ugye anya vágja a gyerek körmét, nálunk én vagyok a fodrász is (szakmám), ápolom ha beteg. Még éjjel is fent vagyok ha kell, meg én vagyok a wc-s néni, meg aki megoldja az összes nyavalyát. Voltam már logopédus, mert elég sok betűt kellett megtanulnunk szépen kiejteni. Varrtam már jelmezt, meg esküvőre ruhát, kötöttem sapit. Sütöttünk apával sárkány tortát 3 D-ben, meg Hello Kitty-set. És még rengeteg félét. De voltam már a suliban takarítani is, amikor a fiam rosszaságot csinált. :) Sőt, volt hogy a napköziben sütöttem palacsintát, ha arra kért a legény. Hordtam őket korcsolyázni, meg babaúszásra. De volt hogy bébicicát vittünk haza a játszóról, meg kisgyíkot,(otthon az udvaron elengedtük) ha a helyzet úgy hozta. (Mutass jó példát emberségből is!) Aztán nekem kellett a macskát hetekig etetni fecskendővel, mert annyira kicsi volt még, hogy egyedül nem tudott. (róluk találtok képeket a facebook oldalamon) Megtanítottam biciklizni, hintázni, akármitcsinálni. Mindenre amit én tudok, amikhez már elég nagyok. A többire meg apa tanítja őket. Bele sem gondolunk hogy milyen rengeteg dolgot kell megmutatnunk, elmagyaráznunk nekik. És mellé ahogy viselkedsz, azt fogják utánozni……...

Ez a felsorolás sem teljes, biztos hogy maradt ki belőle rengeteg minden. De! Ha ezek után valaki azt mondja hogy ez nem produktum, háááááát!

Én a nap végére nem ezt érzem!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

Miért? Mert aki sokat van a tűz közelében, az könnyen megégetheti magát…...

Mint ahogy én valamelyik nap. :(

Mivel nálunk nagyon nagy a család és mindenki szereti a frissen készült főtt ételt, elég sok időt töltök a konyhában. Ebből nekem az a legnehezebb, hogy kitaláljam hogy mi lenne az, ami mindenkinek ízlik, meg is eszi és még hús is van benne. Mondjuk ez a gyerekekkel nem valami egyszerű dolog. Egyszer azt mondják hogy „hú ez nagyon fincsi anya!”, legközelebb meg közlik ugyanarra a kajára hogy utálják, ilyet soha többet ne főzzek! Totál érthetetlen. Na meg persze legyen mellette egészséges is, meg zöldséges, meg mit tudom én…… Onnantól hogy ki van találva, már könnyebben megy a dolog. Sokszor még kimondottan szeretem is csinálni, attól függetlenül, hogy órákig tart néha mire kész lesz és három perc alatt elfogy. Bár az még mindig a jobbik esett, mert akkor nem dolgoztam hiába. :)

Mivel nem most kezdtem a konyhai pályafutásom, történt már velem is jó néhány baleset. Most had ne részletezzem hogy milyenek. Annyit elárulok, hogy kellett már varrni is az ujjam…..

Pont anyósomtól kaptam azt a kést amivel elvágtam! (Olvasd el az „Anyóska megmondta!” posztom és megérted! ;)

Ezért én is mindig bújom az okos oldalakat, hogy mikor, milyen sérülésre mi a legjobb gyógyír. Főleg ennyi rosszcsont kölök mellett. Pont a napokban is beleszaladtam valahol egy cikkbe, amiben az égési sérülésekre voltak összeszedve az állítólagos tuti módszerek. Én ezeket is mindig elolvasom, átgondolom, aztán vagy elhiszem, vagy nem. Viszont, ha nálam már bevált valami, utána nem variálok mással. Minek?

Ezt, a már többször kipróbált módszert kellett bevetnem a minap. Rám fröccsent egy nagy adag forró olaj sütés közben. Az olajat mondjuk amúgy sem szeretem. Ritkán is használom. Amit lehet, sütőben sütök. Nehéz letakarítani, ráadásul a használt olaj veszélyes hulladéknak minősül, mi meg megesszük! Na de, előfordul velem az ilyen bénázás, főleg ha durván anti napom van. (Bár idáig az egész hét az!)

Elnézést kérek, nem tudom képekkel alátámasztani a történteket, mivel én nem fotózkodom először és teszem ki a közösségi oldalamra, hanem mentem a helyzetet.

Hideg vizet engedtem rá azonnal, amíg a gyerkőcök megkeresték a fagyasztóból a hűtőzselét( amit itt láttál). Nem jégakku, mert azzal több kárt csinálsz mint hasznot! Utána azt nyomtam rá. Mikor már majdnem „lelilult” a kezem, bekentem aloe-vera-val. Másnapra pár pötty maradt csak és egyáltalán nem fájt. Szinte nem is látszik. Na de itt ugye a hideg is nagyon fontos, mert lehűti az egészet és fájdalomcsillapító hatása van. Plusz ami a legfontosabb, nem roncsolja a mélyebben lévő szöveteket. Nem ég tovább!

Mivel a gyerekeknek „muszáj” mindig körülöttem sündörögni, így mindig tudják ha valami baleset ér. Olyankor vigasztalnak, meg elsősegélyben részesítenek. Mint most is. :) Jó sok ölelést szoktam kapni, meg puszikát, ami szintén életmentő. Cukiiiiiiik!

Körülbelül egy éve van meg a növényünk. Azért vettem, mert tisztítja a levegőt is. Erről mondjuk nem nagyon tudok nyilatkozni, nem igazán tűnt fel ez a hatása, de az égésemre tuti hogy működött. Sőt, még vegyszer allergiára is jó. Nem akartam, de sikerült kipróbálnom azt is, a fürdőszoba takarítás után. :( Körülbelül egy óra alatt elmúlt a vörös foltom tőle. Pedig elméletileg nem is vagyok allergiás. Sose jártam még így.

Egyébként is ismertem az aloe-t, mert egyszer hagytam magam rábeszélni valakinek, hogy vegyek egy ilyen csodaszert. Sokat nem használt mondjuk, pedig nem is volt olcsó, de mindegy. Azért jó nagy bizniszt építettek köré.

Én inkább maradok a természetes formájánál. Az a biztos. Ha valaki egyszer vesz egy ilyen növényt, az tuti örök élet, mert nagyon gyorsan nő és mindig hoz egy halom hajtást, nem győzni irtani. Én is adtam már az itteni magyaroknak belőle. Ők is mesélték azóta, hogy használták.

Na de persze a konyhai baleseteket is könnyen ki lehet védeni. Ismerek olyat is, akinek még sose volt ilyen élménye. Egyszerűen be sem megy, csak maximum enni. Van ilyen is kérem szépen.

Az én véleményem az, hogy ha nem is profi szakácsként, de egy nőnek, főleg ha már gyermeke is van, illik tudni főzni. Bár tudom, hogy sajnos egyre kevesebben vagyunk akik erre is képesek.

Én azért megtanítom a lányainkat főleg, de még a fiainkat is.

A házias ízeknél nincsen finomabb!

Az itt leírtak egyébként saját tapasztalatokon alapulnak, de ha utánajártok máshol is ajánlják. Viszont ez csak KIS bőrfelületen használ. Nagyobb, komolyabb sérüléssel ne próbálkozzatok otthon, keressetek orvost minél hamarabb!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

Nem tudom mi történt az emberekkel. Nem értem, mit miért tesznek, vagy nem tesznek néha. Lehet hogy sokszor ők sem tudják. De ez senkit nem ment fel a tettei alól! És ami ma történt, arra nincsenek szavak!

Attól függetlenül hogy itt élünk, hetente többször is felhívom a nagymamám otthon. Megkérdem mi újság, hogy van, mik a legújabb pletykák. Hiába én lakom hozzá a legmesszebb, mégis még mindig én törődöm vele a legtöbbet. Jólesik beszélni, tudni hogy mi van vele.

Így történt ez ma is.

De nem kaptam jó híreket. Persze annak nagyon örülök hogy ő most jól van,( vagy csak ráfogja), de ma nagyon mérges és szomorú volt. Ha baja van egyébként, azt már a hangjából kiszúrom, nem is kell hogy mondja. Ma más volt. Ma a kutyája, a kutyánk volt beteg.

Azt mondta szombaton még semmi baja nem volt. Futkosott, intézkedett (puli keverék) jókedvű volt, mint szokott, evett is rendesen. Akkor is, mint minden éjjel, ott aludt az ajtóban. Viszont vasárnap már egyáltalán nem evett, nem ivott, gyenge volt, fázott és nem a szokott helyén feküdt. Akkor már gondolta a mama hogy mi lehet a baj, de még reménykedett…….

Nyilván szombat éjjel történt vele valami.

Ma ahogy beszéltünk, azt mondta nagyon rosszul van a kutya, még mindig nem akar enni, pedig mindenféle finom falattal próbálkozott már. Nagyon le van gyengülve és reszket. Próbált neki segíteni, itatni legalább, de elfordult, csak feküdt szegény. Én is reméltem, hogy ha túlélte a vasárnap éjjelt is, hátha….. de este jött a hír az apámtól. Ma valamikor napközben feladta szegénykém.

Nem is tudom hirtelen hogy mérges vagyok inkább, vagy szomorú. Annyi minden kavarog most bennem, ha közelebb laknánk, ha tehetném, már elindultam volna haza…………...

Főleg, mivel idén ez a második kutyusunk, aki ennyire zavarta valakinek a szemét. A második kutyánk, akit megmérgeztek! Pedig olyan jó kiskutya volt! Nem csavargott, az udvaron, kertben rohangált csak. Sose bántott senkit. Annyi volt a bűne, hogy végezte a dolgát. Vagyis ugatott, őrizte a házat, a területét! Mert kérem szépen, a kutya így tud jelezni. Egy világvége tök kis faluban, ahol az idős, beteg nagymamám lakik, sajnos szükség van kutyára a háznál. Most had ne mondjam hogy legfőképpen miért. Ez a kutya, a gyerekeink jó barátja is volt, jókat játszottak amikor otthon voltunk. A nagymama is szerette annyira, hogy meg is siratta. Pedig ő nem is az az érzelgős, picsogós típus.

És most én is itt vigasztalom a gyerekeimet, mert a cimborájuktól valaki annyira nem fért el, hogy képes volt megölni. Egy kölyök kutyát.

Most még nagyon friss a dolog, én is csak emésztgetem, jár az agyam. De nem kell nagyon gondolkodnom hogy ki lehetett az. És egyre jobban bosszant az egész.

Ennek az embernek az az egyetlen szerencséje, hogy ilyen messze lakunk! Innen nem tudok semmit sem tenni.  A nagymamám egyedül a kis nyugdíjából nem is bírná és nincs is módja hogy utánajárjon mi történhetett. Nem tud egyedül a végére járni a dolognak.

Én már az első alkalommal is mondtam hogy csináljunk valamit, szóljon a családnak, valakinek, de senki nem ment segíteni. Ennek a kiskutyusnak az anyukáját mérgezték meg akkor! Valahogy a nyáron. Ő még csak pár hetes volt. Valószínű hogy akkor jutott neki is a méregből egy kicsi, mert még szopizott. Mire észrevette a mama, biztos nyalogatta is az anyukáját, mert ott feküdt rajta, vigyázott rá.

Utána derült ki, hogy abban az utcában, még NÉGY másik kutyát mérgeztek meg! De szerintem ők sem szóltak senkinek, lehet nem is tudták hogy kinek kéne, vagy mit kellene tenni. Nem tudom. Több hírt nem hallottunk erről.

És azt meg ugye mondanom sem kell, hogy egy mérgezés milyen szenvedéssel jár!? Nagyon kegyetlen dolog. Szóval aki ilyenre képes, az a szememben nem ember.

Itt ülök és próbálom megvigasztalni a gyerekeimet, amire nem sok esélyem van. Nagyon sírnak! Hogyne sírnának, meghalt a barátjuk. És ahogy nézem őket, én is rákezdem.

Még a legkisebbem is picsog, pedig ő még nem is érti hogy mi történt. Az én csöpp lánykám a nyáron otthon, reggel ébredés után azonnal szaladt, hogy a Csokival játszon. A nevét is a gyerekek találták ki, mert olyan csoki barna volt a bundája. A kicsi lányunk még az esőben is kint akart vele lenni. Alig bírtuk elvonszolni a kutya mellől. Egész nap bírta simogatni, nyagázni, a kutyuska meg hagyta. Sőt még örült is neki. :) A Csokit meg nem bírtuk kizavarni a házból, mert jött a lányunk után befele. Ha nem volt kint, vonyított utána. Igazi „szerelem” volt ez. A kislányunk azóta is mindig haza készült, a sokat emlegetett kutyusához.

Sajnálom én is nagyon. Nem értem hogy miért kellett ezt csinálni. Miben zavart ennyire bárkit is? Úgy látom semmi visszatartó ereje nincsen annak, hogy büntetik az állatkínzást. Vagy ez a vidéken élőket még mindig nem hatja meg, mert tudják hogy egy egyedül élő beteg nénike úgysem tud mit tenni.

Régen faluhelyen még minden háznál volt kutya. Néhol nem is egy, a többi jószág mellett. Ma már a tyúkok is zavarják a szomszédokat…. Egyre nagyobb zűrök vannak a fejekben, egyre kevésbé bírják az emberek elviselni egymást. Őszintén mondom, nem tudom mi lesz ennek a vége.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

Egyre divatosabb manapság a plasztika és a különböző szépészeti beavatkozások. Amitől nem is biztos hogy szebb leszel a végén….. Mint ahogy a képen is látszik. Nem múlik el hét anélkül, hogy ne lenne egy erről szóló cikk, vagy fotó összeállítás. Ki mit művelt, vagy engedett művelni magával.

Nem azt mondom, hogy ennek minden formája rossz. Van az a helyzet, amikor igenis szükséges, hogy egy megfelelő szakember vegye a kezébe amit kell.

Meg van az is, amikor ez teljesen felesleges. Főleg ha az illető még spórolni is akar a bulin, ezért valami olcsó „hentessel” csináltatja meg a műtétet. Aztán persze jó pénzért kereshet másikat, aki az elrontott operációt helyrehozza. Már ha tudja. Ha meg nem sikerül, megvolt a tanulópénz.

Erről is készültek már képek bőségesen. Bár azért ennek is megvan a maga előnye. Tuti a belépője egy horror film főszerepére, vagy nem kell a farsangra álarcot vinnie.

És akkor még meg sem említettem, hogy mi van, ha fel sem ébred az illető a műtét után. Annyira szép akart lenni, hogy az sem érdekli hogy bele is halhat?

Még arra is azt mondom, hogy oké, ha valaki nagyobb mellekről álmodik. Én is ismerek olyan csajt, aki megcsináltatta. Neki tényleg nem volt szinte semekkora. Nagyon boldog lett tőle, nőtt az önbizalma, sokkal nőiesebb lett utána. De ő nem is vitte túlzásba, normál méretűt választott.

Na de aki úgy néz ki, mintha két óriás görögdinnyét lopna éppen és majd hasra esik, mert alig bírja cipelni……. Ez tényleg tetszik valakinek? Valamikor a nyáron láttam erről egy riport filmet. Ilyen csajok voltak összeszedve benne. Minél nagyobb, annál jobb, a lényeg, hogy természetellenes legyen! Közben meg nyavalyogtak hogy mennyire fáj tőle a hátuk. Sajnálni kéne, mert csak ennyi eszük van? Őszintén mondom, nem tudom hogy ezeknek az embereknek mi lehet a fejében?

Ennyire utálja valaki önmagát, hogy a saját látványától irtózik? Ott azért van baj bőven.

Nem azt mondom hogy én szuper tökéletes vagyok. Erről szó sincs. Ha beülnék egy plasztikai sebészhez, tuti találna rajtam legalább tíz dolgot, amit átszabna. Már ha hagynám!

DE! Ez vagyok én. Azt nem mondhatom hogy születésem óta így nézek ki, mert nyilván nem. A testem állandóan változik. Más vagyok ha hízok, vagy ha lemegy pár kiló. Más az arcom reggel, fáradtan és akkor is ha kipihent, boldog vagyok. Még egy új frizura is teljesen átalakít. Sosem vagyok ugyanaz. Most már bőven elmúltam húsz, szóval szaporodik a ráncaim száma is. De annyira soha nem zavartak, hogy átszabassam az arcom, vagy telepakoltassam a testem műanyaggal. A halálom után még a földet is leszennyezném a rengeteg szilikonnal.

Változik a világ, mindig újabbnál újabb trendek hódítanak, ez ellen nem sok mindent lehet tenni. De furcsa hogy mindig hülyébb dolgok jönnek az eddigieknél. Okosabb, értelmesebb, hasznosabb, irányzatok valahogy sosem. Okos Barbi esetleg, aki nem csak szép, hanem értelmes és még főzni is tud? Senki nem akar olyan lenni? Szerencsétlen gyerekek meg ezt látják, azt hiszik így kell csinálni.

Olyan mintha szépen lassan lenullázódna az értelem a fejekben nem? (Erről van egy film, nem a legjobb amit láttam, de ajánlom figyelmetekbe, nagyon jól példázza az irányt, amerre haladunk sajnos: Idiocracy (2006) Idiokrácia / Hülyék paradicsoma)

Herevasalás, meg vaginaplasztika, implantátumok a lábujjadtól a fejed tetejéig, ajakfeltöltés, szemtetoválás és társai….. Amikor valaki arra vágyakozik, hogy nemtelen UFO lehessen, vagy egy béna műanyagbaba hasonmása, mert ő „genetikailag már eleve hasonlít rá”. Biosz óra kimaradt párszor mi? Egyébként büszkén jelentem be, hogy új fajt fedeztem fel, többek közt a média segítségével. Méghozzá az emberszerű kacsacsőrű emlőst! Tényleg jó nagy az Isten állatkertje.

Én mint nő, már azt is túlzónak tartottam amikor valaki órákon át keni fel a vakolatot a fejére, hogy eltakarja vele saját magát. Gyakorlatilag rajzol magának egy másik arcot. Vagyis, hazudik. Nem azt mutatja aki valójában. Mert ha lekerül a rengeteg festék, a műszempilla, a sok csicsa, teljesen mást kapsz, mint akit előtte láttál. Ezzel gyakorlatilag átvágjuk a férfiakat.

Nekünk csajoknak könnyű trükközni a ruhával, a push up melltartóval, a frizurával, a sminkkel, egyebekkel. A lovagoknak jóval kevesebb lehetőségük van erre. Mert mi mindig szépek, sokkal szebbek akarunk lenni. Na de vajon megkérdezte már valaki a pasikat erről? Nekik is tetszik ez a sok hamis kép amit kapnak rólunk?

Egyszer olvastam, hogy az ifjú férj a lagzi után reggel beadta a válási papírokat, mert nem ismerte meg a csajt aki mellett felébredt. A saját feleségét. És igaza van! Mondjuk fura hogy előtte sose látta természetes állapotában, smink nélkül.

Nagyon sokan irigykednek a modellekre, a filmsztárokra, hogy milyen tökéletesek. Bla-bla-bla. Semmivel sem különbek nálunk, csak ők ráérnek fél napig is szépülni, meg megvan hozzá a csapat és a kellő méretű buksza, no meg ott a photoshop, hogy kihozzanak belőlük egy jobb kiadást. Bármelyik nőciből istennőt lehet csinálni kellő idő és energia ráfordítással. Csak mi hétköznapi elfoglalt csajok, anyukák, erre nem érünk rá és lehet hogy a pénztárcánk is vékonyabb. De nem is hazudunk senkinek a külsőnkről. Nincs rá szükség.

Amíg a férjem és a fiaim azt mondják hogy én vagyok a világon a legszebb, én elhiszem nekik. :) Nekem ennyi elég. Nem tetszhet mindenki mindenkinek. Nem hiszem, hogy ha tele lennék műanyaggal, akkor sokkal szebb lennék. Okosabb, meg pláne nem. A vakolat más kérdés, de a konyhában amúgy sem sokan látnak, szóval műszempilla nélkül is tudok főzni minden nap a családomnak. És azt hiszem, ez a lényeg!

Szerintem aki ennyire nincs megelégedve önmagával, először egy jó pszichológust keressen fel.  De mindenki döntse el maga, hogy mit kezd a saját testével.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

Soha nem akartam gyereket. Egyet sem.

Soha nem álmodoztam arról, hogy nekem férjem, családom lesz. Valahogy nem érdekelt az egész.

A barinők közül azt hittem én leszek az, akinek utoljára születik gyermeke és akkor is maximum egy csemetét vállalok.

Emlékszem sokáig visszatérő álmom volt, hogy huszonévesen ott ülök tök egyedül a lakásomban, és meghasad a szívem, mert nincs senkim. (majdnem így is lett…..)

Persze voltak románcok, ilyen is, olyan is, de valahogy egyik sem volt az igazi. És aztán jött Ő!

Nem tudom hogy első, vagy második látásra lett szerelem, de az lett belőle. Igazi, rózsaszín ködös, életre szóló…….. Vele tudtam az első pár hónap után, hogy ő az akinek, akivel mégiscsak vállalnám. És láss csodát, tényleg összejött.

Mondjuk ebben elég nagy szerepe van a nőgyógyászomnak, aki egyik alkalommal közölte hogy nem írja fel a tablettát, mert szünetet kell tartanom. Már akkor mondtam hogy ez elég hülye ötlet. Nem szeretnék szünetet tartani még vagy öt évig ha lehet. Azt mondta nem kérés volt! Francba!

Egyáltalán nem terveztük, nem feszültünk rajta, sőt, ezer más dolgot akartam csinálni a babázás helyett, de beköltözött ő, aki egy pillanat alatt keresztülhúzta az összes létező tervem. ( „ Az én tündérkéim” című poszt erről szól)

Ott álltam leforrázva, sokkban, totál beparázva és csak az járt a fejemben, hogy én ezt NEM! Nincs az az Isten, hogy én ezt vállaljam. Teljesen alkalmatlannak éreztem, gondoltam magam az anya szerepre. Főleg hogy pozitív példa sem volt előttem. A nagymamák mindig azt mondták hogy inkább dolgoznak a kertben a tűző napon, minthogy gyerekkel kínlódjanak! Az anyám meg…… inkább hagyjuk. („ Ez azért elég kalandos volt” című posztomban olvashatsz róla)

Hetekig rágtam magam. A párom szintén. Na meg persze egymást, mire döntöttünk: marad!

Sose bántam meg. Imádom.

Azért végig izgultam az egészet. Előtte nem is fogtam meg fél évesnél kisebb babát. Mindig féltem, hogy elejtem, vagy összenyomom, mert annyira szorítom. És mi lesz ha rossz anya leszek? Vagy nem fog szeretni? Ha elrontom az egészet? Ha olyan hülye leszek mint az enyém volt? Tönkre vágom egy életre?

Igazából a lehető legjobbkor jött, mert onnantól ő volt fontos, hogy vigyázzak rá, hogy neki a legjobb legyen mindig, minden. Ott dőlt el a sorsom, az életem, hogy anya legyek, lettem, vagyok és maradok is. És azóta vagyok függő. Gyerek-, meg családfüggő. :)

Ő most már nagy legény, okos, ügyes, édes, segítőkész, igazi jófiú, aki lassan kamaszodik. Majdnem olyan magas mint én, mégis az én csöpp kis fiam marad mindig. Jó pár héttel jött hamarabb, szóval tényleg pöttöm kis koma volt.

Utána persze jöttek a tesók is. Akkor még úgy voltam vele, hogy lesz egy kis hugi, gyors lezavarjuk a babaprojektet és megyek vissza dolgozni. Szerettem a munkám, szerettem dolgozni. De aztán másképp alakult. A kis hugi ugyanis öcsi lett. Pedig úgy indultam neki, hogy meg voltam győződve róla, hogy nekem csak lányom lehet. Nálunk mindenkinek lánya volt, szóval nekem is biztos az lesz mind. Erre tessék! Akkor meg már mégiscsak kell egy kislány nem igaz?

Minden terhességre, szülésre, az első pillanatokra is emlékszem. Az illatukra, ahogy bújtak hozzám, ahogy szépen, nyugodtan szuszogtak a vállamon. Soha nem cserélném el egy másodpercét sem.

A pocakos létet is imádtam, annak ellenére hogy nekem nem volt olyan egyszerű, könnyű. Még egy vakbélműtétet is sikerült elnyernem a legnagyobbal. De az az érzés megvolt, hogy különleges vagyok, mintha senki más nem tudna ilyen csodát produkálni rajtam kívül….. pedig de.

Voltak hosszú, fárasztó éjszakák, meg van még mindig néha, ha beteg valamelyik. (mint ahogy a kruppos posztban például) Gyakorlatilag több mint tizenkét éve nem aludtam át egyetlen éjszakát sem. Volt rengeteg kakás pelus, hiszti, meg balhé és veszekedés is, a milliárdnyi boldog pillanat mellet. Sőt a mai napig az őrületbe kergetnek néha, ha igazán formában vannak. Amit aztán egy öleléssel, vagy egy „szeretlek anyával” rögtön tudnak kárpótolni. De ők adnak értelmet ennek az egésznek. Miattuk, értük van miért felkelni reggel és menni mindig tovább, előre. Mi másért lenne?

De persze ahogy nőtt a létszám, úgy lett egyre nagyobb poén megkérdezni tőlünk, hogy: „és mikor jön a következő?" Ki tudja? Ha akar majd jön. :)

Voltak barinők, akik azt mondták, ha már ennyire megy ez nekünk, akkor helyette is vállaljuk be. Na és persze apuka azóta is megkapja a szülinapom környékén, hogy mi lesz az idei ajándékom? Mivel kétszer is így oldotta meg a meglepetés kérdést. Ha már bevált, miért ne?

A nagymamám szerint, rosszabbak vagyunk, mint a faluban a neolatinok, mert ott sincs ennyi gyerek! És itt is sikerült túlszárnyalni majdnem az összes környékbeli családot….

Általában minden kitöltendő nyomtatványon, ahová a gyerekek adatait kell beírni, maximum három hely van. Nálunk az kevés. A legtöbb ember teljesen lefehéredve számol oda-vissza hogy mennyien vagyunk. Van akinek nagyon tetszenek, meg olyan is aki beszól. De mégis mi köze van hozzá bárkinek?

Sose gondoltam hogy lesz gyerekem, azt meg végképp nem hogy ennyi. De a mi életünk kerek, egész, így ahogy és ahányan vagyunk. :)

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

Megnéztük. :)

A férjem jött haza szombaton azzal, hogy három napos expo van a városban. Megnézhetnénk. Szuper! Benne vagyok.

Vasárnapra lett betervezve a kirándulás. Még jó hogy előtte rákeresett a neten, hogy mégis mit kell tudni róla, hogy készüljünk? A belépők árainál kicsit felszaladt a szemöldökünk, de ha már eldöntöttük, megyünk! Hátha a gyerekeknek is tetszik.

Nálunk már elindulni sem egyszerű, szóval mire a kocsihoz értünk már megvolt a műsor. :(

Nem is volt nagyon messze a helyszín, de mire beértünk az első csarnokba, a csapat nagyobbik fele megéhezett. Megjegyzem az asztal mellől álltunk fel, kizárt hogy éhesek legyenek! A legkisebb pedig pont elaludt a kocsiban, fel kellett ébresztenem, ezért onnantól kezdve erősen hallatta a hangját. Egészen addig, amíg hazafele vissza nem ültünk az autóba.

Ez egy óriási kiállítás volt, több mint hatvan nemzet képviselte magát 1200-nál is több kiállítóval, négy különböző hatalmas csarnokban. Annyi volt a látnivaló, hogy nem is győztük mind megnézni.

Két csarnokot tudtunk csak nagyjából bejárni, mivel a gyerekeknek mégsem jött be annyira mint gondoltuk….. Tíz perccel az érkezés után nem csak éhesek, hanem szomjasak is lettek, persze a kulacsok a kocsiban maradtak, mert senki nem volt hajlandó cipelni…...Aztán a nagylányunk kezdett egy tündérkés bedugós fülbevalóért sírni, ami még az én fülembe is hatalmas volt. A kicsi lányka meg mindenért. Vegyem fel, nem jó, tegyem le. Szomjas, bizsut akar, le akar menni, aztán vissza, egyedül akar jönni, most mégsem. Apához akar, ha odaadtam, akkor hozzám akart jönni…… és így tovább. Aztán végig azt kiabálta hogy „haza megyek”, de rossz irányba indult mindig. A többieknek nem csak elege, melege is lett, aztán fájt a lábuk, aztán gyémántot vegyünk…... Gondolom nem kell tovább ragoznom, akinek van gyereke, tudja miről beszélek.

Nekem nagyon tetszett a hisztivel együtt is. Olyan dolgokat láttam, amit előtte még soha. Például, igazi aranyrögöket. Az összes létező ásvány, drágakő, a szivárvány minden színében, csiszolatlan formában is, fosziliák, igazgyöngyök, korallok, kagylók, ékszerek, kristályok, még meteoritok is voltak, meg abból készített ékszerek. Meg persze minden ami ezekhez kell, vagy ezekkel kapcsolatos. Az üvegvitrintől az ajándék dobozokon át a vágókorongig itt minden volt. Belefáradt a szemem a rengeteg néznivalóba, szépségbe. Eladók, viszonteladók, ékszerészek, gyűjtők, családok kerülgették egymást a tömegben. Volt aki csak viszonteladókkal tárgyalt és voltak külön lezárt részek is, ahova csak engedéllyel lehetett bemenni. Azért akadtak olyanok is szép számmal, akik mindenkit kiszolgáltak.

Velünk is hazajött egy kis gyönyörűség.

Mi estig maradtunk, akkor már kezdtek pakolni. A gyerkőcök jól jártak, kaptak gumimacit, kekszet, cukrot és még apró köveket is szuvenírnek. :)

Összességében nagyon jó buli volt. A végére még a törpöknek is tetszett, azóta azt hallgatom, hogy mikor megyünk megint?! Ott meg persze csak szenvedtek. Évente csak egyszer van, szóval….

És még a rossz idő se zavart a csavargásban. :) A képek pedig önmagukért beszélnek.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm!