Nem véletlenül jutott ez most eszembe.

Én is, mint mindenki más, rengeteg dolgot éltem már át. Jót, rosszat egyaránt. És persze ezeket megosztottam a családommal, barátaimmal, ismerősökkel. Meglepődtem, amikor azt a választ kaptam, hogy – Jajj, nekem ne mond, tudom milyen az! Mondták ezt olyanok, akikről tudom, hogy soha, de soha nem voltak még hasonló szituációban sem! Na de akkor mégis honnan tudja? Ha nem tudja, miért mondja? Miért degradálja le egy másik ember érzéseit azzal, hogy ő aztán tudja milyen, amikor fogalma sincs!

De még ha volt is hasonló helyzetben, honnan tudja, hogy én is ugyanúgy élem meg, ugyanúgy érzem magam, vagy ugyanúgy dolgozom fel mint ő? Nem vagyunk egyformák. Van aki könnyen túlteszi magát még komolyabb helyzeteken is, van aki egy kisebb problémába is képes beleroppanni. Én csak arról tudok véleményt mondani amit már átéltem, kipróbáltam, amit már megtapasztaltam. Másról nem.

Például milyen érzés volt, amikor hosszú évek könyörgése után, azt mondták a szüleim, hogy hamarosan testvérem születik. És milyen volt, amikor először megláttam. :) Emlékszem rá, mert már elég nagy voltam hozzá. Emlékszem mennyit vigyáztam rá, vittem magammal mindenhova. Vagy milyen érzés, amikor évekig szekáltak a konyhás nénik, meg az összes rokonom egy fiú miatt, akinek tetszettem. Utáltam az egészet. Milyen, amikor új sulit kezdtem, vagy milyen volt beköltözni a kollégiumba. Azt is tudom, mennyire fájt amikor eltört a lábam és milyen volt amikor mankóval tudtam csak közlekedni. Tudom milyen rossz volt évekig hallgatni, amikor a szüleim veszekedtek. És emlékszem arra is, amikor szétköltöztek, majd elváltak. Tudom milyen, amikor széthullott a világom és csak lógtam a levegőben. Vagy milyen érzés szembesülni vele, hogy egyikőjüknek sem kellek. Azt sem felejtem el soha hogy milyen volt, amikor megláttam az anyám a szomszéd fiú ölében vigyorogni. Amikor úgy éreztem, mentem szétnyílik a talaj a lábaim alatt. Vagy amikor a tesóm közölte velem az utca közepén, hogy ők elköltöznek a mamához, én meg menjek ahová akarok! Vagy milyen érzés volt, amikor az anyám meglátott, aztán hátat fordított a buszon. Ezeket ismerem, átéltem.

De nem tudom milyen lehet például főnyereményt nyerni a lottón? Vagy soha nem láttam még élőben a sarki fényeket. Nem jártam még Új-Zélandon, sem Dél-Amerikában. Fogalmam sincs milyen lehet Alaszkában a tél, mert még nem próbáltam soha. Persze, láttam képeket, na de az ugyanaz szerinted? Fogalmam sincs, milyen lehet úszni, mert nem tudok. Bár ebben nagy szerepe van az unokatesómnak, aki rendszeresen borított bele a vízbe kiskoromban. Ezért tudom azt is, milyen fuldokolni.

Nem tudom milyen lehet ennyi idősen gyerek nélkül élni. És azt sem tudom, milyen lehet éveket várni arra, hogy végre pozitív legyen a teszt. De azt tudom, milyen amikor úgy lesz két csíkos, hogy egyáltalán nem akartam hogy az legyen. És tudom milyen, amikor vártam és örültem is neki hogy összejött a baba. Tudom milyen állapotosnak lenni, vagy gyermeket szülni. Milyen volt amikor végre a karomban tartottam. Emlékszem milyen volt az illatuk és milyen hallgatni ahogy itt szuszog a karjaimban. Vagy milyen érzés amikor azt mondja „anya szeretlek”. Milyen érzés aggódni érte, félteni. Milyen amikor a kruppos gyerekem alig kap levegőt és már fogalmam sincs, hogy még mit csináljak vele hogy jobban legyen, mert már mindent megtettem amit lehetett. De azt is tudom, milyen amikor boldog és milyen vele együtt örülni. Meg azt is tudom milyen, amikor az őrületbe kergetnek. Amikor milliárdszor mondom el ugyanazt, mégsem megy! Tudom milyen rokon gyerekre, vagy a tesókra vigyázni. Sokszor utáltam és állati szívásnak gondoltam. Miattuk mondtam hogy nekem nem kell soha. Aztán megtapasztaltam hogy milyen a sajátom és nyugodt szívvel mondhatom, hogy ég és föld a különbség!

Tudom milyen az igazi nagy szerelem. Milyen amikor megtalálod a párod. Milyen érzés volt amikor megkérte a kezem, és milyen amikor „ezer” év után azt mondja – házasodjunk össze! - azok után, hogy pont ő nem akarta soha. Azt is tudom milyen érte aggódni, milyen amikor beteg, vagy fáj valamilye, vagy milyen arra várni, hogy felébredjen a műtét után. Tudom milyen nélküle élni hónapokon át. Várni hogy jöjjön végre, hogy átöleljen, hogy újra érezzem az illatát. Tudom milyen az arca, amikor ő aggódik értem. Meg arra is tisztán emlékszem, milyen volt amikor anyóska a torkomat szorongatva rikácsolta, hogy „te vagy a sátán és most megszabadítom tőled a világot!” Mindezt a gyerekeim szeme láttára.

Azt is tudom milyen, amikor a doktornő sajnálkozó arccal mondja, hogy - nagyon sajnálom, maga még olyan fiatal! És itt a sok kisgyereke is. Ráadásul pont most volt egy másik ilyen anyuka is. Borzasztó ez! - aztán a kezedbe nyomja a beutalót az onkológiára. Milyen heteket várni az időpontra, aztán meg az ajtó előtt ücsörögni, hogy végre sorra kerülj. Közben persze eltervezed a család egész életét, A – és B – tervvel is, mert ki tudja mi lesz? És azt is tudom milyen, amikor az orvos azt mondja, hogy - semmi gond nincsen. Pár hét és rendbe jössz, ez valami más nyavalya!

Tudom milyen elveszíteni azt, akit szeretsz. Végignézni, ahogy leépül. Pont az az ember, akiről el sem tudtad képzelni hogy beteg lehet. Soha nem láttam betegnek. Soha nem panaszkodott.

Szóval úgy gondolom, hogy mindenki maga tudja hogy mit érez. Mi az amire vágyik, mi az, ami neki fontos, hogy miről gondolja hogy lemarad, vagy nem. Ezt rajta kívül senki más nem érezheti és nem tudja!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm!