Addig mond el, amíg megteheted!

A főhősünk, egy fiatal lány.

Egyszer a barátai meghívták egy szalonna sütögetős buliba. Semmi különös, vagy extra dolog, csak a nyarat akarták még nyújtani kicsit. Sok kedve nem volt menni, de gondolta ad neki egy esélyt, annál már csak jobb lehet, mint az anyja éppen aktuális pasijának jópofizni otthon. Nem akart sokáig maradni, hisz másnap suli van, fel kéne kelni reggel valahogy. De ahogy ritkult a tömeg, úgy lett egyre látványosabb az a két cimbora. Idősebbek voltak, nagy dumások, helyes, jópofa fiúk. Nem is gondolta túl a dolgot a lány, hisz nála sokkal öregebbek, későre is jár már, jobb ha elindul haza. Nem mintha hazamenni lett volna kedve. Az anyja még tuti fent van, mert biztos ott van még a pasas is. Mire erőt vett magán, az egyik fiú megszólította…...

Reggel persze alig bírt kikecmeregni az ágyból. A francnak kezdik ilyen korán a sulit?

Többször is eszébe jutott a fiú a nap folyamán. Hogy lesz-e belőle valami? Nem tudta, nem is remélte. De aztán jöttek a telefonok. Mindig. Meg jöttek a randik is.

Nem volt az a rózsaszín ködös, vattacukros, halálos nagy szerelem a lány részéről, nem is hitte el ami vele történik. Viszont imponált neki. Kicsit talán gyors is volt a tempó, kicsit felnőttesebb, intenzívebb mint kellett volna. Persze a lány anyja nem szólt bele, minek is szólt volna, inkább örült hogy a lány addig sincs otthon. Lazán elengedte reggelig is, pedig fiatal volt még és tapasztalatlan. Túl fiatal.

A lány boldog volt. De a fiú kezdett gyanús lenni.

Néha volt kifogás, vagy mellébeszélés, ha nem csörgött a megbeszélt telefon. Volt lekésett randi, vagy ki tudja miért nem jött el? De nem volt balhé, nem volt veszekedés, vagy kérdőre vonás soha. A lány még akart neki hinni…… Remélte hogy csak túlgondolja, hogy félreérti, bízni akart benne, el akarta hinni, hogy a fiú igazat mond. Már amikor mondott bármit is.

De aztán végleg betelt a pohár. Megígérte, de nem jött el. Még ő mondta hogy hol legyen a találka és mégsem jött. A lány várt egy darabig, de indult a következő busz is, minek fagyoskodjon tovább a hidegben. Elég volt ebből!

Mire hazaért, csörgött a telefon. Tudta hogy ő az, de nem vette fel. Végül a lány testvére sajnálta meg, ő vette fel, ő beszélt vele. Vagy fél óráig könyörgött, de a lány nem ment oda. Nem bírt vele beszélni. Tudta hogy ha meghallja a hangját, még a végén meggondolja magát…..

A fiú nem telefonált soha többet.

Persze utána kiderült az is, hogy miért maradtak el a telefonok, hogy miért késte le a randit, hogy miért kellett halkan, nehogy az anyja meghallja és miért nem kísérte be a buszmegállóig soha.

Mert végig barátnője volt!

A lánynak összetört a szíve. Hogy tehette ezt vele? Hogy volt képes így viselkedni? Végig hazudott. Sose lássa többet….

Persze ez nem jött össze. Ritkán, de összefutottak a barátoknál. És természetesen mindig közvetítettek is. Mindig elmesélték hogy a fiú milyen szomorú, hogy a lány béküljön ki vele, mert szegény annyira sajnálja. Leginkább saját magát, mert a lánytól sose kért bocsánatot.

De a barátnője maradt. Akkor mégis hogy képzeli ezt? Mit akar? Egy csaj nem elég egyszerre?

Eltelt pár hónap, mire a lány is továbblépett.

Persze még mindig jöttek a hírek, jött a kuncsorgás. Kezdett az egész átfordulni kabaréba. A lány már nem is haragudott igazán, nem is tudta eldönteni hogy mit kezdjen az egész helyzettel.

Néha még találkozott a fiúval, de csak futólag. Mindig ott volt a lehetőség, de ő soha nem szólt semmit. Soha nem beszélték meg, a lány soha nem merte a falhoz állítani, hogy miért tette, miért pont vele tette? Hogy képzelte, hogy pont őt bántja meg? A fiú pedig soha nem kért bocsánatot, pedig tudta hogy a lányt megbántotta. Csak a pulikutya szemek voltak, a sóvárgás, meg a hízelgés.

Közben eltelt pár év. A fiú mindenképpen személyesen akarta elvinni a lánynak a csomagot. Várta is a lány, hogy végre beszélhetnek, itt a remek alkalom. Ott ültek egymással szemben. A lány ujján karika gyűrű csillogott. Akkor látta először a fiú szemében azt a végtelen szomorúságot. Talán akkor látta be, hogy elvesztette őt. Nem volt fesztelen a beszélgetés, nem is volt túl hosszú. De a lényeg megint elmaradt. A lány mégsem merte feszegetni ami elmúlt, mit számít már, neki amúgy is vőlegénye van. A fiú sem hozta fel a témát, inkább csak halkan gratulált. Annyit kérdezett, boldog-e a lány? Nem, nem volt az, de nem merte bevallani még magának sem.

Utoljára az utcán találkoztak. A fiú a haverjával volt, a lány egy ismerőssel. A fiú boldog volt hogy látja, de a szeme még szomorúbb volt mint legutóbb. A lány várta hogy mondjon valamit, csak egy szót, bármit…...

A lánynak akkor már romokban hevert a kapcsolata. Nem sokkal utána véget is ért. De ez már nem jutott el a fiúhoz. Megszakadt minden kapcsolatuk. Még a barátokkal is. Egyszerűen elsodródtak egymástól.

Karácsony előtt talált rá a lány a régi barátnőre. Nagy volt az öröm, volt néhány üzenet váltás. Persze megint felbukkant a fiú neve is, hogy még mindig a lányról kérdezősködik.

A lány nem is értette, hiszen eltelt vagy húsz év……. Vajon mit akarhat még mindig? Épp gondolt is rá, hogy ír a fiúnak, végre felelősségre vonja, végre megkérdezi, miért pont őt bántotta meg? Ennyi neki is jár. Főleg, hogy még mindig a lány érdekli.

De erre a válaszra nem volt felkészülve……. A fiú már több mint két éve elment. Még az utolsó előtti napokban is a lányról kérdezett, vajon hallottak-e róla, mi lehet vele, vajon boldog-e? Azóta is csak a lány után sóvárgott.

Szóval, ha van amit nem mondtál el a másiknak, tedd meg. Ne gondold túl, ne habozz, ne várj. Addig, amíg ott van, amíg megteheted!


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

A németeknél úszni tudni kell!

Általános iskola, harmadik, negyedik osztály. A sulis posztok folytatása.

Ott hagytam abba, hogy új városrészbe költöztünk és ide már két nagyfiút kellett beíratnunk. A legnagyobb túl volt az első két osztályon, a kicsi meg volt itt ovis, suli előkészítős, mégis valami világvége felzárkóztató iskolába akarták berakni a gyerekeket. Szokás szerint a nyelv miatt. Mondtuk hogy felejtsék el. Mindkettő beszéli, érti a nyelvet, a nagyobbnak jó a helyesírása is, szívassanak mást. Ráadásul itt van a suli tőlünk három percre, nehogy már utazgassunk naponta többször ezért, meg még fizessek is érte….. Végül a hivatal engedélyezte hogy ide járjanak. Nem is volt semmi gond, sőt nagyon jól teljesített mindkettő. Még szerencse, hogy legalább aranyos tanárnőt kaptunk a nagyfiúnak. A kicsinek sajnos már nem volt ekkora mázlija.

Harmadik osztályban már jobban ráfeszülnek a nyelvre. Hetente többször is kell fogalmazást írni. A fiúk utálják. Egyik sem egy szószátyár ezen a téren.

Itt már kicsit hosszabbodnak a napok, hetente kétszer is vannak délután 1-ig. Sport ugyanúgy heti három van, de bejön mellé az úszás. És ez még csak nem is iskolaidőben, hanem délután. Iskolaidőn bőven túl a suli rendelkezik a gyerekem fölött! Harmadik, negyedik osztályban kötelező! Ami azt jelenti, hogy ha csak nincsen szigorú szakorvosi ellenvetés, akkor bizony menni kell! Én az úszásnak nagyon örültem. Szuper jó dolognak tartom alaphelyzetben. De! Miután azzal jött haza a fiam egyszer, hogy: a tanárnő megkérdezte hogy ki az aki naponta fürdik? Csak az osztály fele, vagy még kevesebb gyerek jelentkezett. (bár ilyen pletykákat már hallottunk előtte is, csak nem akartuk elhinni!) Ezek után már nem ujjongtam annyira. A gyerek meg meséli tovább, hogy a tanító nő szerint nem is szabad naponta tusolni, mert az pazarlás és még a környezetet is nagyon leterheljük vele. Egy éppen kamaszodásnak induló, hormonzavaros osztályban, ahol már előfordul az izzadtságszag, meg egyebek is….. Mi azért még mindig naponta tusolunk. Viszont a többiek nem. És ha egy gyerek is észreveszi, hogy vannak az osztályban akik büdik, az azért már valami. Na de nem baj, leázik róluk a medencében! :( Lehet, pont azért erőltetik annyira. :) Utánajártunk hogy van-e erre valami megoldás, de nem találtunk. A Tv-ben volt egy riport, hogy egy muzulmán család bíróságra vitte a dolgot. Náluk ugye a vallás miatt, a fiúk-lányok nem fürödhetnek együtt. És a kendőt sem szabad nyilvánosan levenni, meg mit tudom én milyen szigorú szabályaik vannak erre is. A lényeg, hogy az lett a vége, hogy hazaköltözött a család Törökországba, mert elvesztették a pert! Gondoltam jó, de ha bármit összeszed a gyerkőc, be van fejezve. Még jó hogy csak fél évig kell járni. És azt meg egyáltalán nem tartom igazságosnak, hogy aki nem tud úszni, az nem kaphat egyest tornából. (itt az a legjobb jegy) Hiába sportol mellette, hiába ügyes és mindent jól teljesít. Úszni tudni kell és kész!

Harmadikban már elkezdik erőltetni a „pályaválasztást” is. Döntse el egy ekkora gyerek, hogy merre akar tovább menni. Nevetséges. Egy kilenc-tíz éves! Ugyan már. Többet ért volna ha az órát tanulják meg rendesen, meg a szorzótáblát! Az órát például már elsőben elkezdik, mindig szenvednek vele egy kicsit, aztán meg ráhagyják. Semmit nem csinálnak végig rendesen. És egy csomó mindent itthon kell elmagyarázni, mert a suliban csak félig mondják el.

Itt volt még egy kis balhé az osztályban, mert ugye a legény volt az új fiú. Naná hogy az osztály ügyeletes rossza kiszúrta magának. Ott voltak még köreink bőven. Lehet arról is írok egyszer, megérne egy posztot.

A negyedik osztály már egyértelműen a továbbtanulásról szól. Folyamatosan a sulikat nyomták a gyerekeknek, több szülői is volt, megkaptuk a listát a környékbeli iskolákról, nyílt napokról, meg hogy milyen lehetőségek vannak. Itt a gimnázium a valami. De ott leginkább csak német gyerekeket látnának szívesen! Szigorúan jegyeket, átlagot néznek, meg persze a nyelvtudást! Azt egyébként nem tudom hogy központilag van-e kiadva feladatnak, vagy önszorgalomból csinálják, de a tanárok olyan frankó monológot tudnak előadni arról, hogy az mennyire nehéz, meg szigorú, hogy a gyerkőcök NEM is MERNEK oda jelentkezni! Pedig amiket lehet hallani az otthoni sulikról, ezek itt ahhoz képest szabadidőközpontok. Egyébként, ha a szülő nagyon ragaszkodik hozzá, lehet kérni hogy vegyék fel a porontyot a gimibe, de nyilván a jelentkező sor végére kerül. Ha fel is veszik, az első hiba után repül. Pont most aktuális a téma a kisebb kölökkel. Már nekik is elő lett adva a gimis hisztéria, hogy meg se próbálják mert nagyon nehéz. Persze! Pedig nem is régen tanultak a gyerekek jogairól is. Hogy alapvető joguk van a tanuláshoz. Persze az elmélet, meg a gyakorlat teljesen más!

Negyedik osztály év elején, tanulnak kreszt is a suliban, meg kijön két rendőr az osztályokhoz, akik biciklizni, közlekedni tanítják a nebulókat. Kaptunk házit, hogy egy kézzel még gyakorolni kell a bicajozást. Rendes „rutin” , meg „forgalom” vizsgájuk van, aminek a végén jogosítványt kapnak a gyerekek. (képet találtok róla az Fb-oldalamon)

Egyébként minden évben van valami extra dolog. Elsőben rollerezni tanultak. Bár itt szinte minden gyerek tud, mert sokan járnak vele. Másodikban jég-korcsolyázni járnak. Aztán az úszás, meg a biciklis jogsi. Meg vannak itt is délután szakkörök, kinek mi a szimpatikus. Bár csak nagyon kis létszámban lehet jelentkezni. De legalább ingyen van. Tavaly járt a kisebb legény kosárlabda edzésre, amit a város finanszírozott.

Az egészben legjobban az uszodás témától ráz a hideg. De szerencsére eddig mindig megúsztuk egy-két szemölccsel. Sok mindent kipróbálnak, a gyerekeknek tetszik. A suli lehetne kicsit komolyabb is, de annak örülök, hogy szívesen járnak be reggelente. Bár az nagyon érdekel mit csinálnak velük, mert lógni sose akar egyik sem. Még betegen sem!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 


 0
Tovább

Régi magyar ÁLDÁS

Még évekkel ezelőtt küldte nekem egy nagyon kedves barátom. Szerintem gyönyörű szép. És nem csak Karácsonykor, hanem az év minden napján! :)

Áldott legyen a szív, mely hordozott,

És áldott legyen a kéz, mely felnevelt

Legyen áldott eddigi utad,

És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,

Hogy másoknak is fénye lehess.

Legyen áldott a Nap sugara,

És melegítse fel szívedet,

Hogy lehess meleget adó forrás

A szeretetedre szomjasoknak,

És legyen áldott támasz karod

A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad,

Minden hozzád fordulónak

Legyen áldást hozó kezed

Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,

Légy vigasz a szenvedőknek.

Légy te áldott találkozás

Minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár

Minden hibád, bűnöd, vétked.

Hiszen aki megbocsátja,

Végtelenül szeret téged.

Őrizzen hát ez az áldás

fájdalomban, szenvedésben.

Örömödben, bánatodban,

bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,

Őrizze meg kedvességed.

Őrizzen meg Önmagadnak,

és a Téged szeretőknek.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Neked mit jelent a Karácsony?

Ahogy közeledik az ünnep, úgy lesz egyre nagyobb az őrület is. De szomorúan tapasztalom, hogy a lényeg felett valahogy mindenki elsiklik. Mintha már nem arról szólna az a pár nap, amiről eredetileg szólnia kéne.

„Jézus Krisztus földi születésének emléknapja: az öröm és békesség, a család és gyermekség, az otthon és szülőföld ünnepe." (forrás: Wikipédia)

Ez az év legszebb időszaka. Én is várom minden évben. Nálunk már az első Adventi vasárnappal díszbe öltözik az egész lakás. A gyerekek imádják, teljesen odavannak tőle és folyamatosan számolnak vissza, hogy mikor lesz már végre Karácsony!

Sok szép emlékem kötődik ehhez az időszakhoz a gyerekkoromból is. Illatok, érzések, kerítenek hatalmukba szinte folyamatosan. De a télhez, a hóhoz is sok-sok gyönyörű pillanat fűz. Szeretem, hogy ilyenkor kicsit lassúbb, csendesebb, tompább minden. A hóban meg finom puha, csillogó és sokkal szebb a világ. :)

Eszembe jutnak a régi Karácsonyok, az ünnepek, azok a nagyszüleim, szeretteim, akiket azóta elvesztettem sajnos, meg a nagymamám, akihez ilyenkor nem tudunk hazamenni. A nagy családi ebédek, a mamám isteni főztje, a sütijei, amiket csak ő tudott olyan finomra megsütni. Azóta sem ettem olyan mennyei fonott kalácsot, vagy tepertős pogit…… Egyszerűen jó volt együtt lenni. És nem az ajándékok miatt. Nem mindig kaptunk nagy dolgokat, de nem is számított. Egyszer egy sálat kaptam a nagymamától. Évekig hordtam, imádtam. Pedig nem volt különösebben szép, vagy drága. Azért hordtam mert szerettem. Mert ő vette nekem! Kár hogy a gyerekeim már nem találkozhattak mindegyik nagyszülőmmel. Sajnálom, hogy nekik már nem jutnak olyan nagy közös családi ebédek, az a hangulat, olyan nagy összeröffenések mint nekünk. Sajnos nekem is csak addig tartott, amíg a szüleim el nem váltak. Aztán a tata halála után végleg véget ért ez az egész. Más lett a világ. Egészen más. :(

Ilyenkor valahogy sűrűbben jönnek ezek a régi emlékek, ilyenkor még jobban hiányoznak mint általában és még honvágyasabb vagyok a szokottnál.

Emlékszem a téli szünetekre is gyerekkoromból. Néha még térdig is ért a hó, egész nap kint szánkóztunk, csúszkáltunk. Az sem volt baj hogy szétfagytunk, hogy átázott az overál, vagy hogy fejre álltunk a szánkóval. Ahogy az sem, hogy lila-zöld lett a popó amikor csak nejlon zsákot vittünk a szánkó helyett. Csak jó volt kint lenni. Nagyon tetszett, imádtam a telet mindig.

Mióta anya vagyok én is és itt vannak a gyerekek, muszáj jobban „odatenni” magam ilyenkor. Az ő kedvükért díszítjük a lakást, meg megy a készülődés ezerrel. Miattuk van ajándékozás. Én, a magam kedvéért nem igazán feszülnék ezeken. Amúgy sem csak ilyenkor KELL szeretni a másikat, vagy gondolni rá! Attól hogy veszel neki valamit, nem lesz előrébb, ha egyébként egész évben nem foglalkoztál vele. Ez a: „mindenáron ajándékot kell venni” szerintem kimondottan gáz. Mi már otthon sem ajándékoztunk mindenkinek. Megkérdeztük, hogy ki akarja és ki nem? Senki sem erőltette. Ők is megkönnyebbültek, meg mi is. Mit vegyek, ami tetszik is, jó is, hasznos is, na meg persze annyi embernek miből? Teljesen felesleges. A gyerekeknek igen, nekik természetesen volt is, van is ajándék. De azt meg nem halasztjuk az utolsó pillanatra.

Legújabban, már október végén lehet Karácsonyi cuccokkal találkozni a boltok polcain. Nehogy elfelejtsük, vagy lemaradjunk valamiről! Nem tetszik hogy mindenhol azt lehet látni, olvasni, hogy mire kell figyelni, mitől lesz tökéletes az ünnep, mi az, ami ki nem maradhat, mert különben béna lesz az egész.

Köszönöm, eléggé felnőtt vagyok ahhoz, hogy el tudjam dönteni egyedül is, hogy milyen színű, fazonú frizurám legyen az ünnepi asztalnál. Vagy milyen legyen a körmöm, a ruhám, milyen bort igyak a vacsihoz? Már ha inni akarnék mellé.  Egyáltalán mi legyen a vacsi, meg a desszert, mi a legszuperebb ajándék, amit megvehetek? Milyen legyen a karácsonyfánk, mert már az sem mindegy milyen színű díszek kerülnek rá, mert annak is trendinek kell lenni! Vagy éppen melyik az a szín, amilyenre ki kell festenem a lakást, mert az passzol az ünnepi hangulathoz! Mit kell megvennem a gyereknek, ha azt szeretném hogy örüljön neki és a barátai se röhögjék ki? Sőt, hova utazzak el, mi most a divatos úti cél, ahol kipihenhetem ezt az egészet? És képes valaki még hitelt is felvenni ilyen baromságokra, mert ünnep van! No meg persze félholtra eszi magát mindenki, mert az a pár nap a kajálásról szól. Attól meg végképp lila a fejem, hogy „Karira” degradáljuk a Karácsonyt! Meg hogy van akinek az egész csak az idegbajról szól, mert meg akar felelni ennek a sok felesleges ökörségnek! Te jó ég! Ez tényleg kell? Komolyan ennyi az ünnep? Biznisz? Azt mondta Jóska, meg Juliska hogy most ez a menő és azt kell, úgy kell csinálni? Tényleg van akit ez érdekel? (tudom hogy van, de azért na!) És a lényeg hol van?

Az hogy összejön a család, hogy csak simán örülünk egymásnak, mert jólesik találkozni, beszélgetni, nevetni, együtt leülni az asztal mellé és enni egy jót! Csak együtt létezni, érezni hogy tartozol valahova! Hogy ott vannak veled, hogy szeretnek azért aki vagy és nem azért amit megvettél nekik!

Szerintem ez a lényeg. Ennek kéne hogy az legyen. Csak szeretni egymást. Nem?

Kívánom, hogy mindenkinek legyen nagyon szép, boldog az ünnepe és mindenki találja meg azt, ami a szívének igazán fontos. :)


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Zaklatók és zaklatottak

Hetek óta ez a téma folyik a csapból is. Bárhol nézel szét a hírek között, vagy kapcsolod be a tv-t, ez a szenzáció. Ki, kit, mikor, hol, hogyan? Mire azt hinnéd hogy végre vége, vannak újabb jelentkezők. De mire jó ez? Tényleg annyira kell az a tizenöt perc „hírnév”?

Elgondolkodtató, hogy a nők legnagyobb százaléka elő tudna állni egy hasonló, vagy még meredekebb sztorival. Sajnos nekem is van, több is. Akkor most én is utazzak haza, álljak ki a szülőfalum közepére és kiabáljam ki az összes fiú nevét, aki az iskolában fogdosott? Vagy írjam ki a facebook oldalamra? Ne tán cipeljem őket bíróság elé? És mit érek el vele ennyi év után? Nekem attól jobb lesz az életem? Azon kívül hogy leégetem magam, meg őket is, mire lenne jó? Igen, nálunk sajnos volt ilyen már a suliban is. A felsős fiúk kedvenc szórakozása volt a szünetekben. Nem is volt titok, hiszen tudta mindenki. A legtöbb szülő is. Fura módon, senki nem lett tőle depressziós, vagy szenvedélybeteg. De még a karrierünket sem befolyásolta semmiben. Tudtuk kezelni és meg is tudtuk magunkat védeni. Ha nem volt elég a szép szó, suhant a füles is.

Vagy keressem meg a régi főnököm, aki többször is próbálkozott nálam? Én is voltam a sarokba szorítva, vagy épp a falhoz. De eléggé egyértelműen adtam a tudtára, hogy nálam ez nem jön be. Ha meg nem értette volna, felmondok a fenébe és kész. Ennyi! Sőt, még egy egyenruhás pasas is tett ajánlatot, akihez gyakorlatra jelentkeztem…... Mi lett volna ha odakerülök?

Amióta világ a világ, a nők mindig szépek, csinosak, szexik, vonzóak akarnak lenni! Az is tény, hogy meztelen nővel BÁRMIT el lehet adni. Erre van igény. Nem véletlen, hogy ilyenekkel van tele minden. Kereslet-kínálat! Na és kinek akarnak a csajok tetszeni? Ki a célközönség? A férfiak! Nem is a tükörnek készül órákon át a vakolat. De még a szilikon cicik, vagy a kacsaszáj sem. (erről már írtam egy posztot, a címe: „Miért akar valaki önmaga karikatúrája lenni?”) Nem is a hímző-szakkörnek vannak köldökig dekoltálva a felsők, meg kibuggyantva a cickók. És akkor meg sem említettem azt a miniszoknyát, amit már szinte kár is felvenni, annyira rövid, meg a tűsarkút és társait. Mégis kinek szólnak ezek, ha nem a pasiknak? Ne legyünk már ennyire álszentek! Készülnek hosszabb szoknyák, nadrágok, sőt árulnak garbót is!

Ha valaki kipakolja magát, ne csodálkozzon, ha megkapja a várt sikert mellé! Ha pedig ez nem tetszik, ne tegye közszemlére amije van! Ez senkinek sem kötelező! Több pasi ismerősöm mondta, hogy ha valaki kihívóan öltözik, viselkedik, ne lepődjön meg ha olyan bánásmódban is részesül! Beszélgettünk erről a férjemmel is. Én mondtam, hogy nyilván a bókok, meg hogy tetszünk, hódítsunk a lényeg. Ő meg mondja, hogy: már nem is az a fő szempont, hanem, hogy könnyebben elérjük amit szeretnénk. Hát persze! Mellé egy kis tekerés, hízelgés, szempilla rebesgetés…... és nyert ügyed van. Erre mindig akad vevő. Láttunk már dúsgazdag tatikát huszonéves feleséggel! „Persze nem a pénz miatt, meg ami mellé jár, hanem mert élete szerelmét találta meg a bácsiban!” :) És olyat is, ahol elég furán, gyorsan lett valaki híres, sikeres, vagy éppen vezető beosztású, de nem éppen az esze miatt! Mindig voltak ilyenek és lesznek is. Lehet valakit mocskolni nyilvánosan, de ezzel az is kiállítja a saját bizonyítványát, lejáratja magát, aki csinálja. Lehetne ezt kulturáltan, négyszemközt intézni. Megint mondom, egy nőnek ezeket tudni kell a helyükön kezelni. Mi az a szitu, ami már gáz, meg melyik az, amit figyelembe sem kell venni. Azért valljuk be, akik manapság címoldalon szerepelnek ezekkel a botrányokkal, nem igen kapnának jelölést a Szűz Mária címre! Akik meg zaklatnak? Ki az, aki előtt elhúzzák a mézes madzagot és nem akar belőle? Félreértés ne essék, nem védek senkit. Szerintem mindkét fél sáros a dologban. És most nem is konkrét személyekről beszélek. Csak nőkről és férfiakról. Mi nők választunk pasit, mi nők döntjük el hogy lesz buli vagy nem. Nyilván nem arról beszélek, amikor elkap valaki és megerőszakol. A férfiak nem trükköznek annyit mint mi nők. Sokszor elég nyersen, egyértelműen fogalmaznak. Megmondja hogy mit akar és kész. Mintha ez amúgy akkora titok lenne. Ha valaki megteheti, él a lehetőséggel. DE! Ahhoz kell a lehetőség is. Ha ott van az orra előtt aranytálcán……… Viszont ha egyértelműen visszautasítják akkor azt el kell fogadni. Hogy miért riszálta magát mégis a csaj, ha nem is akarta? Háááááát, jogos a kérdés.

Ráadásul ha ez az ember még híres, ismert, ne adj Isten gazdag is! Vajon miért követik őket ezrek a közösségi oldalakon és hízelegnek hogy milyen helyes, vagy cukiiiii? Vajon mennyit kéne ennek a celebnek könyörögnie hogy vigasztalja meg valaki, mert nagyon szomorú? Szerintem mindenki tudja a választ. Ilyenekről is hallottunk már bőven. Na de azt se képzelje senki, hogy attól hogy a világon van és három embernél több ismeri, neki már joga van bármelyik nőhöz, akkor is ha az egyértelműen nemet mond. Elméletileg az emelne ki minket az állatok közül, hogy ellen tudunk állni a kísértésnek és nem az ösztöneink vezérelnek. Sajnos úgy néz ki, hogy ez még mindig csak kevés embernek sikerül. Erről is írtam már, a „Mi különbözteti meg az embereket az állatoktól?” című posztomban.

Meg vannak olyanok is, akiknek a hiánypótló szenvedélye a trófeagyűjtés. És minél nehezebb megszerezni, minél nagyobb balhé van utána, annál menőbbnek érzik magukat tőle. És ez nem is csak a férfiak sportja. De azt neki kell eldöntenie hogy vajon megéri vagy megérte-e a balhét?

A lényeg az, hogy én nem voltam ott egyik zaklatásnál sem, nem láttam. Az is igaz, hogy nem állnék ki, egyik fél ártatlanságáért sem! De ez a cirkusz úgy ahogy van szégyen.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 


 0
Tovább

Nyugi anyuka, csak nő a gyerek szemöldöke!

Többször is emlegettem már az itteni gyerekorvosunkat. Például a lepkehimlős posztokban. És az is igaz, hogy mióta itt élünk, hallottam már elég meredek dolgokat itt orvosok szájából, de ettől most, még a fiamnak is majdnem kicsúszott a visítva röhögés!

Talán két hete voltunk a dokinál a legkisebb lánykával. Még jó hogy időpontunk volt, amire eleve két hónapot vártunk megint, de nem úsztuk meg sorban állás nélkül. A nőci is „imádja”, mire bejutunk, szétszedi a várót. Kötelező megjelenés volt, lecentizték, megmérték minden irányból, meg körülbelül ezer kérdésre kellett válaszolni a fejlődésével kapcsolatban. Mire odaért a doki, mert ezeket persze az asszisztens csajszikák csinálják, annyira felhúzta magát a kicsi, hogy full pötty lett az arca. Utálja a pasast, mert állandóan „bántja” valamivel. Sőt, akkor is ordít, ha a tesókat vizsgálja. És még mindig küzdünk a kiütésekkel sajnos. Gondoltam nem is baj, legalább látja a doki is a „lepkehimlőnket”, ami már fél éve tart lassan. Ahogy belépett az ajtón a doktor bácsi, a pici azonnal kezdte is az üvöltést. De érdekes módon, most mire körbetapogatta a lánykát, egész jól összebarátkoztak. Megmutattuk a pöttyöket is, amire közölte hogy érzékeny a bőre. Eddig ez a századik variáció, amit ugyanarra a tünetre hallottunk. És akkor találd ki hogy most mi van, kinek van igaza……. Nagy nehezen végeztünk, irány haza.

Másnap reggel észrevettem, persze mikor a gyerekek már elmentek a suliba, hogy a legnagyobbam itthon felejtette a kulacsát, meg a kajáját. Ebben az a vicc, hogy aznap órarend szerint hosszú napja van és csak délután negyed négykor végez. Na, anya a hős, nem hagyja hogy a gyerek éhezzen, irány a sulihoz. Pont szünetük volt, rohanni kellett, hogy elérjük. Szakadt rólam a víz, lezsibbadtak a lábaim, alig volt levegőm mire odaértünk. A kölök meg fapofával elveszi a cuccot és ballag tovább. Szívesen! Én is imádlak kisfiam! Örülök hogy elhozhattam utánad! Én itt töröm magam, ez a gyerek meg így viselkedik velem?? Na, erről majd elbeszélgetünk otthon kiskoma! Ami hamarabb jött el mint gondoltam, mert aznap egy órakor végzett. Elmaradtak az utolsó órák. :) Ez tipikusan a szívassuk anyát napok egyike volt! És még utána jött a java! Megbeszéltük a szitut, bocsánatot kért amiért undok volt, nagyon köszöni hogy elvittem a tízórait. Meg mellé közölte hogy baj van, fáj a cicije. Ezt nem hiszem el! Mi történt? Nem tudja. Akkor mutasd meg. Az ilyenektől azért erősen frászt tudok kapni. Csomó volt benne. Mindkettőben.

Pici babáknál már láttam ilyet, de kamaszodó gyerekem még nem volt, úgyhogy csak reméltem hogy valami hormonzavar lehet. De, mivel nyavalyog egy ideje hogy fáj a feje is, inkább lássa orvos! Főleg hogy manapság ezek a tünetek nem sok jót ígérnek. Na meg persze ekkora bandával elindulni bárhova….. Azért itt már füstölt a fejem, mert ha hamarabb szól, jöhetett volna velünk előtte nap! Ott voltunk fél délután. Na mindegy, ez van!

A pici lányom megint élvezte a várót, én még jobban, mert épp csak két órát ültünk kint, meg még felet bent, mire jött a doki. Sikerült össze kötni a bajuszt a pultban a csajokkal, mert a pöttöm lányom nem volt hajlandó bent a váróban megmaradni, a pult előtt sétált, ami iszonyúan irritálta a libákat és elég hangosan adták a tudtomra hogy menjünk be. Én meg kínomban csak vicsorogni bírtam már. Ha egyszer nem marad meg bent?! Mit csináljak vele, ha üvölt hogy ki akar menni? Én is utálok annyit várni, nemhogy egy ekkora gyerek?

Mert időközben jött egy kislány, akinek vérzett az arca. Elvette az enyémtől az összes játékot, plusz a véres papírjával frankón letörölgetett mindent. Ennyit a higiéniáról. Felbosszantotta a lánykámat, aki ezért inkább kiment. Hiába szóltunk rá a nagylányra hogy engedje játszani. Helyette inkább visszabeszélt. Az anyja meg csak pislogott. Félig le volt csúszva a gyerek nadrágja, de nem zavarta, úgy ült le. Még a csizmáját is levette. Mondták is a gyerekeim, hogy nem csodálkoznak hogy valaki kimarta az arcát……. Aki bent várt velünk, már mindenki rosszul volt tőlük.

Láttam már itt gusztustalan dolgokat, nagy vonalakban írtam is róla, de még mindig meg tudnak lepni. Ezért is viszketek ha sokat kell várni kint.

Nagy nehezen sorra kerültünk, az orvosunk megvizsgálta a legényt. A csomókra a hormonzavart mondta. Őt is lemérték, mondta is hogy rengeteget nőtt, figyeljünk a vitaminokra, ásványi anyagokra. Ezt én is észrevettem, mivel minden ruháját kinőtte.

És akkor jött a fejfájós történet…. Mondja a kölök, hogy az orra felső része, meg a szemöldöke környéke sűrűn fájdogál, bizsereg, viszket. Nem is tudja pontosan, de rossz, zavaró érzés. Mondja az orvos, hogy elektromos fogkefe! Azért van ez, mert olyan fogkefét használ. A gyerek néz rá, hogy tuti nem, mert napközben, össze-vissza szokta érezni. Akkor nő a szemöldöke! Attól van. Vissza is kérdeztünk hogy: Tessék?! :) :) Ő meg mondja megint, hogy a szemöldöke miatt van. Na ott már elég nehezen tartottuk vissza a röhögést. Megköszöntük szépen, a doki rohant is tovább, mi meg csak néztünk ám, hogy megint megérte eljönni, most is tanultunk valamit. Itthon ugye elmeséltük apának is hogy milyen diagnózist kaptunk. Mit mondjak, ő is nézett hülyén hogy : Mi van? Ezt mondta egy orvos?

Na de amikor már egy gyerek is zakkantnak nézi…….. az már tényleg gáz! Nem is tudom hogy sírjak, vagy nevessek? És az egészben az a szép, hogy azok közül akikhez jártunk eddig, még ő a legelfogadhatóbb! Pedig ha mindet összeszámolom, pont az ötödik. Ebben van helyettes orvos, meg költözés miatt váltás is.

Én nem vagyok orvos, ez tény. Szerintem már nem is leszek. Méghozzá azért, mert nem bírom a vért! De amiket itt tapasztaltunk idáig, egész nyugodtan nyithatnánk mi is egy praxist. Ennél hülyébb én sem vagyok hozzá.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 


 0
Tovább

Anya szabin: Schliersee

Az az igazság, hogy imádom a gyerekeim, nagyon szeretek velük lenni, itthon lenni, de van az a pont, amikor azt mondom: na most megyek szabira! Velem vannak huszonnégy órában, én vigyázok rájuk, mellette teszem a dolgom. Néha még éjjel is fent vagyok ha kell. De erről már írtam a „Nem produktum otthon lenni a gyerekkel!” című posztomban. Mi itt egyedül vagyunk ráadásul, senki nincs akire legalább egy órára rá lehetne őket bízni. :(

És persze külön nehezítő tényező a mindennapok mellé, ha otthonról kapok rossz híreket. Amiből idén jó sok jutott sajnos. Nem vagyok robot, nálam is van hogy szakad a cérna, fáradt, vagy nyűgös vagyok. Van olyan akinek nem? Ilyenkor van az, hogy hétvégén beülök egyedül a szobába és magamra zárom az ajtót egy órára, vagy csavargunk egyet. Ha itthon maradunk, néha olvasok, vagy rajzolok, de előfordult már hogy kirakóztam. Apától kaptam egy gyönyörű puzzle-t a tavasszal, amit vagy egy hónapig raktunk, néha ketten is, hogy végre kész legyen. (2000 db-os) Azt hiszem körülbelül tíz évre elég volt belőle. Találtok róla képet a facebook oldalamon.

Most hétvégén például, elmentünk a HÓBA! :) Imádom a havat, a hegyeket, főleg ha még tó is van mellette. Valami meseszép így együtt. A mostani célpont a Schliersee volt. Münchentől körülbelül egy óra kocsival. Mivel nem egy vészes távolság, ebéd után indultunk csak.

Nálunk a városban alig volt hó. Ami esett pénteken, annak a nagyja el is olvadt. De ahogy mentünk az úti cél fele, egyre hűlt a levegő és egyre nagyobb volt a hó! Naná hogy vittünk téli bakancsot, meg overált minden gyereknek. Persze volt nyarvogás hogy nem akarnak jönni. A nagyoknak már szinte semmivel nem lehet a kedvében járni, ráadásul ahogy nő a cipőméretük, úgy lesz egyre nagyobb a szájuk is! Hihetetlen! (vagy ez csak nálunk van így?) A kicsik meg azért visongtak, hogy milyen szupiiiiii, mikor érünk már oda, ugye lehet majd hóembert építeni!?

A képek magukért beszélnek, szerintem gyönyörű hely. (még akkor is ha bénán fotóztam, mivel közben egy-két gyereket húztam visszafele a víztől, hogy ne essenek bele!) Bár egy fénykép sose adja vissza az eredetit sajnos. A tóparton nagyon durván fújt a szél, én totálisan szétfagytam egyébként, de minden percét imádtam! A gyerekeknek sikerült nyakig megfürdeni a hóban, ami nem csak szép, de állítólag finom is volt. Pöttömkének sikerült meg is kóstolni. Emiatt egy szavam nem lehet, kiskoromban én ettem a környéken a legtöbb havat a gyerekek közül. Szegény vadkacsák meg végig jöttek utánunk kaját remélve, de ki volt írva, hogy nem szabad őket etetni. Szégyen, de kacsa kaja pont nem is volt nálam. :(

A buli után hazafele beültünk egy kávézóba, amit egy nénike vezetett. Gyönyörű fafaragással volt díszítve az egész helység, még a plafon is. Fincsi volt a tortája, kedves volt a kiszolgálás és ki is olvadtunk a meleg tejtől, teától. Vidéken amúgy itt is sokkal közvetlenebbek az emberek. Mire a gyerekek élénkülni kezdtek, indultunk haza. Megdicsérte őket a néni, hogy milyen szépen, ügyesen viselkedtek! :) Ritka pillanatok egyike…. Biztos befagyott a nagy szájuk, azért voltak olyan csendben. :) És a végén még a nagyobbak is megköszönték hogy elmentünk kirándulni, mert nekik is tetszett! Megbeszéltük, hogy legközelebb neylonzsákkal fogunk „szánkózni” valahol. Megmutatjuk hogy mi hogy csináltuk gyerekkorunkban! :) Az már mondjuk nem éppen most volt!

Mire hazaértünk, kipakoltunk, itt is elkezdett esni a hó!

És pár profi fénykép vegyesen. (ezeket nem én csináltam! :)


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Hova lettek a németek?

Pedig ez Németország. Mégis német ember van itt a legkevesebb. Hogy lehet ez?

Már írtam többször is, hogy Münchenben lakunk. A férjem választotta annak idején, ez volt kézenfekvő, mivel az első nagy város a déli határon. Bajorország fővárosa. Ez a leggazdagabb környék még német viszonylatban is. Rengeteg emberrel, munkalehetőséggel. Mások is pont ezért választják úti célnak. Jönnek szép számmal évről-évre. Úgy ahogy mi is.

DE! Nem mindegy, hogy ki hogyan és miért jön. A férjem azért döntött úgy hogy külföldön kezdjük újra, mert teljesen beborult körülöttünk minden. Erről írtam a  "Méghogy kalandvágy!” című posztomban. Mi nem ingyen élni jöttünk, soha semmilyen segélyt, támogatást nem kaptunk itt. A férjem dolgozik, adót fizet, meg mellé az összes járulékot amit kell. Az egészségbiztosítást is. Albérletben lakunk, rezsit fizetünk. Azt nem mondom hogy mint bárki más, mert nagyon sokan laknak önkormányzati lakásban. Nekünk is mondták a hivatalban, hogy kaphatunk, mellé egy halom segéllyel, de az a BAJ, hogy a férjemnek van munkahelye! Hát ezért mondjuk nem hagyta ott hogy segélyből éljünk. Főleg azért sem, mert ha valaki bekerül egy német munkahelyre, rendes munkaszerződéssel, az körülbelül örök élet. Még akkor sem rúgják ki ha hülyeséget csinál. A párom német kollégája két évig gyakorlatilag melegedni járt be, meg felvenni a fizuját. Még anyagi kárt is okozott a cégnek, soha semmit nem lehetett rábízni, mert ha csinált is valamit, azt mindig elrontotta. Nem foglalkozott a szabályokkal sem, mégis az utolsó utáni pillanatban küldték el. De még akkor is jár neki végkielégítés. Ez mondjuk már a lónak a túloldala szerintem.

Szóval ha valaki akar, az boldogul. De amiket otthon lehet hallani az itteni életről……….mese habbal. Tudom, hogy sokan nem hiszik el amiket mondunk, vagy amiket én leírok. Sok otthoni ismerőstől, családtagtól megkaptuk már, hogy ne mondjam, biztos hogy nem úgy van, ahogy meséltük! Mert ők jobban tudják, mint aki itt lakik. Magyarországon valamiért túl van egy kicsit misztifikálva ez az egész. Mindenki azt hiszi, hogy arany folyik a csapból, a postás csak úgy hozza szatyorszámra a pénzt, sőt, még a nap is a németek fenekéből kel fel. Ebben mondjuk azoknak is nagy szerepe van, akik előadják otthon, hogy itt milyen nagylábon élnek, közben meg hó végén nem jut kajára. De van új autó, amivel lehet otthon villogni! „Egy éve élünk kint, de már a második házat építjük!”- esetleg ha építési vállalkozó az illető. Erre mondják, hogy: „Messziről jött ember azt mond amit akar!” Ki fog utánuk jönni hogy megnézze, igazat mondott-e? Mi mindig elmondtuk őszintén hogy hogy állunk, mi hogy történt, mik a nehézségek, vagy éppen mi az ami jobb itt. Nekem attól nem lesz több és én sem leszek nagyobb valaki, ha otthon kábítom az embereket! Miért hazudjak? Mire jó ez? Miért csinálnék ilyet? Még ha valamikor volt is itt olyan jó világ, olyan precízség mint amit még emlegetnek, annak már régen annyi.

A szomszéd bácsi meséli mindig, hogy mi volt itt harmincöt éve. Akkor még állítólag létezett az a Németország. Hol van az már! A mostani már nem is hasonlít rá sajnos. Mi is azért jöttünk ide, azért választottuk, mert mi is abban a hitben voltunk, hogy itt tényleg minden olyan tiszta és élére van állítva. Rengetegszer csalódtunk már azóta hogy ide költöztünk.

De azt sem mondhatom, hogy a németek olyanok. Feltételezem, hogy nem a német gyerek tetves három évig folyamatosan. (legalábbis furcsállnám) Erről is írtam már a: „Mi különbözteti meg az embereket az állatoktól?” című posztomban. Mert igazából egyre kevesebb van aki itt él. Ők is elhagyják a saját országukat, elmennek külföldre.

A mi lépcsőházunkban például, a tizenkét lakásból, két pár van összesen, akik németek. Meg két vegyes házasság. A többi mind külföldi. De vannak egész háztömbök, ahol szinte már csak törökök vannak. Vidéken tán még jobb a helyzet, meg a gazdag negyedekben, de főleg a nagyvárosokban elég siralmas. Ez az új Törökország. Amikor a suli előtt várom a gyerekeim és szétnézek, az anyukák közt körülbelül tízből öt visel valamilyen kendőt. Az azért nem kevés!

Évente több százezer német vándorol ki a világ minden tájára. Hogy miért? Mert mégsem jön be nekik annyira ez a híres multikulti! Hiába nyomják annyira és próbálják bebeszélni hogy ez mennyire szuper. Mi uniós országból jöttünk, próbálunk nem kilógni a sorból, tesszük a dolgunkat, nem segélyekből élünk, nem követelőzünk. De hiába vagyunk európaiak, mégis eléggé különbözünk az itteniektől. Teljesen másképp gondolkodunk. Hát még azok, akik más kultúrából, más értékrenddel, más gondolkodással érkeznek ide. Láttunk már fura szitukat bőven.

Azért is gondoltam hogy leírom ezeket, hogy lássátok, semmivel nem különbek nálunk. Egyáltalán nem vagyunk rosszabbak, vagy kevesebbek mint bárki más. Miért lennénk? A németek sem jobbak mint mi magyarok. Sőt vannak dolgok, amiben mi vagyunk előrébb. A németek legnagyobb hibája, hogy naívak. Sokáig nem szólnak. Viszont ha betelik a poharuk, akkor világvége van. Láttunk már erre is példát. Nem akarok politizálni, azoknak sem megy, akik csinálják, jósolni meg végképp. De sok embert összezárni, akiknek semmi köze egymáshoz……… hát, nem biztos hogy jó ötlet. Lásd a tavalyi lövöldözést például.

Egyébként láttunk egy riport filmet, amiben Magyarországon is keresgéltek az itteniek, mert nálunk nincsenek bevándorlók és olcsó az ingatlan. Ilyen is van. Pedig ez is egy gyönyörű ország, rengeteg szép hely van itt, kár lenne érte. A németek pedig attól hogy kicsit hidegvérűek, tudnak nagyon kedvesek is lenni.

Most még mondhatom, hogy jól elvagyunk. Sok dolog van, ami jobb itt mint otthon. Meg olyan is, ami nem. De hogy mi lesz később? Fogalmam sincs.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 


 0
Tovább

Cica! Add vissza cumim!

A pici lánykánk veszekszik így az éppen aktuális macskával a naptáron.

Miért? Mert a cica vitte el a cumiját. Ilyenek ezek a macsekok…...

A legnagyobb gyerek születése előtt, elég határozott elképzeléseim voltak arról, hogy hogyan fogom nevelni. Mit engedek meg és mit nem. A cumi totál tiltólistás dolog volt. Nem is vettünk.

Mivel a nagylegény hamarabb született, picike volt és a védőnő is javasolta, rengetegszer szopiztunk naponta. Had egyen az a gyerek, attól nő meg! Igen ám, de ez nagyon megtetszett neki. Egy idő után már le se lehetett szedni róla. Plusz, még valami felbosszantotta a pöttömkét, mert egyszer körülbelül két napot üvöltött végig éjjel-nappal. Ez azért eléggé ki tudja készíteni még a legharcedzettebb embert is, nemhogy egy kezdő szülőpárost. Bármit próbáltunk, bárhogy csináltuk, semmi nem volt jó. Már a falnak mentünk a fáradtságtól, amikor mondtam apának, hogy magasról letojom hogy mit beszéltünk meg a cumiról, nem érdekel senki véleménye, most hozzon egyet, mert nem bírom tovább. Teljesen kész voltunk mind a ketten. Le is ment a legközelebbi gyógyszertárba. Azt mondta mindegy melyik márka, csak adjanak egyet de gyorsan. Én annyit kértem, hogy ha lehet inkább szilikonos legyen. Vicces, de a gyógyszerész csaj pont egy német cumit adott. :) Ahogy hazaért, ki is főztük és megkapta a gyerkőc. Nem mondom hogy azonnal megtetszett neki, de legalább nem ordított tovább. Mondtuk is hogy Isten Király aki kitalálta! Azon nem különösebben paráztunk akkor még, hogy hogyan fogjuk leszoktatni róla, csak annak örültünk hogy csend van. Később meg úgy voltam vele, hogy inkább cumizzon, mint az ujjára szokjon rá. Arról azért jóval nehezebben lehet lebeszélni. Nem is volt gond vele. Ahogy beköltözött a tesó, egy hónapon belül befejezte a szopizást, cumizást, de még a kis üvegét sem kérte többet. Nahát, gondoltam milyen ügyes, okos, az én fiam!

Hááááát, a többiekkel már nem ment ilyen egyszerűen. A nagyobb lánykánk például feladta a leckét. Tőle nem is akartam olyan hamar elvenni, mert pici a korkülönbség a kis tesóval, nem akartam még a cumival is lestresszelni. Sokáig ment a huzavona rajta. Viszont amikor zsinórban többször is eljátszotta velem, hogy éjfélkor ébredt fel ordítva, hogy hol van a cumi, kezdett tele lenni a hócipőm. És ráadásul a létező leglehetetlenebb helyekre tudta eldugni. Az egész lakást fel kellett néha fordítani érte. Na akkor mondtam hogy elvihetné már a cica. Persze kiröhögött. De az a fránya macska csak ellopta. Egyik reggel kérte megint, mikor felébredt. Mondtam hogy sajnos megtetszett a cicának és éjjel elvitte. Paráztam, hogy most mi lesz, biztos lesz majd hiszti érte. Erre annyit mondott hogy: „Nem baj, már nem is kell!” Többet nem is érdekelte. Na, gondoltam jó béna vagyok, ezt már hamarabb is megcsinálhattam volna, ha tudom hogy nem kell neki annyira.

Viszont most a legkisebb nőci……….. ő aztán nem egy könnyű eset. Hiába vannak többen, hiába számítunk „gyakorlott” szülőknek, azért mindig tudnak újat mutatni a pöttömök. A kicsi lánynak volt a tesók közül a legtöbb cumija. Minimum tíz. Ő nagyon szerette szívni, rágni, hurcibálni és mindig el is hagyta valahol. Érdekes, de nálunk léteznek fekete lyukak, mert néha a dolgok úgy el tudnak veszni lakáson belül, hogy utána az életben nem kerülnek elő. Nagyon fura! Így jártunk pár cumival is. Meg volt olyan, hogy a plázában dobta el, meg az utcán. Hiába kerestük, nem lett meg. Mert persze a cumiláncot utálta, mindig leszedte. Már gondoltam is, hogy lassan befejezhetnénk. Ki is nőtte a nyáron, nagyobb méretűt kellett volna vennem. Pont otthon voltunk Magyarországon. Kerestem, de nem találtam sehol ezt a fajtát. Fura, pedig az összes gyerekkel ugyanezt használtuk. Ott döntöttem el, hogy akkor nagyobb méretet nem veszek, nem olyan kisbaba már, amúgy is mindig eldobálja őket, aztán meg én keresgéljem. A cumizásnak itt a vége. Szét is volt rágva, volt már baja elég, nem akartam tovább húzni. Persze megbeszéltük többször is, hogy nagylány már, neki ez már csúnya és nem kell. De nem adta. Akkor jöhet a cica megint. Hátha az nem lesz annyira gáz. A nővére is milyen ügyesen kezelte a helyzetet. Most is reggelre vitte el. Egész nap elvolt nélküle, nem kereste. Az estétől viszont féltem, mert csak cumival aludt el. Meg is kérdezte hogy hova lett? Én meg mondtam hogy mi történt. Akkor azért lebiggyedt a szája, de nem sírt. Összebújtunk és elaludt. Örültem hogy megúsztuk ennyivel. Na persze. Másnap cicát kért. Olyankor keresünk a neten macskás videókat. Szereti nézni nagyon. És akkora mázlim volt, mert pont volt közte egy, amiben egy cicus cumizik. Akkor kiabált a lányka, hogy : „ Cica! Add vissza cumim! Nem érted?! Azonnal hozd vissza!” Ahhoz képest hogy mennyi idős, elég szépen, tisztán beszél. Megbeszéltük, hogy ha egyszer elvitte, már nem hozza vissza. De neki akkor is kell. A kicsi amúgy is sokkal akaratosabb a többieknél, jó nagyszájú liba. Igazi művésznő. Nem hagyja magát, kiosztja a nagy tesókat, de még minket is. Igazi veszedelem.

Pedig mindig azt hittük az éppen aktuális picivel, hogy nála rosszabb, elevenebb gyerek már nem lehet. Erre mindig kiderült, hogy DE! :) Még ma is állt a naptár alatt és balhézott a macskával. Imádom ahogy előadja. :) Nagyon komoly! Közben meg úgy sajnálom, mert én vettem el a cumiját, na de ha nem teszem, mégis meddig szívná? Hogy néz már ki, amikor például egy ovis gyereknek lóg a szájából? Amíg kicsi belefér, de már egy ovisnak! Meg azért nagyon sokáig nem tesz jót a fogaknak sem. Épp most mondta a fogdoki az ellenőrzésen.

Kérni már nem kéri, nem is keresi. Csak ha eszébe jut, leszidja a macskát érte. Viszont ha valahol lát egyet, csalja, hogy: „cica gyej ide.” Szóval nincs akkora vészhelyzet, nem haragszik rájuk annyira. :) De ha megmondanám hogy én raktam el, akkor tuti biztos keresné még mindig!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)


Köszönöm! 

 0
Tovább

Te laktál már "putriban"?


Mi sem akartunk, de sikerült kipróbálni. A „Méghogy kalandvágy!” folytatása.

Ott hagytam abba, hogy délután értek ide a cuccaink is. Mi már valahogy kora hajnalban megérkeztünk. Iszonyat fáradtak voltunk, szét sem néztünk a gyerekekkel, csak beestünk az ágyba. Apuka csak egy órát tudott aludni, aztán mennie kellett dolgozni. Elképzelni sem tudom, hogy élte túl a napot. Elméletileg augusztus vége volt még, de itt már napközben is elég friss volt a levegő. Fura volt az otthoni harminc fok után.

A ház pedig. Háááááát!! Mondta apa hogy nem egy palota, de……… Uram Atyám! Borzasztó volt.

Pedig rengeteget dolgozott rajta hogy lakható legyen, mert mindkét szobában le kellett verni és újravakolni a falakat, mivel teljesen fel voltak vizesedve. Ami azért is ufo, mert a pince tök száraz volt alattunk. Így a négy szobából csak kettőt tudtunk használni. A másik kettő olyan állapotban volt, hogy raktárnak volt csak jó. De valami botrányosan gáz volt az egész. Az ablakok szét voltak rohadva és ha durvábban fújt kint a szél, bent huzat volt. Keményfa padló volt, amire padlószőnyeget vettünk, de annyira hideg volt, hogy néha „sütötte” a talpunkat. A fürdőben nem volt meleg víz hálózat kiépítve. Apa szerelt fel villanybojlert a kádhoz. Ami volt, az fűtőolajjal működött, de már ránézésre is életveszélyesnek tűnt, szóval inkább hozzá se nyúltunk. De az abszolút kedvencem, hogy szenes kályhával tudtuk megoldani a fűtést télen, hogy ne fagyjunk ki a házból. És a legjobb, hogy már szeptember végén fűteni kellett, ami egészen május végéig tartott, mert annyira hideg volt a ház, hogy este szétfagytunk még nyáron is. Legalább nem kellett légkondi. :( Viszont a vizes falak, meg a magas páratartalom miatt, szinte minden cuccunk tönkre ment. Ez egy régi nagybirtok volt egyébként, rengeteg épülettel, lakóval, műhellyel. Még egy templom és egy sörkert is tartozott hozzá. Közvetlen mellettünk meg egy kis kastély. Ahol a mi albérletünk volt, az kertészetként működött éveken át. Viszont ahogy az öregúr lelépett, eladott mindent belőle, ami maradt, azt meg szétverték. Még az udvarunk is tele volt törött üveg darabokkal. A kert meg régi üvegház maradványokkal, szintén törött üveggel, víztározóval, meg egyebekkel, ami egyáltalán nem gyerekeknek való környezet. Egyedül nem is mertem őket kiengedni. Ráadásul óriási területen feküdt, amiben hagyták hogy felnőjön a gaz vagy két méteresre. Hiába volt házmester szolgálat, ehhez a melóhoz nem volt kedvük. De ez az albérlet is azért sikerült ilyen gyorsan, (három és fél hónap) mert a férjem akkori főnöke segített, hogy minél hamarabb együtt legyen a család.

Két évig folyamatosan próbálkoztunk, hogy el tudjunk onnan szabadulni. A hivatalban is voltunk. Milliónyi hirdetést hívtunk fel, de semmi. Egyszer ki is jöttek az önkormányzattól terepszemlére. Közölte a két liba, hogy teljesen IDILLIKUS a környezet, mi a gondunk ezzel? Tessék? Nem ugyanazt látjuk? Mondtam hogy akkor cseréljünk albérletet. De nem akartak. Fura. Aztán jött a hír, hogy elkelt az egész nagybirtok úgy ahogy van, mindenkinek el kell menni őszig. Ó de jó! De hova? Újra hivatal, hogy mi akarunk, mennénk, ki is tudjuk fizetni, de nem jutunk albérlethez és SOS menni kell. Ok, adnak papírt, azzal mehetünk és pályázhatunk önkormányzati lakásra, ami még olcsóbb is. HÉT hetet vártunk a SÜRGŐS papírra, amiről kiderült, hogy semmire sem tudjuk használni. Az önkormányzati lakást körülbelül három fillérrel kaptuk volna olcsóbban, de mivel arra pályázni kell, akár két év is lehet, mire sikerül. Nekünk nincs időnk erre várni. Nem is foglalkoztunk vele tovább. Épp csak százötven-kétszáz ember volt előttünk a várólistán. És mivel gyerekeink is vannak, az nehezítő tényező! Ezt már tudtuk. Azért nem sikerült előtte sem. Kiderült, hogy nem is az a baj hogy külföldiek vagyunk, hanem a gyerekek. Igazából az sem érdekes hogy mennyi gyerek. Tíz kutya nem gáz, de egy gyerekkel már bukta! A gyerekek itt nem igazán népszerűek. Na, itt már eléggé kétségbe voltunk esve. Már a férjem főnöke is hívogatta a hirdetéseket, de semmi. Aztán egy reggel jött az új házmester, hogy szeretné látni a szerződésünket. Jó! Délután meg jött vissza, hogy vegyem át a papírt, amiben gyakorlatilag ki vagyunk lakoltatva még aznap. Mondtam hogy sajnos nem értem mit mond! Még az eső is ömlött, igazi filmes jelenet volt! Tudod amikor minden szutyok egyszerre zúdul a nyakadba.

Otthagyta a levelet, amiben le volt írva, hogy biztosítanak számunkra egy KONTÉNERT, amibe költözhetünk. Vicc! Hova telepítik, ha az egész birtokot ki kell üríteni? Meg egyáltalán? Nevetséges volt az egész. Utánakérdeztünk hogy ilyenkor mi van, mit lehet tenni? Igazából azért sem értettük a helyzetet, mert mi mondtuk a házmesternek hogy menni akarunk, csak nem sikerül. Akkor minek a kilakoltatás? Többet ért volna ha inkább segítenek. Egyik reggel bement apuka a házmester céghez, hogy tisztázzák a dolgokat. Az asszisztens csajszival tudott csak beszélni, mert még senki nem volt bent. Vissza kellett csörögnie napközben, de akkor már azzal vette fel a főnök úr a telefont, hogy van egy lakása nekünk! Délután ment be apa személyesen hozzá. Adta a papírokat, a címet, egy telefonszámot, hova kell jönni. Mit mondjak, óriási megkönnyebbülés volt. Ez a város másik felén van, egy körülbelül kilencven négyzetméteres lakás, mélygarázzsal, (ami külön fizetős) pincével, külön biciklitárolóval, mosókonyhával. Itt van a bolt, suli, ovi, körzeti orvos, három perces távolságra. Azt mondták, ha mi újítjuk fel, olcsóbban megkapjuk. Na meg persze fele annyi idő alatt költözhető! De még így is nagyon drága. Az egész országban a legdrágább várost fogtuk ki. Otthon a nagymamám falujában fél évi albérletpénzért már odaadnának egy házat ha kellene valakinek. Csak munkahely nincs hozzá sajnos.

A lényeg, hogy jól végződött, sikerült eljönnünk onnan szerencsére. De az a két év NAGYON durva volt. Nem kívánom senkinek.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)


Köszönöm! 

 0
Tovább

Bridgette

blogavatar

Gyerekekről, felnőttekről, nagycsaládról, mindennapokról Németországból, őszintén! Meg arról, ami éppen eszembe jut.

Utolsó kommentek