Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Te szeretsz szánkózni?

Meg tudod mondani hogy mikor ültél utoljára szánkón? Mikor élvezted utoljára a havat? És mikor örültél neki tiszta szívből, mint egy gyerek?

Én igen. A hétvégén szánkóztunk. Én is, apa is. :) Már több mint 25 éve nem csináltam ilyet. És mi minden alkalommal örülünk a gyerkőcökkel, ha esik.

Igen tudom, itt most sokan kapják fel a fejüket, hogy nem vagyok százas, mert milyen bosszantó az egész, hogy nem lehet közlekedni rendesen, hideg is van, stb., stb. Régen nagyobb havak is voltak, mégsem állt meg az élet. És attól hogy agybajt kapsz, elolvad a hó? Szerinted befolyásolja az időjárást hogy neked tetszik - e vagy sem?

Már írtam az „Anya szabin: Schliersee” posztomban, hogy készülünk a gyerekekkel, egy neylon zsákos bulira. Azóta már voltunk egyszer, de zsákot csak most vittünk. A nagy fiunk természetesen nem akart jönni, mert szerinte állati égő! Itt tartunk. Szép! Azt mondta nem akarja magát lejáratni hogy zsákkal csúszunk, mert kukásnak fognak nézni.

Erre mondtuk az apjával, hogy :

1. Mégis ki a fenét érdekel, hogy egy tök vadidegen ember mit gondol rólunk? Lehet hogy soha az életben nem találkozunk vele többet. Sőt valószínű. Mit számít mások véleménye?

2. Az égésen meg már régen túl vagyunk. Gyakorlatilag minden alkalommal éghetnénk, amikor kimozdulunk együtt a lakásból, mert az emberek nagy része még csak nem is megnéz, hanem megbámul. Meg hangosan megbeszélik hogy: Láttad mennyi gyerekük van? Húhaaaa! Szóval az égés miatt kár paráznia. Égjen az, aki bámul és hangosan kibeszél.

3. Szeretnénk nekik mutatni valamit, a mi gyermekkorunkból. Mi így is csináltuk régen. És jó volt! Akkor még nem árultak ennyi műanyag szemetet. Vagy mindenkinek ugyanolyan szánkója volt, (fából) ha volt, vagy hozott zsákot. Extrának számított, ha kapott bele otthon szalmát is. Nem lett lila a feneke a csúszkálástól. Mégis tudtuk élvezni a havat. Szóval nem az számít hogy min csúszol, hanem hogy élvezd ahogy suhansz lefele. Ezek után már csak a sok ruha miatt ment a hiszti……. A leggings-et kimondottam utálják a nagyobbak.

A múltkor pont jó időt fogtunk ki. Bár meg voltunk ijedve, mert akkor a városon kívül sem maradt meg a hó. A tó már jeges volt, de nem volt teljesen befagyva. Persze most is meg kellett nézni a vizet, meg a kacsákat. Aztán már úgy voltunk vele, ha odáig eljutottunk, mégis nézzünk szét, hátha szerencsénk lesz. A keresgélésnek hála, találtunk egy szuper szánkópályát. Voltak jó néhányan, még síelők is, mert van egy felvonó hozzá. És még szépséges hóesést is kaptunk. Újraépítettük egy „viharvert” hóembert, komplett családi közreműködéssel. Bár, nem biztos hogy sokkal szebb lett szegény. És jó nagy hócsatát vívtunk. :)

Most hétvégén viszont, már sokkal csípősebb volt az idő. A városon kívül mínusz 8 fok körül mozgott, plusz fújt a szél. Alig volt olyan elvetemült ember rajtunk kívül, aki felmerészkedett a hegyoldalba. Megvolt a szánkó, a zsákok, meg még egy jó néhány csúszó alkalmatosság, de így is sikerült összeveszniük a gyerekeinknek. Mindig az kéne, ami a tesónál van. A legkisebb volt egyébként a legvagányabb köztük, ő mindig a zsákon akart menni, mert az forgott is. Jó nagyokat sikongott hozzá és egyáltalán nem félt. A nagylánynak is a zsákos verzió tetszett inkább. A fából készült szánkón leginkább csak ücsörgött valaki, az nem csúszott szinte semmit, elsüllyedt a hóban. Az új szomszéd sráccal találkoztunk induláskor, ő ajánlott még fel egy gumicsónak - féle valamit, de azt most kihagytunk. Majd legközelebb. Azt sem tudom, hol lehet a pumpa? Nem árt ha előtte megkeresem, mert másképp nem tudjuk felfújni.

Egyébként is mindig, mindenhova úgy indulunk el, mintha legalább egy hétig maradnánk. Legyen kaja, innivaló, csere ruha, zokni, overálok, kesztyűk, pelenkás táska. Sosem tudni alapon.

A gyerekek jól be voltak öltöztetve, meg ők azért mozogtak rendesen, nem fáztak. Nekem viszont, úgy lefagyott a lábam, hogy még a több mint egy órás hazaúton sem olvadt ki a kocsiban. Meg a kezeim sem. Mert én húztam vissza a kesztyűket, töröltem a nózikat, igazítottam a sapkát, söpörtem róluk a havat, de ezt mind, nem tudom kesztyűben. Teljesen lefagytak az ujjaim.

A gyerkőcök viszont nagyon élvezték! Ahhoz képest hogy a legnagyobb egyáltalán nem akart jönni és a másodszülött sem erőltette nagyon a témát, alig lehetett őket hazacibálni. A kicsik meg végképp nem akartak eljönni onnan. Még be sem ültünk az autóba, már azt kérdezték, hogy mikor megyünk megint? Most hazafele álltunk meg a tónál, mert be volt fagyva majdnem teljesen. Rengetegen jöttek ki csak azért, hogy a jégen sétáljanak, korcsolyázzanak. Még babakocsisok is voltak jó néhányan. Apa mondta, hogy menjünk mi is. Hááát, bevallom őszintén, én totál be voltam tojva. Még soha nem próbáltam ilyet. A legkisebbel a szélén maradtunk, két méternél beljebb nem merészkedtem vele. Voltak akik a közepéig is bementek, szóval elég erős volt a jég. De minden lépésnél olyan fura hangja volt, rázott tőle a hideg. Plusz egy csapat nagyon cool gyerek direkt ugrált rajta mellettünk, szóval én úgy döntöttem hogy elég is volt belőle.

Ahogy hazaértünk, kiolvasztottam a gyerkőcöket a kádban, aztán lefekvésig hallgattuk, hogy milyen szuper nagyokat csúsztak, meg mekkorákat borultak a hóban.

Nekem még úgy is megérte elmenni, hogy teljesen lelilult a kezem - lábam. Olyan jó volt látni, hogy mennyire élvezik a gyerekek. Tiszta levegőn, a természetben, a gyönyörű kilátással….. kell ennél több?

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 

 0
Tovább

Anyaaaaa ez CSAK téged zavart!

Úgy tűnik, tényleg csak nekem „szúrta” a szemem. Nekem viszont nagyon. Több dolog miatt is.

Egyébként a legnagyobb gyerkőcünk mondta, aki már kamaszodik! És konkrétan a fiúk cuccairól volt szó!

Még mielőtt jobban belemerülnék a témába, le kell szögeznem: tisztában vagyok azzal, hogy szinte mindenkiben él egy olyan sztereotípia, miszerint akinek sok gyermeke van, az buta, kövér, lusta, igénytelen és gusztustalan. Meg persze a környezete is. Ezzel azért vitatkoznék. Ismerek olyanokat, akik egyáltalán nem ilyenek.

Én például, kifejezetten szeretem a rendet, tisztaságot. Ami elég sok melóval jár. A férjem szerint én vagyok Monica Geller a Jóbarátok című sorozatból. Ő volt a takarításmániás tyúk. Mondjuk én igazából nem takarítani szeretek, hanem a végeredményt. Az pedig nem ugyanaz! Bár be kell valljam, volt már olyan, hogy ezzel vezettem le a feszkót. Olyankor kifejezetten jól is esett. A gyerkőceimet is erre szeretném nevelni és igyekszem példát mutatni nekik. Hogy pakoljanak el maguk után, tartsanak maguk körül rendet. Mivel kicsi koruk óta gyakoroljuk, most már egészen jól megy. :)

Soha nem volt nálunk olyan, hogy alagutakat csinálunk és azokban közlekedünk, mert akkora a káosz mindenütt. Őszintén szólva a falnak mennék tőle. Minden este szólunk, hogy nemsokára vacsi van, pakoljanak össze. Azt hiszem ennyit minden gyereknek illik megcsinálnia otthon. Ha valaki nem tanítja már kiskorától kezdve a csemetéjének, később már kár is elkezdenie.

Amiért most a legény szájából ez a mondat elhangzott, azt más észre sem vette volna nálunk. Nem feltűnő dologról volt szó. Ez már egy régóta halogatott apróság, amire nem tudtuk rávenni őket. Méghozzá, hogy a négybetűs építőkockáikat is legyenek szívesek normálisan elpakolni.

Az, hogy nálunk is fognak a gyerekek ezzel játszani, sosem volt kérdés. Az apjuk nagy rajongója volt mindig. Nekem sem volt ellene kifogásom. Szuper fejlesztő játéknak tartom. Azt már annyira nem szeretem benne, hogy állati hangosan lehet csörömpölni vele, úgyhogy egy hosszú, fárasztó nap után már pont nem hiányozna az ember fülébe ez a fajta ricsaj. De ha szeretik, had játszanak vele. Maximum, magamra csukom az ajtót. Ahogy a gyerekek nőnek, a kockák mérete csökken. Előkerülnek a komolyabb, melósabb szettek. A rengeteg kis alkatrésznek egy hátulütője van, hogy tuti mindig akad belőle valamelyik sarokban, vagy a szőnyegben. És persze ha rálépsz, mindig pont olyan pontot talál el, ami nagyon tud fájni. A gyerekek is ráfáztak már és nekik sem tetszett. Ezért is lehet őket könnyebben rávenni hogy rakják el, ha már nem játszanak vele. Ők sem szeretik, ha megszúrja a talpukat. Mivel az évek alatt nőtt a gyereklétszám, nőtt a játékok száma is. Mindig van újabb szett, amit mindenféleképp meg kell venni! Ami aztán pár hét múlva, bekerül a süllyesztőbe, az összes többi mellé. Naná hogy ömlesztve, hogy aztán tuti ne lehessen megtalálni semmit, amit szeretnének.

Ebből volt a gond. Ők sem találták és ment a morgás miatta. Apa már mondta nekik sokszor, hogy válogassák ki. Legalább szín szerint. Kaptak is hozzá dobozokat. Szerintetek? Azt a szörnyű szenvedést……… Fél év alatt, a negyedét sem csinálták meg. Pedig akkor még nem is volt ennyi.

Ezért most nagyobb, fiókos tárolókat kaptak hozzá, hogy hátha a kedvük is megjön mellé. Megint nem sikerült. Fel is adtam az egészet, nem szóltam többet érte.

Mivel most jó pár napja valami fura pakolós, rendezgetős, selejtezős mánia tört rám, nekiláttam a "problémás" területeknek a lakásban. Lehet hogy a tavaszt várom már én is, azért jött elő ez a nyavalya? Pedig én imádom a havat. Amúgy sem vagyok már az a gyűjtögetős típus, ami nekünk nem kell, annak mennie kell. Régebben csináltam, hogy: jajj, nem dobom ki, hátha…. Aztán sosem lett „hátha”, viszont egyre több helyet foglalt a sok limlom. A költözésnél meg végképp kiderült, hogy mi az, amit nem érdemes őrizgetnem tovább. Ezért aztán most nekiláttam a fiúk cuccainak is. A kicsik még lelkesen jöttek segíteni. Még a legkisebb is, aminek az lett a vége, hogy összekeverte ami már kész volt, kezdhettük elölről az egészet. A másodszülött fiam is egészen pozitívan állt hozzá a melóhoz, -nagy megdöbbenésemre,- közben még jó nagyot is pletykáltunk. Már ezért megérte! Egészen érdekes infókhoz jutottam a végére. De a legnagyobb! Na ő most nem. Pedig pont ő az, aki elsőre jön mindig segíteni, ha valamit meg kell csinálni. Most viszont valahogy nem érezte amit én. Lelkesen mesélték neki a többiek, hogy megcsináltuk mindet, hogy nagyon gyorsan végeztünk vele és milyen szép rend lett a dobozokban. Több hely lett a szobában, úgyhogy jobban el is férnek. Én is mondtam hogy már régen be lehetett volna fejezni, ha ők is csinálták volna rendesen.

Erre közölte a fiam: „De anya, ez csak téged zavart! Engem egyáltalán nem érdekelt.”

Erre én ezeket hoztam fel:

De amikor nem volt olyan polc, olyan doboz, egy fél négyzetméteres terület, ahol ne lett volna belőle. Amikor rajtam keresték a hiányzó alkatrészt. (Meg úgy általában mindent nekem kell tudnom hogy hol van.) Amikor hozzám jöttek sírva, hogy meg kell nézni a porszívót, mert biztos abban van az a kocka. Nem egyszer műtöttem miatta a porzsákot és egyáltalán nem élveztem! Amikor állandó volt a balhé, hogy tuti a tesó dugta el direkt azt a darabját, hogy ne lehessen összerakni azt a valamit, pedig ott volt a többi közt. El sem volt veszve.

Erre annyit válaszolt: „Hát jó, ha neked jobb így!?” (Mondjuk aznap szerintem valami anti - napja lehetett..... nem ilyen szokott lenni.)

Most erre mit mondjak? Igen, nekem jobb. De legalábbis nyugisabb egy darabig. (- amíg újra össze nem keverik!)

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 

 0
Tovább

Minek a hiszti?

Azt hiszem, nem létezik olyan ember a földön, aki ne hisztizett volna már életében. Ezt a gyerekek és persze a csajok művelik a legprofibban. Bár ami azt illeti, a pasik is tudnak cifra dolgokat villantani néha……

Azon, hogy egy gyerek hisztizik, szerintem nincs mit túlmagyarázni. Próbálgatja a kis szárnyait, feszegeti a határait, meg akarja kapni amit akar. És az, hogy egy gyerek kicsi, még nem jelenti azt, hogy buta is. Ha észreveszi hogy egy kis sírás-rívással könnyebb a kívánt dolgokat elérni, már nincs megállás! Elég ha egyszer engedsz neki! De ehhez kell a közönség is. Ha nincs kinek előadni a mutatványt, nem fogja folytatni. Mivel nálunk van gyerkőc bőven, láttunk már ezt - azt az évek alatt. Néha egészen elképesztő dolgokat tudnak produkálni.

Az is biztos, hogy a kicsikkel még mindig hamarabb lehet lerendezni egy-egy ilyen műsort. Egy kis figyelemelterelés és már vége is. Viszont egy kamasz…... Nálunk még csak most kezdi a legnagyobb, úgyhogy erről még nincs saját tapasztalatom. Csúnyán nézni már tud ha olyat mondok, ami neki nem tetszik. Már most készülök rá lelkileg, hogy mi lesz itt később, ha mind egyszerre képzeli magát felnőttnek. És akkor még a forró, temperamentumos vérüket nem is számoltam hozzá! De nincs ezzel baj, mindenkinek túl kell esni ezen. Csak a körülöttük élők bírják ki valahogy.

Viszont ha a hiszti egy felnőttnél is alaptartozék, az már sokkal gázosabb.

Had adjak egy jó tanácsot, még itt az elején a pasiknak. Méghozzá azt, hogy: Egy nő bármikor, bármin, bárhol és bármilyen helyzetben meg tud pukkadni ha AKAR! És olyankor, főleg ha formában van, Oscar-díjas alakítást tud produkálni, hogy szem nem marad szárazon. Ennek elengedhetetlen tartozéka a picsogás is, ha a szitu úgy kívánja! Főleg, mivel tudjuk hogy egy síró nőtől a falnak mentek. Igazából minden nőben egy színésznő veszett el. Ezt soha ne felejtsétek el! Sajnos ez van. Esélyetek nincs rá felkészülni. Hogyan is lenne? Hiszen néha mi magunk sem tudjuk kontrollálni. Ahogy néha azt sem, hogy éppen mi a frász a baj? Előfordulhat a hormonoktól és nem csak azokon a napokon, hanem a hó közepén is. „A havim” című posztomban írtam már róla. Erről igazából mi sem tehetünk. De lehet front, vagy sima stressz, esetleg rosszul állnak a bolygók, telihold, vagy éppen te vagy a sokadik aznap, aki rosszul szólt, ki tudja? Lehet egy nő fáradt, nyűgös, szomorú, szeretethiányos, vagy nem sikerült valami amit szeretett volna. Pocakos csajoknál, meg kisbabásoknál ezek halmozottan fordulnak elő. Ezért írtam, hogy bármitől jöhet egy kisebb, vagy akár nagyobb hiszti. Reményt adhat, hogy az évek előrehaladtával a hisztirohamok száma és intenzitása csökken. De állati idegesítő például az is, ha már ezerszer el lett mondva, kérve ugyanaz, és még mindig nem megy. Olyankor egyfajta motivációkét funkcionál a hiszti. Igazából érthetted volna a szép verzióból is, de ha nem ment, itt a durvább formája. Mondjuk a széthajigált büdös zokni, a szennyes szanaszét, vagy a használt zsepi mindenütt. Vagy bármi, ami használat után ott van hagyva, ahol kiesett a hercegünk kezéből, csak épp a helyére nem kerül vissza soha. A hihetetlen kupleráj, amit egy férfi képes produkálni pár perc alatt, amivel a nő aztán egy napig dolgozik, hogy elpakolja. A koszos cipő mondjuk, amit milliárdszor kért hogy az ajtó előtt vegye le, vagy a szék, ami soha nincs visszatolva a helyére. No meg persze a szemetes konténer, aminek csak és kizárólag a nők ismerik a tartózkodási helyét. Néha elsiklunk ezek felett, ha egészen jó napunk van. Van ilyen is. De amikor azt érezzük, hogy az egész világ fogott össze ellenünk, akkor jobb ha a hősünk menekülőre fogja.

Ha az látszik életed szerelmének az arcán, hogy lilul, meg kezdi egy hárpia vagy sárkány vonásait felvenni, akkor barátom véged van! Vagy szaladj minél messzebb, amíg lehiggad, vagy a legelbűvölőbb kiscicafigurában ígérd meg hogy soha, de soha többet ilyet!

Bár ha szabad megjegyeznem, balhé sem lenne, ha odafigyelnétek egy kicsit. Én, ha azt érzem hogy a plafonon vagyok, eleve szoktam mondani, hogy: ne szólj hozzám, ne nézz rám! Olyankor jobban jár mindenki ha messzire elkerül.

Na és ha látszólag semmi sem indokolja a hisztériát, - persze csak pasiszemmel - mégis kitört a botrány? Olyan egyébként nincs. A nőknél mindig van valami oka a patáliának! Egyik ilyen például figyelemfelkeltés. Legtöbbször szeretethiányról van szó. Egy kis törődés, hízelgés, összebújás, odafigyelés kell, semmi más.

Előfordulhat még olyan, hogy mi sem tudjuk mi a baj! Egyszerűen csak úgy jön a nyavalya. Ilyenkor nem árt, ha a pasinak vannak médiumi képességei. Bár, ilyen férfiről még nem hallottam idáig. A hízelgés azonban még mindig beválhat.

Mivel, mi nők tisztában vagyunk vele, hogy a férfiak nehezen bírják a drámázást, általában ők azok, akik először lengetik meg a fehér zászlót. Nem kell nekik a pukkadás, ezért ők azok, akik a sok balhé miatt el is szelelnek. Totál ki tudnak tőle készülni idegileg. Szóval csak óvatosan, mert ha túlzásba estek, a végén egyedül maradtok csajok. Kinek kell egy mindig nyafka liba?

És akkor itt említeném meg, hogy láttam, hallottam már férfiaktól is hisztis produkciókat. Igazából semmiben sincsenek lemaradva a nőktől, csak ők nem visítanak, meg picsognak hozzá. És meg is sértődnek, ha hisztinek hívjuk amit művelnek. Szerintem tök mindegy minek nevezzük, attól még ugyanolyan ronda bárki adja elő.

Egy a lényeg az egészben: a hiszti rengeteg energiába kerül és tök felesleges! Az odafigyelés a titok nyitja. Ha az megvan, nincs ok a pukkadásra. ;)

 

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Te mit vagy hajlandó feláldozni érte?

Sajnos manapság mindenhonnan azt hallani, hogy a még otthon élők is azon gondolkodnak, hogy külföldre mennek, kint próbálnak szerencsét. Hogy abban látják a lehetőséget, ha az országuktól távol próbálják meg újrakezdeni. Mint ahogy mi is. De vajon tényleg megéri?

Ha engem kérdeztek, nem tudok rá szívből szóló igent mondani. Leginkább is-is. Vannak pozitív dolgok persze, meg nagyon sok negatív. A legnagyobb baj az, hogy a pozitívakat, a sok rossz néha teljesen le is nullázza. Anyagilag nekünk jobb itt, ez tény, de az meg nem minden. Az is biztos, hogy ha nem szűnik meg apa munkahelye, talán még a mai napig otthon kínlódnánk. Ki tudja?

Vártunk volna mi is, csúsztunk volna lefelé a lejtőn, talán tele lennénk kifizetetlen számlákkal, várnánk hogy vigyék a lakást, a megmaradt ingóságainkat. Járnánk mi is a falevelet söprögetni, alibiből, hogy nekünk is van „munkánk”. Ami egyébként csak arra elég, hogy még szarabbul érezzük magunkat, hogy csak ennyit érünk. Talán így jártunk volna. Nem tudom. Már nem is érdekes.

De aki sarokba van szorítva, akinek már éppen eléggé rossz, néha egészen váratlan, fura döntéseket tud hozni. Mint ahogy a férjem is annak idején.

Azóta eltelt több mint öt év. Ha azt kérdezed megbántuk-e, nem tudok rá válaszolni. Pont azok miatt a dolgok miatt, amiket most leírok. Persze ez csak az én szemszögem, sokan vannak, akiknek más dolgok fontosak. Hogy nekem miért nem szivárványos, vattacukros az élet itt, már emlegettem több posztomban is. Az utolsó például: „A nagy rakás …. a pincében”. Most ezeket egészítem ki még néhány dologgal.

Az egyik például, hogy ez nem a hazám, nem az én országom. Gyökértelennek érzem itt magam. Gyakorlatilag semmi közöm semmihez.

Amit még látok itt, tapasztaltuk is, az az, hogy lehetsz te bármilyen szép, okos, értelmes, te soha nem leszel ide való. Mindegy mit csinálsz, mindegy mit villantasz, akkor is külföldi maradsz. Senki ne képzelje, hogy vörös szőnyeggel várják a határon és imába foglalják a nevét, amiért abba az országba tette a lábát. Persze találkozhatsz kedves emberekkel, akik nem feltétlenül éreztetik ezt veled. Meg összefuthatsz olyanokkal is, akik nem tesznek különbséget külföldi és külföldi között. Pedig néha óriási a különbség! Például, volt aki elkezdte magyarázni, hogy működik a villanykapcsoló! Vagy, az óvónéni, aki lerajzolta nekem az órát, annak ellenére hogy ezerszer mondtam el hogy értem amit beszél. A kedvencem, amikor egyre hangosabban mondják ugyanazt, pedig nem süket vagy, nem is gyogyi, szimplán csak külföldi, aki nem beszéli még jól a nyelvet! De volt olyan is, hogy egy parkolóhely miatt jöttek oda veszekedni, hogy külföldiek vagyunk, menjünk haza. Vagy amikor a gyerek iskola alkalmasságiján még egyszer végig kellett csinálnia az összes tesztet, mert mi az hogy külföldi és még értelmes, okos is, a nyelvet is beszéli, pedig nem jár oviba? Vagy amikor flegmán kérdezik, hogy: „és legalább apuka dolgozik, vagy csak a segélyből éltek?”. Olyan is előfordul, -egyre többször hallani-, hogy kevesebb fizetés jár, ugyanazért a munkáért, annak, aki nem itteni állampolgár. Főleg, ha a nyelvet sem beszéled tökéletesen! Nyelvtudás nélkül semmi esélyed nincsen, rendes állásra.

Szóval vannak békák, amiket kénytelen vagy lenyelni, ha itt akarsz élni. Bőven adódnak olyan, néha megalázó helyzetek, amik elég rosszul tudnak esni.

Az is tény, hogy az itteni fizetés, csak otthonról tűnik olyan szépnek, soknak. Persze hogy az otthoni fizetéshez képest, az itteni, átszámolva rengeteg. De ha valaki itt akar belőle boldogulni, úgy hogy rendesen albérletet fizet rezsivel, kajával, akkor már elég sovány lesz ugyanaz a pénz. Persze más a felállás, ha akkora mázlista valaki, hogy rögtön vezérigazgatónak jön. De azért valljuk be, a legtöbben nem ott kezdik. Az is más, ha az ember csak dolgozni jön egyedül, tömegszállón lakik, annyit és olyat eszik, amitől éppen nem hal éhen. Nincs más, csak a meló, meg a pénz. Na de milyen élet az? Én kipróbáltam, nagyon gáz volt. Persze lehet húzni, akár évekig is, de az meg végképp nem éri meg. Főleg ha közben széthullik a család. Köze nem lesz a gyerekeihez, a párjához.

Az sem elhanyagolható, hogy itt tök egyedül leszel. Persze lehet barátokat, ismerősöket szerezni, de a családod nincs itt. Évente pár alkalom amit együtt tölthetsz velük. A kötelék, ami előtte hozzájuk fűzött, egyre vékonyabb lesz. Mint ahogy az otthoni ismerősökkel, barátokkal is. Az elején még persze jönnek a mail-ek, telefonok, meg ott a skype. Aztán azt veszed észre, hogy hetek óta nem hallottál róluk. Nem keresnek már. Ha keresed őket, egyre később jön válasz. Nem vagy napi, heti szinten az életük része, már nincs szükségük rád. Lemaradsz a családi eseményekről, nincsenek közös karácsonyok, ünnepek, szülinapok. Már nem hívnak ballagásra, családi buliba. Nem vagy ott és nem tudsz akármikor hazamenni. Még ha otthon vagy sem jutsz el mindenkihez, mert kevés az idő, kevés az az egy-két hét, hogy mindenkit meglátogass és elég időt tölts velük. Lassan, de biztosan eltávolodtok egymástól.

Nekem például a nagymamám azóta többször is volt életveszélyben. Majdnem meg is halt. És én nem tudtam hozzá hazamenni, nem voltam ott, amikor szüksége lett volna rám. Nem tehetem meg, hogy fogom magam és hazarohanok, amikor baj van. Itt vannak a gyerekeink, iskolába kell menniük, apának ott a munkahely, nem hagyhatok itt csapot-papot ha otthon helyzet van. És olyankor a tehetetlenség az, ami szétszedi az embert idegileg. Hiába akarod, nem tudod megoldani.

És ez csak pár dolog, ami hirtelen eszembe jutott.

Persze volt már róla szó nálunk is egy-egy hatalmas „pofon” után, hogy elég volt. Ennyit nem ér az egész, hazamegyünk. Leghamarabb nálam szakad a cérna. De pont a családunk, a gyerekeink miatt nem tehetem meg. Vegyem el tőlük a lehetőséget, az esélyt is arra, hogy könnyebb legyen?

Szóval ha rám hallgatsz, gondold át nagyon alaposan mielőtt nekivágsz. Mi az amit feláldozol és mi az, amiért mégis megéri?


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

A nagy rakás .... a pincében

Mit mondjak, kellett idő, amíg feldolgoztam, meg lehiggadtam annyira, hogy kulturáltan le tudjam írni az egészet. De még mindig felháborít! Nagyon. Azzal is tisztában vagyok, hogy ez a környék ahol lakunk, egy teljesen átlagos lakótelep, 4-5 emeletes társasházakkal, nem pedig a villa negyed.

Na de azért álljunk meg egy szóra.

Azt le kell szögezzem még itt az elején, hogy soha nem érdekelt hogy kinek milyen a származása, vagy a bőrszíne. Tőlem lehet valaki lila vagy zöld is, nem érdekel. Szerintem nem ez határoz meg egy embert! Hanem az, ahogyan viselkedik. Még az sem érdekel, hogy gazdag, vagy szegény, mivel a viselkedés szempontjából ez sem befolyásoló tényező. Csak és kizárólag az értékrendje és a tettei.

Arról is írtam már, hogy itt a világ minden tájáról érkezett ember él egy rakáson. Hogy ez most mennyire jó, vagy rossz…..?? az tud róla nyilatkozni igazán, aki benne él! Én alapjában véve elvagyok köztük, amíg engem nem bántanak, nem foglalkozom senkivel sem. A gyerekeinknek is vannak több idegen országból barátaik, akik járnak is hozzánk. Semmi gondom ezzel.

Na de, amikor a legnagyobb fiunk csütörtökön azzal jött haza, hogy a tanárnő nem engedte ki őket szünetre, mert az egyik kölökről kérdezősködött, azért érdekes lett a dolog. Szándékosan nem írom ide a gyerek származását, mert nem ez a fő szempont nálam. Hanem az, hogy van a hatodik osztályban egy fiú, aki azon túl hogy naponta minimum 3 beírást kap a „jó” magaviseletéért, szikével rohangált a többiek között az udvaron! Szétszedte otthon a tapétavágót és annak a pengéjével ment be az iskolába. Szerinte ez vicces. Emellett az, hogy rendszeresen tönkre tesz dolgokat az iskolában, például: összetöri a kukát, vagy az ajtót, meg a saját nyelvén ordít, már nem is tűnik akkora gáznak. Emberek! Fél évnél tartunk már, mi a frászt keres egy ilyen gyerek még mindig ebben a suliban? Még csak most jutottak el a tanárok oda, hogy talán el kéne beszélgetni a fiú szüleivel! De leginkább azt is azért, mert sok szülői panasz érkezett miatta. Ez is olyan németes tempó egyébként, amitől mindig agybajt kapok. Őszintén nem tudom elképzelni, hogy mégis mit szeretnének BESZÉLGETNI a szüleivel? Mi az, ami nem egyértelmű még mindig? Ennyi év után, ennyit tudtak kihozni a fiukból. Kész. Nincs mit beszélni tovább. Vajon ki vállalja a felelősséget, ha ez a jómadár, bárkiben kárt tesz? Egy olyan családban, ahol az anyának ahhoz sincs joga, hogy rászóljon a fiára!? Miről beszélünk? Majd érdekli őket a tanárok véleménye? És ráadásul nem is ő az egyetlen ilyen gyerek a suliban. Nem mondanám hogy nyugodt vagyok azóta, hogy ezt tudom. Sőt! És az iskola büszkén hirdeti, hogy náluk nincs rasszizmus. Ők mindenkit elfogadnak. Azt is, akit nem biztos hogy kéne…… Hát igen, látjuk, tapasztaljuk. De a fő poén, hogy ez egy teljesen normális középiskola, nem valami kisegítő suli.

A másik dolog, ami kiverte a biztosítékot nálam, az az, amit a férjem látott nálunk a pincében.

Ez a ház egy hatalmas „J” alakú épület. Az egész háznak egy közös mélygarázsa van, ahonnan az összes lépcsőházba be lehet jutni. A pincében vannak többek között a kamrák és a biciklitároló is. Minden lépcsőházban egyformán.

Pénteken, apa indult a kicsikkel a nagylányért a suliba. Mindenki kérte a saját járművét. Kismotort, kisbiciklit. A nagylányunk is bicajjal szeretett volna hazajönni a suliból, ezért ki akarták venni a biciklitárolóból. És ott volt a meglepi! Egy elég méretes kupac sz…

Nem aprózta el az illető, még papírtörlőt is használt hozzá, tehát a szomszéd kutyájára sem lehet fogni. Az bizony az volt, aminek látszott. A férjem is gondolt ám pár cenzúrázandó mondatot magában, amolyan ízes, magyarosat, meg utána én is mikor mesélte. Az volt a jó, hogy a suli előtt, pont összefutott a takarító csajjal és szólt neki, hogy helyzet van. Ő is csak nézett, hogy micsoda??? No meg azért ment a telefon a házmesternek is. De ő pont sziesztázott, később került elő. Ez még 13 órakor volt. Gondoltuk mi, hogy akkor vége is a sztorinak. De már akkor sem friss történetről beszéltünk, amikor apa rátalált, ki tudja mióta lehetett már ott? Sajnos mindezek ellenére sem sikerült eltakarítani egyikőjüknek sem, egészen kb. este 6-ig. Akkor voltam lent a mosókonyhában pont. Akkor lehetett érezni egyértelműen a szagot, szóval akkoriban ért oda valaki, hogy felszedje. De csak arra volt ereje az illetőnek, hogy felvegye egy lapáttal. A kiscsaj egyébként, akinek a munkája lenne, csak hétfőn ért rá szegénykém feltakarítani.

Ebben nekünk csak az a mázli, hogy nem voltunk sehol kocsival, mert olyankor a kicsik, hazafele jövet, mindig ott bújnak el a biciklitároló előtt. Egyáltalán nem díjaztam volna, ha beleugrik valamelyik.

Na de a másik dolog. Mégis milyen „állat” az, akinek ennyi esze és igénye van, magára, meg a környezetére is, hogy odatojik? Oda, ahol lakik, ahol mások élnek? Az egy dolog, hogy az utcán gyakorlatilag térdig járunk a kutyaürülékben, de már a saját lépcsőházunkban is abban kell? Sőt az már nem is a kutyáké, hanem a szomszédé? Szóval azért na! Eddig csak a lift volt állandóan kutyapisis. Igen tudom, hogy vannak országok, ahol ez a szokás, hogy az utcára járnak, mert nincsen elég wc. De itt igen. Itt van. Ez nem az az ország, hanem Európa. Itt eddig civilizált, kulturált emberek éltek. Legalábbis a nagyja az volt. Tényleg jó az ha lesüllyesztjük a színvonalat? Ráadásul ennyire mélyre? Én már attól is ki voltam borulva, hogy tele vannak az utcák szeméttel, na de ez már azért sok. A férjem kollégája is mesélte, hogy ő két emberkét látott ( egyik sem szőke hajú volt) a parkoló autója előtt guggolni. Éppen menni akart valahova, ült volna be a kocsijába. Ezek meg ott vigyorogtak. Azt hitte, az autóval babrálnak valamit. Hát tévedett. Röhögve, futás közben húzta fel az egyik a nadrágot. A nagy rakás …. meg ott maradt.

A tiszta és precíz Németországban, Münchenben, a 21-ik században. Ez igen!

Én szégyellem magam, pedig nem is nekem van rá okom!

 

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Az óriás csokis muffin

Ez a gyerekeink egyik kedvenc története, ha a legnagyobbat akarják felbosszantani……..

Még egészen pályakezdő anyuka voltam. Rengeteg mindent kellett megszokni, átszervezni, sőt átértékelni a kis legénykével. Időbe telt, mire minden a helyére került. :) Gondolom nem csak nálunk volt ez így. Mivel a legnagyobb gyerkőc nem volt betervezve, így nem volt időm már hónapokkal előtte ábrándozni róla hogy milyen lesz, ha már megszületett. Sőt, igazából az első két csíkos teszttől, körülbelül rosszul is lettem. Állati nagy kiszúrásnak tartottam az élettől hogy pont velem kellett ezt művelnie….. Úgyhogy itt megint buktam pár hetet a felkészüléssel a bébi érkezésére. Viszont a második ultrahangnál már nem volt kérdés hogy marad…… Erről már írtam is.

Szóval a születése után eléggé felborult az életünk. Az első jó néhány hónapban gyakorlatilag nem volt egy normális éjszakánk sem, de a többi utána következő sem volt éppen piskóta. Akkor lettem még édesség függőbb. Igen, az vagyok. Előtte is szerettem, mondjuk nem kimondottam a csokit, inkább a kekszek, sütemények jönnek be. Bár azon azért lehet csoki. :)

Bőven elmúlt már fél éves, sőt, 7 hónapos is, mire hajlandó volt mást is megkóstolni az anyatejen kívül. Viszont, ahogy rájött hogy van más finomság is, nem volt gond az evéssel. Még a nyers vöröshagymát is megette. Azt mondta alma. Hozta a kamrából, hogy meg szeretné enni. A nagymama meg teljesen el volt fehéredve, hogy mit eszik ez a gyerek. Ne „mérgezzem” már ilyenekkel! Na de ami apának finom, az csak szuper fincsi lehet…..

Emlékszem, bent voltunk a városban egyik nap. Sok volt az intézni való, rohantunk végig. Meg ha már ott mentünk el a kedvenc pékségünk előtt, akkor muszáj venni 1-2 sütit is! Tudom a muffint már nem bírtam megenni, eltettem másnapra. Apa dolgozott, mi meg a legénnyel voltunk otthon. Reggeli után eszembe jutott a „kis” csupa csokis szépségem….. Totál rá is készültem, hogy milyen állati finom lesz és milyen jól fog esni. Igen ám, de a fiamnak is megtetszett! Elkérte. Itt azért volt egy pillanat ….. na de, mégiscsak az én gyönyörű, okos szemű, tündérbogaram, naná hogy odaadom neki! Szépen belekötöttem az etetőszékébe, megkapta a tányérját és a muffint. Nagyon boldog volt. Én meg…. Tudom, még mondtam is neki, hogy: „gyere, anya segít!” Reménykedtem, hogy nekem is jut 1-2 kóbor falat, de azt mondta tudja egyedül. Na jó, legyen. Gondoltam gyors elrohanok addig a wc-re. És igen, nálam a rohanás az tényleg rohanás!

Mit mondjak, mire visszaértem, - nem tudom volt-e 3 perc mindennel együtt,- a gyerekem, azt a gyönyörű, guszta, full csokis muffint, milliméteres darabokra cincálta szét. A széke körül kb. 3 méteres ívben, minden tele volt. Plusz a haja, a füle, az orra, a szeme sarka, de még a pelenka is, elől hátul. Azt hittem ott kapok ……. azonnal! Legalább megette volna. A szájában nem is volt! Még csak meg sem kóstolta! És nem is értettem, hogy hogyan csinálta? Mert mire visszaértem, már kész volt vele. Ott ült és vigyorgott. Totál meg volt elégedve magával. Ennyi idő alatt nem létezik hogy ilyen disznóólat lehet csinálni, egyetlen darab muffinból!? Bár, azért az hogy fiú, nem elhanyagolható a retekkel kapcsolatban.

„Picsogva” fürdettem a legényt, meg takarítottam a konyhát egy fél napig. Megvan az az érzés, amikor kiskorodban elvették a kedvenc játékod? Néha nem is játszottak vele, csak azért csinálták hogy tönkre tegyék, hogy neked rossz legyen? Itt, nyilván a fiam nem szándékosan csinálta, de az a béna érzés….. Teljesen olyan volt. Szégyelltem is magam. Meg persze állati fura. Hiszen a saját gyerekemről van szó. Naná hogy nem sajnáltam tőle, hiszen bármit adnék érte, de akkor mi ez? Érdekes helyzet volt. Ehhez is fel kellett nőni. Onnantól hogy beköltözött, már nem ÉN, hanem Ő volt az első. Legalábbis nálam / nálunk. Egyébként mindenből lehet tanulni. Ez után mindig 2 muffint vettem, hogy tutira menjek. Bár utána ilyeneken már nem is akadtam fent. Mivel a létszámunk is eléggé megnőtt, már nem is veszem, hanem sütöm itthon. :) Jobban járok, mert így esélyes hogy marad nekem is. :) Meg az enyém amúgy is sokkal finomabb! Van egy szuper receptem, ami nagyon gyorsan kész. Csak azt kell kibírnia valahogy a bandának, amíg megsül. De kihűlni már nem tud nálunk. :) Viszont azon is mindig összevesznek, hogy ki legyen a kuktám. Ezért mindenki segít.

Íme a recept:

2 bögre liszt

fél bögre vaj (én ezt sose mértem bögrével, csak úgy ránézésre)

1 bögre cukor

2 tojás

1 bögre tej

1 bögre valami (lehet tortadara, kókuszreszelék, darált dió, mogyoró, ami szimpatikus)

sütőpor

Ugyanakkora bögrével kell mindent mérni! Aki sütött már bögréset, az tudja, de aki esetleg még nem, az jó ha megjegyzi.

Én a vajat, cukrot, tojást szoktam először géppel kikeverni. Utána jön bele a „valami”, és felváltva a tej meg a liszt. A sütőport mindig a liszttel együtt adom hozzá. A tejet sem mérem már, mert mindig több kellett, hogy a tészta elég folyós legyen. Ha nagyon jó kedvem van, egy fél szem befőtt meggyet is rakok mindegyikbe. Isteni finom. Nálunk mondjuk minél nagyobb a bögre, annál jobb, mert gyorsan elfogy. És mindegy mennyit csinálok, mindig van valaki, aki sír, hogy neki alig jutott. :(

Lehet hogy apa sörös korsóját kéne használnom inkább a bögre helyett?

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 0
Tovább

Bridgette

blogavatar

Gyerekekről, felnőttekről, nagycsaládról, mindennapokról Németországból, őszintén! Meg arról, ami éppen eszembe jut.

Utolsó kommentek