Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Régi magyar ÁLDÁS

Még évekkel ezelőtt küldte nekem egy nagyon kedves barátom. Szerintem gyönyörű szép. És nem csak Karácsonykor, hanem az év minden napján! :)

Áldott legyen a szív, mely hordozott,

És áldott legyen a kéz, mely felnevelt

Legyen áldott eddigi utad,

És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,

Hogy másoknak is fénye lehess.

Legyen áldott a Nap sugara,

És melegítse fel szívedet,

Hogy lehess meleget adó forrás

A szeretetedre szomjasoknak,

És legyen áldott támasz karod

A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad,

Minden hozzád fordulónak

Legyen áldást hozó kezed

Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,

Légy vigasz a szenvedőknek.

Légy te áldott találkozás

Minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár

Minden hibád, bűnöd, vétked.

Hiszen aki megbocsátja,

Végtelenül szeret téged.

Őrizzen hát ez az áldás

fájdalomban, szenvedésben.

Örömödben, bánatodban,

bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,

Őrizze meg kedvességed.

Őrizzen meg Önmagadnak,

és a Téged szeretőknek.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Neked mit jelent a Karácsony?

Ahogy közeledik az ünnep, úgy lesz egyre nagyobb az őrület is. De szomorúan tapasztalom, hogy a lényeg felett valahogy mindenki elsiklik. Mintha már nem arról szólna az a pár nap, amiről eredetileg szólnia kéne.

„Jézus Krisztus földi születésének emléknapja: az öröm és békesség, a család és gyermekség, az otthon és szülőföld ünnepe." (forrás: Wikipédia)

Ez az év legszebb időszaka. Én is várom minden évben. Nálunk már az első Adventi vasárnappal díszbe öltözik az egész lakás. A gyerekek imádják, teljesen odavannak tőle és folyamatosan számolnak vissza, hogy mikor lesz már végre Karácsony!

Sok szép emlékem kötődik ehhez az időszakhoz a gyerekkoromból is. Illatok, érzések, kerítenek hatalmukba szinte folyamatosan. De a télhez, a hóhoz is sok-sok gyönyörű pillanat fűz. Szeretem, hogy ilyenkor kicsit lassúbb, csendesebb, tompább minden. A hóban meg finom puha, csillogó és sokkal szebb a világ. :)

Eszembe jutnak a régi Karácsonyok, az ünnepek, azok a nagyszüleim, szeretteim, akiket azóta elvesztettem sajnos, meg a nagymamám, akihez ilyenkor nem tudunk hazamenni. A nagy családi ebédek, a mamám isteni főztje, a sütijei, amiket csak ő tudott olyan finomra megsütni. Azóta sem ettem olyan mennyei fonott kalácsot, vagy tepertős pogit…… Egyszerűen jó volt együtt lenni. És nem az ajándékok miatt. Nem mindig kaptunk nagy dolgokat, de nem is számított. Egyszer egy sálat kaptam a nagymamától. Évekig hordtam, imádtam. Pedig nem volt különösebben szép, vagy drága. Azért hordtam mert szerettem. Mert ő vette nekem! Kár hogy a gyerekeim már nem találkozhattak mindegyik nagyszülőmmel. Sajnálom, hogy nekik már nem jutnak olyan nagy közös családi ebédek, az a hangulat, olyan nagy összeröffenések mint nekünk. Sajnos nekem is csak addig tartott, amíg a szüleim el nem váltak. Aztán a tata halála után végleg véget ért ez az egész. Más lett a világ. Egészen más. :(

Ilyenkor valahogy sűrűbben jönnek ezek a régi emlékek, ilyenkor még jobban hiányoznak mint általában és még honvágyasabb vagyok a szokottnál.

Emlékszem a téli szünetekre is gyerekkoromból. Néha még térdig is ért a hó, egész nap kint szánkóztunk, csúszkáltunk. Az sem volt baj hogy szétfagytunk, hogy átázott az overál, vagy hogy fejre álltunk a szánkóval. Ahogy az sem, hogy lila-zöld lett a popó amikor csak nejlon zsákot vittünk a szánkó helyett. Csak jó volt kint lenni. Nagyon tetszett, imádtam a telet mindig.

Mióta anya vagyok én is és itt vannak a gyerekek, muszáj jobban „odatenni” magam ilyenkor. Az ő kedvükért díszítjük a lakást, meg megy a készülődés ezerrel. Miattuk van ajándékozás. Én, a magam kedvéért nem igazán feszülnék ezeken. Amúgy sem csak ilyenkor KELL szeretni a másikat, vagy gondolni rá! Attól hogy veszel neki valamit, nem lesz előrébb, ha egyébként egész évben nem foglalkoztál vele. Ez a: „mindenáron ajándékot kell venni” szerintem kimondottan gáz. Mi már otthon sem ajándékoztunk mindenkinek. Megkérdeztük, hogy ki akarja és ki nem? Senki sem erőltette. Ők is megkönnyebbültek, meg mi is. Mit vegyek, ami tetszik is, jó is, hasznos is, na meg persze annyi embernek miből? Teljesen felesleges. A gyerekeknek igen, nekik természetesen volt is, van is ajándék. De azt meg nem halasztjuk az utolsó pillanatra.

Legújabban, már október végén lehet Karácsonyi cuccokkal találkozni a boltok polcain. Nehogy elfelejtsük, vagy lemaradjunk valamiről! Nem tetszik hogy mindenhol azt lehet látni, olvasni, hogy mire kell figyelni, mitől lesz tökéletes az ünnep, mi az, ami ki nem maradhat, mert különben béna lesz az egész.

Köszönöm, eléggé felnőtt vagyok ahhoz, hogy el tudjam dönteni egyedül is, hogy milyen színű, fazonú frizurám legyen az ünnepi asztalnál. Vagy milyen legyen a körmöm, a ruhám, milyen bort igyak a vacsihoz? Már ha inni akarnék mellé.  Egyáltalán mi legyen a vacsi, meg a desszert, mi a legszuperebb ajándék, amit megvehetek? Milyen legyen a karácsonyfánk, mert már az sem mindegy milyen színű díszek kerülnek rá, mert annak is trendinek kell lenni! Vagy éppen melyik az a szín, amilyenre ki kell festenem a lakást, mert az passzol az ünnepi hangulathoz! Mit kell megvennem a gyereknek, ha azt szeretném hogy örüljön neki és a barátai se röhögjék ki? Sőt, hova utazzak el, mi most a divatos úti cél, ahol kipihenhetem ezt az egészet? És képes valaki még hitelt is felvenni ilyen baromságokra, mert ünnep van! No meg persze félholtra eszi magát mindenki, mert az a pár nap a kajálásról szól. Attól meg végképp lila a fejem, hogy „Karira” degradáljuk a Karácsonyt! Meg hogy van akinek az egész csak az idegbajról szól, mert meg akar felelni ennek a sok felesleges ökörségnek! Te jó ég! Ez tényleg kell? Komolyan ennyi az ünnep? Biznisz? Azt mondta Jóska, meg Juliska hogy most ez a menő és azt kell, úgy kell csinálni? Tényleg van akit ez érdekel? (tudom hogy van, de azért na!) És a lényeg hol van?

Az hogy összejön a család, hogy csak simán örülünk egymásnak, mert jólesik találkozni, beszélgetni, nevetni, együtt leülni az asztal mellé és enni egy jót! Csak együtt létezni, érezni hogy tartozol valahova! Hogy ott vannak veled, hogy szeretnek azért aki vagy és nem azért amit megvettél nekik!

Szerintem ez a lényeg. Ennek kéne hogy az legyen. Csak szeretni egymást. Nem?

Kívánom, hogy mindenkinek legyen nagyon szép, boldog az ünnepe és mindenki találja meg azt, ami a szívének igazán fontos. :)


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Zaklatók és zaklatottak

Hetek óta ez a téma folyik a csapból is. Bárhol nézel szét a hírek között, vagy kapcsolod be a tv-t, ez a szenzáció. Ki, kit, mikor, hol, hogyan? Mire azt hinnéd hogy végre vége, vannak újabb jelentkezők. De mire jó ez? Tényleg annyira kell az a tizenöt perc „hírnév”?

Elgondolkodtató, hogy a nők legnagyobb százaléka elő tudna állni egy hasonló, vagy még meredekebb sztorival. Sajnos nekem is van, több is. Akkor most én is utazzak haza, álljak ki a szülőfalum közepére és kiabáljam ki az összes fiú nevét, aki az iskolában fogdosott? Vagy írjam ki a facebook oldalamra? Ne tán cipeljem őket bíróság elé? És mit érek el vele ennyi év után? Nekem attól jobb lesz az életem? Azon kívül hogy leégetem magam, meg őket is, mire lenne jó? Igen, nálunk sajnos volt ilyen már a suliban is. A felsős fiúk kedvenc szórakozása volt a szünetekben. Nem is volt titok, hiszen tudta mindenki. A legtöbb szülő is. Fura módon, senki nem lett tőle depressziós, vagy szenvedélybeteg. De még a karrierünket sem befolyásolta semmiben. Tudtuk kezelni és meg is tudtuk magunkat védeni. Ha nem volt elég a szép szó, suhant a füles is.

Vagy keressem meg a régi főnököm, aki többször is próbálkozott nálam? Én is voltam a sarokba szorítva, vagy épp a falhoz. De eléggé egyértelműen adtam a tudtára, hogy nálam ez nem jön be. Ha meg nem értette volna, felmondok a fenébe és kész. Ennyi! Sőt, még egy egyenruhás pasas is tett ajánlatot, akihez gyakorlatra jelentkeztem…... Mi lett volna ha odakerülök?

Amióta világ a világ, a nők mindig szépek, csinosak, szexik, vonzóak akarnak lenni! Az is tény, hogy meztelen nővel BÁRMIT el lehet adni. Erre van igény. Nem véletlen, hogy ilyenekkel van tele minden. Kereslet-kínálat! Na és kinek akarnak a csajok tetszeni? Ki a célközönség? A férfiak! Nem is a tükörnek készül órákon át a vakolat. De még a szilikon cicik, vagy a kacsaszáj sem. (erről már írtam egy posztot, a címe: „Miért akar valaki önmaga karikatúrája lenni?”) Nem is a hímző-szakkörnek vannak köldökig dekoltálva a felsők, meg kibuggyantva a cickók. És akkor meg sem említettem azt a miniszoknyát, amit már szinte kár is felvenni, annyira rövid, meg a tűsarkút és társait. Mégis kinek szólnak ezek, ha nem a pasiknak? Ne legyünk már ennyire álszentek! Készülnek hosszabb szoknyák, nadrágok, sőt árulnak garbót is!

Ha valaki kipakolja magát, ne csodálkozzon, ha megkapja a várt sikert mellé! Ha pedig ez nem tetszik, ne tegye közszemlére amije van! Ez senkinek sem kötelező! Több pasi ismerősöm mondta, hogy ha valaki kihívóan öltözik, viselkedik, ne lepődjön meg ha olyan bánásmódban is részesül! Beszélgettünk erről a férjemmel is. Én mondtam, hogy nyilván a bókok, meg hogy tetszünk, hódítsunk a lényeg. Ő meg mondja, hogy: már nem is az a fő szempont, hanem, hogy könnyebben elérjük amit szeretnénk. Hát persze! Mellé egy kis tekerés, hízelgés, szempilla rebesgetés…... és nyert ügyed van. Erre mindig akad vevő. Láttunk már dúsgazdag tatikát huszonéves feleséggel! „Persze nem a pénz miatt, meg ami mellé jár, hanem mert élete szerelmét találta meg a bácsiban!” :) És olyat is, ahol elég furán, gyorsan lett valaki híres, sikeres, vagy éppen vezető beosztású, de nem éppen az esze miatt! Mindig voltak ilyenek és lesznek is. Lehet valakit mocskolni nyilvánosan, de ezzel az is kiállítja a saját bizonyítványát, lejáratja magát, aki csinálja. Lehetne ezt kulturáltan, négyszemközt intézni. Megint mondom, egy nőnek ezeket tudni kell a helyükön kezelni. Mi az a szitu, ami már gáz, meg melyik az, amit figyelembe sem kell venni. Azért valljuk be, akik manapság címoldalon szerepelnek ezekkel a botrányokkal, nem igen kapnának jelölést a Szűz Mária címre! Akik meg zaklatnak? Ki az, aki előtt elhúzzák a mézes madzagot és nem akar belőle? Félreértés ne essék, nem védek senkit. Szerintem mindkét fél sáros a dologban. És most nem is konkrét személyekről beszélek. Csak nőkről és férfiakról. Mi nők választunk pasit, mi nők döntjük el hogy lesz buli vagy nem. Nyilván nem arról beszélek, amikor elkap valaki és megerőszakol. A férfiak nem trükköznek annyit mint mi nők. Sokszor elég nyersen, egyértelműen fogalmaznak. Megmondja hogy mit akar és kész. Mintha ez amúgy akkora titok lenne. Ha valaki megteheti, él a lehetőséggel. DE! Ahhoz kell a lehetőség is. Ha ott van az orra előtt aranytálcán……… Viszont ha egyértelműen visszautasítják akkor azt el kell fogadni. Hogy miért riszálta magát mégis a csaj, ha nem is akarta? Háááááát, jogos a kérdés.

Ráadásul ha ez az ember még híres, ismert, ne adj Isten gazdag is! Vajon miért követik őket ezrek a közösségi oldalakon és hízelegnek hogy milyen helyes, vagy cukiiiii? Vajon mennyit kéne ennek a celebnek könyörögnie hogy vigasztalja meg valaki, mert nagyon szomorú? Szerintem mindenki tudja a választ. Ilyenekről is hallottunk már bőven. Na de azt se képzelje senki, hogy attól hogy a világon van és három embernél több ismeri, neki már joga van bármelyik nőhöz, akkor is ha az egyértelműen nemet mond. Elméletileg az emelne ki minket az állatok közül, hogy ellen tudunk állni a kísértésnek és nem az ösztöneink vezérelnek. Sajnos úgy néz ki, hogy ez még mindig csak kevés embernek sikerül. Erről is írtam már, a „Mi különbözteti meg az embereket az állatoktól?” című posztomban.

Meg vannak olyanok is, akiknek a hiánypótló szenvedélye a trófeagyűjtés. És minél nehezebb megszerezni, minél nagyobb balhé van utána, annál menőbbnek érzik magukat tőle. És ez nem is csak a férfiak sportja. De azt neki kell eldöntenie hogy vajon megéri vagy megérte-e a balhét?

A lényeg az, hogy én nem voltam ott egyik zaklatásnál sem, nem láttam. Az is igaz, hogy nem állnék ki, egyik fél ártatlanságáért sem! De ez a cirkusz úgy ahogy van szégyen.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 


 0
Tovább

Nyugi anyuka, csak nő a gyerek szemöldöke!

Többször is emlegettem már az itteni gyerekorvosunkat. Például a lepkehimlős posztokban. És az is igaz, hogy mióta itt élünk, hallottam már elég meredek dolgokat itt orvosok szájából, de ettől most, még a fiamnak is majdnem kicsúszott a visítva röhögés!

Talán két hete voltunk a dokinál a legkisebb lánykával. Még jó hogy időpontunk volt, amire eleve két hónapot vártunk megint, de nem úsztuk meg sorban állás nélkül. A nőci is „imádja”, mire bejutunk, szétszedi a várót. Kötelező megjelenés volt, lecentizték, megmérték minden irányból, meg körülbelül ezer kérdésre kellett válaszolni a fejlődésével kapcsolatban. Mire odaért a doki, mert ezeket persze az asszisztens csajszikák csinálják, annyira felhúzta magát a kicsi, hogy full pötty lett az arca. Utálja a pasast, mert állandóan „bántja” valamivel. Sőt, akkor is ordít, ha a tesókat vizsgálja. És még mindig küzdünk a kiütésekkel sajnos. Gondoltam nem is baj, legalább látja a doki is a „lepkehimlőnket”, ami már fél éve tart lassan. Ahogy belépett az ajtón a doktor bácsi, a pici azonnal kezdte is az üvöltést. De érdekes módon, most mire körbetapogatta a lánykát, egész jól összebarátkoztak. Megmutattuk a pöttyöket is, amire közölte hogy érzékeny a bőre. Eddig ez a századik variáció, amit ugyanarra a tünetre hallottunk. És akkor találd ki hogy most mi van, kinek van igaza……. Nagy nehezen végeztünk, irány haza.

Másnap reggel észrevettem, persze mikor a gyerekek már elmentek a suliba, hogy a legnagyobbam itthon felejtette a kulacsát, meg a kajáját. Ebben az a vicc, hogy aznap órarend szerint hosszú napja van és csak délután negyed négykor végez. Na, anya a hős, nem hagyja hogy a gyerek éhezzen, irány a sulihoz. Pont szünetük volt, rohanni kellett, hogy elérjük. Szakadt rólam a víz, lezsibbadtak a lábaim, alig volt levegőm mire odaértünk. A kölök meg fapofával elveszi a cuccot és ballag tovább. Szívesen! Én is imádlak kisfiam! Örülök hogy elhozhattam utánad! Én itt töröm magam, ez a gyerek meg így viselkedik velem?? Na, erről majd elbeszélgetünk otthon kiskoma! Ami hamarabb jött el mint gondoltam, mert aznap egy órakor végzett. Elmaradtak az utolsó órák. :) Ez tipikusan a szívassuk anyát napok egyike volt! És még utána jött a java! Megbeszéltük a szitut, bocsánatot kért amiért undok volt, nagyon köszöni hogy elvittem a tízórait. Meg mellé közölte hogy baj van, fáj a cicije. Ezt nem hiszem el! Mi történt? Nem tudja. Akkor mutasd meg. Az ilyenektől azért erősen frászt tudok kapni. Csomó volt benne. Mindkettőben.

Pici babáknál már láttam ilyet, de kamaszodó gyerekem még nem volt, úgyhogy csak reméltem hogy valami hormonzavar lehet. De, mivel nyavalyog egy ideje hogy fáj a feje is, inkább lássa orvos! Főleg hogy manapság ezek a tünetek nem sok jót ígérnek. Na meg persze ekkora bandával elindulni bárhova….. Azért itt már füstölt a fejem, mert ha hamarabb szól, jöhetett volna velünk előtte nap! Ott voltunk fél délután. Na mindegy, ez van!

A pici lányom megint élvezte a várót, én még jobban, mert épp csak két órát ültünk kint, meg még felet bent, mire jött a doki. Sikerült össze kötni a bajuszt a pultban a csajokkal, mert a pöttöm lányom nem volt hajlandó bent a váróban megmaradni, a pult előtt sétált, ami iszonyúan irritálta a libákat és elég hangosan adták a tudtomra hogy menjünk be. Én meg kínomban csak vicsorogni bírtam már. Ha egyszer nem marad meg bent?! Mit csináljak vele, ha üvölt hogy ki akar menni? Én is utálok annyit várni, nemhogy egy ekkora gyerek?

Mert időközben jött egy kislány, akinek vérzett az arca. Elvette az enyémtől az összes játékot, plusz a véres papírjával frankón letörölgetett mindent. Ennyit a higiéniáról. Felbosszantotta a lánykámat, aki ezért inkább kiment. Hiába szóltunk rá a nagylányra hogy engedje játszani. Helyette inkább visszabeszélt. Az anyja meg csak pislogott. Félig le volt csúszva a gyerek nadrágja, de nem zavarta, úgy ült le. Még a csizmáját is levette. Mondták is a gyerekeim, hogy nem csodálkoznak hogy valaki kimarta az arcát……. Aki bent várt velünk, már mindenki rosszul volt tőlük.

Láttam már itt gusztustalan dolgokat, nagy vonalakban írtam is róla, de még mindig meg tudnak lepni. Ezért is viszketek ha sokat kell várni kint.

Nagy nehezen sorra kerültünk, az orvosunk megvizsgálta a legényt. A csomókra a hormonzavart mondta. Őt is lemérték, mondta is hogy rengeteget nőtt, figyeljünk a vitaminokra, ásványi anyagokra. Ezt én is észrevettem, mivel minden ruháját kinőtte.

És akkor jött a fejfájós történet…. Mondja a kölök, hogy az orra felső része, meg a szemöldöke környéke sűrűn fájdogál, bizsereg, viszket. Nem is tudja pontosan, de rossz, zavaró érzés. Mondja az orvos, hogy elektromos fogkefe! Azért van ez, mert olyan fogkefét használ. A gyerek néz rá, hogy tuti nem, mert napközben, össze-vissza szokta érezni. Akkor nő a szemöldöke! Attól van. Vissza is kérdeztünk hogy: Tessék?! :) :) Ő meg mondja megint, hogy a szemöldöke miatt van. Na ott már elég nehezen tartottuk vissza a röhögést. Megköszöntük szépen, a doki rohant is tovább, mi meg csak néztünk ám, hogy megint megérte eljönni, most is tanultunk valamit. Itthon ugye elmeséltük apának is hogy milyen diagnózist kaptunk. Mit mondjak, ő is nézett hülyén hogy : Mi van? Ezt mondta egy orvos?

Na de amikor már egy gyerek is zakkantnak nézi…….. az már tényleg gáz! Nem is tudom hogy sírjak, vagy nevessek? És az egészben az a szép, hogy azok közül akikhez jártunk eddig, még ő a legelfogadhatóbb! Pedig ha mindet összeszámolom, pont az ötödik. Ebben van helyettes orvos, meg költözés miatt váltás is.

Én nem vagyok orvos, ez tény. Szerintem már nem is leszek. Méghozzá azért, mert nem bírom a vért! De amiket itt tapasztaltunk idáig, egész nyugodtan nyithatnánk mi is egy praxist. Ennél hülyébb én sem vagyok hozzá.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 


 0
Tovább

Anya szabin: Schliersee

Az az igazság, hogy imádom a gyerekeim, nagyon szeretek velük lenni, itthon lenni, de van az a pont, amikor azt mondom: na most megyek szabira! Velem vannak huszonnégy órában, én vigyázok rájuk, mellette teszem a dolgom. Néha még éjjel is fent vagyok ha kell. De erről már írtam a „Nem produktum otthon lenni a gyerekkel!” című posztomban. Mi itt egyedül vagyunk ráadásul, senki nincs akire legalább egy órára rá lehetne őket bízni. :(

És persze külön nehezítő tényező a mindennapok mellé, ha otthonról kapok rossz híreket. Amiből idén jó sok jutott sajnos. Nem vagyok robot, nálam is van hogy szakad a cérna, fáradt, vagy nyűgös vagyok. Van olyan akinek nem? Ilyenkor van az, hogy hétvégén beülök egyedül a szobába és magamra zárom az ajtót egy órára, vagy csavargunk egyet. Ha itthon maradunk, néha olvasok, vagy rajzolok, de előfordult már hogy kirakóztam. Apától kaptam egy gyönyörű puzzle-t a tavasszal, amit vagy egy hónapig raktunk, néha ketten is, hogy végre kész legyen. (2000 db-os) Azt hiszem körülbelül tíz évre elég volt belőle. Találtok róla képet a facebook oldalamon.

Most hétvégén például, elmentünk a HÓBA! :) Imádom a havat, a hegyeket, főleg ha még tó is van mellette. Valami meseszép így együtt. A mostani célpont a Schliersee volt. Münchentől körülbelül egy óra kocsival. Mivel nem egy vészes távolság, ebéd után indultunk csak.

Nálunk a városban alig volt hó. Ami esett pénteken, annak a nagyja el is olvadt. De ahogy mentünk az úti cél fele, egyre hűlt a levegő és egyre nagyobb volt a hó! Naná hogy vittünk téli bakancsot, meg overált minden gyereknek. Persze volt nyarvogás hogy nem akarnak jönni. A nagyoknak már szinte semmivel nem lehet a kedvében járni, ráadásul ahogy nő a cipőméretük, úgy lesz egyre nagyobb a szájuk is! Hihetetlen! (vagy ez csak nálunk van így?) A kicsik meg azért visongtak, hogy milyen szupiiiiii, mikor érünk már oda, ugye lehet majd hóembert építeni!?

A képek magukért beszélnek, szerintem gyönyörű hely. (még akkor is ha bénán fotóztam, mivel közben egy-két gyereket húztam visszafele a víztől, hogy ne essenek bele!) Bár egy fénykép sose adja vissza az eredetit sajnos. A tóparton nagyon durván fújt a szél, én totálisan szétfagytam egyébként, de minden percét imádtam! A gyerekeknek sikerült nyakig megfürdeni a hóban, ami nem csak szép, de állítólag finom is volt. Pöttömkének sikerült meg is kóstolni. Emiatt egy szavam nem lehet, kiskoromban én ettem a környéken a legtöbb havat a gyerekek közül. Szegény vadkacsák meg végig jöttek utánunk kaját remélve, de ki volt írva, hogy nem szabad őket etetni. Szégyen, de kacsa kaja pont nem is volt nálam. :(

A buli után hazafele beültünk egy kávézóba, amit egy nénike vezetett. Gyönyörű fafaragással volt díszítve az egész helység, még a plafon is. Fincsi volt a tortája, kedves volt a kiszolgálás és ki is olvadtunk a meleg tejtől, teától. Vidéken amúgy itt is sokkal közvetlenebbek az emberek. Mire a gyerekek élénkülni kezdtek, indultunk haza. Megdicsérte őket a néni, hogy milyen szépen, ügyesen viselkedtek! :) Ritka pillanatok egyike…. Biztos befagyott a nagy szájuk, azért voltak olyan csendben. :) És a végén még a nagyobbak is megköszönték hogy elmentünk kirándulni, mert nekik is tetszett! Megbeszéltük, hogy legközelebb neylonzsákkal fogunk „szánkózni” valahol. Megmutatjuk hogy mi hogy csináltuk gyerekkorunkban! :) Az már mondjuk nem éppen most volt!

Mire hazaértünk, kipakoltunk, itt is elkezdett esni a hó!

És pár profi fénykép vegyesen. (ezeket nem én csináltam! :)


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Hova lettek a németek?

Pedig ez Németország. Mégis német ember van itt a legkevesebb. Hogy lehet ez?

Már írtam többször is, hogy Münchenben lakunk. A férjem választotta annak idején, ez volt kézenfekvő, mivel az első nagy város a déli határon. Bajorország fővárosa. Ez a leggazdagabb környék még német viszonylatban is. Rengeteg emberrel, munkalehetőséggel. Mások is pont ezért választják úti célnak. Jönnek szép számmal évről-évre. Úgy ahogy mi is.

DE! Nem mindegy, hogy ki hogyan és miért jön. A férjem azért döntött úgy hogy külföldön kezdjük újra, mert teljesen beborult körülöttünk minden. Erről írtam a  "Méghogy kalandvágy!” című posztomban. Mi nem ingyen élni jöttünk, soha semmilyen segélyt, támogatást nem kaptunk itt. A férjem dolgozik, adót fizet, meg mellé az összes járulékot amit kell. Az egészségbiztosítást is. Albérletben lakunk, rezsit fizetünk. Azt nem mondom hogy mint bárki más, mert nagyon sokan laknak önkormányzati lakásban. Nekünk is mondták a hivatalban, hogy kaphatunk, mellé egy halom segéllyel, de az a BAJ, hogy a férjemnek van munkahelye! Hát ezért mondjuk nem hagyta ott hogy segélyből éljünk. Főleg azért sem, mert ha valaki bekerül egy német munkahelyre, rendes munkaszerződéssel, az körülbelül örök élet. Még akkor sem rúgják ki ha hülyeséget csinál. A párom német kollégája két évig gyakorlatilag melegedni járt be, meg felvenni a fizuját. Még anyagi kárt is okozott a cégnek, soha semmit nem lehetett rábízni, mert ha csinált is valamit, azt mindig elrontotta. Nem foglalkozott a szabályokkal sem, mégis az utolsó utáni pillanatban küldték el. De még akkor is jár neki végkielégítés. Ez mondjuk már a lónak a túloldala szerintem.

Szóval ha valaki akar, az boldogul. De amiket otthon lehet hallani az itteni életről……….mese habbal. Tudom, hogy sokan nem hiszik el amiket mondunk, vagy amiket én leírok. Sok otthoni ismerőstől, családtagtól megkaptuk már, hogy ne mondjam, biztos hogy nem úgy van, ahogy meséltük! Mert ők jobban tudják, mint aki itt lakik. Magyarországon valamiért túl van egy kicsit misztifikálva ez az egész. Mindenki azt hiszi, hogy arany folyik a csapból, a postás csak úgy hozza szatyorszámra a pénzt, sőt, még a nap is a németek fenekéből kel fel. Ebben mondjuk azoknak is nagy szerepe van, akik előadják otthon, hogy itt milyen nagylábon élnek, közben meg hó végén nem jut kajára. De van új autó, amivel lehet otthon villogni! „Egy éve élünk kint, de már a második házat építjük!”- esetleg ha építési vállalkozó az illető. Erre mondják, hogy: „Messziről jött ember azt mond amit akar!” Ki fog utánuk jönni hogy megnézze, igazat mondott-e? Mi mindig elmondtuk őszintén hogy hogy állunk, mi hogy történt, mik a nehézségek, vagy éppen mi az ami jobb itt. Nekem attól nem lesz több és én sem leszek nagyobb valaki, ha otthon kábítom az embereket! Miért hazudjak? Mire jó ez? Miért csinálnék ilyet? Még ha valamikor volt is itt olyan jó világ, olyan precízség mint amit még emlegetnek, annak már régen annyi.

A szomszéd bácsi meséli mindig, hogy mi volt itt harmincöt éve. Akkor még állítólag létezett az a Németország. Hol van az már! A mostani már nem is hasonlít rá sajnos. Mi is azért jöttünk ide, azért választottuk, mert mi is abban a hitben voltunk, hogy itt tényleg minden olyan tiszta és élére van állítva. Rengetegszer csalódtunk már azóta hogy ide költöztünk.

De azt sem mondhatom, hogy a németek olyanok. Feltételezem, hogy nem a német gyerek tetves három évig folyamatosan. (legalábbis furcsállnám) Erről is írtam már a: „Mi különbözteti meg az embereket az állatoktól?” című posztomban. Mert igazából egyre kevesebb van aki itt él. Ők is elhagyják a saját országukat, elmennek külföldre.

A mi lépcsőházunkban például, a tizenkét lakásból, két pár van összesen, akik németek. Meg két vegyes házasság. A többi mind külföldi. De vannak egész háztömbök, ahol szinte már csak törökök vannak. Vidéken tán még jobb a helyzet, meg a gazdag negyedekben, de főleg a nagyvárosokban elég siralmas. Ez az új Törökország. Amikor a suli előtt várom a gyerekeim és szétnézek, az anyukák közt körülbelül tízből öt visel valamilyen kendőt. Az azért nem kevés!

Évente több százezer német vándorol ki a világ minden tájára. Hogy miért? Mert mégsem jön be nekik annyira ez a híres multikulti! Hiába nyomják annyira és próbálják bebeszélni hogy ez mennyire szuper. Mi uniós országból jöttünk, próbálunk nem kilógni a sorból, tesszük a dolgunkat, nem segélyekből élünk, nem követelőzünk. De hiába vagyunk európaiak, mégis eléggé különbözünk az itteniektől. Teljesen másképp gondolkodunk. Hát még azok, akik más kultúrából, más értékrenddel, más gondolkodással érkeznek ide. Láttunk már fura szitukat bőven.

Azért is gondoltam hogy leírom ezeket, hogy lássátok, semmivel nem különbek nálunk. Egyáltalán nem vagyunk rosszabbak, vagy kevesebbek mint bárki más. Miért lennénk? A németek sem jobbak mint mi magyarok. Sőt vannak dolgok, amiben mi vagyunk előrébb. A németek legnagyobb hibája, hogy naívak. Sokáig nem szólnak. Viszont ha betelik a poharuk, akkor világvége van. Láttunk már erre is példát. Nem akarok politizálni, azoknak sem megy, akik csinálják, jósolni meg végképp. De sok embert összezárni, akiknek semmi köze egymáshoz……… hát, nem biztos hogy jó ötlet. Lásd a tavalyi lövöldözést például.

Egyébként láttunk egy riport filmet, amiben Magyarországon is keresgéltek az itteniek, mert nálunk nincsenek bevándorlók és olcsó az ingatlan. Ilyen is van. Pedig ez is egy gyönyörű ország, rengeteg szép hely van itt, kár lenne érte. A németek pedig attól hogy kicsit hidegvérűek, tudnak nagyon kedvesek is lenni.

Most még mondhatom, hogy jól elvagyunk. Sok dolog van, ami jobb itt mint otthon. Meg olyan is, ami nem. De hogy mi lesz később? Fogalmam sincs.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 


 0
Tovább

Cica! Add vissza cumim!

A pici lánykánk veszekszik így az éppen aktuális macskával a naptáron.

Miért? Mert a cica vitte el a cumiját. Ilyenek ezek a macsekok…...

A legnagyobb gyerek születése előtt, elég határozott elképzeléseim voltak arról, hogy hogyan fogom nevelni. Mit engedek meg és mit nem. A cumi totál tiltólistás dolog volt. Nem is vettünk.

Mivel a nagylegény hamarabb született, picike volt és a védőnő is javasolta, rengetegszer szopiztunk naponta. Had egyen az a gyerek, attól nő meg! Igen ám, de ez nagyon megtetszett neki. Egy idő után már le se lehetett szedni róla. Plusz, még valami felbosszantotta a pöttömkét, mert egyszer körülbelül két napot üvöltött végig éjjel-nappal. Ez azért eléggé ki tudja készíteni még a legharcedzettebb embert is, nemhogy egy kezdő szülőpárost. Bármit próbáltunk, bárhogy csináltuk, semmi nem volt jó. Már a falnak mentünk a fáradtságtól, amikor mondtam apának, hogy magasról letojom hogy mit beszéltünk meg a cumiról, nem érdekel senki véleménye, most hozzon egyet, mert nem bírom tovább. Teljesen kész voltunk mind a ketten. Le is ment a legközelebbi gyógyszertárba. Azt mondta mindegy melyik márka, csak adjanak egyet de gyorsan. Én annyit kértem, hogy ha lehet inkább szilikonos legyen. Vicces, de a gyógyszerész csaj pont egy német cumit adott. :) Ahogy hazaért, ki is főztük és megkapta a gyerkőc. Nem mondom hogy azonnal megtetszett neki, de legalább nem ordított tovább. Mondtuk is hogy Isten Király aki kitalálta! Azon nem különösebben paráztunk akkor még, hogy hogyan fogjuk leszoktatni róla, csak annak örültünk hogy csend van. Később meg úgy voltam vele, hogy inkább cumizzon, mint az ujjára szokjon rá. Arról azért jóval nehezebben lehet lebeszélni. Nem is volt gond vele. Ahogy beköltözött a tesó, egy hónapon belül befejezte a szopizást, cumizást, de még a kis üvegét sem kérte többet. Nahát, gondoltam milyen ügyes, okos, az én fiam!

Hááááát, a többiekkel már nem ment ilyen egyszerűen. A nagyobb lánykánk például feladta a leckét. Tőle nem is akartam olyan hamar elvenni, mert pici a korkülönbség a kis tesóval, nem akartam még a cumival is lestresszelni. Sokáig ment a huzavona rajta. Viszont amikor zsinórban többször is eljátszotta velem, hogy éjfélkor ébredt fel ordítva, hogy hol van a cumi, kezdett tele lenni a hócipőm. És ráadásul a létező leglehetetlenebb helyekre tudta eldugni. Az egész lakást fel kellett néha fordítani érte. Na akkor mondtam hogy elvihetné már a cica. Persze kiröhögött. De az a fránya macska csak ellopta. Egyik reggel kérte megint, mikor felébredt. Mondtam hogy sajnos megtetszett a cicának és éjjel elvitte. Paráztam, hogy most mi lesz, biztos lesz majd hiszti érte. Erre annyit mondott hogy: „Nem baj, már nem is kell!” Többet nem is érdekelte. Na, gondoltam jó béna vagyok, ezt már hamarabb is megcsinálhattam volna, ha tudom hogy nem kell neki annyira.

Viszont most a legkisebb nőci……….. ő aztán nem egy könnyű eset. Hiába vannak többen, hiába számítunk „gyakorlott” szülőknek, azért mindig tudnak újat mutatni a pöttömök. A kicsi lánynak volt a tesók közül a legtöbb cumija. Minimum tíz. Ő nagyon szerette szívni, rágni, hurcibálni és mindig el is hagyta valahol. Érdekes, de nálunk léteznek fekete lyukak, mert néha a dolgok úgy el tudnak veszni lakáson belül, hogy utána az életben nem kerülnek elő. Nagyon fura! Így jártunk pár cumival is. Meg volt olyan, hogy a plázában dobta el, meg az utcán. Hiába kerestük, nem lett meg. Mert persze a cumiláncot utálta, mindig leszedte. Már gondoltam is, hogy lassan befejezhetnénk. Ki is nőtte a nyáron, nagyobb méretűt kellett volna vennem. Pont otthon voltunk Magyarországon. Kerestem, de nem találtam sehol ezt a fajtát. Fura, pedig az összes gyerekkel ugyanezt használtuk. Ott döntöttem el, hogy akkor nagyobb méretet nem veszek, nem olyan kisbaba már, amúgy is mindig eldobálja őket, aztán meg én keresgéljem. A cumizásnak itt a vége. Szét is volt rágva, volt már baja elég, nem akartam tovább húzni. Persze megbeszéltük többször is, hogy nagylány már, neki ez már csúnya és nem kell. De nem adta. Akkor jöhet a cica megint. Hátha az nem lesz annyira gáz. A nővére is milyen ügyesen kezelte a helyzetet. Most is reggelre vitte el. Egész nap elvolt nélküle, nem kereste. Az estétől viszont féltem, mert csak cumival aludt el. Meg is kérdezte hogy hova lett? Én meg mondtam hogy mi történt. Akkor azért lebiggyedt a szája, de nem sírt. Összebújtunk és elaludt. Örültem hogy megúsztuk ennyivel. Na persze. Másnap cicát kért. Olyankor keresünk a neten macskás videókat. Szereti nézni nagyon. És akkora mázlim volt, mert pont volt közte egy, amiben egy cicus cumizik. Akkor kiabált a lányka, hogy : „ Cica! Add vissza cumim! Nem érted?! Azonnal hozd vissza!” Ahhoz képest hogy mennyi idős, elég szépen, tisztán beszél. Megbeszéltük, hogy ha egyszer elvitte, már nem hozza vissza. De neki akkor is kell. A kicsi amúgy is sokkal akaratosabb a többieknél, jó nagyszájú liba. Igazi művésznő. Nem hagyja magát, kiosztja a nagy tesókat, de még minket is. Igazi veszedelem.

Pedig mindig azt hittük az éppen aktuális picivel, hogy nála rosszabb, elevenebb gyerek már nem lehet. Erre mindig kiderült, hogy DE! :) Még ma is állt a naptár alatt és balhézott a macskával. Imádom ahogy előadja. :) Nagyon komoly! Közben meg úgy sajnálom, mert én vettem el a cumiját, na de ha nem teszem, mégis meddig szívná? Hogy néz már ki, amikor például egy ovis gyereknek lóg a szájából? Amíg kicsi belefér, de már egy ovisnak! Meg azért nagyon sokáig nem tesz jót a fogaknak sem. Épp most mondta a fogdoki az ellenőrzésen.

Kérni már nem kéri, nem is keresi. Csak ha eszébe jut, leszidja a macskát érte. Viszont ha valahol lát egyet, csalja, hogy: „cica gyej ide.” Szóval nincs akkora vészhelyzet, nem haragszik rájuk annyira. :) De ha megmondanám hogy én raktam el, akkor tuti biztos keresné még mindig!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)


Köszönöm! 

 0
Tovább

Te laktál már "putriban"?


Mi sem akartunk, de sikerült kipróbálni. A „Méghogy kalandvágy!” folytatása.

Ott hagytam abba, hogy délután értek ide a cuccaink is. Mi már valahogy kora hajnalban megérkeztünk. Iszonyat fáradtak voltunk, szét sem néztünk a gyerekekkel, csak beestünk az ágyba. Apuka csak egy órát tudott aludni, aztán mennie kellett dolgozni. Elképzelni sem tudom, hogy élte túl a napot. Elméletileg augusztus vége volt még, de itt már napközben is elég friss volt a levegő. Fura volt az otthoni harminc fok után.

A ház pedig. Háááááát!! Mondta apa hogy nem egy palota, de……… Uram Atyám! Borzasztó volt.

Pedig rengeteget dolgozott rajta hogy lakható legyen, mert mindkét szobában le kellett verni és újravakolni a falakat, mivel teljesen fel voltak vizesedve. Ami azért is ufo, mert a pince tök száraz volt alattunk. Így a négy szobából csak kettőt tudtunk használni. A másik kettő olyan állapotban volt, hogy raktárnak volt csak jó. De valami botrányosan gáz volt az egész. Az ablakok szét voltak rohadva és ha durvábban fújt kint a szél, bent huzat volt. Keményfa padló volt, amire padlószőnyeget vettünk, de annyira hideg volt, hogy néha „sütötte” a talpunkat. A fürdőben nem volt meleg víz hálózat kiépítve. Apa szerelt fel villanybojlert a kádhoz. Ami volt, az fűtőolajjal működött, de már ránézésre is életveszélyesnek tűnt, szóval inkább hozzá se nyúltunk. De az abszolút kedvencem, hogy szenes kályhával tudtuk megoldani a fűtést télen, hogy ne fagyjunk ki a házból. És a legjobb, hogy már szeptember végén fűteni kellett, ami egészen május végéig tartott, mert annyira hideg volt a ház, hogy este szétfagytunk még nyáron is. Legalább nem kellett légkondi. :( Viszont a vizes falak, meg a magas páratartalom miatt, szinte minden cuccunk tönkre ment. Ez egy régi nagybirtok volt egyébként, rengeteg épülettel, lakóval, műhellyel. Még egy templom és egy sörkert is tartozott hozzá. Közvetlen mellettünk meg egy kis kastély. Ahol a mi albérletünk volt, az kertészetként működött éveken át. Viszont ahogy az öregúr lelépett, eladott mindent belőle, ami maradt, azt meg szétverték. Még az udvarunk is tele volt törött üveg darabokkal. A kert meg régi üvegház maradványokkal, szintén törött üveggel, víztározóval, meg egyebekkel, ami egyáltalán nem gyerekeknek való környezet. Egyedül nem is mertem őket kiengedni. Ráadásul óriási területen feküdt, amiben hagyták hogy felnőjön a gaz vagy két méteresre. Hiába volt házmester szolgálat, ehhez a melóhoz nem volt kedvük. De ez az albérlet is azért sikerült ilyen gyorsan, (három és fél hónap) mert a férjem akkori főnöke segített, hogy minél hamarabb együtt legyen a család.

Két évig folyamatosan próbálkoztunk, hogy el tudjunk onnan szabadulni. A hivatalban is voltunk. Milliónyi hirdetést hívtunk fel, de semmi. Egyszer ki is jöttek az önkormányzattól terepszemlére. Közölte a két liba, hogy teljesen IDILLIKUS a környezet, mi a gondunk ezzel? Tessék? Nem ugyanazt látjuk? Mondtam hogy akkor cseréljünk albérletet. De nem akartak. Fura. Aztán jött a hír, hogy elkelt az egész nagybirtok úgy ahogy van, mindenkinek el kell menni őszig. Ó de jó! De hova? Újra hivatal, hogy mi akarunk, mennénk, ki is tudjuk fizetni, de nem jutunk albérlethez és SOS menni kell. Ok, adnak papírt, azzal mehetünk és pályázhatunk önkormányzati lakásra, ami még olcsóbb is. HÉT hetet vártunk a SÜRGŐS papírra, amiről kiderült, hogy semmire sem tudjuk használni. Az önkormányzati lakást körülbelül három fillérrel kaptuk volna olcsóbban, de mivel arra pályázni kell, akár két év is lehet, mire sikerül. Nekünk nincs időnk erre várni. Nem is foglalkoztunk vele tovább. Épp csak százötven-kétszáz ember volt előttünk a várólistán. És mivel gyerekeink is vannak, az nehezítő tényező! Ezt már tudtuk. Azért nem sikerült előtte sem. Kiderült, hogy nem is az a baj hogy külföldiek vagyunk, hanem a gyerekek. Igazából az sem érdekes hogy mennyi gyerek. Tíz kutya nem gáz, de egy gyerekkel már bukta! A gyerekek itt nem igazán népszerűek. Na, itt már eléggé kétségbe voltunk esve. Már a férjem főnöke is hívogatta a hirdetéseket, de semmi. Aztán egy reggel jött az új házmester, hogy szeretné látni a szerződésünket. Jó! Délután meg jött vissza, hogy vegyem át a papírt, amiben gyakorlatilag ki vagyunk lakoltatva még aznap. Mondtam hogy sajnos nem értem mit mond! Még az eső is ömlött, igazi filmes jelenet volt! Tudod amikor minden szutyok egyszerre zúdul a nyakadba.

Otthagyta a levelet, amiben le volt írva, hogy biztosítanak számunkra egy KONTÉNERT, amibe költözhetünk. Vicc! Hova telepítik, ha az egész birtokot ki kell üríteni? Meg egyáltalán? Nevetséges volt az egész. Utánakérdeztünk hogy ilyenkor mi van, mit lehet tenni? Igazából azért sem értettük a helyzetet, mert mi mondtuk a házmesternek hogy menni akarunk, csak nem sikerül. Akkor minek a kilakoltatás? Többet ért volna ha inkább segítenek. Egyik reggel bement apuka a házmester céghez, hogy tisztázzák a dolgokat. Az asszisztens csajszival tudott csak beszélni, mert még senki nem volt bent. Vissza kellett csörögnie napközben, de akkor már azzal vette fel a főnök úr a telefont, hogy van egy lakása nekünk! Délután ment be apa személyesen hozzá. Adta a papírokat, a címet, egy telefonszámot, hova kell jönni. Mit mondjak, óriási megkönnyebbülés volt. Ez a város másik felén van, egy körülbelül kilencven négyzetméteres lakás, mélygarázzsal, (ami külön fizetős) pincével, külön biciklitárolóval, mosókonyhával. Itt van a bolt, suli, ovi, körzeti orvos, három perces távolságra. Azt mondták, ha mi újítjuk fel, olcsóbban megkapjuk. Na meg persze fele annyi idő alatt költözhető! De még így is nagyon drága. Az egész országban a legdrágább várost fogtuk ki. Otthon a nagymamám falujában fél évi albérletpénzért már odaadnának egy házat ha kellene valakinek. Csak munkahely nincs hozzá sajnos.

A lényeg, hogy jól végződött, sikerült eljönnünk onnan szerencsére. De az a két év NAGYON durva volt. Nem kívánom senkinek.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)


Köszönöm! 

 0
Tovább

Mi különbözteti meg az embereket az állatoktól?

állatsprint

Egy ideje már gondolkodom ezen. Hogy miért?

Mert mindig kiakadok amikor olyan híreket látok, hogy a nyílt utcán, étteremben, vagy épp parkban a gyerekeik szeme láttára esnek egymásnak párocskák, vagy mondjuk a metrón könnyített magán. Vagy hogy milyen mértékben tesszük tönkre a saját élőhelyünket. Ezek után azt hiszem jogos a kérdés!

Meg is kérdeztem egyik este a gyermekeim erről. Mi a véleményük, mi lehet köztünk és az állatok között a különbség. Meg sem lepődtem, amikor elkezdték sorolni a gondolataikat a témáról. Az viszont furább volt, hogy ők sem lepődtek meg a kérdésemtől.

Íme a válaszaik: Az állatok nem szemetelnek, az emberek meg igen! Az állatok nem teszik tönkre a földet! Az emberek meg igen, mert szennyezzük a környezetet. Kiírtjuk az állatokat és a növényeket. Vannak olyan állatok amelyek kihaltak, vagy a kihalás szélén állnak miattunk. Igazuk van! De! Ha ezeket már a gyerekek is tudják, akkor a felnőttek miért nem? És ha tudják, miért csinálják mégis?

Az én véleményem az, hogy nem lehetünk nagyon büszkék az eszünkre, hogy attól vagyunk emberek hogy gondolkodunk, mivel az állatok között is vannak nagyon okosak. Például a hollók, vagy a delfinek. Még az eszközhasználatunkra sem, mert olyan is van állatbarátaink között, aki használ. Méghozzá több is. Csimpánz, holló, delfin, polip például, de még egy pók fajta is van, aki „lasszót” használ, hogy elkapja a zsákmányát.

Szerintem egyedül az maradt volna, hogy tudunk viselkedni és uralkodni magunkon. De manapság egyre többen cáfolnak rá erre is. Bár ha jól belegondolok az állatok is taníthatók még erre is, szóval megint bukott az elméletem. Akkor mi marad a külsőnkön kívül?

Ez valami új divathullám egyébként, hogy ki a bátrabb, (inkább idiótább) hogy nyilvánosan szexel? A lényeg hogy minél többen lássák és elég hülye helyen legyen? De az még egy dolog hogy valakiknek csak ennyi esze van, na de hogy a többi meg kamerázza…..!!! Ahelyett hogy elküldenék őket a francba haza! Amelyik meg már otthon van, direkt kiáll az erkélyre. És persze az sem gázos, ha gyerekek is látják. Megáll az eszem. Javítsatok ki ha tévedek, de ez közszemérem sértésnek minősül, ami pedig büntetendő. Vagy megint én maradtam le valamiről?!

Na erre gondoltam amikor azt írtam hogy viselkedni, meg uralkodni magunkon. Én sem ugrok rá a férjemre sem nyilvánosan, sem a gyerekek előtt. Sőt nem fogok az utca közepére tojni, sem poénból (egyáltalán nem az!) sem pedig azért mert kell! Le se égetném magam ilyenekkel. A gyerekeimnek sem tanítok ilyet. Volt már olyan, hogy a parkban jutott eszébe valamelyik gyerkőcnek hogy wc-zni kell. Három perccel azután hogy odaértünk. Akkor uzsgyi haza azonnal. Még jó hogy közel lakunk hozzá. Ha meg messzebb vagyunk, keresünk wc-t. Na de amikor egy felnőtt intézi a dolgát az utcán! Az nagyon gáz!

Nem is kéne meglepődnöm ezen, amikor a lányom még tavaly is hozott olyan papírt a suliból, hogy át kell nézni hogy tetves-e, mert csak akkor mehet iskolába ha tetűmentes. Emberek, a 21. században élünk, a nagy precíz Németországban! Tetű!!!! Az igénytelenség netovábbja. Nálunk akkor hallottam ilyet utoljára, amikor én voltam óvodás. Az meg már nem most volt. Itt meg….. Előtte évben az oviból hoztuk hetente a tetűs papírt, három hónapon át. (ha valakit nagyon érdekel, mindet elraktam, meg tudom mutatni)  És az én lányom nem engedték be az oviba, mert itthon felejtettem reggel a papírt. Mert az a lényeg, nem az hogy bogaras-e? Három hónapig volt tetves valamelyik gyerek! Az azért nem semmi. Nem is zavarta az anyját? Mert ha valaki bogaras lesz, akkor gyorsan lefertőzi az egész családot. Undorító. Még a majmok is kurkásszák egymást, hogy kiszedjék a bogarakat. Itt meg ezeket nem zavarja? Nem is nagyon erőltettem az ovit akkoriban. Pfujj.

Tudjátok az állatok együtt élnek a természettel, a részei annak. Mi pedig a természet ellen élünk. Mintha direkt mindent elkövetnénk azért, hogy minél hamarabb tönkretegyük. Jó úton haladunk, állati sikeresek vagyunk benne. Sőt igazából mi vagyunk a legnagyobb ellensége a Földnek.

Hiába van elmondva, hiába lehetne tenni érte, vigyázni rá, valamiért mégsem. Amikor itt leviszem a szemetet, nincs olyan alkalom, hogy ne kapjak idegbajt. Két oldalon, négy-négy hatalmas konténer van. Több mint tíz centis betűkkel van ráírva, sőt gyengébbek kedvéért még ábra is mutatja, hogy melyikbe mit kell dobni. És nem megy! A papíros tele műanyaggal, fémmel, a háztartásiban szintén minden amit csak el lehet képzelni, még papír is. Pedig szinte minden sarkon van szelektív konténer kirakva. Semeddig nem tart elvinni odáig. Tényleg olyan nehéz ezt ép ésszel csinálni? Egyáltalán csinálni, ha már minden körülmény adott hozzá?

Nekünk fogy el a tiszta levegő, az ivóvíz, az élettér. De mit várjunk azoktól, akik még elolvasni sem tudják, hogy mi van a kuka oldalára írva? Ha meg el tudja olvasni és mégis beledobja, vajon mennyi esze lehet? Még azt sem mondhatom, hogy az ő baja! Mert én is szívok miatta, az én bajom is. A gyerekeinké meg főleg. Velük mi lesz? Nem csak arra kell gondolni, hogy majd örökli a házat, meg a vagyont ha a szülő meghal. Ha nem marad nekik tiszta levegő, sokra nem megy az örökségével. Vagy az már nem számít?

Önzők vagyunk mi emberek és hihetetlen ostobák, ha azt hisszük, hogy amit csinálunk annak nem lesznek következményei. Már vannak! Akkor is, ha becsukjuk a szemünket, vagy elfordulunk. Ha szereti valaki a gyermekét, akkor gondoljon a jövőjével kapcsolatban arra is, hogy a Földet is itt hagyjuk nekik örökségnek és nem mindegy milyen állapotban. Ezért mondom, hogy ne legyen senki nagyon büszke arra hogy embernek született addig, amíg így bánik a Földdel, a környezetével, az élőhelyével.  Köszönet azoknak, akik vigyáznak rá.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Nem produktum otthon lenni a gyerekkel!

Nem esett jól amikor mondta a nőci.

Főleg azért, mert pont az ő gyerekét kísértem le a ház elé, akire hetekig vigyáztam! És nem is először…..

Erről a témáról is mindenki másképp vélekedik, nem vagyunk egyformák. Én sem gondoltam, hogy ennyi ideig maradok itthon. (a „Több lett mint ahogy terveztem” posztomban elolvashatod) De úgy voltam vele, ha már gyerekünk van, én szeretném felnevelni. Én szeretnék neki megtanítani mindent amit lehet, amit tudok. Szeretném látni ahogy például elindul, vagy ahogy kimondja az első szavait. Főleg hogy olyan értékes, gyönyörű pillanatok ezek, amiket semmi máshoz nem lehet hasonlítani. :) Tőlem, tőlünk tanuljon meg beszélni, ne egy idegentől. Soha nem is volt ez kérdés köztünk apával. Szerencsére meg is tudtuk oldani Magyarországon is és itt is. A bölcsőde nálunk szóba sem került. Oda akkor sem vinném, ha nekem fizetnének érte! Szerencsére nem is kellett! Itt most már az utolsó oviév sem kötelező, aminek én személy szerint nagyon örülök. Valamelyik következő posztomban majd írok az ovis „élményeinkről”. Ráadásul mire minden gyerekem beraknám bölcsibe, oviba, napközibe, már nem kerestem annyit, amibe ez kerülne!

Mindig elképedve olvastam, hallgattam, azokat a történeteket, amiben anyukák panaszkodnak hogy mekkora gáz otthon lenni a gyerekkel. Van aki még egy évet sem bír ki! De mégis mit gondolt? Mire számított? Főleg aki már egy babától is kikészült, minek vállal még utána is?

Nem azt mondom hogy könnyű, vagy hogy ne lenne fárasztó. Bár ez azért gyerkőc függő is. Azt sem mondom hogy én nem szoktam fáradt lenni. De igen. De tudom mit vállaltam, tudtam mivel jár, főleg az első után, szóval nem értem a többi anyuka hogy nem tudta? Ha megnézzük hogy egy anyának mennyi mindent kell elvégeznie egy nap, az bőven kitesz egy két műszakos munkahelyet. Rosszabb esetben három műszakosat is egyhuzamban, ahol ráadásul több mindenhez kell értenie egyszerre. Bár azért ez sem érvényes mindenkire. Nem születik mindenki „házitündérnek” meg rendmániásnak, mint én. Nem mindenkit zavar ha retek van, vagy igénytelenség, vagy mindig szendvics a kaja. És olyan is van, aki akkora mázlista, hogy a nagyszülők bármikor be tudnak segíteni. Nálunk ilyen opció sincs sajnos.

De akkor nézzünk egy átlagos napot nálunk:

Reggel riadó van fél hétkor a sulisoknak. Mosakodás, öltözés, reggeli. Anélkül nem mennek sehova! Megcsinálom a szendvicseket, feltöltöm a kulacsokat,(itt nem kapnak tízórait a suliban, vinni kell!) nagylánynak frizura. Mázlim, hogy apa ki tudja őket rakni a suliknál. Amikor elmennek, még a kicsik alszanak, szóval csendben kell sunnyognom. Ha felébrednek, mosakodás, öltözés, kaja, pizsiket, ágyakat összepakolom, elindítom a mosógépet, összehajtom, elrakom a kimosott rucikat, amiket a mosókonyhából kell felhoznom a pincéből. Szinte minden nap kell mosnom. Rendbe rakom a konyhát, körbemegyek a kis porszívóval. (van egy nagyobb porszívóm is, amivel hetente takarítok) Mire kész vagyok, körülbelül végez a nagylány a suliban, megyünk érte. Mire hazaérünk, körülbelül kész a mosás, leviszem kiteregetni. Délután egy körül végeznek a nagy fiúk is, jönnek haza. Együtt ebédelünk. Ebéd után házi, amiben néha kell segítenem a lányomnak és lesnem kell, mert különben elszökik, vagy sumákol. És mindig milliárdszor kell szólnom mire egyáltalán elkezdik csinálni. Közben meg a kicsikkel „birkózom”, hogy a tesókat hagyják békén. Egy nap vagy ezerszer cserélünk pelenkát a legkisebbel, mert állandóan iszik. Ha nem inni kér, akkor meg eszik, de sosem szabad szem elől téveszteni, mert felmászik a konyhapultra és kiszolgálja magát. A fenti szekrényekre is vennünk kell gyerekzárat emiatt! Délután rohanok le a boltba legtöbbször és utána kezdek főzni. Hétköznap általában vacsira főzők. Akkor meg ott kell kerülgetnem a kisebbeket, mert mindig jönnek és nézik mit csinálok. Általában bukdácsolok vagy egy gyerekben, vagy egy kisszékben, amire felállnak. Nem csoda, hogy mindig baleset ér. (ahogy a konyhás posztomban írtam) Közben azért hogy anya ne unatkozzon, valakinek mindig van valami új ötlete, amivel szórakoztatnak. Amíg készül a kaja, megint összetakarítom a konyhát. Vacsora, utána fürdetek. A játékokat a gyerekeknek kell elpakolni. Fél kilenc körül már ágyban kell lenniük! Nehezítő tényező, ha hét közben valamelyik kölöknek délutános programja van. Akkor van még pár köröm, mert el kell vinnem őket, meg hazahozni. Van ilyen heti négy nap. Vagy ha gyerekdokis, esetleg fogorvosos időpontunk van. Na és ezek mellett még ugye anya vágja a gyerek körmét, nálunk én vagyok a fodrász is (szakmám), ápolom ha beteg. Még éjjel is fent vagyok ha kell, meg én vagyok a wc-s néni, meg aki megoldja az összes nyavalyát. Voltam már logopédus, mert elég sok betűt kellett megtanulnunk szépen kiejteni. Varrtam már jelmezt, meg esküvőre ruhát, kötöttem sapit. Sütöttünk apával sárkány tortát 3 D-ben, meg Hello Kitty-set. És még rengeteg félét. De voltam már a suliban takarítani is, amikor a fiam rosszaságot csinált. :) Sőt, volt hogy a napköziben sütöttem palacsintát, ha arra kért a legény. Hordtam őket korcsolyázni, meg babaúszásra. De volt hogy bébicicát vittünk haza a játszóról, meg kisgyíkot,(otthon az udvaron elengedtük) ha a helyzet úgy hozta. (Mutass jó példát emberségből is!) Aztán nekem kellett a macskát hetekig etetni fecskendővel, mert annyira kicsi volt még, hogy egyedül nem tudott. (róluk találtok képeket a facebook oldalamon) Megtanítottam biciklizni, hintázni, akármitcsinálni. Mindenre amit én tudok, amikhez már elég nagyok. A többire meg apa tanítja őket. Bele sem gondolunk hogy milyen rengeteg dolgot kell megmutatnunk, elmagyaráznunk nekik. És mellé ahogy viselkedsz, azt fogják utánozni……...

Ez a felsorolás sem teljes, biztos hogy maradt ki belőle rengeteg minden. De! Ha ezek után valaki azt mondja hogy ez nem produktum, háááááát!

Én a nap végére nem ezt érzem!


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

A konyha egy NAGYON veszélyes hely!

Miért? Mert aki sokat van a tűz közelében, az könnyen megégetheti magát…...

Mint ahogy én valamelyik nap. :(

Mivel nálunk nagyon nagy a család és mindenki szereti a frissen készült főtt ételt, elég sok időt töltök a konyhában. Ebből nekem az a legnehezebb, hogy kitaláljam hogy mi lenne az, ami mindenkinek ízlik, meg is eszi és még hús is van benne. Mondjuk ez a gyerekekkel nem valami egyszerű dolog. Egyszer azt mondják hogy „hú ez nagyon fincsi anya!”, legközelebb meg közlik ugyanarra a kajára hogy utálják, ilyet soha többet ne főzzek! Totál érthetetlen. Na meg persze legyen mellette egészséges is, meg zöldséges, meg mit tudom én…… Onnantól hogy ki van találva, már könnyebben megy a dolog. Sokszor még kimondottan szeretem is csinálni, attól függetlenül, hogy órákig tart néha mire kész lesz és három perc alatt elfogy. Bár az még mindig a jobbik esett, mert akkor nem dolgoztam hiába. :)

Mivel nem most kezdtem a konyhai pályafutásom, történt már velem is jó néhány baleset. Most had ne részletezzem hogy milyenek. Annyit elárulok, hogy kellett már varrni is az ujjam…..

Pont anyósomtól kaptam azt a kést amivel elvágtam! (Olvasd el az „Anyóska megmondta!” posztom és megérted! ;)

Ezért én is mindig bújom az okos oldalakat, hogy mikor, milyen sérülésre mi a legjobb gyógyír. Főleg ennyi rosszcsont kölök mellett. Pont a napokban is beleszaladtam valahol egy cikkbe, amiben az égési sérülésekre voltak összeszedve az állítólagos tuti módszerek. Én ezeket is mindig elolvasom, átgondolom, aztán vagy elhiszem, vagy nem. Viszont, ha nálam már bevált valami, utána nem variálok mással. Minek?

Ezt, a már többször kipróbált módszert kellett bevetnem a minap. Rám fröccsent egy nagy adag forró olaj sütés közben. Az olajat mondjuk amúgy sem szeretem. Ritkán is használom. Amit lehet, sütőben sütök. Nehéz letakarítani, ráadásul a használt olaj veszélyes hulladéknak minősül, mi meg megesszük! Na de, előfordul velem az ilyen bénázás, főleg ha durván anti napom van. (Bár idáig az egész hét az!)

Elnézést kérek, nem tudom képekkel alátámasztani a történteket, mivel én nem fotózkodom először és teszem ki a közösségi oldalamra, hanem mentem a helyzetet.

Hideg vizet engedtem rá azonnal, amíg a gyerkőcök megkeresték a fagyasztóból a hűtőzselét( amit itt láttál). Nem jégakku, mert azzal több kárt csinálsz mint hasznot! Utána azt nyomtam rá. Mikor már majdnem „lelilult” a kezem, bekentem aloe-vera-val. Másnapra pár pötty maradt csak és egyáltalán nem fájt. Szinte nem is látszik. Na de itt ugye a hideg is nagyon fontos, mert lehűti az egészet és fájdalomcsillapító hatása van. Plusz ami a legfontosabb, nem roncsolja a mélyebben lévő szöveteket. Nem ég tovább!

Mivel a gyerekeknek „muszáj” mindig körülöttem sündörögni, így mindig tudják ha valami baleset ér. Olyankor vigasztalnak, meg elsősegélyben részesítenek. Mint most is. :) Jó sok ölelést szoktam kapni, meg puszikát, ami szintén életmentő. Cukiiiiiiik!

Körülbelül egy éve van meg a növényünk. Azért vettem, mert tisztítja a levegőt is. Erről mondjuk nem nagyon tudok nyilatkozni, nem igazán tűnt fel ez a hatása, de az égésemre tuti hogy működött. Sőt, még vegyszer allergiára is jó. Nem akartam, de sikerült kipróbálnom azt is, a fürdőszoba takarítás után. :( Körülbelül egy óra alatt elmúlt a vörös foltom tőle. Pedig elméletileg nem is vagyok allergiás. Sose jártam még így.

Egyébként is ismertem az aloe-t, mert egyszer hagytam magam rábeszélni valakinek, hogy vegyek egy ilyen csodaszert. Sokat nem használt mondjuk, pedig nem is volt olcsó, de mindegy. Azért jó nagy bizniszt építettek köré.

Én inkább maradok a természetes formájánál. Az a biztos. Ha valaki egyszer vesz egy ilyen növényt, az tuti örök élet, mert nagyon gyorsan nő és mindig hoz egy halom hajtást, nem győzni irtani. Én is adtam már az itteni magyaroknak belőle. Ők is mesélték azóta, hogy használták.

Na de persze a konyhai baleseteket is könnyen ki lehet védeni. Ismerek olyat is, akinek még sose volt ilyen élménye. Egyszerűen be sem megy, csak maximum enni. Van ilyen is kérem szépen.

Az én véleményem az, hogy ha nem is profi szakácsként, de egy nőnek, főleg ha már gyermeke is van, illik tudni főzni. Bár tudom, hogy sajnos egyre kevesebben vagyunk akik erre is képesek.

Én azért megtanítom a lányainkat főleg, de még a fiainkat is.

A házias ízeknél nincsen finomabb!

Az itt leírtak egyébként saját tapasztalatokon alapulnak, de ha utánajártok máshol is ajánlják. Viszont ez csak KIS bőrfelületen használ. Nagyobb, komolyabb sérüléssel ne próbálkozzatok otthon, keressetek orvost minél hamarabb!


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Csokinak hívták

halálsprint

Nem tudom mi történt az emberekkel. Nem értem, mit miért tesznek, vagy nem tesznek néha. Lehet hogy sokszor ők sem tudják. De ez senkit nem ment fel a tettei alól! És ami ma történt, arra nincsenek szavak!

Attól függetlenül hogy itt élünk, hetente többször is felhívom a nagymamám otthon. Megkérdem mi újság, hogy van, mik a legújabb pletykák. Hiába én lakom hozzá a legmesszebb, mégis még mindig én törődöm vele a legtöbbet. Jólesik beszélni, tudni hogy mi van vele.

Így történt ez ma is.

De nem kaptam jó híreket. Persze annak nagyon örülök hogy ő most jól van,( vagy csak ráfogja), de ma nagyon mérges és szomorú volt. Ha baja van egyébként, azt már a hangjából kiszúrom, nem is kell hogy mondja. Ma más volt. Ma a kutyája, a kutyánk volt beteg.

Azt mondta szombaton még semmi baja nem volt. Futkosott, intézkedett (puli keverék) jókedvű volt, mint szokott, evett is rendesen. Akkor is, mint minden éjjel, ott aludt az ajtóban. Viszont vasárnap már egyáltalán nem evett, nem ivott, gyenge volt, fázott és nem a szokott helyén feküdt. Akkor már gondolta a mama hogy mi lehet a baj, de még reménykedett…….

Nyilván szombat éjjel történt vele valami.

Ma ahogy beszéltünk, azt mondta nagyon rosszul van a kutya, még mindig nem akar enni, pedig mindenféle finom falattal próbálkozott már. Nagyon le van gyengülve és reszket. Próbált neki segíteni, itatni legalább, de elfordult, csak feküdt szegény. Én is reméltem, hogy ha túlélte a vasárnap éjjelt is, hátha….. de este jött a hír az apámtól. Ma valamikor napközben feladta szegénykém.

Nem is tudom hirtelen hogy mérges vagyok inkább, vagy szomorú. Annyi minden kavarog most bennem, ha közelebb laknánk, ha tehetném, már elindultam volna haza…………...

Főleg, mivel idén ez a második kutyusunk, aki ennyire zavarta valakinek a szemét. A második kutyánk, akit megmérgeztek! Pedig olyan jó kiskutya volt! Nem csavargott, az udvaron, kertben rohangált csak. Sose bántott senkit. Annyi volt a bűne, hogy végezte a dolgát. Vagyis ugatott, őrizte a házat, a területét! Mert kérem szépen, a kutya így tud jelezni. Egy világvége tök kis faluban, ahol az idős, beteg nagymamám lakik, sajnos szükség van kutyára a háznál. Most had ne mondjam hogy legfőképpen miért. Ez a kutya, a gyerekeink jó barátja is volt, jókat játszottak amikor otthon voltunk. A nagymama is szerette annyira, hogy meg is siratta. Pedig ő nem is az az érzelgős, picsogós típus.

És most én is itt vigasztalom a gyerekeimet, mert a cimborájuktól valaki annyira nem fért el, hogy képes volt megölni. Egy kölyök kutyát.

Most még nagyon friss a dolog, én is csak emésztgetem, jár az agyam. De nem kell nagyon gondolkodnom hogy ki lehetett az. És egyre jobban bosszant az egész.

Ennek az embernek az az egyetlen szerencséje, hogy ilyen messze lakunk! Innen nem tudok semmit sem tenni.  A nagymamám egyedül a kis nyugdíjából nem is bírná és nincs is módja hogy utánajárjon mi történhetett. Nem tud egyedül a végére járni a dolognak.

Én már az első alkalommal is mondtam hogy csináljunk valamit, szóljon a családnak, valakinek, de senki nem ment segíteni. Ennek a kiskutyusnak az anyukáját mérgezték meg akkor! Valahogy a nyáron. Ő még csak pár hetes volt. Valószínű hogy akkor jutott neki is a méregből egy kicsi, mert még szopizott. Mire észrevette a mama, biztos nyalogatta is az anyukáját, mert ott feküdt rajta, vigyázott rá.

Utána derült ki, hogy abban az utcában, még NÉGY másik kutyát mérgeztek meg! De szerintem ők sem szóltak senkinek, lehet nem is tudták hogy kinek kéne, vagy mit kellene tenni. Nem tudom. Több hírt nem hallottunk erről.

És azt meg ugye mondanom sem kell, hogy egy mérgezés milyen szenvedéssel jár!? Nagyon kegyetlen dolog. Szóval aki ilyenre képes, az a szememben nem ember.

Itt ülök és próbálom megvigasztalni a gyerekeimet, amire nem sok esélyem van. Nagyon sírnak! Hogyne sírnának, meghalt a barátjuk. És ahogy nézem őket, én is rákezdem.

Még a legkisebbem is picsog, pedig ő még nem is érti hogy mi történt. Az én csöpp lánykám a nyáron otthon, reggel ébredés után azonnal szaladt, hogy a Csokival játszon. A nevét is a gyerekek találták ki, mert olyan csoki barna volt a bundája. A kicsi lányunk még az esőben is kint akart vele lenni. Alig bírtuk elvonszolni a kutya mellől. Egész nap bírta simogatni, nyagázni, a kutyuska meg hagyta. Sőt még örült is neki. :) A Csokit meg nem bírtuk kizavarni a házból, mert jött a lányunk után befele. Ha nem volt kint, vonyított utána. Igazi „szerelem” volt ez. A kislányunk azóta is mindig haza készült, a sokat emlegetett kutyusához.

Sajnálom én is nagyon. Nem értem hogy miért kellett ezt csinálni. Miben zavart ennyire bárkit is? Úgy látom semmi visszatartó ereje nincsen annak, hogy büntetik az állatkínzást. Vagy ez a vidéken élőket még mindig nem hatja meg, mert tudják hogy egy egyedül élő beteg nénike úgysem tud mit tenni.

Régen faluhelyen még minden háznál volt kutya. Néhol nem is egy, a többi jószág mellett. Ma már a tyúkok is zavarják a szomszédokat…. Egyre nagyobb zűrök vannak a fejekben, egyre kevésbé bírják az emberek elviselni egymást. Őszintén mondom, nem tudom mi lesz ennek a vége.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Miért akar valaki önmaga karikatúrája lenni?

Egyre divatosabb manapság a plasztika és a különböző szépészeti beavatkozások. Amitől nem is biztos hogy szebb leszel a végén….. Mint ahogy a képen is látszik. Nem múlik el hét anélkül, hogy ne lenne egy erről szóló cikk, vagy fotó összeállítás. Ki mit művelt, vagy engedett művelni magával.

Nem azt mondom, hogy ennek minden formája rossz. Van az a helyzet, amikor igenis szükséges, hogy egy megfelelő szakember vegye a kezébe amit kell.

Meg van az is, amikor ez teljesen felesleges. Főleg ha az illető még spórolni is akar a bulin, ezért valami olcsó „hentessel” csináltatja meg a műtétet. Aztán persze jó pénzért kereshet másikat, aki az elrontott operációt helyrehozza. Már ha tudja. Ha meg nem sikerül, megvolt a tanulópénz.

Erről is készültek már képek bőségesen. Bár azért ennek is megvan a maga előnye. Tuti a belépője egy horror film főszerepére, vagy nem kell a farsangra álarcot vinnie.

És akkor még meg sem említettem, hogy mi van, ha fel sem ébred az illető a műtét után. Annyira szép akart lenni, hogy az sem érdekli hogy bele is halhat?

Még arra is azt mondom, hogy oké, ha valaki nagyobb mellekről álmodik. Én is ismerek olyan csajt, aki megcsináltatta. Neki tényleg nem volt szinte semekkora. Nagyon boldog lett tőle, nőtt az önbizalma, sokkal nőiesebb lett utána. De ő nem is vitte túlzásba, normál méretűt választott.

Na de aki úgy néz ki, mintha két óriás görögdinnyét lopna éppen és majd hasra esik, mert alig bírja cipelni……. Ez tényleg tetszik valakinek? Valamikor a nyáron láttam erről egy riport filmet. Ilyen csajok voltak összeszedve benne. Minél nagyobb, annál jobb, a lényeg, hogy természetellenes legyen! Közben meg nyavalyogtak hogy mennyire fáj tőle a hátuk. Sajnálni kéne, mert csak ennyi eszük van? Őszintén mondom, nem tudom hogy ezeknek az embereknek mi lehet a fejében?

Ennyire utálja valaki önmagát, hogy a saját látványától irtózik? Ott azért van baj bőven.

Nem azt mondom hogy én szuper tökéletes vagyok. Erről szó sincs. Ha beülnék egy plasztikai sebészhez, tuti találna rajtam legalább tíz dolgot, amit átszabna. Már ha hagynám!

DE! Ez vagyok én. Azt nem mondhatom hogy születésem óta így nézek ki, mert nyilván nem. A testem állandóan változik. Más vagyok ha hízok, vagy ha lemegy pár kiló. Más az arcom reggel, fáradtan és akkor is ha kipihent, boldog vagyok. Még egy új frizura is teljesen átalakít. Sosem vagyok ugyanaz. Most már bőven elmúltam húsz, szóval szaporodik a ráncaim száma is. De annyira soha nem zavartak, hogy átszabassam az arcom, vagy telepakoltassam a testem műanyaggal. A halálom után még a földet is leszennyezném a rengeteg szilikonnal.

Változik a világ, mindig újabbnál újabb trendek hódítanak, ez ellen nem sok mindent lehet tenni. De furcsa hogy mindig hülyébb dolgok jönnek az eddigieknél. Okosabb, értelmesebb, hasznosabb, irányzatok valahogy sosem. Okos Barbi esetleg, aki nem csak szép, hanem értelmes és még főzni is tud? Senki nem akar olyan lenni? Szerencsétlen gyerekek meg ezt látják, azt hiszik így kell csinálni.

Olyan mintha szépen lassan lenullázódna az értelem a fejekben nem? (Erről van egy film, nem a legjobb amit láttam, de ajánlom figyelmetekbe, nagyon jól példázza az irányt, amerre haladunk sajnos: Idiocracy (2006) Idiokrácia / Hülyék paradicsoma)

Herevasalás, meg vaginaplasztika, implantátumok a lábujjadtól a fejed tetejéig, ajakfeltöltés, szemtetoválás és társai….. Amikor valaki arra vágyakozik, hogy nemtelen UFO lehessen, vagy egy béna műanyagbaba hasonmása, mert ő „genetikailag már eleve hasonlít rá”. Biosz óra kimaradt párszor mi? Egyébként büszkén jelentem be, hogy új fajt fedeztem fel, többek közt a média segítségével. Méghozzá az emberszerű kacsacsőrű emlőst! Tényleg jó nagy az Isten állatkertje.

Én mint nő, már azt is túlzónak tartottam amikor valaki órákon át keni fel a vakolatot a fejére, hogy eltakarja vele saját magát. Gyakorlatilag rajzol magának egy másik arcot. Vagyis, hazudik. Nem azt mutatja aki valójában. Mert ha lekerül a rengeteg festék, a műszempilla, a sok csicsa, teljesen mást kapsz, mint akit előtte láttál. Ezzel gyakorlatilag átvágjuk a férfiakat.

Nekünk csajoknak könnyű trükközni a ruhával, a push up melltartóval, a frizurával, a sminkkel, egyebekkel. A lovagoknak jóval kevesebb lehetőségük van erre. Mert mi mindig szépek, sokkal szebbek akarunk lenni. Na de vajon megkérdezte már valaki a pasikat erről? Nekik is tetszik ez a sok hamis kép amit kapnak rólunk?

Egyszer olvastam, hogy az ifjú férj a lagzi után reggel beadta a válási papírokat, mert nem ismerte meg a csajt aki mellett felébredt. A saját feleségét. És igaza van! Mondjuk fura hogy előtte sose látta természetes állapotában, smink nélkül.

Nagyon sokan irigykednek a modellekre, a filmsztárokra, hogy milyen tökéletesek. Bla-bla-bla. Semmivel sem különbek nálunk, csak ők ráérnek fél napig is szépülni, meg megvan hozzá a csapat és a kellő méretű buksza, no meg ott a photoshop, hogy kihozzanak belőlük egy jobb kiadást. Bármelyik nőciből istennőt lehet csinálni kellő idő és energia ráfordítással. Csak mi hétköznapi elfoglalt csajok, anyukák, erre nem érünk rá és lehet hogy a pénztárcánk is vékonyabb. De nem is hazudunk senkinek a külsőnkről. Nincs rá szükség.

Amíg a férjem és a fiaim azt mondják hogy én vagyok a világon a legszebb, én elhiszem nekik. :) Nekem ennyi elég. Nem tetszhet mindenki mindenkinek. Nem hiszem, hogy ha tele lennék műanyaggal, akkor sokkal szebb lennék. Okosabb, meg pláne nem. A vakolat más kérdés, de a konyhában amúgy sem sokan látnak, szóval műszempilla nélkül is tudok főzni minden nap a családomnak. És azt hiszem, ez a lényeg!

Szerintem aki ennyire nincs megelégedve önmagával, először egy jó pszichológust keressen fel.  De mindenki döntse el maga, hogy mit kezd a saját testével.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)


Köszönöm! 

 0
Tovább

Több lett mint ahogy terveztem!

Soha nem akartam gyereket. Egyet sem.

Soha nem álmodoztam arról, hogy nekem férjem, családom lesz. Valahogy nem érdekelt az egész.

A barinők közül azt hittem én leszek az, akinek utoljára születik gyermeke és akkor is maximum egy csemetét vállalok.

Emlékszem sokáig visszatérő álmom volt, hogy huszonévesen ott ülök tök egyedül a lakásomban, és meghasad a szívem, mert nincs senkim. (majdnem így is lett…..)

Persze voltak románcok, ilyen is, olyan is, de valahogy egyik sem volt az igazi. És aztán jött Ő!

Nem tudom hogy első, vagy második látásra lett szerelem, de az lett belőle. Igazi, rózsaszín ködös, életre szóló…….. Vele tudtam az első pár hónap után, hogy ő az akinek, akivel mégiscsak vállalnám. És láss csodát, tényleg összejött.

Mondjuk ebben elég nagy szerepe van a nőgyógyászomnak, aki egyik alkalommal közölte hogy nem írja fel a tablettát, mert szünetet kell tartanom. Már akkor mondtam hogy ez elég hülye ötlet. Nem szeretnék szünetet tartani még vagy öt évig ha lehet. Azt mondta nem kérés volt! Francba!

Egyáltalán nem terveztük, nem feszültünk rajta, sőt, ezer más dolgot akartam csinálni a babázás helyett, de beköltözött ő, aki egy pillanat alatt keresztülhúzta az összes létező tervem. ( „ Az én tündérkéim” című poszt erről szól)

Ott álltam leforrázva, sokkban, totál beparázva és csak az járt a fejemben, hogy én ezt NEM! Nincs az az Isten, hogy én ezt vállaljam. Teljesen alkalmatlannak éreztem, gondoltam magam az anya szerepre. Főleg hogy pozitív példa sem volt előttem. A nagymamák mindig azt mondták hogy inkább dolgoznak a kertben a tűző napon, minthogy gyerekkel kínlódjanak! Az anyám meg…… inkább hagyjuk. („ Ez azért elég kalandos volt” című posztomban olvashatsz róla)

Hetekig rágtam magam. A párom szintén. Na meg persze egymást, mire döntöttünk: marad!

Sose bántam meg. Imádom.

Azért végig izgultam az egészet. Előtte nem is fogtam meg fél évesnél kisebb babát. Mindig féltem, hogy elejtem, vagy összenyomom, mert annyira szorítom. És mi lesz ha rossz anya leszek? Vagy nem fog szeretni? Ha elrontom az egészet? Ha olyan hülye leszek mint az enyém volt? Tönkre vágom egy életre?

Igazából a lehető legjobbkor jött, mert onnantól ő volt fontos, hogy vigyázzak rá, hogy neki a legjobb legyen mindig, minden. Ott dőlt el a sorsom, az életem, hogy anya legyek, lettem, vagyok és maradok is. És azóta vagyok függő. Gyerek-, meg családfüggő. :)

Ő most már nagy legény, okos, ügyes, édes, segítőkész, igazi jófiú, aki lassan kamaszodik. Majdnem olyan magas mint én, mégis az én csöpp kis fiam marad mindig. Jó pár héttel jött hamarabb, szóval tényleg pöttöm kis koma volt.

Utána persze jöttek a tesók is. Akkor még úgy voltam vele, hogy lesz egy kis hugi, gyors lezavarjuk a babaprojektet és megyek vissza dolgozni. Szerettem a munkám, szerettem dolgozni. De aztán másképp alakult. A kis hugi ugyanis öcsi lett. Pedig úgy indultam neki, hogy meg voltam győződve róla, hogy nekem csak lányom lehet. Nálunk mindenkinek lánya volt, szóval nekem is biztos az lesz mind. Erre tessék! Akkor meg már mégiscsak kell egy kislány nem igaz?

Minden terhességre, szülésre, az első pillanatokra is emlékszem. Az illatukra, ahogy bújtak hozzám, ahogy szépen, nyugodtan szuszogtak a vállamon. Soha nem cserélném el egy másodpercét sem.

A pocakos létet is imádtam, annak ellenére hogy nekem nem volt olyan egyszerű, könnyű. Még egy vakbélműtétet is sikerült elnyernem a legnagyobbal. De az az érzés megvolt, hogy különleges vagyok, mintha senki más nem tudna ilyen csodát produkálni rajtam kívül….. pedig de.

Voltak hosszú, fárasztó éjszakák, meg van még mindig néha, ha beteg valamelyik. (mint ahogy a kruppos posztban például) Gyakorlatilag több mint tizenkét éve nem aludtam át egyetlen éjszakát sem. Volt rengeteg kakás pelus, hiszti, meg balhé és veszekedés is, a milliárdnyi boldog pillanat mellet. Sőt a mai napig az őrületbe kergetnek néha, ha igazán formában vannak. Amit aztán egy öleléssel, vagy egy „szeretlek anyával” rögtön tudnak kárpótolni. De ők adnak értelmet ennek az egésznek. Miattuk, értük van miért felkelni reggel és menni mindig tovább, előre. Mi másért lenne?

De persze ahogy nőtt a létszám, úgy lett egyre nagyobb poén megkérdezni tőlünk, hogy: „és mikor jön a következő?" Ki tudja? Ha akar majd jön. :)

Voltak barinők, akik azt mondták, ha már ennyire megy ez nekünk, akkor helyette is vállaljuk be. Na és persze apuka azóta is megkapja a szülinapom környékén, hogy mi lesz az idei ajándékom? Mivel kétszer is így oldotta meg a meglepetés kérdést. Ha már bevált, miért ne?

A nagymamám szerint, rosszabbak vagyunk, mint a faluban a neolatinok, mert ott sincs ennyi gyerek! És itt is sikerült túlszárnyalni majdnem az összes környékbeli családot….

Általában minden kitöltendő nyomtatványon, ahová a gyerekek adatait kell beírni, maximum három hely van. Nálunk az kevés. A legtöbb ember teljesen lefehéredve számol oda-vissza hogy mennyien vagyunk. Van akinek nagyon tetszenek, meg olyan is aki beszól. De mégis mi köze van hozzá bárkinek?

Sose gondoltam hogy lesz gyerekem, azt meg végképp nem hogy ennyi. De a mi életünk kerek, egész, így ahogy és ahányan vagyunk. :)

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)


Köszönöm! 

 0
Tovább

Nemzetközi ásványkiállítás München

Megnéztük. :)

A férjem jött haza szombaton azzal, hogy három napos expo van a városban. Megnézhetnénk. Szuper! Benne vagyok.

Vasárnapra lett betervezve a kirándulás. Még jó hogy előtte rákeresett a neten, hogy mégis mit kell tudni róla, hogy készüljünk? A belépők árainál kicsit felszaladt a szemöldökünk, de ha már eldöntöttük, megyünk! Hátha a gyerekeknek is tetszik.

Nálunk már elindulni sem egyszerű, szóval mire a kocsihoz értünk már megvolt a műsor. :(

Nem is volt nagyon messze a helyszín, de mire beértünk az első csarnokba, a csapat nagyobbik fele megéhezett. Megjegyzem az asztal mellől álltunk fel, kizárt hogy éhesek legyenek! A legkisebb pedig pont elaludt a kocsiban, fel kellett ébresztenem, ezért onnantól kezdve erősen hallatta a hangját. Egészen addig, amíg hazafele vissza nem ültünk az autóba.

Ez egy óriási kiállítás volt, több mint hatvan nemzet képviselte magát 1200-nál is több kiállítóval, négy különböző hatalmas csarnokban. Annyi volt a látnivaló, hogy nem is győztük mind megnézni.

Két csarnokot tudtunk csak nagyjából bejárni, mivel a gyerekeknek mégsem jött be annyira mint gondoltuk….. Tíz perccel az érkezés után nem csak éhesek, hanem szomjasak is lettek, persze a kulacsok a kocsiban maradtak, mert senki nem volt hajlandó cipelni…...Aztán a nagylányunk kezdett egy tündérkés bedugós fülbevalóért sírni, ami még az én fülembe is hatalmas volt. A kicsi lányka meg mindenért. Vegyem fel, nem jó, tegyem le. Szomjas, bizsut akar, le akar menni, aztán vissza, egyedül akar jönni, most mégsem. Apához akar, ha odaadtam, akkor hozzám akart jönni…… és így tovább. Aztán végig azt kiabálta hogy „haza megyek”, de rossz irányba indult mindig. A többieknek nem csak elege, melege is lett, aztán fájt a lábuk, aztán gyémántot vegyünk…... Gondolom nem kell tovább ragoznom, akinek van gyereke, tudja miről beszélek.

Nekem nagyon tetszett a hisztivel együtt is. Olyan dolgokat láttam, amit előtte még soha. Például, igazi aranyrögöket. Az összes létező ásvány, drágakő, a szivárvány minden színében, csiszolatlan formában is, fosziliák, igazgyöngyök, korallok, kagylók, ékszerek, kristályok, még meteoritok is voltak, meg abból készített ékszerek. Meg persze minden ami ezekhez kell, vagy ezekkel kapcsolatos. Az üvegvitrintől az ajándék dobozokon át a vágókorongig itt minden volt. Belefáradt a szemem a rengeteg néznivalóba, szépségbe. Eladók, viszonteladók, ékszerészek, gyűjtők, családok kerülgették egymást a tömegben. Volt aki csak viszonteladókkal tárgyalt és voltak külön lezárt részek is, ahova csak engedéllyel lehetett bemenni. Azért akadtak olyanok is szép számmal, akik mindenkit kiszolgáltak.

Velünk is hazajött egy kis gyönyörűség.

Mi estig maradtunk, akkor már kezdtek pakolni. A gyerkőcök jól jártak, kaptak gumimacit, kekszet, cukrot és még apró köveket is szuvenírnek. :)

Összességében nagyon jó buli volt. A végére még a törpöknek is tetszett, azóta azt hallgatom, hogy mikor megyünk megint?! Ott meg persze csak szenvedtek. Évente csak egyszer van, szóval….

És még a rossz idő se zavart a csavargásban. :) A képek pedig önmagukért beszélnek.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Kauciót kellett fizetnünk a napköziben

Ahogy emlegettem a sulis posztokban, nagyon kellett volna az a napközi!

Eltelt már a suliból pár hónap, mire nagyjából tudtam hogy kik az osztálytársai a gyereknek. Észre is vettem hogy az egyik kislány nem jött ki a többiekkel suli után. Akkor mondja a kölök, hogy napközis lett. Hogy-hogy? Hol? Van a suli udvarán egy külön épület, abban van a napközi.

Ó de jó, hogy nekünk is szóltak. Kösziiiii

Akkor kérdeztem meg a magyarokat erről, hogyan működik itt a rendszer?

Ők ajánlották, hogy a sulival szemben lévő helyet nézzem meg. Nem csak napközijük van, hanem ovijuk, meg menzájuk is. Akkorra már az igazgatónős kört is lefutottuk, nem volt kérdés hogy valamit lépni kell hogy menjen a nyelv. Szó nem lehet arról, hogy emiatt bukjon a fiunk.

A menzát ajánlották hogy kérdezzek körbe, ott tudnak útbaigazítani. Mit ad Isten, épp ott ebédelt az osztályfőnökünk is…..

Jött is egy csaj, mondtuk hogy mi a gond, meg akkor már beszállt a tanárnőnk is. Ők beszélték meg utána ketten, hogy tényleg kell a hely a legénynek. (Eszes egy nő, ha tudta hogy két lehetőség is van, mégsem mondta!) Ez talán februárban volt, pár héttel később jött a telefon, hogy áprilisban kezdhet a gyerkőc. Szuper!

Ez egy alapítványi napközi egyébként és szinte minden itt dolgozó külföldi volt. Orosz, lengyel és osztrák is, meg egy német csajszi, akinek a nagymamája magyar. A menzán pedig sok török nő dolgozott.

Ez lett a szerencsénk. Meg hogy szimpik voltunk, a gyerek meg különösen tetszett nekik. Csendes, jó fiú, itt nagyon ritka. Rengeteget foglalkoztak vele, segítettek neki. Persze velük sem akart szóba állni, de kicselezték. Mivel észrevették hogy nagyon szeret bütykölni, mindig olyankor próbálkoztak nála, amikor el volt foglalva. Észre sem vette, hogy válaszolgat a kérdésekre. :)

Persze akadt balhé is, például amikor az egyik kiskölök közölte hogy nem hajlandó a gyerekem mellé ülni, mert külföldi. Ez a fiúcska konkrétan a fiam osztálytársa volt és még konkrétabban AFGÁN.

Ami egyáltalán nem tetszett, hogy a körülbelül negyven gyerekből volt vagy tíz muszlim, ezért senki nem kapott húst. Amikor megkérdeztük hogy miért nem ehetnek például csirkét, vagy bármi mást a sertésen kívül, nem válaszoltak. Desszert persze mindig volt. Az a legfontosabb. De például leves sincs. Ha van, akkor az a főétel, plusz édesség. Halat kéthetente kaptak esetleg, de azt is halrúd formájában. Ünnepi menü pedig a szalámis pizza. Azt megehetik a muzulmánok is? Vajon milyen szalámi volt rajta? A fiam a spenótos tésztától volt kikészülve mindig. Szegény. Ha engem kérdeztek, nagyon tré kajákat adnak itt a menzákon. :(

Mivel a kaját leszámítva tetszett a gyerkőcnek a napközi és elég jó programokat is szerveztek, maradt a nyárra is még pár hetet. Voltak a hegyekben, gőzhajózni, az Olimpia parkban, állatkertben, meg még egy csomó helyen. Nagyon jól érezte magát. Örültünk hogy nem került plusz pénzbe és még a szendvicsek is finomak voltak. Ha már főzni nem tudtak, legalább az legyen fincsi! :)

Egyébként itt mindenütt KÉT ÉVVEL ezelőtti adóbevallást kérnek ha be akarod rakni a gyereket valahova. (bölcsőde, ovi, napközi) Ebben a napköziben is. Mi is meglepődtünk ezen, meg ők is amikor meglátták a számokat a magyar adó bevallásainkon. Többször is kérdezték hogy tuti nem hiányzik pár nulla? Sajnos nem! Ezért nem kellett fizetnünk, csak a kaját. Bár az sem volt olcsó, főleg amilyen ennivalót kaptak.

A lényeg, hogy ők tanították meg németül.

Másodikban a házinál jöttek a gondok, de a tanárnő miatt. Itt csak annyi házit szabad adni, amit egy óra alatt meg tudnak csinálni a gyerekek. A másik osztálynak mindig fele annyi házi feladata volt. A fiam és az osztálytársai még délután négykor nem voltak kész vele. Emiatt többször szóltak a napköziből is, ami eljutott az igazgatónőhöz. Utána annyit kaptak, mint a többiek.

A második napközivel már nem volt ekkora mázlink sajnos. Ide a kicsit írattuk csak be. Igaz ő volt itt ovis, de gondoltuk hátha jobban ragad majd rá a nyelv. Mit mondjak, törökül hamarabb megtanult volna a gyerekektől.

Semmit nem foglalkoztak vele. Állandóan volt valami bunyó. Ha leült gyöngyöt fűzni, ragasztani, rászóltak hogy mondja nekem, hogy vegyek olyat és csinálja itthon. De mindig emlékeztettek, hogy önkéntes alapon, hozzá kell járulni a barkácscuccokhoz! A napközi díján felül. Viszont ha a miénk nem játszhat vele, akkor mégis minek fizessem?! És csak délután egyig volt, nem ebédelt ott. Elegem lett az egészből. Főleg hogy háromszor rohangáltam, mert sose egyszerre végeztek a gyerekek. Két gyerek suliban, egy oviban.

Közölte a nőci, hogy egy hónap a felmondási idő! Be kell tartani, mert nem kapjuk vissza a kauciót! Igen, ezért a színvonalért még azt is kellett fizetni! Egy napköziben! Nem gyenge.

Sőt, amikor az utolsó hét végéhez értünk, odajött a főnökasszony lila fejjel és közölte, hogy nagyon gondoljam meg, mert így nekik nem lesz fizetésük! Csak néztem rá. Gondolom egész hónapban húzta magát ezen mire oda mert jönni. De mondtam hogy nekünk ennyi volt. Talán ha foglalkoztak volna a gyerekkel, elgondolkodom rajta….. Másoktól is hallottam, hogy átíratták a gyereket másik napközibe. Nem csodálom.

Ha nem sikerül az első napközi, nem tudom mire haladtunk volna a nyelvtanulással, mi lett volna a gyerkőccel. Végtelenül rendesek voltak, nagyon sokat segítettek. Hogy ebben mennyit számított hogy ki honnan jött, az a második napközinél derült ki igazán. Ha valaki már megtapasztalta milyen egy idegen országban az elejéről kezdeni mindent, másképp áll a dolgokhoz…….


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Az első két osztály a német suliban

A „Suli Németországban” folytatása.

Nos, mit mondjak, nem volt egy könnyű menet…….

Mint ahogy írtam, bekerült a gyerkőc egy olyan közegbe, ahol gyakorlatilag azt sem tudja mi van körülötte. És nem csak azért mert ez már nem az ovi….. Szerencsére, legalábbis akkor még azt hittük, a szimpibb tanárnőt kaptuk.

Sose ítélj elsőre!

Az első sulink egy szép világos, elég modern épület volt, minden osztályteremhez külön öltözővel. Itt az a szokás, hogy a gyerekeken papucs, vagy mamusz van bent a suliban, nem a cipőben vannak egész nap. De ennek olyan egyszerű oka van, hogy nem takarítanak naponta. Legtöbb helyen külsős takarítócégek dolgoznak, akik hetente egyszer, max. kétszer jönnek. :( Én örülök, hogy nem a cipőben izzad bent a lábuk, de takarítani azért illene sűrűbben….

Az első fél év elég nehéz volt, küzdöttünk a házival, a betűkkel. A számokat ismerte, az nem volt gond, de a többi…… megtanulták a betűket, de az olvasásnál már egészen máshogy kell mondani őket, néha ugyanazt a betűt többféleképpen is ejtik, szóval szegény nem tudta hogy most mi van? Csóró gyerek. És akkor még ott a helyesírás ugye. Semmit nem úgy írnak, ahogy mondják. Egy csomó betűt kell leírni feleslegesen. És a helyesírást nagyon szigorúan veszik. Ráadásul, amíg nem gondolta hogy jól megy a nyelv, nem akart megszólalni. Jó lett volna ha többet hallja a németet, vagy segít valaki a háziban. De a suliban elfelejtették mondani hogy van napközijük, esetleg a nyelv miatt maradhatna a gyerek, mi meg nem tudtuk, ezért nem is feszültünk rajta.

Félév után hívattak engem az igazgatóhoz. Ott volt az osztályfőnök is. Nyilván apával mentünk, azt hittük valami komoly baj van. Totál le voltam fehéredve.Erre közlik, hogy: a gyereknek tuti meg kell ismételnie az elsőt, mert nem beszéli a németet! 

Őszintén mondom nem tudtam hogy sírjak vagy nevessek?

1. Fél évig észre sem vették? Ha igen, miért nem szóltak hamarabb?

2. Ott állt mellettem az IGAZGATÓNŐ amikor beírattam a legényt, még ő mondta hogy ne aggódjak, mert ez egy direkt ilyen suli, itt minden gyerkőc külföldi. Erre most pont ezzel szívatnak? Mondtuk hogy szó sem lehet róla. Ha nem halad sehova év végéig, majd visszatérünk rá. DE! még akkor sem mondta egyik sem a napközit. (erről majd egy másik posztban írok) Mivel itt a suli július végéig tart, nem is nagyon paráztunk rá. Bőven volt még időnk. Év végére szakadt át a gát a fiunknál, egyre bátrabban kezdett beszélni, még barátkozott is. Biztosak voltunk benne, hogy minden rendben lesz. A második osztályt már sokkal magabiztosabban kezdte. Mégis csak más, ha érted mit beszélnek körülötted!

Itt elsőben még nincsenek jegyek. Teszteket írnak, amit pontoznak. A ponthatárokat központilag határozzák meg. Elég szigorú, mert ha már két pont hiányzik, nem lehet egyes. Fura volt, mert itt egytől hatig osztályoznak és az egyes a legjobb! Német logika…. Másodikban félévtől kezdik a jegyeket adni a tesztekre. A bizonyítvány pedig egy darab A 4-es lap. És általánosban végig szöveges értékelés van. Harmadiktól odaírják minden tantárgy végére hogy megfelelt vagy nem és csak negyedik év végén kapnak jegyet is.

Másodikban aztán gyorsan feltűnt, hogy valami nem stimmel a kölökkel. Kérdezgettem mi a baj, de csak kitérő válaszokat adott. A Karácsonyi szünetben ültettem le, hogy akkor most szeretném hallani hogy mi van? Ki is derült. A tanárnő. Nagyon trágár módon beszélt és viselkedett vele és még néhány gyerekkel. A kölök annyira félt, hogy véresre csipkedte az ujjait. Félt reggel bemenni a terembe…. Azért az meredek nem? Egyszer bementem vele és láttam. Gyakorlatilag úgy sunnyogott be a padok alatt, nehogy észrevegye a csaj. Nem is értettem, mivel a fiunk pont egy csendes, nyugis, szófogadó legény. Szépen írt, tiszta volt a füzete, könyve, a házi feladatok mindig készen voltak, szóval passz.

Nem hagytuk annyiban. Többször is voltunk bent, próbáltunk vele kommunikálni, de nem volt benne partner. Akkor igazgatónő. Már terápiára küldte a gyerekorvos a fiunkat emiatt, szóval ez már nem az a kategória amit szó nélkül lehet hagyni.

Így sem volt egyszerű menet. A németek eleve kerülik a konfliktus helyzeteket. Vagy az van amit mondanak, vagy ha nem csinálod, inkább elszelelnek. A stressztől meg szó szerint rettegnek….

Több körben ültünk össze, rengetegszer beszéltünk. Mondtuk hogy ha nem jutunk közös nevezőre, rakják át a gyereket a másik osztályba. Azt mondták nem lehet a többi szülő miatt!? A végére még a tanárnő is szóba állt velünk. Meg volt sértődve, hogy nem hozzá mentünk először! De. Csak lepattintott! Végül sikerült amit akartunk, egészen normális lett a helyzet. Békén hagyta a fiunkat. Nem derült ki konkrétan hogy miért csinálta, mi volt a gondja, csak az, hogy sokan panaszkodtak rá, így az év végével a tanárnőt el is küldték. Állandó helyettes tanár lett belőle.

A második év végével mi is elköszöntünk, mivel másik városrészbe költöztünk. Egyedül az igazgatónőt sajnáltam, meg a napközit ami végül mégiscsak összejött. Az igazgatónő volt a második tanítónénije a gyereknek, elég sok órán volt velük. Ő legalább szerette a gyerekeket és tényleg próbált segíteni a fiunknak, meg nekünk is.

Az átiratkozás nem volt zökkenőmentes, de mire kezdődött a suli, minden sínen volt szerencsére. Ide már két gyereket kellett beíratni.

A többit majd legközelebb!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)


Köszönöm! 

 0
Tovább

Ez azért elég kalandos volt.......

Már annyira régi a történet, hogy néha el sem hiszem hogy igazi.

Épphogy betöltöttem a húszat. Már akkor tudtam, hogy ha bármit akarok az életemben, azt magamnak kell megteremtenem. A szüleim elváltak ugyanis (talán egyszer írok róla…). A lényeg, hogy a két vesztes a sztoriban a két gyerek volt. Én meg a tesóm. Az apám gyakorlatilag eltűnt az életemből, az anyám pedig az éppen aktuális pasira fogva lazán kirakott otthonról a suli vége után. Na de nem a szemembe mondta, tesómmal üzente.

A nagymamám fogadott be, meg a párja. Ha ők nem lettek volna…….

Még az akkori pasim is egy lúzer volt. Mint én. Nem sok olyan szerencsétlen van akit kivágnak otthonról. Elkezdtem keresgélni a lehetőségek után. Akkor jutott eszembe, hogy egy barinőm mesélte mindig, hogy van egy rokona, aki külföldön dolgozik és elég jól keres.

Gondoltam megpróbálom. Kinek hiányoznék itt a nagymamámon kívül? Segíteni sem fog senki. És milyen lehetőségeim lehetnek egy világvége kis tök faluban? Semmi.

Gyorsan el is kezdtem a szervezést. A lovagom persze totál be volt parázva és az apucikáját sajnálta nagyon, hogy otthon kell hagynia. Bakker………

Hihetetlen módon, de nagyon könnyen, gyorsan, olajozottan mentek a dolgok. Júniusban lettem majdnem hajléktalan és februárban már a reptéren álltunk.

Az apám vitt fel. Körülbelül százszor kértem meg rá.

Az utazás nagyon hosszú és fárasztó volt, plusz még soha nem repültem, a gyomrom nem bírta valami jól. De már nagyon éhes voltam, gondoltam az a kis saláta elég lesz, hátha nem jön vissza, erre abban meg hal volt, amit utálok. Kár volt megennem……

A lényeg, hogy odaértünk épségben.

Azt mondta itthon a srác, aki állítólag a melót intézte, hogy a reptéren fog várni egy magas,vékony, barna hajú, nagyfülű pasas. Háááát, mit mondjak, kb. minden férfi így nézet ki. Több órán keresztül lestük az emberünket. Idegemben már a szemöldököm is befontam, hogy hogy lehettem ekkora állat, hogy hittem egy vadidegen pasinak? Mégis mit fogunk itt csinálni tök egyedül ha nem jön értünk? Nem vagyok százas. Mire végre megérkezett ő. És még a személyleírás is passzolt.

A reptértől nem tudom pontosan hány kilométeren keresztül kellett DJ Bobo-t hallgatni, de túl sokáig! Ráadásul full hangerőn.

Akkor derült ki, hogy a melóból semmi nincsen leszervezve, még az sem hogy hol alszunk aznap éjjel? Az első magyar csajhoz vitt, aki eszébe jutott.

Persze szépen lekapcsoltak pénzzel a házigazdáink, azért, hogy ajtón belül alhattunk a földön. Ezen kívül, használhattuk a fürdőt, de kaja már semmi. Oldjuk meg. Szuper! Nem baj, amúgy sem bírtam enni egy darabig. Éjjel ráadásul akkora bogarak sétáltak felettünk a plafonon, mint egy papucs. Be se mertem csukni a szemem. Nagyon féltem. Mi lesz ha rám esik egy?

Az összes kint lévő fiatal magyart megismertük három hét alatt ugyanilyen felállásban, mire kaptunk egy szobát egy szlovák csapatnál. A páromon kívül, öt pasival laktam együtt. „Élmény volt a köbön!” Mindig lesték mikor öltözöm és állandóan rám nyitották az ajtót, amiben természetesen rossz volt a zár. Tiszta ovi! De végre lett meló. Az első pár hónapban nem is volt szabadnapom. Annyira kikészült a vállam, hogy nem tudtam aludni. De örültem, volt munka. A fiúm nem tudott egy mukkot sem a nyelvből, plusz még itthon a srác a nyakunkba varrt egy másik ilyen észlényt, szóval nekem kellett az ő melójukat is intézni. Mindig hozzám osztották őket a biztonság kedvéért. Nyelv nélkül tele voltak szabadnappal, olyankor lazultak a medence szélén.

A majdnem egy év alatt amit kint töltöttem, szinte minden igényem az önbecsülésemmel együtt húztam le a wc-n. Rengeteg munkát vállaltam. Néha két műszakban is dolgoztam. Délelőtt és éjszaka. Fizikailag és lelkileg is megviselt nagyon. De a meló mellett, mindig másokkal együtt élni sem éppen szupi-szuper.

Egyszer két zakkant libával laktunk együtt. Állandóan bulit tartottak és mindig kinyírták a légkondit, (füstölt) pedig akkora volt mint egy szekrény. Totál nem érdekelte őket hogy mi is ott lakunk, sose kérdeztek, vagy szóltak semmiről. Szerencsére nem tartott sokáig, leléptek. Utána meg mi léptünk le.

Épphogy beértünk reggel dolgozni, amikor a híradóban a két tornyot mutatták, ahogy füstöl. Nagyon megijedtem…… Pedig nagyon messze laktunk tőlük.

Utána kezdtünk el gondolkodni a hazautazásról.

Aztán menet közben még volt szó róla hogy másik városban maradunk barátokkal, de a pasim nem bírta az apukája nélkül. Én még szívesen maradtam volna. Nem jutsz el minden héten a világ másik felére. Gyönyörű ország egyébként és nagyon tiszta. Ráadásul a legszebb részén élhettünk. :)

Annyi mindent megnéztem volna még! Mindenki nagyon rendes, segítőkész volt, soha nem bántak velünk külföldiként.

Az idő már nem volt ilyen kegyes hozzánk. Pont a hurricane season-t fogtuk ki. Csak egy kisebb hurrikán jött nagyon közel, ami így is elég rémisztő volt, de szerencsére csak egy napig tartott. Ennek köszönhetően viszont, mondták hogy ne lepődjünk meg ha a medencében, autó alatt, vagy az ajtónk előtt találunk reggel egy aligátort! Ömlött az eső minden nap. Naná hogy mindig akkor, mire végeztünk a melóval. :( Néha annyira esett, hogy nem láttuk a közlekedési lámpát.

Összegezve: Meglett amiért kimentem. De a mostani eszemmel el sem indulnék. Ez tuti! Főleg nem ilyen szervezéssel. Állati mázli, hogy ép bőrrel megúsztam. A mai napig össze teszem a két kezem, hogy nem evett meg aligátor, sem cápa, nem csípett meg mérges pók, vagy mart meg kígyó. Nem lőttek le, vagy raboltak ki, vagy el. Lehetett hallani durva sztorikat azért….. És még ki is fizettek. Legalábbis a legnagyobb részét. Hatalmas élmény volt, örülök hogy átélhettem. :)

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 0
Tovább

Most akkor mi van a gyerekem szemével?

Magas, nem magas az a szemnyomás, vagy elcseréltük más nyavalyára?

A „Magas a nyomás a gyerekem szemében” poszt folytatása.

Ott hagytam abba, hogy a szeptemberi időpontra vártunk.

Na de én nem bírtam ki addig! Hogy bírtam volna? Gyorsan körbetelefonáltam, merre mehetünk tovább? Állati szerencsénk volt, mert kaptunk egy helyet a szemklinikára otthon.

Még az sem érdekelt, hogy az egyetlen napra adták a három hétből, ami pont nem volt jó másik időpont miatt. Még az óra is ugyanaz volt. Nem gáz, megoldjuk! Mindenki akkor ment szabadságra, alig volt orvos a városban. Nehéz volt bármilyen időpontot szerezni.

Csak nézzék meg a legény szemét rendesen.

Most apa volt a hős, aki bevitte a fiunkat a szemészetre, mert nekem a fogdokival volt „randim” az összes többi gyerekkel. A párom úgy volt vele, őt szekálták már eleget a fogdoki miatt, egyet se lásson közelebbről egy darabig.

( „ A fogorvos törte el a férjem állkapcsát” posztokból kiderül miért.)

A fogorvost sem tudtam átrakni, így is már két hónapja le volt fixálva az időpont, mert a fogdoki is két szabi között dolgozott csak pár napot.

Csodálkozott is a férjem mikor beértek a klinikára, mert alig volt ember a folyosón. Nem is kellett sokat várni, gyorsan szólították is őket. Nagyon rendesek, kedvesek voltak, tényleg alaposan megnézték minden irányból a gyereket. Mondták is rögtön a jó hírt, nem magas a szemnyomás, jó lett az eredmény. Kérdezte apa, hogy akkor mi lehetett a baj? Nem tudják, bármi, ilyen előfordulhat.

(gyerekeknél, terhes nőknél minden lehetséges)

Ó de jó, nem is kő, hanem szikla esett la a szívünkről. Viszont, mire beleéltük volna magunkat, jött a feketeleves : Fél év múlva kell egy kontroll, meg valószínű hogy innentől kezdve rendszeresen járni kell.

De miért kell jönni, ha jó az eredmény? Mert a vakfoltja viszont nagyobb mint kéne és az sem valami jó! Tudnának erre is valami spéci vizsgálatot, de mivel ő még nagyon kicsi, nem tudják mivel összehasonlítani. Csak felnőtt eredmények vannak. A lényeg röviden, hogy figyelni kell.

Én meg azt hittem, hogy minden rendben és fellélegezhetünk végre…..

A doktornő próbálta vigasztalni apát, hogy nem kell megijedni, ez nem vészes, csak jó ha néha ránéznek. Szuper.

Őszintén szólva, amilyen az idei év volt idáig, már mindegy ki mit mond, totál kivagyok.

Az a jó, hogy a fiam soha nem panaszkodik, nem mondja hogy fájna, vagy nem lát jól, semmilyen tünete nincsen. Ezért sem gondoltam hogy bármi lenne a szemével. Bízom benne, hogy minden rendben lesz vele.

A nyári szünet jó gyorsan eltelt, készültünk haza. A nagyobbak már nagyon várták, a kicsik meg egyáltalán nem.

Beszéltük apukával, hogy mi legyen, menjünk az itteni orvoshoz vissza, vagy ne menjünk? Aztán arra jutottunk, ha már van időpont megyünk és megmutatjuk az otthoni eredményeket is.

Kicsit be is húztuk a nyakunkat, vajon mit fog szólni a szemész, hogy másnál is voltunk?

Őszintén meglepődtünk, mert nem azt a választ kaptuk, amit vártunk. Azt mondta nagyon helyes hogy megnézettük, ő is ezt csinálta volna a saját gyerekével! De azért szeretné körbenézni a nagyfiút, biztos ami biztos alapon. A szemnyomás szerencsére megint jó lett, de ő is húzta a száját, azt mondta valami van, mindenképpen vissza kell menni januárban. Olyan hamar?

Akkor most mégis mennyire kell megijedni?

Az igazság az, hogy ha velem van valami, azt általában félvállról veszem. Mindig úgy vagyok vele, hogy nekem nincs időm ilyen hülyeségekre hogy beteg legyek. Itt vannak a gyerekek, szükségük van rám, toppon kell lennem. Állítólag hozzáállás kérdése is a gyógyulás. Nálam a legkomolyabb megfázás is, amikor tényleg lázas vagyok és talpra sem tudok állni, maximum egy hétig tart cakk–pakk. Abból körülbelül másfél nap amíg fetrengek, de az is csak azért, mert tényleg nem tudok fent lenni. Nem rohanok rögtön minden köhintéssel az orvoshoz.

A kötelező felülvizsgálatokra elmegyek, de azon kívül csak akkor, ha már végképp muszáj.

Viszont a gyerekekkel teljesen más a helyzet.

Nem látok bele, nem érzem hogy mije fáj, nem fáj, vagy tényleg jól lát–e vagy sem.

Az is biztos, hogy orvoshoz járni nem éppen a legjobb időtöltés. Persze ezt is embere válogatja, van aki kifejezetten szeret menni. Én nem. Gyerekkel sem.

De ha a doki azt mondja hogy valami van, akkor menni kell!

Derüljön ki időben, ha kell kezeljék minél hamarabb. Az egészségünk a legnagyobb kincsünk, ki vigyázzon rá ha nem mi?

A január még messze van, a másik időpont meg még messzebb. Most nem vagyok annyira kétségbeesve mint a nyáron, de nem is vagyok teljesen nyugodt. Reménykedem hogy minden rendben lesz és elfelejthetjük ezt az egészet.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Hétvégi programunk : KRUPP (kirándulás helyett)

haragsprint

Mit mondjak, egészen mást képzeltem el.

Erre mondják hogy : „Ember tervez, Isten végez!” És ez mennyire igaz és milyen bosszantó!

Körülbelül keddtől nem aludtunk valami jól. A pici csak forgolódott éjjel, nézelődött, bújt hozzám.

Napközben még elvolt, de látszott hogy valami nem oké, nem volt valami jó kedve. Szerdán és csütörtökön már langyi volt a homloka, de nem volt vészes.

Gondoltam kis megfázás, torokfájás, azzal el se megyünk az orvosig, úgysem ad rá semmit. Nem is kell. Itt antibiotikumot csak nagyon gázos esetben adnak.

Pénteken volt nyűgösebb, csak velem akart lenni, bújni egész nap. (jó sok ölelést meg puszit kaptam, amit imádok) Ezen kívül semmi új.

Viszont, este fele már komolyabb lett a helyzet. Felszökött a láz 39 fölé és elment a hangja.

Megbeszéltük apával, hogy szombaton ügyelet, ha nem lesz jobb a helyzet.

Jó későn aludt el a kezemben, nem akart lefeküdni. Mesét kért. Milliomodjára is megnéztük ugyanazt.

Amikor áthoztam a hálószobába és lefektettem, felébredt szegény. Na gondoltam, mostanában nem lesz tusolás…… De hamar elaludt, én meg kiszöktem. Nem jutottam a fürdés végére hiába siettem, már jött is. Akkor már hallani lehetett, hogy nagyon nehezen kap levegőt! Szinte fullad. Én meg azt hittem hogy a sírás miatt van.

Visszahoztam megint, összebújtunk megint. Gyorsan vissza aludt, mert nagyon fáradt volt már.

De egyre nehezebben aludt el és mindig arra ébredt, hogy nincs levegője. Mellé még nagyon fura hangon kezdett köhögni, olyan ugatósan.

Négy órakor mondtam, hogy öltözzünk és indulás.

Itt az ügyeletre a legközelebbi gyermekkórházba kell menni.

A portán van mindig valaki, akinél be kell jelentkezni. Elmondod mi a baj, felviszi gépre, lázat mér, stb. Most nekünk még vér oxigén – szintet is nézett, mert mondtuk hogy nehezen kap levegőt a kicsi. Látta a pöttyeinket is, amivel ugye már jó pár hónapja szenvedünk. ( A lepkehimlős posztokból kiderül, a folytatása pedig a palacsintás sztori) Kérdezte hogy mi az? Nem tudjuk.

Pedig megint azt hittem hogy elmúlt, mert már egy hete nem volt rajta egy sem! Akkor éjjel viszont annyira kijöttek, hogy nem is látszott a lányka. Már nem is pöttyös volt, hanem néhol nagy foltokban vörös. ( és ez mennyire bosszant, hogy ennyi idő alatt nem jutottunk sehova vele...)

Bekísért a csajszi a vizsgálóba, ahol a doktornénire vártunk. Jött is gyorsan, de a pici nem akarta hogy megvizsgálja. Sokáig nem is kellett, rögtön mondta hogy krupp! (Vírus okozta felső légúti megbetegedés, ami nehézlégzést okoz. Nagyon súlyos esetben akár fulladást is. Öt év alatti gyerekeknél gyakori. És nagyon ijesztő!)

Akkor esett le, hogy már egyszer szenvedtünk ezzel, a legkisebb fiúval.

A doktornő is megnézte a nagylány foltjait. Kérdeztük hogy szerinte mi lehet, mit csináljunk, merre menjünk vele. Még le is fényképezte, azt mondta nem látott még ilyet, de nem lepkehimlő, az biztos! Elmondtuk az egész történetet, hogy még Magyarországon is nézettük már, hogy diétát tartunk, ami nem használt eddig semmit. (azon kívül hogy a lányunk hízott, én meg fogytam, pedig nem is akartam!) Már felhívtuk az itteni biztosítót is, van - e valami ötletük, merre menjünk, ha a gyermekorvos nem foglalkozik vele és nem ad beutalót? Azt mondta a biztosítós pasi, hogy nem tud hozzászólni sem, majd kerít egy dokit aki visszahív. Telefonált is egy állítólagos orvos, aki megsértődött, hogy nekünk semmi nem jó, igazából nem is tud segíteni, az pedig gyerekeknél szerinte normális, hogy tele van kiütéssel, akár egy évig is! Nem érti miért feszkózunk ezen?

Itt az ügyeletes orvos azt mondta hogy valami allergia lehet, szerinte a bőrklinikát próbáljuk meg.

A pöttöm kapott egy kúpot, és jöhettünk haza. Azt mondták ha baj van, gyerekorvos.

Ez azért vicces, mert szombat hajnal volt. Gyerekdoki leghamarabb hétfőn van. Ha nincs időpont, be se jutunk. Mert ugye a betegség olyan, hogy előre lehet látni már hetekkel, mikor lesz lázas, vagy akármilyen bajos egy gyerek! Talán ha médium lennék, menne a dolog. Szeretnék az lenni.

Apa kialkudott pár kúpot, ha esetleg még baj lenne a hétvégén. Lett!

Gyorsan végeztünk egyébként, egy órán belül itthon is voltunk. A legkisebb legény utána ébredt fel, hogy fáj a hasa, lába, feje, mindene. Na szupi! Én meg azt hittem, hogy tudunk végre pihenni egy kicsit. Kapott fájdalomcsillapítót, azt mondta visszamegy aludni. Megbeszéltük, ha bármi van, szól.

Mire leért a fejem a párnára, már szaladt a kölök a konyhába. És mire én odaértem, hányt. De miért a konyhába? Akkor már jócskán lázas volt ő is. Persze a hányás miatt, visszajött a gyógyszer. Még szuperebb!

És még a szobából is kifagytunk, mert a pici miatt ki kellett nyitni az ablakot, mivel a hideg levegő jó a kruppra, akkor könnyebben kap levegőt. Ő tudott is aludni utána. Én viszont nem, mert lestem a gyerkőcöket. A fiam is valami vírust nyelhetett be, egész nap feküdt, negyven feletti lázzal. Akkor volt elevenebb, ha hatott a lázcsillapító. És ha már a fiam fekszik, akkor van baj…...

Szombat este még kellett kúp a kisasszonynak, de napközben egész jól elvolt. Csak énekelni nem tudott ilyen rekedt hanggal. :( pedig azt nagyon szeret.

És hogy miért haragszom? Nem elég hogy mindkét gyerek ilyen beteg, meg még mindig ezek a nyüves pöttyök, de még a bulinak is annyi. Ülhettünk itthon mint mindig. Pedig annyira várta mindenki! :( Mert itt nagyon ritkán szép az idő, főleg hétvégén. Azóta hogy hazajöttünk a nyári szünetről, EGY hétvége volt csak normális ezen kívül. ( akkor sem tudtunk lelépni) Mert persze mindig vasárnapra romlik el, amikor ki tudnánk mozdulni! Szemét Murphy! Annyira utállak!

Jó lett volna csavarogni, szellőzni kicsit mindenkinek, de két beteg gyerekkel nyilván el sem indulunk. Én kis naív, azt hittem végre szabira mehetek…….

A lényeg hogy a gyerkőcök már jobban vannak!


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Méghogy kalandvágy!

Valamelyik politikus mondta egyszer hogy: „A magyarok kalandvágyból mennek külföldre.”

Összepakolni egy életet, otthagyni a hazád, a szeretteid, az anyanyelved, nem gondolnám hogy szimpla kalandvágy. De mások nevében én nem beszélhetek. Arról a többi külföldön élő magyart kérdezzétek. Nálunk leginkább végső kétségbeesés volt az oka.

Sok embertől hallottam már azt is, hogy könnyű lelépni, azt a legkönnyebb! Persze. Megnézném hogy ezekből hányan jutottak el az ország határáig egyáltalán…...

Én éltem már külföldön. De az már nagyon régen volt. Szép volt, jó volt, állati mázli hogy jól sikerült, de akkor is hazavágytam. Pedig fiatal voltam, akkor még lehetett volna akár kaland is az egész, de engem már akkor is más vitt előre. A szüleim válása, meg még ami utána jött. Ez is megér egy posztot, majd leírom.

A mostani költözés viszont egészen más volt.

A férjem januárban mondta meg, hogy a következő hónaptól nincs munkája. Én épp az utolsó hónapokat tapostam a legkisebbel, szóval a létező legrosszabbkor jött a szitu.

A vicc az, hogy abban a pár hónapban az elkövetkező negyven évünk tört apró darabokra.

Nálunk még az a biztos mentőháló sincs, amit mások családnak hívnak. A szüleim már említettem, a férjem szülei pedig ugyanez csak pepitában. Sokra nem megyünk velük. Sőt, volt aki még ártott is direkt, segítség helyett.

Hónapok teltek el a munkahely keresgéléssel hiába. A férjem mindig vezető beosztásban dolgozott, folyékonyan beszélt angolul, még ismerősök is akadtak komolyabb helyeken, de semmi.

Akkor mondta egy este, hogy inkább külföld, mint itthon közmunka. Egyáltalán nem örültem neki. A szívem mélyén tudtam hogy igaza van, mégis tiltakoztam ellene. Rengeteg dolgot hoztam fel hogy miért ne, de hajthatatlan volt.

Reménykedtem, már imádkoztam is, hogy valami jó történjen hogy maradhassunk.

Évekkel előtte többször is beszéltünk róla, volt már hogy neki is készültünk hogy utazunk, de mindig jött valami. A gyerekek előtt persze még könnyebben mozdul az ember. Akkor még belefér a kaland, na de így………. Ennyi gyerekkel a mindennapok sem egyszerűek! :)

Főleg amikor megmondta hogy hova…… - na neeeeem! A világ minden táján vannak rokonok, tudtak volna segíteni ha kérjük, erre pont ide! A németet még ő sem beszélte, hozzám is az angol áll közelebb, erre pont Németország…….. Akkor már komolyabban mondtam hogy gondolja át.

Közben megszületett a pici. De a boldog babázás helyett, körömrágással és készülődéssel teltek a napok. Épphogy betöltötte az első hónapját a pöttöm, amikor apuka elindult egyedül. Senkinek nem kívánom azt a napot. Meg utána azt a pár hónapot sem. Maga volt a pokol.

A gyerekek is sírdogáltak, szinte minden este, hogy mikor jön haza apa? Nem tudtam megmondani.

Nem volt senki aki itt is segített volna bármiben. Teljesen egyedül intézett mindent.

És tudjátok mi a vicc? Hogy otthon több mint három hónapig semmi, itt pedig egy héten belül volt munkája! Igaz hogy először kiközvetített melós volt kevés pénzért, de mivel jól dolgozott és értelmes, visszahívta a cég állandóra. Két hónapot volt egy másik helyen, ezt leszámítva ugyanott van már több mint öt éve. Itt is gyorsan lett belőle kis - főnök, aztán meg nagyobb is. (Bár ez a német kollégáknak erősen csípi a szemét!)

Én meg közben otthon próbáltam helytállni a törpökkel. A legnagyobb elballagott az oviból, úgyhogy ki is költöztünk a nagymamámhoz vidékre. Nem bírtam egyedül a lakást is fizetni, ráadásul nem tudtuk hogy apa mikor tud értünk hazajönni. Egy albérletből nem tudsz olyan gyorsan kipakolni, aztán még az elszámolás, stb., nem akartam bonyolítani. Így az összes cuccunk szépen bedobozolva várta a kiutazást.

Bár azért a vidéki élet sem volt móka és kacagás…….

Ez egy kis falu, mindenki tud mindent, olyat is ami nincs, szóval kaptam bőven jóindulatú megjegyzéseket. Többek közt olyanokat, hogy: már régen talált magának valami gazdag német nőt! Sosem jön vissza értetek ha van egy csöpp kis esze! Majd olyan bolond lesz hogy hazajön a sok kölökért, akikkel csak a baj van!? Minek mennél utána, mások is élnek külön, stb. Néha a sírógörcs kerülgetett tőlük. Főleg mikor azt kezdték találgatni hogy kinek kéne félteni a férjét tőlem, mert ha itt maradok, biztos kell majd pasi. Jesszus! Nem is értem hogy tudnak ennyire rosszindulatúak lenni emberek. Nekik ez valami perverz örömet okoz? Mire jó ez?

Aztán végre jött a hír, hogy van albérlet. Igaz hogy nem palota, sokat kell vele dolgozni, de indulásnak jó. Mondtam hogy tökmindegy, csak vigyen innen gyorsan.

Még egy fuvart is kellett szerveznem, aki kiköltöztet, de lehetőleg úgy, hogy ne maradjon otthon semmi. Állati szerencsénk volt, sikerült.

Akkorra már stresszeltem a legnagyobb miatt is, hogy lemarad a suliról, szorított az idő nagyon. Még jó hogy itt később kezdik az iskolát.

Egész napos pakolás után, este indultunk el. Előtte nem is vezettem csak maximum két – háromszáz kilométert egyben, szóval fel volt adva a lecke rendesen, mert akkor még két autóval közlekedtünk. A cuccaink kicsit kalandosan délután értek ide, de szerencsére mind épségben.

Összességében elég jól alakult az egész.

Csak apa volt nagyon szomorú, mert fontos dolgokról maradt le közben. ( ovis ballagás, szülinap, az első fog kiesése, az első biciklizés két kerékkel, no meg a legkisebb első pár hónapja)

Nem mondom hogy itt jobb, azt sem hogy rossz. Leginkább más.

DE! ez nem a mi hazánk, nem is lesz az soha. Itt élünk, tesszük a dolgunkat, de semmi közünk semmihez. Én mindig arról ábrándoztam, hogy majd egyszer hazaköltözünk, de ahogy telik az idő……. A gyerekek hallani sem akarnak róla. Picik voltak még mikor kijöttünk, ebbe nőttek bele, ezt szokták meg. Most nyaralni járunk haza.

Nekem még mindig hiányzik. Nagyon hiányzik.

A többit majd máskor............


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

A havim

Egyetlen szóval tudom jellemezni. Utálom!

Kíváncsi vagyok van - e olyan nő a Földön, aki nem?

Több helyen is hallottam, hogy létezik olyan hogy premenstruális szindróma. Ami nekem van sajnos. Meg még sok más nőnek is. Hogy mit lehet vele kezdeni? Elviselni.

Én már a legelsőt is rühelltem. Totál ki voltam akadva, hogy mért kellett ez!? Undorító. De hogy onnantól kezdve hosszú éveken át minden hónapban? Na neee! És akkor még nem is sejtettem, hogy ez annál is lehet sz.r.bb.

Főleg mikor azokon a napokon kellett emberek közé menni…. Mindig úgy éreztem hogy mindenki tudja, látja rajtam, mintha a homlokomra lenne tetoválva. Pfujj. Persze tudták is…. FALUHELYEN? Naná! Pont ezt ne beszélték volna ki? Amikor ennél vadabb dolgokat is mindig tudott mindenki mindenkiről?

Mostanában viszont….. és nem tudom hogy ez a korom miatt van, vagy a szülések száma befolyásolja, esetleg mindkettő, de már az elviselhetetlen kategóriába értünk.

Minden hónapnak körülbelül a fele szenvedés.

A kedvencem a brutális hormonzavar, ami full stresszel jár és nem tudsz vele mit csinálni. Olyankor egyszerűen teljesen kész vagyok. Egyik percben még semmi bajom, a következőben meg szétszed az ideg. Apuka szegény, rutinból nagy ívben elkerül pár napig. Magnézium marék számra megy, bár sokat nem használ. Szívem szerint el is bujdokolnék addig valahova, ahol sem ember, sem állat nincs. 

Hagyjon békén mindenki!

És a többi ami még ezzel jár ugye! Hogy le se lehessen tagadni, a fejem úgy néz ki, mint aki épp a tinikor közepét tapossa. Mellé a hányinger, hasmenés, fejfájás, de nem csak ilyen éppen hogy csak alapon, hanem olyan izmosan, amitől alig látok. Derék – láb és csípőfájdalom. Mozogni is csak fogcsikorgatva bírok. Imádom...

Még jó hogy a cickók nem fájnak. Attól aztán végképp megsértődnék. Ebben kivételesen szerencsém van.

Ja, de ezeket nem csak azokon a napokon tudom produkálni, hanem most már hó közepén is!

Régen azt se tudtam miről beszélnek……….. megérezni a peteérést, na persze. Mekkora kamu.

Most meg……. Ugyanezek a szörnyű tünetek, minden hónapban kétszer is, csak akkor extraként szurkál a hasam mellé.

Na és amikor így kell helytállnod a melóban, otthon, meg mindenütt, mindenkivel....

Ne legyél idegbeteg, maradj türelmes, kedves, vágj jópofát mindig, mindenhez, akkor is ha kivagy mint a f...! A pasiktól még meg is kapod ha nem bírod cérnával, hogy tuti megvan neki!

Uraim, próbálták már? Mert ugye ha egy nőnek rossz kedve van, vagy nyűgös, akkor csak egy baja lehet. Tudom hogy olyankor hárpiák vagyunk, (én biztos) de kérünk egy kis megértést. Elhiheti mindenki, nem direkt csináljuk!

Plusz még sokba is kerül! Muszáj megvenned hozzá a felszerelést, nem tudsz mit tenni. ( Állítólag vannak országok, ahol csökkentették ezeknek az árait!)

Vagy utánozzuk azt a zizzent jógacsajt aki hófehér ruciban figurázott és elfelejtett tampont használni közben? Így hirdette szegénykém hogy ez „totál természetes dolog, nem kell szégyellni!” - köszi. Minden képen, egyre nagyobb vértócsa volt a naciján. És a higiénia, meg a fertőzésveszély nem játszik? Jó hogy nem járkál minden nő nyakig véresen az utcán, mert ez „tök természetes dolog”. Jesszus! Én tuti nem fogom utánozni!

De akkor már ne hagyjuk ki azokat az elmeháborodottakat sem akik szerint jó ötlet azzal a vérrel képeket „festeni”. Ehhez inkább nem fűznék hozzá semmit…..

A nőgyógyászt ha kérdezem hogy mit lehetne ezzel csinálni, csak néz rám, szétteszi a kezeit és közli hogy ez ilyen. Megoldás nincs, marad a szenvedés. Nem hiszem el.

Bár most ajánlott egy tabit, valami gyógynövényes cucc, (premens tabletta, barátcserjéből készül) naná hogy arany áron és természetesen hogy hasson is, minimum három hónapig kell szedni.

Lassan fél éve szedem. Azért mert állati béna vagyok a tablettázásban, mindig elfelejtem, így a négy havi tabletta még nem fogyott el.

Csak a vicc kedvéért, allergiás vagyok rá. Ha beveszem, köhögök tőle. De akkor már inkább az, mint a fent említett dolgok. Itt egyébként nem is volt az a fajta tabi amit otthon kaptam. Három havi adag van egy dobozban és annyiba került, mint otthon az egy havi. :) Érdekes nem?

És hogy használ – e? Egy kicsivel jobb lett.

Hogy ez most csak a bogyó, vagy mellette használt az is, hogy változtattam a hozzáállásomon, nem tudom. Ha közeledik az idő, mindig arra gondolok hogy: könnyű, gyors, háromnapos. Csak pár nap és túl vagyok rajta. Ez lett a mantrám. Most volt egy – két tűrhető hónapom.

Nő vagyok, ehhez hozzátartozik minden hónapban az a jó néhány nap. Máson nem tudok változtatni, csak a gondolkodásomon. Nem arra koncentrálok hogy mennyire rosszul vagyok, hanem hogy minél hamarabb átvészeljem.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Az idei müncheni Oktoberfest képekben

Egész pontosan 1810. október 12 – én tartották az első ünnepséget, amikor Lajos trónörökös herceg ( későbbi I. Lajos király ) feleségül vette Terézia Sarolta szász hercegnőt. Róla nevezték el később a menyegző helyszínét Theresienwiese – nek, vagyis Terézia mezőnek. A mai napig így hívják és ott is tartják a fesztivált.

Azóta a világ egyik legnagyobb népünnepélyévé nőtte ki magát. Több millió ember látogatja a Föld szinte minden részéről. A bajorok egyébként Wiesn – nek, vagy Wiesnfestnek is nevezik.

Az idei volt a 184 – ik megrendezett buli, ami a nevével ellentéteben szeptember 16 – án kezdődött és október 3 – ig tartott.( Az itteniek ki is röhögik azokat, akik októberben keresik az Oktoberfest – et és lecsúsznak róla.) A rossz idő miatt hozzák előre, bár be kell vallanom, hogy itt elég sokszor fordul elő hogy rossz idő van. Ha hideg nincs is, akkor esik és mindegy hogy melyik évszakban járunk. Az idei nyár is átlag húsz fok volt sok esővel. :(

Kimenni egyébként a partira meggondolandó, mivel rengetegen vannak és állati drága. Ha enni és inni is akarsz, meg egy kis édes csemegét kóstolni, na meg persze kipróbálnál pár látványosságot, na ahhoz már nagyon vastag pénztárca kell.

A sört direkt erre az alkalomra magasabb alkoholtartalommal főzik és a korsók 1 literesek, szóval fel kell kötni a gatyaszárat hozzá. Nekem egy korsó elég lenne vagy két napig. A pincér csajokat meg jobb nem felbosszantani, mert a sok literes korsótól olyan karjuk van, hogy ajjajjj…... Minden sörmárkának saját sörsátra van, ahol asztalt is lehet bérelni.

Nagyon divatos hogy népviseletben mennek ki a fesztiválra. Bár itt nem csak erre az alkalomra veszik fel, az év bármely szakában lehet látni ebbe öltözött embereket, még akár a vasárnapi misére is szívesen hordják. A fonott haj illene hozzá, de azt már nem mindenki erőlteti. Még hétvégi partin is láttunk kantáros – bőrnacis pasikat kockás inggel.

Egy Oktoberfest sem múlhat el a sör mellett, a mindenféle színű és méretű kolbászok, mézeskalács - szívek és óriásperecek nélkül. ( a szívekről találsz fotókat a facebook oldalamon is :)

Idén is apuka volt a bátor jelentkező aki kiment a törpökkel. (babakocsit régen nem is lehetett bevinni, és a táskának sem örülnek) Vasárnap délelőtt, eső után voltak, ezért vannak kevesen…..

Tavaly én a gyerekekkel a buli mellett mentem el az utcán. Pont ott kellett leszállnunk a metróról. Voltak bőven már odafele akik előre alapoztak otthon (részegek) és lökdösődtek a mozgólépcsőn is, ezért nem annyira rajongok érte. Plusz az utcán a gyerekem kapta el a biztonsági őr, mert az ő hátán volt a PELENKÁS hátizsák. Nem kérdezett semmit, csak utánalépett egy nyolc éves gyereknek és hanyatt rántotta. Szép. Még hogy nincsenek betojva……...


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Szúnyog vagy víziló?

Neked melyik tetszik?

Ha engem kérdezel, egyik sem. Én a szúnyognál vastagabb szeretnék lenni, a vízilónál meg jóval vékonyabb.

Manapság nem tudsz úgy híreket olvasni, hogy legalább egy ne arról szóljon, hogy nem gáz ha husi vagy, mert úgy is lehetsz szexi, csinos, szép, még modell is ha mindenáron szükségét érzed annak hogy közszemlére tedd magad. Példa rá, a plusz size modellek egyre népesebb tábora.

Nekem ezzel egy gondom van csak. Ha belesüppedsz a nagy önelfogadásba, akkor nem is akarsz változtatni! Pedig ha akarnád, megtehetnéd.

Ezért baj, hogy ezek a modellek ezt kommunikálják az emberek felé. Abszolút nincsenek tisztában azzal, hogy mennyien isszák a szavaikat és pont miattuk meg sem próbálnak lefogyni.

Akkor megnyugszol, hogy mi a fenének törnéd magad, amikor mások is vannak és egyre többen vannak, méretes idomokkal „megáldva” mégis büszkén mutogatják magukat. Még modellkedhetnek is. Akkor simán belefér még egy hamburger, meg nem gáz ha lecsúszik rá az a pár szelet süti, amit leöblítesz egy kis cukros lötyivel.

Az emberek, a világ pont attól halad előre, hogy soha nem vagyunk megelégedve azzal ami van, mindig jobbat, mindig mást, mindig változást akarunk!

Pedig egyre többet hallani azt is, hogy az elhízásnak milyen komoly egészségügyi kockázatai vannak. Cukorbetegség, szív – és érrendszeri betegségek, ízületi problémák.

És sajnos már a gyerekeket is érinti. Nyilván amelyik szülőnek sikerül magát dupla akkora méretűre ennie, az a gyermekével is azt fogja tenni. Fel hízlalja a gyerekét is. Mintha nem jutna el hozzájuk az info, hogy ebből baj is lehet. Vagy csak lazán tojnak rá, mert azt hiszik hogy velük biztos nem.

Ha látta valaki a „ Túl a sövényen” című mesét, abban gyönyörűen summázza főhősünk, hogy mi emberek hogyan is viszonyulunk a kajához. Aki nem látta, nézze meg. Érdemes. :)

Reggel kajával kezdjük a napot, délelőtt nasizunk kicsit, délben ebéd, délután megint nasi, este vacsi. Ha buliba megyünk kaja, ha randira, kaja, ha kirándulunk, kaja. Ha tv -t, filmet nézünk, eszünk, nehogy már unatkozzunk közben. Az ünnepnapok is az óriási kajálásokról szólnak. Ha örülünk, ha szomorúak vagyunk, ha sikerül valami, ha nem, ha szerelmesek vagyunk, ha szakítottunk, mindig ugyanaz a vége! Eszünk! Bármerre megyünk kaját tutira találunk. Még az utcán közlekedve is kaja - bódékba botlunk. Nehogy nagyon lesoványodjunk a sok gyaloglás közben.

Ki látott már a természetben elhízott állatot? Én nem. Ha van is, csak ritkán fordul elő.

Viszont a kiskedvencek között már sokkal több akad. Annyira szeretjük őket, hogy halálra tömjük szerencsétleneket.

Bár ezt a szomszéd néni is csinálja az unokájával………..

És nem, nem azokról beszélek, akikre valamilyen betegség miatt szaladnak fel a pluszkilók. Az teljesen más tészta, itt nem arról van szó.

Én egyébként ennek pont az ellenkezője vagyok. A szúnyogok táborát erősítem.

Tök mindegy mit eszem, mennyit eszem, nasizni is szoktam és csokis keksz nélkül nem tudok létezni,( bár ezt csak sumákban szabad, hogy a kicsik ne lássák) mégsem híztam, csak egyszer. A pocakos időket most nem számolom ide, mert akkor voltam átlagos súlyú. Szülni például hatvanöt kilóval mentem. Csúnyán ki is röhögtek.

Nem kell utálni, nem az én érdemem. Ezt örököltem. Nálunk nincsenek husimókusok a családban.

De amikor például a nagymamámnak sikerült felhizlalnia, mindenáron meg akartam szabadulni a feleslegtől, mert nem jöttek rám a nadrágjaim. Odafigyeltem hogy mennyit eszem és bicikliztem.

Persze vannak olyanok akik inkább lecserélték volna a ruhatárat, minthogy megmozduljanak…..

A nagyapám mindig azt mondta : Kislányom, csak attól hízol amit megeszel! Igaza van.

És azért ne hagyjuk ki azt sem, hogy kinek milyen vastagok a csontjai.

Én eleve madárcsontú vagyok, és ez is állati sokat számít. A barinőim, akik kb. ilyen alkatúak mint én, legalább öt kilóval voltak nehezebbek nálam. Vagy még többel.

Emlékszem, mindig azzal ijesztgettek az okosok, hogy majd húsz éves korom után hízom. Nem jött össze.

Akkor majd huszonöt után. Akkor sem.

Majd meglátod, ha szülsz egy gyereket. Még utána sem. Akkor a második után….. Mégsem.

Na, majd ha betöltötted a harmincat. Nem híztam el.

Harmincöt után esélyed nincsen, tuti te is hízol. Még mindig nem. Pedig itt már vártam is plusz néhány kilót.

Ha hazamegyünk és régi ismerősökkel, barátokkal találkozunk, mindig megkapom, hogy: te aztán nem híztál semmit. És látszik a rémület a szemükben……….. Tuti azt hiszik hogy valami komoly betegségem van, csak azt nem merik megkérdezni. Fura egyébként látni őket, mert szinte mindenkinek sikerült már minimum megdupláznia a régi súlyát. Főleg hogy ritkán találkozunk sokkal szembetűnőbb a változás.

Nem tudom miért, de ha valakinek gyereke van, akkor azt gondolja mindenki hogy kövér, lusta és igénytelen. Kikérem magamnak.

Voltam a férjem munkahelyén egyszer és találkoztam a kollégáival. Tudják hogy mennyi gyerekünk van. Meg is jegyezték apának, hogy ők teljesen meg voltak győződve róla, hogy én valami nagydarab elhízott jeti vagyok. Ezen apa sértődött meg! :)

De szó mi szó, a csajok közt több a husi mint a férfiak közt. Nem?

Pedig a csajok mindig tetszeni akarnak. Akkor erre hogy nem figyelnek oda?

Nem azt mondom hogy mindenkinek ropinak kell lennie, mert az sem szép. Egy elhízott emberről sem éppen az egészség jut eszembe. Szerintem a kettő között lenne ideális.

Azért valljuk be őszintén a duci emberek nem egy – két saláta levelétől növesztettek akkora hátsókat, meg a rengeteg fizikai munkától. Sokkal lustábbak vagyunk, jóval kevesebbet kell mozognunk, mint a nagyszüleinknek régen. És ez látszik is.

Ha figyelsz arra hogy mennyit eszel és mit, mozogsz mellé, nem csak egészséges leszel, hanem jobb alakú, erősebb és még boldogabb is. (a mozgás boldogság hormont szabadít fel)

Ez egyáltalán nem lehetetlen, sok embernek sikerült már.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Az én tündérkéim

szerencsesprint

A minap elgondolkodtam azon, hogy milyenek lehetnek az igazi tündérek. Segítségem is volt hozzá, szépen összeszedve az összes kis mesebeli lény. Képekkel, fontosabb ismertetőjegyekkel, hogy ha összehoz eggyel a jósors, tudd kivel van dolgod.

De olyat nem találtam ami az én tündéreimre hasonlított.

Néha egyáltalán nem számítasz rá, abszolút nem vagy rá felkészülve, ő mégis találkozni szeretne veled. Te meg szóhoz sem jutsz a meglepetéstől, a pániktól az első percekben, …. napokban, ….. hetekben. Inkább halasztanád a találkozót. Miért éppen most? Annyi más terved volt, totál el vagy havazva, ezer fele mennél. Hogy – hogy pont most? És épp veled? Na neeeeee

Aztán valami lágyan megérinti, megcirógatja a szíved és eljátszol a gondolattal, hogy talán mégis jó lenne…. Mi van ha egész más mint gondolod? Lehet még jól is elsülhet a dolog? Ki tudja?

Kezdesz kíváncsi lenni, vajon milyen lehet? Egy igazi tündér……

Szőke, vagy barna, esetleg fekete a haja? És a szeme? Biztos hogy gyönyörű, de milyen? Zöld talán, barna, vagy égszínkék? Netán a haragos óceán színe? És az illata…..??????? Csakis mennyei lehet.

Vajon ő mit szól hozzád? Tetszel majd neki? Mi van ha benézte? Nem is téged akart? Csak véletlen az egész? Mi van ha meggondolja?

És a pároddal mi lesz? Hogy mondod el hogy egy igazi tündér kért tőled randevút? És ha el sem enged? Azt mondja nem mehetsz? Mondhat ilyet neked egyáltalán? Végülis neked van randid nem? Mi lesz ha féltékeny lesz? Bár az nem lehet, mégis csak egy TÜNDÉR. Kizárt hogy gond legyen. Nem lehet belőle probléma. Vagy mégis?

Most mi legyen?

El kéne mondani neki. Minél hamarabb, annál jobb. Túl leszel rajta, nem agyalsz tovább.

Sose izgultál még ennyire mint akkor. Jajjjj, mit fog szólni hozzá?

És kibököd. Nehéz volt, bele is izzadtál rendesen, tördeled a kezed, csavargatod a hajad és vársz, még mindig, közben már a körmöd is elkészült….., meg a vacsora,……… még most is vársz…..

Mi van már? Szólalj meg végre!

Szegényt közben leverte a víz, az élete pörgött le előtte milliószor. Annyi terve volt, annyi mindent szeretett volna még… Hogy lehetséges ez?

Na álljunk meg, nekem lesz randim vele!

De nem mehetsz egyedül! Hogy képzelted? Együtt megyünk!

Nyugi! Ha te is szeretnél gyere velem. Amúgy sem akartam nélküled menni, sőt, igazából pont kérni is akartam hogy kísérj el. Egyedül nagyon gáz lett volna, meg állati nehéz, meg tuti hogy ő is kíváncsi rád, te is kellesz neki. Mi van ha te tetszel majd neki jobban? És ha már találkozni akar velem / velünk, szerintem hosszabb távon is tartani akarja majd a kapcsolatot az elkövetkező sok – sok éven át.

Igazából addig fog tartani, amíg élsz, amíg élek, amíg a szívünk dobban.

Hogy mi lesz vele utána? Biztos hogy nagyon megszeret majd és állatira hiányozni fogunk neki, de ez az élet rendje. De! Szeretni akkor fog, ha mi is szeretjük. Ha törődünk vele!

Az kevés hogy enni, inni adunk neki. Babusgatni, pátyolgatni kell, vigasztalni ha szomorú. Tanítani, terelgetni, megmutatni mit hogyan kell, vagy érdemes. Fel kell készítenünk arra, hogy egyedül is boldoguljon. Számára teljesen új ez a világ. Mindent nekünk kell megtanítanunk neki. Hiszen elfogadtuk a meghívót! Ez a minimum, ha vállaltuk.

Lehet hogy fél majd, megijed, lehet hogy csalódás éri, nekünk ott kell lennünk hogy vigyázzunk rá, megvigasztaljuk ha kell.

És akkor is ha sikerül amit szeretett volna, ha boldog, ha éppen felfedezi a világot.

Lehet hogy lelilul a szánk, vagy full rojtos lesz a sok magyarázástól, mire megérti ezt az egészet, de akkor is megéri mert Ő minket választott.

Tündérrel találkozni ajándék az élettől. Meg kell becsülni, mert igazi csoda.

Van akinek sosem lesz ilyen szerencséje.

Van akinek többször is. (Mi pont azok közé a mázlisták közé tartozunk. :) )

És akad olyan is, aki nem akar vele, velük találkozni. Sajnos.

Mindenkinek magának kell döntenie mit választ. A miért - et is csak ő tudja.

És hogy hogyan alakul az első randevú?

Mindig másképp. Néha hamarabb is sor kerülhet a találkozóra. Olyan is hogy várni kell mert késik.

Van aki út közben gondolja meg magát és mégsem akar találkozni senkivel. Előfordul az is, hogy csak rövid időre jön. De a szíved viszi magával akkor is.

Néha kicsit ijesztő lehet az út mire meglátod őt. Néha fájdalmas. Nem. Igazából mindig fájdalmas….. és állati hosszú! De ha ott a párod és fogja a kezed, tudod hogy minden rendben.

Szerencsére az idő sokat szépít rajta……

De ha túl vagy a fájdalmon, a hosszú várakozáson és meglátod ŐT, tudod hogy megérte.

Sosem láttál szebb tündért életedben. Soha nem láttál szebb szemeket még, és az illata…. Egész nap szagolgatnád. A világon nincs hozzá fogható!

Menthetetlenül beleszerettél, elrabolta a szíved, amit soha nem ad vissza többé. Egyetlen mosolya bearanyozza a napod, egy érintése, ölelése gyógyír minden bajodra. És a legjobb, hogy a párodnak is jut belőle. Bőven kapjátok a szeretetét a nap minden egyes percében, amíg csak éltek.

Boldog vagy hogy itt van, hogy a randevú mellett döntöttél.( Még akkor is ha néha az őrületbe kerget.)

Érte kelsz fel reggel és mész mindig előre. Ő ad erőt, hogy mindig talpra állj ha elbuktál. Hogy kibírj bármit, mert tudod hogy ott van, számít rád. Tőled függ, te pedig onnantól érte élsz.

Szerencsés vagyok, mert több tündérrel is találkoztam. Sőt! Itt élnek velünk. Csak manapság máshogy hívjuk őket. Tudod hogy?

GYEREKEKNEK :)


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Bridgette

blogavatar

Gyerekekről, felnőttekről, nagycsaládról, mindennapokról Németországból, őszintén! Meg arról, ami éppen eszembe jut.

Utolsó kommentek