Valamelyik politikus mondta egyszer hogy: „A magyarok kalandvágyból mennek külföldre.”

Összepakolni egy életet, otthagyni a hazád, a szeretteid, az anyanyelved, nem gondolnám hogy szimpla kalandvágy. De mások nevében én nem beszélhetek. Arról a többi külföldön élő magyart kérdezzétek. Nálunk leginkább végső kétségbeesés volt az oka.

Sok embertől hallottam már azt is, hogy könnyű lelépni, azt a legkönnyebb! Persze. Megnézném hogy ezekből hányan jutottak el az ország határáig egyáltalán…...

Én éltem már külföldön. De az már nagyon régen volt. Szép volt, jó volt, állati mázli hogy jól sikerült, de akkor is hazavágytam. Pedig fiatal voltam, akkor még lehetett volna akár kaland is az egész, de engem már akkor is más vitt előre. A szüleim válása, meg még ami utána jött. Ez is megér egy posztot, majd leírom.

A mostani költözés viszont egészen más volt.

A férjem januárban mondta meg, hogy a következő hónaptól nincs munkája. Én épp az utolsó hónapokat tapostam a legkisebbel, szóval a létező legrosszabbkor jött a szitu.

A vicc az, hogy abban a pár hónapban az elkövetkező negyven évünk tört apró darabokra.

Nálunk még az a biztos mentőháló sincs, amit mások családnak hívnak. A szüleim már említettem, a férjem szülei pedig ugyanez csak pepitában. Sokra nem megyünk velük. Sőt, volt aki még ártott is direkt, segítség helyett.

Hónapok teltek el a munkahely keresgéléssel hiába. A férjem mindig vezető beosztásban dolgozott, folyékonyan beszélt angolul, még ismerősök is akadtak komolyabb helyeken, de semmi.

Akkor mondta egy este, hogy inkább külföld, mint itthon közmunka. Egyáltalán nem örültem neki. A szívem mélyén tudtam hogy igaza van, mégis tiltakoztam ellene. Rengeteg dolgot hoztam fel hogy miért ne, de hajthatatlan volt.

Reménykedtem, már imádkoztam is, hogy valami jó történjen hogy maradhassunk.

Évekkel előtte többször is beszéltünk róla, volt már hogy neki is készültünk hogy utazunk, de mindig jött valami. A gyerekek előtt persze még könnyebben mozdul az ember. Akkor még belefér a kaland, na de így………. Ennyi gyerekkel a mindennapok sem egyszerűek! :)

Főleg amikor megmondta hogy hova…… - na neeeeem! A világ minden táján vannak rokonok, tudtak volna segíteni ha kérjük, erre pont ide! A németet még ő sem beszélte, hozzám is az angol áll közelebb, erre pont Németország…….. Akkor már komolyabban mondtam hogy gondolja át.

Közben megszületett a pici. De a boldog babázás helyett, körömrágással és készülődéssel teltek a napok. Épphogy betöltötte az első hónapját a pöttöm, amikor apuka elindult egyedül. Senkinek nem kívánom azt a napot. Meg utána azt a pár hónapot sem. Maga volt a pokol.

A gyerekek is sírdogáltak, szinte minden este, hogy mikor jön haza apa? Nem tudtam megmondani.

Nem volt senki aki itt is segített volna bármiben. Teljesen egyedül intézett mindent.

És tudjátok mi a vicc? Hogy otthon több mint három hónapig semmi, itt pedig egy héten belül volt munkája! Igaz hogy először kiközvetített melós volt kevés pénzért, de mivel jól dolgozott és értelmes, visszahívta a cég állandóra. Két hónapot volt egy másik helyen, ezt leszámítva ugyanott van már több mint öt éve. Itt is gyorsan lett belőle kis - főnök, aztán meg nagyobb is. (Bár ez a német kollégáknak erősen csípi a szemét!)

Én meg közben otthon próbáltam helytállni a törpökkel. A legnagyobb elballagott az oviból, úgyhogy ki is költöztünk a nagymamámhoz vidékre. Nem bírtam egyedül a lakást is fizetni, ráadásul nem tudtuk hogy apa mikor tud értünk hazajönni. Egy albérletből nem tudsz olyan gyorsan kipakolni, aztán még az elszámolás, stb., nem akartam bonyolítani. Így az összes cuccunk szépen bedobozolva várta a kiutazást.

Bár azért a vidéki élet sem volt móka és kacagás…….

Ez egy kis falu, mindenki tud mindent, olyat is ami nincs, szóval kaptam bőven jóindulatú megjegyzéseket. Többek közt olyanokat, hogy: már régen talált magának valami gazdag német nőt! Sosem jön vissza értetek ha van egy csöpp kis esze! Majd olyan bolond lesz hogy hazajön a sok kölökért, akikkel csak a baj van!? Minek mennél utána, mások is élnek külön, stb. Néha a sírógörcs kerülgetett tőlük. Főleg mikor azt kezdték találgatni hogy kinek kéne félteni a férjét tőlem, mert ha itt maradok, biztos kell majd pasi. Jesszus! Nem is értem hogy tudnak ennyire rosszindulatúak lenni emberek. Nekik ez valami perverz örömet okoz? Mire jó ez?

Aztán végre jött a hír, hogy van albérlet. Igaz hogy nem palota, sokat kell vele dolgozni, de indulásnak jó. Mondtam hogy tökmindegy, csak vigyen innen gyorsan.

Még egy fuvart is kellett szerveznem, aki kiköltöztet, de lehetőleg úgy, hogy ne maradjon otthon semmi. Állati szerencsénk volt, sikerült.

Akkorra már stresszeltem a legnagyobb miatt is, hogy lemarad a suliról, szorított az idő nagyon. Még jó hogy itt később kezdik az iskolát.

Egész napos pakolás után, este indultunk el. Előtte nem is vezettem csak maximum két – háromszáz kilométert egyben, szóval fel volt adva a lecke rendesen, mert akkor még két autóval közlekedtünk. A cuccaink kicsit kalandosan délután értek ide, de szerencsére mind épségben.

Összességében elég jól alakult az egész.

Csak apa volt nagyon szomorú, mert fontos dolgokról maradt le közben. ( ovis ballagás, szülinap, az első fog kiesése, az első biciklizés két kerékkel, no meg a legkisebb első pár hónapja)

Nem mondom hogy itt jobb, azt sem hogy rossz. Leginkább más.

DE! ez nem a mi hazánk, nem is lesz az soha. Itt élünk, tesszük a dolgunkat, de semmi közünk semmihez. Én mindig arról ábrándoztam, hogy majd egyszer hazaköltözünk, de ahogy telik az idő……. A gyerekek hallani sem akarnak róla. Picik voltak még mikor kijöttünk, ebbe nőttek bele, ezt szokták meg. Most nyaralni járunk haza.

Nekem még mindig hiányzik. Nagyon hiányzik.

A többit majd máskor............

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm!