Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Mégis mit képzelnek?

Ma olvastam egy cikket. A címe : „ Egy csodás kisfiú emlékére…….” .

Bevallom őszintén, végig picsogtam. Én is anyuka vagyok, a gyerekekkel kapcsolatos dolgok mindig a szívembe találnak. Főleg ha ilyen végtelenül szomorú!

Egy ember életében a világ létező legfájdalmasabb dolga, ha a saját gyerekét látja betegen, látja ahogy szenved és minden igyekezete ellenére sem tud segíteni rajta.

Nálunk is van a családban olyan anya, aki elvesztette a gyermekét. Nem is egy. Mindegy mennyi idős volt az a gyerek, egy anyának mindig az marad.

A mai napig látni a szemükben azt a sose múló fájdalmat még akkor is ha mosolyognak, pedig hosszú évek teltek el azóta.

Az egyik fiúnak komoly szívbetegsége volt, szervátültetésre várt. Sajnos nem volt elég ideje megvárni.

A másik fiú nem érte meg a tizenhetedik életévét. Kilenc éves kora óta fájt a feje, néha hányásig is.

De a körzeti orvosa szerint csak szimulált. Még csak el sem küldte sehova kivizsgálásra, hogy mégis mitől fáj a feje hosszú éveken át. Elvette tőle minden esélyét. Mire mégis orvoshoz került, már menthetetlen volt.

És tudjátok ez az ami igazán dühít, ami mélységesen felháborít : Az orvosok hozzáállása.

Akinek nem inge……..

Mintha valahol útközben elveszne belőlük minden emberi érzés, mintha elveszítenék a szívüket.

Nem, nem azt várom hogy zokogva boruljon a vállamra és együtt sírjunk. Erről szó sincs. De ha kicsit erőt vennének magukon és legalább megpróbálnának egy kevésbé bunkó, lenéző hangot megütni, az mindenkinek jobb lenne. Ha nem csak egy név, egy betegség lenne a páciens a papíron, hanem egy ember?

Az egy dolog hogy a mai orvoslás már régen nem a gyógyításról szól és nem is hivatásnak, hanem jól fizető munkának választják. Már nem arra esküsznek hogy az életet védik, hogy segítenek, gyógyítanak?

De hogy még mellé hogy viselkednek a betegekkel……Na az a bicskanyitogató igazán.

Viszont a leglényegesebb dolgot elfelejti minden orvos!

Ha nincs beteg, nincs szükség orvosra sem! Belőlünk éltek! Ezért az a minimum, hogy emberként bánjatok a betegekkel.

Van olyan kultúra, ahol az a szuper orvos, akinek nincs egy páciense sem. Mert ő annyira jól végzi a dolgát, hogy mindenkit meggyógyít! Érdekes nem? Nálunk meg pont fordítva van. Miért?

Azt sem gondolom, hogy ez csak és kizárólag a pénztől függ. Volt már olyan hogy fizettem a dokinak, mégis ugyanolyan patkány módon viselkedett velem. Akkor minek fizessek?

Van akinek már a köszönés is megerőltető, mert annyira keveset keres szegény.

Szerintem nem ettől függ a dolog.

Eleve amit nem értek, minek megy orvosnak az, aki utálja az embereket? Főleg gyermekorvosnak aki a gyerekeket ki sem bírja állni? Mit gondol?

Mert apa és anya álma, hogy a csemete doktor legyen? Mehet ügyvédnek, akkor is kap doktori címet. Azért nem muszáj orvosit végezni.

De a másik baj nem is náluk, hanem nálunk betegeknél van. Az, hogy megengedjük hogy így bánjanak velünk!

Mert mi is elhisszük, hogy ők a valakik, az Istenek, akiknek akkora a hatalmuk, hogy meg tudnak gyógyítani. Hát nem. Sokszor nem sikerül. Sokszor nem is csak rajtuk múlik. És sokszor nem is akarják. Ha meggyógyul a beteg, oda a jól fizető vendég!

Én is ilyen voltam. Jajj, ő az orvos, ki vagyok én ahhoz, hogy ellentmondjak neki? Azt nem lehet. Miért nem? Ha hülye hozzá? Ha bunkó velem? Tán nincs másik orvos rajta kívül? De van!

Én is vártam a folyosón ülve órákon át a fiammal két hetes korától kezdve. Én is etettem a gyerekem antibiotikummal majdnem egy évig szünet nélkül. Feküdtem vele kórházban. Hagytam hogy a doki mindenféle szutyoknak elmondjon, mert azt reméltem hogy majd ő lesz az, aki meggyógyítja a kisfiam.

Aztán berágtam. Nagyon.

Mi az hogy így viselkedik velem / velünk? Mi az hogy még csak meg sem vizsgálta rendesen? Mi alapján mondja biztosra hogy ilyen baja van? Még a férjemmel is összevesztem, mert azt mondtam: nem mérgezem a gyerekem tovább a gyógyszerrel, mert szerintem nincs olyan baja. Azt mondta nem vagyok normális.

Elvittem másik orvoshoz. DE! Engedélyt kellett kérnem a doktornőtől, hogy elmehessünk! Mégis, kinek képzeli magát? Vérlázító volt az egész.

És mi történt? Kiderült, hogy a gyerekemnek soha NEM volt húgyúti fertőzése, amivel kezelte az az állat. Ha egyszer is vette volna a fáradtságot és rendesen megvizsgálja, azonnal kiderül hogy csak egy kis fityma szűkülete volt, amihez nem kell antibiotikum. A másik doki meg engem vont kérdőre hogy miért tömtem a gyerekem gyógyszerrel, ha soha nem volt beteg? Ami azért vicces nem? :( Az első két telünk azzal telt, hogy folyamatosan ügyeletre jártunk tüdőgyulladás gyanúval, meg hörghuruttal, mivel a kicsinek gyakorlatilag nem volt immunrendszere a gyógyszerek miatt. Vajon mi lett volna ha tovább járunk hozzá? ÁÁÁÁÁ Nem is akarom tudni.

És mindezt miért? A vastag borítékért csinálta. Azt hitte ha hülyére ijesztget, majd hordom zsákszámra a pénzt. De mire? Jutalom annak jár, éppúgy ahogy a tisztelet is aki megérdemli!

És vajon mit éreznek ezek a fajta orvosok, amikor elrakják a pénzt, de nem tettek érte semmit?

Amikor a nénike a kenyérre valót adja oda, mert azt reméli hogy segít neki meggyógyulni?

Amikor egy anya a család havi pénzét adja oda remélve hogy a gyereke megkapja a szükséges ellátást és lesz esélye még élni?

Amikor a szemedbe mondja hogy minden rendben lesz, jó kezekben vagy, közben tudja hogy esélyed nincsen, csak a pénzed csalja ki tőled?

Amikor tudja hogy szükséged van rá, mégis elveszi és odaköpi hogy ez csak kávépénz?

Amikor megtehetné hogy segít, de mégsem teszi?

Vajon hogy néznek ezek az emberek a saját szemükbe a tükörben? Nem hányja el magát a saját látványától?

Nincs értelme tovább ragoznom, hiszen mindenki tudja miről beszélek. Ez a mai egészségügy és nem csak Magyarországon.

Ráfogjuk a pénz hiányára, meg hogy fáradtak. Én is az vagyok, más is. Akkor mindenki legyen szemét? Pedig az hogy valaki mennyire emberséges egyáltalán nem ettől függ.

Ha ezeknek az embereknek dupla ennyi lenne, akkor is ugyanolyan bunkók lennének, vagy még rosszabb. Így is mindenhatónak képzelik magukat, pedig ahhoz elég messze vannak.

Tényleg annyira fájna ha érző embernek tekintenék a betegeket?

És itt jegyezném meg azt is, hogy léteznek rendes, kedves orvosok, akik szívből végzik nap mint nap a munkájukat, hivatásukat és tényleg segíteni akarnak. Őket becsülöm, tisztelem. Csak sajnos nagyon kevesen vannak.

Mi pedig, ha nem állunk ki magunkért, a gyermekeinkért, a családunkért a bajban, akkor ki fog?

A kisfiú családjának pedig a legőszintébb részvétem.

(A cikket megtaláljátok a tudasfaja.com -on "Egy csodás kisfiú emlékére.....")


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Suli Németországban

Idén szeptember 12-e volt az ominózus nap amikor kezdődött.

Mielőtt bárki felkapná erre a fejét, itt a gyerekek végigjárták a júliust is. Szóval, összesen hat hét volt a szünet. Mire megunták volna a lazulást, újra az iskolapadban ültek. :(

A legnagyobb gyerkőcünk itt kezdte el a sulit.

Mint miden anyuka, én is totál be voltam tojva tőle. Nem elég hogy elsős lesz, még ráadásul tök idegen országban, egy csomó idegen gyerekkel, akiket nem is ért, nem tud velük kommunikálni. Mi lesz vele?? Ráadásul az iskola előtt egy héttel költöztünk ki. Semmit nem tudtunk arról hogy mit kéne vinni, hogy néz ki az első nap, egyáltalán mi a menet. A suliban beíratkozás után sem lettem okosabb. Csak annyit mondtak hogy ne aggódjak a nyelv miatt, itt minden gyerek külföldi! Tessék? Minden gyerek? Akkor ez nem Németország? Év végére egyébként tök jól beszélte a németet. Bár ez nem a suli érdeme. A napközié! Azt majd egy másik posztban mesélem el.

Az a gyerek, aki betölti október 1 – ig a hatodik életévét első osztályba mehet. Ha megfelel az iskola alkalmasságin. Mostanában a nyelvre vannak leginkább kihegyezve, pont a külföldiek miatt.

Itt hagyományosan a legelső nap az iskolatáska mellett, schultüte – vel mennek a gyerekek. (Én csak fagyinak hívom, mert tök úgy néz ki.)

Ez arra hivatott, hogy a szülő által telerakott cuccokkal becipeli a gyerek az iskolába, aztán meg haza. Némelyik „fagyi” akkora mint a gyerkőc! Lehet benne édesség, sulicucc, vagy játék. A suliban azon kívül hogy arrébb rakják, semmit nem csinálnak vele. Csak a kölök szenved a kíváncsiságtól... totál értelmetlen szerintem. De mivel ez a szokás, illik mindenkinek vinni.

Itt nincs évnyitó sem évzáró, nem kell kiöltözni soha. Nem tartanak ünnepeket sem. Az aulában, vagy a tornateremben elmondják az elsősöknek hogy ki lesz a tanítónéni, ki melyik osztályba kerül és viszontlátás. Mehetsz érte két órával később.

Az első pár hét arról szól, hogy hordják a papírokat haza, hogy mire mennyi pénzt kell betalicskázni. Még jó hogy elméletileg ingyenes a suli…. Egyébként évről – évre érezhetően többe kerül. Évente megkapjuk a listát hogy mit kell megvenni. Még azt is hogy milyen márkában. Persze mindig a létező legdrágább és tuti hogy amit kér a tanár, azt a környéken nem árulják.

A legnagyobb kedvencem, hogy itt még a tintapatronos töltőtollat erőltetik. És az nem jó aminek a patronon van a hegye, az kell, aminek „A” tolla van. Persze abból is csak minőségit szabad venni. Az árát inkább hagyjuk is, meg hogy mennyibe kerülnek a patronok hozzá.

A könyveket adják, azt év végén szépen tisztán kell visszaadni. Ez tetszik, okos ötlet.

Az első osztályban egyébként nem sok minden történik. A betűket nyomtatott formában tanulják meg írni, majd csak év végén kezdik fonalírással is. Tehát, kétszer szívatják őket vele. Megtanulnak húszig számolni. Ennyi.

Második osztály végére zongorázzuk le azt, amit otthon elsőben. És szintén másodikban kezdenek a töltőtollal írni. „Szerettem”. Néha nyakig tintásak voltak. Minek ilyen kicsiknek ezt erőltetni? Főleg ha nem jól nyomja bele a patront a tollba, úszik minden!

Harmadiktól új tanárt kapnak, ő van velük negyedikben is. Itt már szigorúan nézik a jegyeket, mert az alapján választhat sulit. Persze elméletileg bárki mehet bárhova ha a szülő nagyon akarja, de ha nem hozza a szintet, év végén úgyis kivágják onnan. Kereshet másik sulit. Egyébként csak a környékbeli iskolákba veszik fel a gyerekeket. A város távolabbi pontjára hiába is jelentkezne, esélytelen. Ez viszont nem gond, rengeteg suli van.

A legnagyobb gyerekünk most kezdte a hatodikat. Az általános iskola négy osztályból áll, tehát ő már középsulis. Amit én nem tartok jó ötletnek, mert mire összeszokna egy osztály, már vége is. Berakják őket a nagy kamaszok közé, egy tök más iskolába. Ők még köztük nagyon kicsik. Mire itt megint összeszoknának, ki kell találni, hogy ki merre szeretne tovább tanulni. Akkor megint mindenki másik osztályba esetleg iskolába kerül. Ez nagyon gáz. Ide – oda cibálják őket.

Általános iskolában akkor van csak ebédlő, ha ott a napközije is. Egyébként nincs. Napköziket külön kell keresni. Mindenki magának visz tízórait. Amin egyébként teljesen kiborultunk, az az volt, hogy a gyerekek az udvaron ettek. Elsősök! Nem a popsin ülve a teremben. De ez is akkor derült ki, amikor egyik nap a fiam éhesen jött haza. Kérdeztem miért nem ette meg a kaját? Azt mondta: mert hideg volt, ömlött az eső, neki nagyon fázott a keze és elejtette a szendvicsét. Mert te az udvaron ettél? És miért? Mindig ott kell, ott a kajaszünet és minden nap ki kell menni, ha esik, ha fúj, ha hóvihar van. Erre nem tudtam mit mondani. Bementünk a suliba.

Az igazgató néni is ezt mondta, itt ez így működik. Kérdeztük hogy ő szeretne – e kint enni az esőben állva? Azt mondta nem. Érdekes! De a gyerekeknek ott kell. A következő évben már bent ettek a teremben. :)

Kötelező napközi nincs és az elsősök legkésőbb negyed egykor jönnek haza. De olyan csak kb. heti kétszer van, egyébként meg fél tizenkettőkor van vége. Sport is heti kettő – három van. Harmadiktól kötelező úszással.

Nincsenek tíz perces szünetek az órák között. Egy nagy szünetük van, tíz után egy fél óra.

Az órán fel szabad állni, ki szabad menni wc-re, gyakorlatilag olyan mint a nagycsoport az oviban. Reggel nyolc után még lazán sétálnak a gyerekek az utcán, nem kapkodnak. És a fegyelmezést sem erőltetik. Meg is látszik a gyerekeken….

Szóval a suli inkább hasonlít egy szabadidőközponthoz, mint iskolához. Semmi köze nincsen az otthoni túlerőltetett görcsöléshez. A nagyfiam már írtam, hatodikos, de még sose látott törteket például. Bár a tesztektől sincsenek beparázva, nem ijesztgetik őket velük. Nem kell verseket tanulni fejből sem és kötelező olvasmányok sincsenek. A gyerekeket nem feleltetik, főleg nem egymás előtt.

Én nem mondom hogy ez itt jobb. Mert nem az. Szerintem kicsit lazára veszik a figurát. Sőt! Az otthonira sem mondom hogy jó, mert az meg túlzás. A kettő között lenne ideális leginkább.

Mostanában olvastam, a „német szigort” emlegette valaki. Annak itt már a nyomait sem találod!


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Ha hiszel benne........ működik

szerencsesprint

Vajon tényleg elég ennyi is hozzá? Csak hinnem kell?

Nem tudom, ebben én is kezdő vagyok.

Nem emlékszem pontosan a napra amikor a legelsőt találtam.

Arra viszont igen, hogy a legnagyobbal voltam pocakos. Sétálgattunk valahol, élveztem a napsütést, meg küzdöttem a hajammal, mert állatira fújt a szél. Megbotlottam, de szerencsére nem estem el. És ahogy lenéztem, ott volt. Azt hittem rosszul látok. És tényleg az volt. Szép, egészséges négylevelű lóhere. Sose láttam előtte igazit.

Nyilván tudtam én is hogy a babona szerint szerencsét hoz, csak nem igazán hittem benne. Mindenféle babonában nem hiszek most sem. Sőt.

Mint például a fekete macskás. Nekünk volt több kormos macskánk is. Semmi különös, olyanok voltak mint bármelyik cica. Viszont az utcában élő más nemzetiségű család, állatira parázott tőlük! Ez akkor derült ki, mikor hazafele igyekeztem a kiscicuval. Kint állt a kapuban a mami. Kérdezte mi van a dobozban? Én meg megmutattam. Annyira megijedt szegény….. nem tudtam hogy félnek tőle. Azt mondta haza ne vigyem, mert a fekete macska a sátán. Akkor még azt sem tudtam, hogy én vagyok az. Anyósom csak később árulta el nekem. :) :) („Anyóska megmondta” című írásból megtudod miért)

Viszont arra gondoltam, ha már találtam azt a lóherét, ki kell próbálnom hogy működik -e!

És láss csodát, simán nyertem a sorsjegyen. Nem volt durva összeg, pár ezer forint, de nagyon örültem. Sose nyertem előtte semmit. Onnantól én is a fanatikusok táborát erősítettem.

Igazi babona – liba lettem. Szépen kipréselve ráragasztottam egy kis papírra és a pénztárcámban hurcoltam mindig.

Egészen addig, amíg be nem törtek hozzánk egy hajnalban (amikor mi otthon aludtunk) és el nem vitték a pénztárcámmal, iratainkkal, meg minden egyéb mozdítható értékünkkel együtt.

A nagymamám, aki egyébként világ életében full negatív volt, még be is szólt, hogy frankón szerencsét hozott a lóherém. Ja. Csak nem nekem. Milyen jó hogy a pénztárcámban volt, így a betörőknek lett mázlija! Mert természetesen nem lettek meg soha.

Persze addigra már több négylevelűm is volt, de őszintén mondom, nagyot csalódtam az egészben. Erre megkaptam másoktól hogy rosszul állok hozzá. Nézzem a pozitív oldalát a dolognak! Tessék? Hol lehet ebben bármi pozitívat találni?

Viszont bármerre mentem, mindig az utamba akadt egy – két négylevelű. Úgy voltam vele, ha már ennyire ragaszkodnak hozzám, legyen. Mindig hazavittem mindet.

Szépen szaporodtak a fiókban.( Nem raktam többet a pénztárcámba!) Mikor kinőtték a fiókot, kiraktam a falra.

Azóta nem is tudom, talán hobbi is lett belőle. Nyitott szemmel járok és szinte mindig találok eggyet, kettőt. ( titok: de ha találtál eggyet, legtöbbször van mellette másik is :) )

Ez persze nem azt jelenti hogy nagyítóval hason kúszva fésülök át minden füves részt ahol lóherék nőnek. Csak én a lábam elé is nézek. Ennyi.

És ha belegondolok, általában jól alakultak a dolgaink. Bár azért szoktak kétségeim támadni, például mikor a férjem törött állkapoccsal jött haza a fogdokitól. (olvasd el az erről szóló posztokat a részletekért)

A gyerkőcök voltak édesek, amikor az utcán találtunk egy nemesített négylevelűt. (amiről képet a facebook oldalamon találsz) Egy picike kis hagyma volt, egy darab levéllel. Egy nénike gyomlálta a virágoskertjét és mikor összeszedte a szemetét, elszórta a járdán. Mire mi visszafele jöttünk, már a néni sem volt sehol. A kicsik mondták hogy haza kell hozni, meg kell menteni szegényt. Legyen. Elfér az erkélyen.

Ott örvendeztek, hogy: anyaaa, most már itt a szerencsénk! :) Kis cukikák. Ők biztosak benne hogy innentől kezdve nagyon szerencsések vagyunk. ;)

Azóta szépen nő, már öt levele is volt. Bízunk benne, hogy jövőre többen lesznek. Csak kibírja a telet.

Egyébként ha engem kérdeztek, teljesen mindegy hogy valaki mire fogja hogy az szerencsét hoz. Csak az a lényeg, hogy elhiszi hogy működik.

Nekem volt már szerencse bugyim, zoknim, felsőm, táskám, meg akármicsodácskám is. Mindig működött. Mert ráfogtam hogy attól lesz szerencsém. Nyilván nem a zokni miatt, hanem mert elhittem hogy sikerül.

Van aki az univerzumban bízik, más Istenben, meg a saját vallásában. Van aki csak saját magában. Megint mások a hála erejében, a pozitív gondolkodásban vagy a lópatkóban, esetleg a kéményseprőben. Kinek mi a szimpi. Pont nemrég láttam a babonákról egy filmet. Nem is emlékszem pontosan, talán a „Babonáink eredete” volt a címe? Mindig is voltak babonák. Az embereknek kell valami, amitől várhatják a csodát. Érdekes film egyébként, nekem tetszett.

A kedvenc történetem a babonákkal : a nagymamám mindig rám szól hogy pénteken nem szabad mosni. Mindig nevettem ezen, erre ő újra és újra elmeséli, hogy: Jóska bácsiba belecsapott a villám, mert pénteken mosott ruha volt rajta. Az persze nem játszik, hogy egy nagy kaszát cipelt a vállán…. A ruha miatt volt és kész. Hogyne. :)

Nekem most a négylevelű lóheréim a kis szerencsehozóim. Kint vannak a falon most is, hogy mindig lássam és mindig emlékezzem rá. Nemrégiben egy négylevelűs gyűrű is csatlakozott a csapathoz erősítésnek. Az én kis „drágaszágom”.

Van aki szerint azért vagyok szerencsés, mert találtam őket. :) Mert ő soha életében nem talált eggyet sem.

Az élethez egyébként kell hogy tudd, hogy elhidd, neked is sikerül. Mindegy mire fogod rá, csak bízz benne hogy segít.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

A fogorvos törte el a férjem állkapcsát II.

Íme a folytatás:

Az év vége elég trágyára sikerült, reméltük hogy az idei annál csak jobb lehet. Még a gyerekek várva várt bulija is sztornózva lett, kinek van kedve így hozzá?

Volt kis szomorkodás miatta, de szerencsére elég nagyfiúsan fogadták, megértették hogy mi a helyzet, nem volt gond. Megbeszéltük hogy kárpótoljuk őket valamivel, ha apuka jobban lesz.

Sajnos elég lassan gyógyult, főleg hogy gyakorlatilag egyetlen napot pihent itthon. Pont akkor a melóban is helyzet volt, be kellett mennie.

Kedden jött haza valahogy dél körül ( öt napot volt bent) és kettőkor már ment a munkahelyre.

Apának kellett helyt állni. Elég rosszul jött ki, mert rengeteget kellett telefonálnia, beszélnie, neki meg pihentetni kellett volna az arcát.

Szerdán tudott itthon maradni, de akkor meg a fül – orr – gége volt becélozva, ott derült ki hogy miért nem kap levegőt az orrán napok óta. A kórházban ugyanis elfelejtették mondani neki, hogy pontosan mi történt vele.

Hosszú hetekig voltak a gumik is fent (kb. négy hét, de sokkal többnek tűnt) összeszorított fogakkal tudott csak beszélni, az evést meg nem is részletezem. Nagyon nehezen ment. A gyerekek variáltak, mert mindig rájuk van szólva a szürcsölés miatt. Engem konkrétan ráz tőle a hideg. De apának akkor miért szabad? Neki sem szabad, de nem tud máshogy. ….. na akkor meg jó nagy vihogás lett belőle.

Valahogy január vége fele szedték ki a szemfogaitól a kis csavarokat. Attól félt nagyon. Meg én is.

Poénkodtunk is itthon, hogy vigye az akkus csavarozóját, úgy hamarabb végeznek…….

Kiderült, hogy nem is volt olyan hülye ötlet, mert a dokikám, kis csavarhúzóval csavargatta ki mind a négyet. És nagyon hosszúak voltak. Lett belőle rosszul lét. Basszus.

Egyszer még visszament utána, mert az állkapocs ízülettel volt gondja, fájt neki, de nem tudtak hozzászólni, annyit mondott a doktornő hogy semmi baja. Apa meg mondta hogy de akkor is fáj! Erre a doktornőci besértődött és egy másik dokit küldött be. :) Azzal se jutottak előrébb, mivel ő sem tudta bemagyarázni hogy kutya baja, ha egyszer érzi hogy szar. Mondja meg akkor miért fáj!

Az orra időközben meggyógyult, de a röntgenen látszik, hogy hiányzik belőle néhány alkatrész……

Mire túltettük volna magunkat az első műtéten, már ott lebegett a másik a levegőben. Attól már előre paráztunk. Kinek hiányzik ez még egyszer?

Meg azért apa sokszor emlegette a doktornénike egész famíliáját. De nem hálával és szeretettel! Főleg ha bele nyilalt, vagy fájt neki. Ráadásul olyan, mintha nem múlna el az érzéstelenítő hatása. Azt mondták azért, mert elszakadt az állkapcsában az idegszál. De állítólag a gyógyulás jele ha néha beleszúr, vagy jobban bizsereg. Reménykedünk.

Hamarabb jött a június mint vártuk. A hónap elejére kért időpontot, amikor suliszünet volt. (mert itt a suli július végéig tart, ezért Pünkösdkor van még két hét szünet)

Most csak két napos móka volt, nem bántották az orrát és kiszedték a másik oldalon is a bölcsességfogát. Ezzel szerencsére nem volt annyi gond mint az előzővel. Az sem baj hogy csak két napot volt bent, (bár ott nyugisabb kicsit) mert itt a kórháznak tíz eurós napidíja van. Kivéve a gyerekeknek, meg ha szülni megy anyuka.

A titániumot amit kiszedtek, megkapta ajándékba. Azt mondta a beteghordó srác, hogy frankó kulcstartó lehet belőle. Na persze….

Csak a zárójelentést kapta meg, de mikor a röntgenre battyogott a paksamétával, bele tudott olvasni a papírokba. Szépen, percre pontosan le van írva hogy mikor mit csinálnak a beteggel.

Itt olvasta apuka, hogy az első műtétnél ugye az orrába nyomták a csövet. De! Mivel nem ment le elsőre, másodjára, még harmadjára sem, úgy gondolták a fene egye meg most már ne vesszen kárba a meló, lenyomták negyedjére. Az meg nem gáz hogy közben belefullad a saját vérébe.

Oda is írták, hogy a következőnél nem szabad az orrába nyomni a csövet, de ha nem kéri külön, megint úgy csinálják! Még jó hogy előre le kellett ülni az altató orvossal megbeszélni a műtétet. Akkor kereste meg a papíron a doki, hogy tényleg rá van írva.

Egy a lényeg, hogy túl vagyunk rajta. Szörnyű volt az egész.

Mert ez nem csak neki volt rossz, nem csak őt viselte meg, hanem minket is.

Látni ahogy szenved és nem tudsz neki segíteni, látni hogy milyen az arca, hogy mennyire mérges az egész miatt és enni sem tud egy jót, az igenis másokat is megvisel.

A mai napig haragszom a zakkant picsára, mert nagyobb volt az arca és nem látta be hogy kevés ahhoz, hogy kihúzza azt a fogat. Pedig csinált röntgent előtte. Azt mondták a kórházban, hogy simán mondhatta volna hogy nem megy, menjen be a szájsebészetre. De ő nem! Ő megmutatja! Vajon az én fogammal, arcommal mit csinált volna? Fele akkora vagyok mint apa, ráadásul tök vékony madárcsontjaim vannak.

Ha a gyerekorvoshoz megyek, mindig eszembe jut az egész, minden alkalommal végigfut a hideg a hátamon, főleg hogy tudom hogy bármikor összefuthatok vele az épületben. Nem akarok. Utálom.

Persze neki ez nem számít, nem neki fájt, nem neki kellett végigszenvedni ezt az egészet.

Még azt sem látta be, hogy elb.szt. ! A mai napig dolgozik mintha semmi nem történt volna.

Tudjátok ha hülyeséget csinált volna, vagy baleset éri, az egy dolog, na de így! Ez teljesen más.

Eleve mindig kiakasztott, hogy ha orvos hibázik az belefér, de ha más bénázik a melóban, akkor azonnal kuka, mehet a fenébe. Mert emberek életével szabad szórakozni, az nem érdekes. Így jártál és kész.

Arról meg nem is beszélve, hogy ha egy éven belül nem gyógyul meg az idegszál, amit ugye ő szakított el, akkor maradandó problémát okozott, érzéketlen marad a szája. Köszi szépen.

Egyedül a gyerekeknek „tetszett” , mert totál ki voltak nyúlva tőle, hogy apa milyen cool, mert robot lett. :) Csak apa nem élvezte annyira. :(

Sokszor voltam már fogászaton, mindig is becsültem a fogorvosom. És bevallom őszintén, még soha az életben nem jutott eszembe hogy ekkora szívás is lehet egy foghúzás. Senkitől sem hallottam ilyet. Egészen idáig.

Ezek után tuti biztos hogy maradok a saját dokimnál.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

A fogorvos törte el a férjem állkapcsát

Most kiderül, hogy miért ő a „kedvenc” doktornőm!

Őt emlegettem a „Külföldi szarházi”című posztomban. :( A mai napig övé ez a titulus.

Három éve költöztünk ebbe a lakásba. Mivel a város másik felében laktunk, elölről kellett kezdeni a keresgélést. Körzeti orvos, gyerekdoki és persze fogászati rendelő.

Azért esett a választásunk erre a praxisra, mert náluk volt a közelben egyedül gyermekrendelés is.

Itt külön kéri a biztosítónk az éves ellenőrzést, muszáj volt itt is keresni valakit. Ha nem jelentkezel minden évben, jön a levél hogy menni kell. Egyébként otthon szoktunk ellenőrzésre menni a fogdokinknál. Lassan húsz éve járok hozzá, meg vagyok vele elégedve, mindig szépen dolgozott, rugalmas, rendes és mindig jut időpontja nekünk.

Nekem a fogorvos egyébként olyan mint a nőgyógyász, nem engedem meg akárkinek hogy hozzám érjen. Főleg ha még csak nem is szimpi. Mégiscsak a számban matat.

Az első alkalommal amikor mentünk, az asszisztens nyanya elég flegma volt. És a legkevésbé sem kedves. Morgott is, hogy nem vagyok perfekt, bár ennek ellenére mindent sikerült kitölteni, aláírni. Még fel is szaladt a szemöldököm, amikor odatolta a papírt hogy írjam alá, hogy az időpontot huszonnégy órával hamarabb le kell mondani, mert ha nem, sok – sok eurót kell fizetnem. (pontos összegre nem emlékszem, ezért nem írom ide) Kérdeztem is hogy mi van? És ha önhibámon kívül nem tudok jönni? Akkor így jártam. Szupiiiii! Ilyennel másik rendelőben még nem találkoztunk, totál ledöbbentem rajta és nem is volt szimpatikus.

Szerencsére egy nagyon kedves kis fiatal dokibácsihoz kerültünk. Örültem is hogy milyen szépen beszél a gyerekekkel és milyen türelmes. Kifele már a nénike is egészen aranyos volt. A gyerekek kaptak ajándékot, mert nagyon ügyesek voltak. Először szerintem a kölkök létszáma miatt kapott sokkot, meg hogy szétkapjuk a rendelőt. ( itt a gyerekeseknél nem gyakori hogy rászólnak a lurkókra)

Tavaly év végéig nem is volt gond. Szépen jártunk hozzájuk, mindenki rendes volt és kedves. Még külön odajöttek néha hízelegni is. Sokan vagyunk, sokat fizet utánunk a biztosító évente kétszer! Mivel külön elmagyarázták hogy mennyivel jobb, ha félévente megyünk. Igen. Főleg nekik, mert dupla pénz. Egyébként én is a megelőzés híve vagyok, ezért mentem bele.

Akkor mondta a férjem, hogy elmegy és kihúzatja a bölcsesség fogát, nem akar tovább kínlódni vele.

Csodálkoztam is. Már évek óta halogatja, mi történt hogy csak így hirtelen meggondolta magát?

Reggel ment, estére kapott is időpontot. De csak mert azt mondta hogy fáj. Napközben rákeresett a dokinénire a neten, elég jókat írtak róla, de azt is megjegyezték hogy el van szállva magától. Este még az asszisztens nő is biztatta hogy nagyon jó kezekben van, ne parázzon, a főnökasszonyhoz kerül. A nőci egyébként elég termetes asszonyka, minden irányban.

Én izgultam helyette is.

Eleve otthon mindenki azt mondta, no meg itt is, hogy a bölcsességfognak nem állnak csak úgy neki, az szájsebészetes történet. De gondoltam megint túlparázom, nem lesz itt gond.

Este mikor hazajött, nem is látszott rajta semmi, még nagyon bedagadva sem volt az arca. El volt zsibbadva, nem érzett semmit. Annyit mondott, hogy durván birkózott vele a doki, és majd szétszaggatta az arcát. Nyüsszögött is, de a banya nem zavartatta magát. Meg hogy kicsit bunkó volt, igazat írtak róla.

Reggel, mikor a gyerekekkel készültünk a suliba, mondja apa, hogy valami itt nagyon nem fasza, nem passzolnak a fogai, valami nem jól áll és hallja hogy recseg – ropog az egész, meg alig aludt valamit, mert állatira fáj. Na akkor már be is volt dagadva a feje, de nagyon. Én még próbáltam nyugtatni, hogy hátha nem, csak még friss az egész, gyógyulnia kell.

Együtt mentünk a fogorvosig. Én beültem a kicsivel a gyerekorvoshoz, apa meg felment a fogászatra.

Mire bejutottunk a vizsgálóba, jött is hogy a papírokra vár még, aztán megy tovább. Csinált megint egy röntgent a doki, eltört az állkapocs, már telefonáltak a kórházba, még ma műtik délután.

Szerintetek?

Basszus, nagyon mérges lettem. A francba a zakkant libával. És még ő bunkózott apával, hogy miért nem húzatta ki tizenhét évesen, akkor nem járt volna így! Miért nem ment időben! Szerinte a férjem a hibás. Mi van? Annyit sem mondott hogy bocs.

Mire mi végeztünk a gyerekorvosnál, apa már a kórházban volt. Én is akartam menni, de azt mondta ne menjek. Látogatni se. Nem fogadtam szót. Egyébként itt nem „divat” a folyosón stresszelni a hozzátartozóknak a műtét alatt. Haza is küldik a rokonokat. Ha valami van, telefonálnak. Te meg parázz otthon.

Kettő körül ment be a műtőbe. Kettő kis platina lap és tizenkét csavar került az állkapcsába. Plusz négy csavar előre a szemfogaihoz, hogy a csont jól forrjon össze, ne mozduljon el semmi. Azokat elől gumikkal húzták össze. A műtét pénteken volt, kedden jöhetett haza.

A pici lányom megijedt amikor először meglátta az apját, mert annyira be volt dagadva az arca.

Ráadásul elbénáztak valamit a műtétnél, úgyhogy két napig ugráltak körülötte, mert az orrába dugták le a csövet a lélegeztetéshez és nagyon vérzett.

A kórházban egyébként azt mondták az állkapocstörésre, hogy „nem ritka” az ilyesmi…… köszi!

Nem tudott enni hetekig, érzéketlen a szája, még mindig, az orrával fül – orr – gégére kellett menni utána, mert teljesen szétbarmolták a rendszert. És már akkor mondták hogy készüljön, fél év múlva ki kell szedni a fémeket, nem maradhat annál tovább bent.

Mindezt karácsony előtt kb. két héttel.

Frankó volt az ünnepünk…… A nagy kajálásnak lőttek. Ő nem tudott enni, mi meg nem akartunk előtte szolidaritásból. Nem is nagyon volt étvágyunk.

Egyébként a doktornénike utána sem izgulta túl, az asszisztens néni telefonált, hogy segíthet - e valamit, de apa nem volt éppen jókedvében, (nem kell különösebben csodálkozni rajta) közölte hogy már épp eleget segítettek, köszi.

Én az összes időpontunkat töröltettem a műtét utáni héten. Pedig már épp össze cimbiztünk az asszisztens nénivel…...

A többit majd legközelebb.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Három és fél hónapig palacsinta?

A lepkehimlős sztorik folytatása.

(Megtaláljátok lejjebb az előző kettőt.)

Mivel itt a gyermekorvos magasról letojta a problémánkat és magánúton nem lehet sehova sem menni, más útvonalat kellett keresnünk.

Felhívtuk az összes környékbeli gyermek kórházat, hogy ez van, mi legyen? Össze – vissza irányítottak, hogy ide – meg amoda kell telefonálni, nekik nincs olyan osztály, meg bla – bla.

Tipikus. Egyetlen kórházban mondták hogy bemehetünk, de fel kell vegyenek osztályra pár napra, még egy laktózteszthez is. Na és ide is kellene a gyerekorvostól papír, ami nincs.

Arra én mondtam hogy nem! Itt a többi gyerek, suli van, se nagyszülő, se más aki vigyázna rájuk, apa meg nem tud csak úgy eljönni a melóból. Bukta.

Gasztroenteorológushoz csak úgy nem mehetsz, beutalós, időpontos a történet. Azt meg a gyerekorvos megint nem ad. Mert szerinte semmi baja a gyereknek.

Magándoki meg itt a környéken sincs, de még lehet hogy az országban sem.( de a vastag borítékot se kell betolni előre az ajtón mint otthon ha orvoshoz mész!)

Más a rendszer.

Bementem a biztosítóhoz is, hogy mondjanak valami okosságot erre a történetre, de a pasi csak pislogott. Váltsak orvost. Jó! Éppen az ötödiknél tartunk és a többi még ennél is hülyébb volt. Bár ebben van költözés miatt váltás, meg helyettes orvos is.

Addigra egyébként már a hasmenés el is múlt, a kopasz foltokban újra kezdett nőni a haja. Én meg reméltem hogy a történetnek itt a vége. De a kisördög csak piszkált, szerettem volna a végére járni, biztosra menni.

Mivel közeledett a nyári szünet, úgy gondoltam hogy otthon keresek egy dokit, aki megnézi a lánykát. Úgyis otthon leszünk pár hetet, legalább magándokihoz be lehet jutni. Akkor jöttek ki a pöttyök. Mivel nem tudtam hogy allergia és a gyerekorvosunk is a lepkehimlőt erőltette, azt hittem egy laktózteszttel megússzuk.

Viszont a pöttyök nem múltak el. Csak a hetek teltek, a kiütések maradtak.

Néha volt fél nap, vagy talán egy egész is mikor szép tiszta volt a bőre. Meg olyan is akadt, amikor egy pöttyel sem fért volna több a nőcire.

Akkor már úgy voltam vele, hogy rákérdezünk a doktornőnél arra is, ki tudja alapon.

Augusztus végére kaptunk időpontot. Előre megbeszéltem az asszisztens csajjal hogy miért szeretnénk ha megnézné a doktornéni, ő meg mondta hogy mit kell vinni és azt is, hogy már aznap kapunk a kezünkbe eredményt. Szupi.

Otthon egyébként nem is volt annyira kiütéses a lánykánk, csodálkoztam is. Még a nagymama mondja hogy: biztos a magyar levegő miatt van. :) Otthon még az is jobb! Meg nem az itteni kaját ettük, meg innivalót ittuk.

A doktornő kért széklet tesztet, meg volt allergia teszt fehérjékre, amit visítva ordított végig. Ez mind negatív lett szerencsére. A vérvétel eredményünkön pedig amit innen vittem, kiderült hogy van gluténeredmény, ami szintén negatív.

De a gyerek full kiütés.

Megvettünk otthon mindent amit kiírt a doktornő, mert eleve receptes, meg itt tutira nem is kaptunk volna. Már sokszor jártunk úgy, hogy amit otthon szedtünk, az itt még véletlenül sincsen.

Magyarországon sajnos nem tudtuk elkezdeni a totális tejmentes diétát, mert a rokonokhoz valami oknál fogva nem jutott el teljesen, hiába mondtuk milliószor is, hogy NEM ehet tejes dolgokat a pici. Adtak neki. (A tejnek egyébként tizenkét nap kell mire kiürül a szervezetből, erre kell még rászámolni a három hónapot.)

A lányunk pedig rendületlenül pöttyös volt.

Amikor visszajöttünk, a diéta mellett elkezdtük a kiírt kapszulákat is, ami arra hivatott hogy a bevitt étel fel tudjon szívódni rendesen. Viszont ettől meg görcsölt a hasa és visszajött a hasmenés.

Na gondoltam szuper, ezzel így megint nem vagyunk előrébb.

A tápszert pedig, ami azért kell hogy a tejmentes diéta miatt a hiányzó vitaminokat, ásványi anyagokat pótoljuk, nem issza meg. Egyszerűen bármilyen formában próbálom, nem kell neki.

Én ezen nem vagyok egyébként meglepődve, mivel valami ritka hitvány egy gusztustalan rossz íze van. Nem is értem, hogy egy direkt kisgyerekeknek való tápszert hogy a fenébe nem lehet olyan ízűre gyártani hogy önszántukból megigyák?!

Próbáltuk mézzel, kakaóporral, (tejmentes persze) ajánlottak már narancs szörpöt is, mert állítólag a naranccsal nem érződik az a szutyok kesernyés íze.

A lányom nem issza akkor sem. Sőt, utána még abból az üvegből sem akar inni. Inkább nem kell neki semmilyen innivaló.

Megkérdeztem a doktornőt hogy most mi legyen, mert nincs több ötletem. A palacsinta jutott még eszembe, vagy hogy belefőzöm valamibe. Hátha úgy megenné.

Azt mondta hogy lehet. Ne forraljam sokáig, de főzhetek is vele és a palacsinta is jó ötlet, vagy a kajájába keverjem bele. Na de a pöttöm sem most jött le a falvédőről. Tudja az első falat után és mondja hogy : Anya, ez nem incsi! (nem írtam el, így beszél) Még a hideg is rázza tőle. Totál nem érti hogy miért szívatom ezzel a rettenettel. Úgy sajnálom, de ha muszáj!?

Azóta észrevettem, hogy a sok multivitaminos üdítő lehet a ludas. Nem kapott pár napig, volt is pöttymentes napunk vagy három, de megint visszajött.

Most már áll a hajam tőle nagyon. Nem igaz hogy nem lehet megszabadulni ezektől a q..va kiütésektől. Nagyon idegesít.

Egy megoldás maradt, három és fél hónapig palacsintázunk. A tesók odáig vannak meg vissza az ötlettől. Én nem annyira, mert kb. tizennyolc milliárd palacsintáról van szó ennyi idő alatt. :)

De ha ez kell………. :) :)


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Miért várja mindenki hogy más vigyázzon rá?

Akik körültekintően közlekednek, ne vegyék magukra!

Én is kimegyek az utcára, mint mindenki. Nyilván.

És valami feltűnt. Nagyon sokan vannak kint az utcán olyanok, akik még véletlenül sem figyelnek, vigyáznak magukra. Szerintük az a normális, hogy más tegye meg helyettük.

De miért?

Az általános iskolába biciklivel kellett járnom. Télen, nyáron, esőben, fagyban. Nem mindig szerettem, sőt (de frankón fitt volt tőle a seggem! - bár ezt akkor még nem értékeltem eléggé). Kis faluban éltünk, ott szerencsére akkoriban még alig volt autó. Nyugodtan ki lehetett engedni a gyereket bicajjal az utcára.

Utána volt szerencsém a távolsági buszos közlekedést is használni éveken át. Láttam fura dolgokat nem vitás, volt benne elég vicces is, mikor egyszer két nénike verte egymást a buszajtóban a bottal, hogy ki szálljon fel hamarabb? Meg gusztustalan is, például mikor valaki volt akkora tohonya, hogy az ülésre hugyált és ki más ült volna bele ha nem én. Még jó hogy haza fele mentem, de addig rázott a hideg tőle, otthon lendületből ugrottam a kádba. Undorító, pfujjjjjj

Aztán persze meglett a jogsim is. A szüleim kényszerítettek rá, én egyáltalán nem akartam.

Sokáig tömeg közlekedtem városon belül, ami megint csak tartogatott meglepiket. Aki így utazik, jól ismeri.

Akkor lett igazán szembetűnő a dolog hogy mennyire felelőtlenül közlekednek emberek, amikor vezetni kezdtem. (Megint nem önszántamból.)

Városban, vidéken, mindegy merre mész, mintha nem ismernék a szabályokat, vagy direkt nem akarnák betartani azokat.

A gyalogosok: Amikor látja hogy megy az autó, de ő kiugrik elé. És nem csak a zebrán. Bárhol. Aztán elfordul, mert azt képzeli, hogy ha nem néz oda, akkor az nincs ott. De igen! Vagy még feléd is fordul, direkt lassan megy, meg rondán néz rád, hogy a szemét autós………..érezd hogy egy dög vagy, mert autó van a segged alatt. Vagy a másik, amikor csak úgy leszédül a járdáról, azt sem tudja hol van, hány óra, aztán meg megijed, hogy basszus, ott az autó. Hogy lehet ez?

Az abszolút kedvenceim azok az anyukák, akik kitolják a babakocsiban a gyereküket a kocsi elé, hogy az elengedje őket. A GYEREKÉT tolja ki bakker! Vagy amikor a gyerek rohan a parkoló autók közül, át az úton. Esélyed nincsen hogy megállj. Esetleg ha médium vagy.

Bárhol, bármerre mész, még a zebránál is figyelni kéne nem? Nem csak gondolok egyet és rohanok ész nélkül.

Emberek! A zebra, nem véd meg semmitől. Ha kirohansz az autó vagy bármilyen jármű elé, nem fog visszapattanni a zebráról, mert az csak pár fehér sáv az útra festve. Attól hogy a zebrán vagy, ugyanúgy elüthetnek. Mint már volt is rá példa sajnos.

Én soha nem lépek le, amíg nem látom hogy észrevett és meg nem állt. Nem is értem. Az életösztön hova lett? Mit várnak, gondolnak akik ezt így csinálják?

És amikor a busz elé szalad ki valaki. Nem gondol bele hogy elütheti? Plusz még a buszon utazók is beborulnak miatta? Az nem gáz? Aztán meg ő van legjobban megsértődve.

Bicajosok: Forgalommal szemben, át a piros lámpán, meg jobbról előz, biciklis út helyett az autó úton, vagy a járdán, se mellény, se bukósisak, se kivilágítva este, áthajtanak a zebrán, ott is ahol csak tolni lehetne, arról nem is beszélve hogy még arra sem veszi a fáradtságot hogy szétnézzen, arra kanyarodik amerre fújja a szél és nem is jelzi, csak megy……...

És kit véd a kresz? Mindenki mást az autósokon kívül. Ha már volt pénze jogsira, meg kocsira és még környezetszennyező is a szemét! Fizessen az autós!

Egyébként itt engem is rendszeresen akarnak a járdán elütni a biciklisek. A múltkor például a boltajtóban, egy másik alkalommal meg a lámpánál. Szerencsém volt, mert az oszlopnak hajtott a nénike helyettem. Egy tyúk meg egyszer autóval akart elütni, szintén a járdán! A lányom úgy rántottam el előle. Ismétlem a járdán. És még le is dudált. Megáll az eszem. Na mondjuk őt szívesen kiszedtem volna a kocsiból a gyerekem miatt.

A motorosokat meg már meg sem említem. Kamikaze mind. Félek tőlük.

Az a legnagyobb szerencsém, hogy mióta itt lakunk, nem is kell elővennem az autót. Minden itt van a közelben. Babakocsival járunk. :) Vagy rollerezem. :)

Az előző albiban ahol laktunk, sajnos naponta autóznom kellett. Utáltam.

Itt azért van jó néhány kultúra vegyesen, nyilván mindenki hozza a sajátját otthonról. Voltak szituk rendesen.

De egyszer még Magyarországon beszélgettem el egy sofőrrel. Azóta sem.

Ő volt aznap a sokadik agyatlan és nála pattant el a cérnám. Nem bírtam tovább.

Egy bevásárló központ parkolójából indultam kifele. A kocsi tele gyerekkel persze. Meg kellett állnom, mert az előttem lévő autósnak elsőbbséget kellett adnia. Erre észreveszem, hogy balról egy kis „mazsolával” tolatnak felénk. Mit mondjak, én is megijedtem, (össze ne b.ssz. már az autót, mert apa kinyír érte) a kicsik is és visítani kezdtek hogy: anyaaaa jön az autó!

Eleve nem értettem, mert akkora autónk volt, hogy minden irányból kilógtunk mögüle, de ő nem vett észre! Naná hogy nem, mert a kis száját rúzsozta.

Dudáltam, ő meg előrébb gurult. Ki kellett szállnom, nem bírtam ki. Kinyitottam az anyósülés felőli ajtót és elkezdtem mondani : Mit gondolsz cica, a tükrök minek vannak a kocsiban? Tippeld már meg. Annyit kérdezett csóró, hogy be akarok – e ülni mellé?

Én: Eszednél vagy? Ha fizetnél érte akkor sem! De, néhány jó tanács. A tükör nem azért van, hogy sminkelj benne, főleg ha tolatsz. Azért van, hogy tudd mi a szitu mögötted. Mint például most mi. Az index pedig nem arra hivatott, hogy ritikült, meg kiskutyapórázt akassz rá, hanem hogy mások tudják hogy merre akarsz kanyarodni. És lehet hogy nem vetted észre és most tök hihetetlenül hangzik, de rajtad kívül még q..va sokan vannak az úton, jó lenne ha senkit nem ölnél meg. Járjál inkább gyalog! Hidd el jobb lesz mindenkinek.

Amíg a csaj nagyokat pislogott, én elköszöntem.

Szépen kérek mindenkit, a saját maga érdekében meg a vele együtt az utcán tartózkodók, közlekedők érdekében, figyeljen oda és vigyázzon magára, meg a többiekre is. A saját életed, elsősorban a te felelősséged!

Köszi!


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

A lepkehimlő II.

Nem gondoltam hogy ennek a sztorinak lesz folytatása. :(

Őszintén szólva, jobban örültem volna ha nem.

Az  előzményeket  (A lepkehimlő) megtaláljátok lejjebb. :)

Ehhez a gyerekorvoshoz véletlenül keveredtünk, amikor ebbe a városrészbe költöztünk.

Azt most nem részletezem milyen származású a dokink, mert abszolút nem lényeges. Csak az, hogy mindig nagyon kedves volt, nagyon alapos és legfőképpen tiszta. Ami nekem fontos! Láttam kezet mosni! és fertőtleníteni is két vizsgálat között, amit előtte egy dokinál sem, pedig megfordultunk már néhány helyen.

A pasi csinál mindent egyébként, hiába van legalább tíz asszisztens csajszi, ők maximum behozzák a szurit, kezelik a számítógépet, meg lemérik a gyerekeket, előkészítenek mindent mire az orvos bejön. Más praxisokban az asszisztens vesz vért, vagy adhat be injekciót is. Itt nem.

A csemetéket le kell vetkőztetni mire a doki odaér, szólnak is érte, mert nagyon sokan vannak, sietni kell. Öt vizsgálója van egyébként, nagyon nagy a rendelője és rengeteg a betege.

Én maximálisan meg is voltam vele elégedve, bár tény hogy ritkán jártunk hozzá, leginkább csak ha védőoltás kellett. Sima náthával, torokfájással el se megyünk odáig, mert antibiotikumot nem adnak, mást meg nem akarunk még mellé összeszedni a váróban mire sorra kerülünk.

Nem is volt gond egészen tavaly novemberig.

Akkor kellett kezdeni a picivel a rohangálást, mert minden hónapban kötelező védőoltást kapott. Néha egyet, néha kettőt is egyszerre februárig.

Itt nincs külön csecsemő tanácsadás, ahova csak egészséges babák mehetnek, ami azért hülyeség, mert frankó náthát meg egyebeket lehet benyelni várakozás közben. Sikerült is mindig. Mivel a lányka még pici és lázas lett minden ilyen alkalom után, vissza kellett vinnem, hogy nézzen rá az orvos. Ördögi kör.

Volt itt minden, a hörghuruttól kezdve a fülgyusziig. Egyszer még a szuri miatt is visszamentünk, mert duplájára dagadt mindkét válla. Szerencsére sose láttam még ilyet előtte. Nem is akartam.

Akkor kezdte kihúzni a doki a gyufám, amikor benézte a lányom fülgyulladását, annak ellenére hogy mondtam, hogy valami nem okés.

Megnézte, de nem foglalkozott vele.

Ahogy azzal sem, hogy decembertől folyamatosan hasmenése volt. Napi hat – hét is.

Totál ki voltam akadva. Főleg a doki hozzáállásán.

Se egy kaka – teszt, se egy komolyabb vizsgálat, semmi.

Néha a szurira fogta, néha meg a gyógyszerekre, de érdemben semmit nem tett ellene.

Nem hízott a lányom hónapokig és mellé még kopasz foltok is lettek a buksiján. Akkor küldött bőrdokihoz.

Az meg közölte, hogy nem gomba, nem baci, se vírus, gyerekeknél van ilyen! Tessék? Ennyi?

Bár, mit is vártam. A vérvétel meg eszükbe sem jutott.

Mi kezdtük figyelni hogy mitől, mi után lesz hasmenése. Úgy jött ki a tej, tejes dolgok és a piros színű gyümik.

El is meséltük a dokinak apával. Direkt elcipeltem a férjem is, hátha az ő szava jobban betalál a pasinál, mert ugye ő is férfi, (vannak emberek akiknél ezt is figyelembe kell itt venni sajnos) jobban is beszéli a nyelvet, ki tudja……. nem jött be.

Annyit mondott, hogy akkor megvan a diagnózis, de adni kell a tejet is, mert azt muszáj és kész!

Mondtuk hogy ez nem frankó így mert anyatejes baba, amikor szopizott, nem volt gond. Nem kéne kideríteni hogy mitől van a hasmenés? Plusz, hogy adjam ha tudom hogy utána rosszul van tőle?

Semmi reakció.

A vérvételt is úgy trükköztük ki, hogy azt mondtuk, a bőrdoki javasolta. Ezért ment csak bele.

Mikor először kijöttek a pöttyök, pont ő volt ügyeletben.

Tök rendes volt, egészen máshogy állt a témához, még ő mondta, hogy ha megyünk a vérvételre, mindenképpen ki kell deríteni hogy mi lehet a baj a picivel.

Örültünk, végre valami előrelépés.

Egy hónapot vártunk vérvételre. Mikor végeztünk, megkérdeztük mikor van eredmény, erre mondja hogy nem is néznek allergiát! Csak általános vérkép lesz. Mikor direkt azért mentünk, az volt megbeszélve.

Szerintetek? Emlegettem egy darabig a szüleit. Főleg hogy az eredményt is elkeverték, három hét után került elő, de csak azért, mert már személyesen reklamáltunk.

Mondtam hogy jó, ezekkel befejeztem, keresek otthon egy épkézláb orvost, mert ez itt egy vicc.

Na, ennek az lett a vége, hogy elsőre mondta Magyarországon a doktornő hogy allergia! Lepkehimlőnk nem is volt. Szerencsére a vizsgálatok eredménye negatív lett, tehát nem vészes a helyzet és hogy „csak” pöttyös, szintén jó jelnek mondható, mert enyhe problémával állunk szemben.

Szerinte a sok hasmenés teljesen tönkretette a vékonybélben a flórát, ezért most három hónapos szigorú tejmentes diétát kell tartani és utána megpróbálni „újraindítani” a rendszert.

Ezért nem hízott a pöttöm, ezért lett kopasz foltja is, mert nem tudott felszívódni a kaja amit megevett.

Tudjátok én megbíztam az orvosunkban.

Észrevettem rajta hogy van valami gondja, mert nagyon megváltozott.

DE! ez az ő problémája, semmi közöm hozzá.

Az meg, hogy a gyerekemnek baja van, az enyém, meg az orvosé aki vállalta hogy kezeli.

És ha valaki képtelen ellátni a feladatát, munkáját, hivatását, azt be kell látni. Főleg ebben a helyzetben. Gyerekek egészségével, életével nem játszunk!

Vajon ha nem derül ki időben hogy mi a gond és komolyabb baj lesz belőle vállalja a felelősséget érte? Vagy a gyerekem szenvedjen egy életen át az ő nemtörődömsége miatt?


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Mi nők nyírjuk ki a pasikból a FÉRFIT!

De vajon jó ez nekünk?

Naná hogy szuper csajok vagyunk, meg kemények, kibírunk bármit és a családért mindent még félholtan is. Azt sem vitatja el senki, hogy a nőknek magasabb a fájdalomküszöbük és bármit képesek vagyunk majdnem ugyanúgy elvégezni mint egy pasi.

De miért is akarjuk mi ezt?

Én például nem akarom.

Mióta világ a világ, megvannak a női és férfi szerepek, melók, feladatok.

Apuka például sportosabban vezet, jól parkol, jobban tájékozódik. Mint általában a pasik. Én nem. Totál hülye vagyok hozzá. Én óvatosabb vagyok (mivel tele a kocsi gyerekkel) parkolni legtöbbször a létező legmesszebb szoktam, hogy ember ne legyen aki a közelembe jön (és még így is rám parkol mindig valaki! Hihetetlen) és ha nem figyelek oda, lazán eltévedek. Én másban vagyok jó. A gyerekekkel például könnyebben boldogulok. :)

A pasik erősek, izmosabbak, lelkileg keményebbek is. Mi nők, gyengébbek vagyunk, eleve más a testfelépítésünk és picsogósak vagyunk.

Nem azt mondom, hogy egy nőnek csak a tűzhely mellett a helye és azt sem, hogy apuka ne tudna kicserélni egy pelenkát. Már ha akar. :) De hogy én szereljem az autót, vagy apa vasaljon……… teljesen kizárt!

Viszont ha durván átveszi egyik fél a másik szerepét is, akkor borul a rendszer.

Nálunk mondhatjuk hogy munkamegosztás van.

Enyém a háztartás, a gyerekek, a bevásárlás, apuci meg eljár dolgozni.

Nem várom el tőle, hogy még itthon is toppon legyen és munka után még az én dolgom is ő végezze. És ő sem várja el tőlem, hogy ekkora család mellett még munkába is menjek. Esélyem nem lenne hogy a napi teendők végére érjek. Így is huszonnégy órában dolgozom, mindig van mit csinálni és ha végre hozzáérne a seggem a székhez, tuti kiabál valaki hogy „anyaaaaaaa!” És még éjjel is: anya rosszat álmodtam, fázom, melegem van, szomjas vagyok, adj egy puszit, bújj hozzám, stb. Arról nem is beszélve, hogy amennyit keresnék fél napos melóval, az ki se futná a bölcsit, ovit (bár ott kezdődik, hogy be se adnám őket, mert itt nem ütik a szintet). Déltől meg már jönnek haza a gyerekek, itthon kell lennem.

Persze előfordul, hogy ha kidőlők, apa veszi át a helyem. De az általában úgy néz ki, hogy kizár a konyhából, vagy elzavar pihenni, vagy lemegy helyettem a boltba. Szerencsére ritkán van ilyen. :)

De amikor azt látom hogy anya durván melózik, viszi a háztartást, gyereket nevel, plusz rohan még a szülőknek is besegíteni, apukát meg otthon hizlalja a TV előtt, hát mit mondjak………..

Egyébként hülye lenne az a csávó ha nagyon görcsölne a melón, ha már talált olyan elmeroggyantat, aki el is tartja, meg mindent megcsinál, mellé még az egekig isteníti, hogy mekkora ajándékot kapott az élettől, hogy ilyen férfi van mellette. Ki az az esztelen, aki ilyen nő mellett erőlködne hogy dolgozzon, vagy besegítsen a ház körül? Minek törné magát?

És ez az anyukákra is érvényes ám.

„Jaj, kisfiam, megoldom, te csak maradjál nyugodtan, anya bírja egyedül!”

Aztán meg megy a csodálkozás.

Csak ül a fotelben, TV–t néz, sörözik, vagy játszik, hízik, esetleg unatkozik, de nem dolgozik.

És vajon hogy lett ilyen?

Hát miattunk!

Mert mindent mi akarunk.

Mert nekünk nem kell segítség, mert mi megoldjuk. Meg bírjuk még betegen is, nem gáz. Meg úgyse tudja, csak mi. Mert nem úgy csinálja ahogy kell! Mert azt csak mi tudjuk, senki más.

Na persze.

Mert nekünk kell a fene nagy egyenjogúságunkkal, hogy úgy bánjanak velünk is, mint egy pasival.

Nyilván hogy ha ugyanazt a melót végzem, akkor ugyanannyi fizu járjon érte, ez nem is kérdés.

Vagy ha valaki mindenáron karrierre vágyik legyen meg az álma. Nem vagyunk egyformák, kinek mi a fontos. De vajon minden téren tud száz százalékot hozni egyszemélyben?

Én nem tudok. Ez van.

Ha valami közbejön, nem tudom ugyanúgy elvégezni a napi melóm, valaminek a rovására megy. Nyilván azt áldozom be, ami nem annyira „fontos”. Legtöbbször a pihi időm bukom el.

Én onnantól kezdve, hogy az első terhességi tesztem pozitív lett, anya vagyok. Szerettem dolgozni, szerettem a munkám, csináltam a kicsi mellett is egy darabig, de rá kellett jönnöm, hogy nem tudom ugyanazon a szinten folytatni mint előtte. A gyerekem lett az első, nekem ő lett a legfontosabb. Fél munkát meg nem akarok, ezért fel is adtam.

Most ez a munkám. A gyerekeim, a család, meg a háztartás. Ebben próbálom a maximumot hozni.

Arra jöttem rá menet közben csajok,(környezetemből is tudok példát mondani) hogy túl ajnározzuk a pasikat. Mert arra vágyunk, hogy nélkülözhetetlenek legyünk. „Jajj, mi lenne vele nélkülem?”

Esélyt sem adunk nekik, hogy megmutassák ők is képesek bármire ha akarják. Nekik kell hogy igazi Férfiak lehessenek, hogy megmutassák, hogy védelmezhessenek, aztán meg sütkérezzenek az ujjongásunkban, amikor hülyére dicsérjük őket és párás nagy szemekkel pislogunk rájuk. Hogy igen, ő az!

Nekünk meg kell a Férfi, aki a hősünk, aki minden bajtól megóv, aki mindenhez ért és mindent meg tud oldani, aki erős és bátor, akire felnézel, aki egy igazi szuper csávó. Aki mellett lehetsz gyámoltalan, gyenge Nő, mert tudod hogy ott van melletted, számíthatsz rá, nem vagy egyedül.

Szerencsére vannak még ilyen pasik is! (mint például a férjem!)


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Karcsi, Karcsi, Karcsikaaaaaaa

A kisfiam kiabálta mindig neki. :)

Karcsi volt a világ legzakkanásosabb macskája.

Én pedig a gazdija. :)

Karcsi egy kis faluban született már jó pár évvel ezelőtt. A család macskája járt valamerre és egy pocakkal állított haza. Hát szabad ilyet?

A közeli városban laktunk, egy kis lakásban az akkori pasimmal.

Úgy gondoltam, ha már így járt ez a macska, és a nagymama hallani sem akart több cicáról, a picit majd én magamhoz veszem. Mindig volt macsekunk, imádtam őket.

Amint tudott rendesen enni egyedül, haza is vittem.

Mit mondjak, az első napok nem sikerültek túl jól. Neki sem, nekem sem.

A legény csak a száját húzta, nem nagyon érdekelte a cicus, (meg akkor már én sem) úgyhogy ciru - miru rám maradt egyedül.

Karcsi igazi kékvérű macska volt. Nem tudom az anyja kivel állt össze, de nem sima árokparti lett a gyerek. Leginkább a sziámihoz hasonlított a testformája, meg a pofikája, de neki egészen fura szürkés – kék bundát sikerült növesztenie, mellé szép nagy sárgás szemekkel. A szőre olyan volt mint a selyem, ráadásul, mintha minden tizedik szőrszál dupla hosszúságú lett volna, amitől tök röhejesen nézett ki.

Nem lehetett bármikor megsimogatni és nem is engedte meg akárkinek. Ki kellett érdemelni.

Legszívesebben a szekrény tetején szeretett aludni. Onnan ritkán jött le, szerintem azért is, hogy nehogy valaki hozzáérjen. Utálta. Volt aki fülest is kapott érte ha nem figyelt eléggé.

Viszont a sárgadinnyét nagyon szerette, a kertben a száráról megette féléretten is.

Nos, Karcsika pár hónap után már elég nehezen viselte a lakást.

Nekem melózni kellett, a pasim meg tuti szekálta szegényt ha nem voltam otthon, szóval el kellett gondolkodnom hogy most mi legyen?

Egyébként nagyon okos cica volt.

Például, neki nem tetszett a macskaalom. Mindig csak egyszer tojt bele. Mikor én is elköltöztem a lakásból, akkor derült ki, hogy a macsek sokat járt a kád alá. …….

Sőt másra sem használta egy idő után az almot. Mindig a lefolyóba pisilt. Vagy kád, vagy mosdó de csak a fürdőben.

Nem mondanám hogy örültem neki, de ott legalább nem volt olyan büdi.

Kedvenc hobbija volt még, hogy megvárta amíg összeszaporodik a sok reklámújság és mikor úgy látta hogy most már lesz vele minimum egy fél napos meló, reggelre centis fecnikre szaggatta szét. Na olyankor mondtam hogy hajléktalan macska lesz belőle ha még egyszer ilyet csinál!

Volt hogy éjjel ébredtem fel, hogy valami csikizi az orrom. A cica nézett velem farkasszemet.

Hát elég rémisztő volt.

De olyan is volt, hogy tetanuszt kaptam miatta, meg a karomat kötözgették az ügyeleten, mert a dinka annyira beleélte magát a játékba, hogy totál bezizzent, és rommá karmolta a karom.

Félelmetes kis dög volt olyankor, paráztam tőle.

Pedig ivartalanított volt szegényem. Azt mondta az orvos, hogy nyugisabb lesz utána. Doki bácsi rendesen benézte.

De Karcsinál az tette be a kaput végleg, amikor megjelent a férjem az életünkben.

Rendesen féltékeny volt és mindenáron le akart égetni. Sikerült is.

Direkt a konyhába pisilt a mosogatóba. Soha előtte és utána sem.

Leröfögte a kaját, és a hab a tortán, hogy szétszedte a vatta új bőrcipőjét a lovagomnak.

Hát nem örült neki.

Azt mondta ha nem udvarolna, nyúvadt macskát csinálna belőle elég gyorsan. :(

Szegényke.

Így Karcsinak költöznie kellett.

Neki a lakás egy börtön volt. Utálta. Néha az ablakból nyekergett a madaraknak. Teljesen be volt zsongva miattuk, meg akarta őket fogni mindenáron.

Egy időben meg mindig kiszaladt a folyosóra mikor kinyílt az ajtó. Fel – le rohangáltunk a lépcsőházban. Szerettem! Főleg hogy be voltam tojva, hogy mi lesz ha kirohan az utcára. Sose találtam volna meg.

Sírtam, hogy rossz gazdija vagyok, nem szeret itt, nem szeret velem. Pedig még engem bírt a legjobban. A lakást gyűlölte csak.

Néha annyira haragudott rám, hogy nem engedte hogy simizzem.

Így hát vissza kellett vinnem a nagymamához.

Nem is kellett sok idő hogy újra otthon érezze magát náluk.

De, mivel nem tudott még vadászni, a fal mellett nyarvékolt a madárfiókáknak felfele, hogy legyenek szívesek öngyilkosok lenni, mert egyszer talált ott egy halott kismadarat, azt hitte ez így működik! Gyagya macska. :)

Szemét dolog, de kiröhögtük, mert nagyon béna volt.

Hosszú évekig élt még a mamánál, és a végére még a vadászatba is beletanult. Elég keményen nyomta.

Tudjátok az egy dolog hogy sokan szeretik az állatokat és tartják őket lakásban is, de én azt láttam, hogy nekik ez egyáltalán nem való. Csórók, mintha sitten lennének. Nem mehet ki, nem tudja rendesen elvégezni a dolgát akkor amikor akarja, meg oda ahol neki tetszik. Sokszor vannak egyedül és a padló, vagy járólap sem igazán nekik van kitalálva.

Te szeretnél így élni?

Naná hogy megszoknak előbb vagy utóbb bármilyen helyet, de ha tényleg szereted, nem akarod hogy szenvedjen.

Én legalábbis nem bírtam nézni hogy a cicám nem érzi jól magát.

Ezért sem hoztuk haza a bébi cicát a játszóról, hanem kerestünk neki olyan helyet, ahol kertes házban élhet.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

A barinőm

Szerintem egy ember életében nem sokszor adatik meg, hogy megtalálja az igaz barátját.

Ha mégis szerencséd volt, nagyon kell rá vigyázni, becsülni, mert hihetetlenül értékes.

Nekem egyszer már sikerült. Elveszteni is.

Azt mondták az okosok egyébként, hogy minden ember akivel találkozunk, vagy bármilyen kapcsolatba kerülünk az életünk folyamán, addig van mellettünk, amíg szükségünk van rá.

Ez nem igaz.

Nekem most is szükségem lenne a barátnőmre.

Mert sokszor hiányzik.

Már kiskorunk óta ismerjük egymást.

Emlékszem az oviban mindig ki volt bukva tőlem, mert én lány létemre meg mertem fogni a bogarakat, hernyókat is, viszont rajtam kívül minden kislány visított tőlük.  (Írtam már hogy teljesen zakkant vagyok. :)

Aztán jött a suli. Nem lettünk osztálytársak, de mindig találkoztunk.

Akkor még nem voltunk annyira nagy barátnők, de nem is voltunk rosszban.

Azt hiszem a 7-ik osztály nyári szünetében mentünk először közösen kirándulni a sulival.

Ott barátkoztunk össze igazán, onnantól kezdve évekig egymás seggében voltunk.

Vagy ő jött hozzánk, vagy én mentem. Hétvégén közös bulik. Már péntek este együtt pletykáltunk, hogy a hetet meg tudjuk beszélni. Szombat diszkó, amit vasárnap jó alaposan ki kellett vesézni.

Jó volt hogy mellettem volt, számíthattam rá és ő is elmondhatott nekem bármit.

Ott volt mikor anyámnak elment a maradék esze is a válás után, és hülyébbnél- hülyébb pasikat hurcolt haza és akkor is, amikor váratlanul meghalt a tatám. Basszus, az nagyon durva időszak volt! Erre mondják hogy a baj nem jár egyedül. Sajnos ez igaz.

Szerencsére volt kivel megbeszélnem az egészet, ami nagyon sokat segített hogy ne csússzak szét teljesen. Ha ő nincs akkor, nem tudom mi lett volna velem…..

A szép időknek hamar vége lett, suli után jött a nagybetűs élet.

Ő is dolgozott, én is, ritkán találkoztunk.

Plusz még a pasik mellé.

Én sem választottam jól (mint utólag kiderült) és ő sem, de ő akkor már az ország másik felében lakott, nem hívott, nem beszéltük meg a dolgainkat, nem is tudtuk igazán mi van a másikkal.

Aztán én megtaláltam az igazim, jöttek a gyerekek, neki viszont akkor még nem sikerült rátalálni, emiatt vagy másért, fogalmam sincs, de ő szépen lassan kihátrált az életemből.

Nem hívott vissza ha kerestem és nem keresett soha.

Rosszul esett nagyon.

Évekig nem tudtam mi lett a baj. Nem értettem, hogy ha olyan jóban voltunk, miért romlott el? Sőt azt sem, hogy hova tűnt.

Nem vesztünk össze, nem bántottam meg, szándékosan meg végképp, soha nem mondott semmit, csak lelépett.

Pedig még a kórházba is bementem hozzá, mikor beteg lett.

A családja nem tudott olyan messzire utazni, de mi mentünk két pöttöm gyerkőccel. Mondtam hogy ha bármi van, itt vagyok, csak kérnie kell. Azt hittem megszakad a szívem, mikor megtudtam hogy bent fekszik.

Azt írta utána hogy : „ilyen egy igazi barát” .

Mindig reméltem hogy újra olyan jóban lehetünk mint régen. Még a fiunknak is ő lett a keresztanyja.

De sajnos másképp döntött. Eltűnt, évekig alig hallottam róla.

Csak szülinapra, névnapra jelentkezett. Vagy még arra sem.

Tudtam hogy nincs jól, de nem mertem keresni, nehogy erőszakosnak tartson.

Csak vártam.

Vártam, hogy visszakapjam a barátom, mert állatira hiányzott. Olyan sokszor lett volna jó elmondani valakinek hogy mi van velem. Ha ott lett volna, ha meghallgatja a nyűgöm.

Most sok - sok év után találkoztunk.

Sokat pletykáltunk, vihogtunk, olyan volt, mintha soha nem lett volna szünet benne. Érdekes….

Leginkább az, hogy teljesen természetes volt. Érted? Az volt fura, hogy nem fura!

Eljött, megnézte a „kis családom” megbeszéltük a kimaradt éveket.

Különös hogy mennyit változtunk ennyi idő alatt, mégis olyan mintha egy percet se hagytunk volna ki.

Állítólag az élet a barátokkal pótolja a szar családod. És ez teljesen így is van.

Én most remélem, hogy visszakaphatom a barinőm.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

"Már nem divat a szőrtelenítés!"

Vagyis, készüljetek pasik, jönnek az "őzikék"!

A közelmúltban több cikk is született a témával kapcsolatban.

Volt köztük érdekes, amit el is olvastam, meg olyan is amit nem.

De! Amin borultam, az az, hogy ez eddig divat volt.

Én tökre nem tudtam!

Azt hittem, azért szőrtelenít mindenki (bocsi, már aki csinálja egyáltalán) hogy ne legyen gusztustalan, ápolatlan vagy igénytelen, esetleg büdi itt – ott.

Én speciel azért csinálom, mert szerintem q..va gáz, ha egy nő olyan szőrös, mint egy majom.

És ezzel nem a majmokat akarom megsérteni. (és itt direkt szépen, finoman fogalmaztam)

Nem azt mondom, hogy naponta azon feszülök, hogy egy szál szőr se legyen rajtam. Mert előfordul.

Sokszor nincs kedvem, fáradt vagyok, vagy nyüszi, vagy nagyon későn jutok el a fürdőig. Akkor meg már kinek van kedve még ezzel is vesződni?

De például a hónaljamról rendszeresen írtom, méghozzá azért, mert ha szőrös, hamarabb lesz izzadságszagom. Elárulom nem csak nekem, és nem csak nyáron! (A legnagyobb élmény ilyenkor tömegközlekedni.) Azt meg utálom. Undorító, ha valakinek már olyan durva szaga van.

A lábam se úgy nézzen már ki mint a férjemé….. Igaz hogy az övét nehéz lenne überelni, de ha nagyon akarnám, simán tudnám. Örököltem, ez van.

Be is szokott szólni, ha esetleg sikerül elhanyagolnom, hogy őzike vagyok. Ez azért elég égő, de attól még igaz.

Na persze nem bunkóságból mondja, csak ilyen kis zárójeles megjegyzésként. De ha már szól érte, az gázos.

Tény hogy ennyi gyerkőc mellett, néha egész héten se találkozom magammal a tükörben, nemhogy még ilyen extrákra jusson időm, de igyekszem.

Viszont amikor fiatal lányok hirdetik a közösségi oldalaikon fényképekkel alátámasztva, hogy ő bizony nem szőrtelenít mert mennyi időt vesz el az életéből, és különben is, ő így is milyen szép,(bár szép még lehet, csak rohadt ápolatlan) hát….. szíve joga mindenkinek, de én azért legközelebb is le fogom szedni onnan ahonnan kell.

Na és persze a sztárok se maradhatnak ki ebből a „divatból” sem.

Olvastam is, hogy az egyik fiatal sztárocska szintén követője lett ennek az új hóbortnak és szőrtelenítés helyett napi 3-szor illóolajos fürdőt vesz.

Végül is, az tényleg sokkal rövidebb ideig tart, mint leborotválni a hónaljkutyust.

Én nem vagyok ekkora sztár, nem is célom, sose voltam birka, aki a legutolsó trend szerint öltözik, vagy hordja a haját, (főleg ha nem is áll jól, és nem tetszik) vagy oda megy nyaralni ahova a legtöbben, mert az a menő. Tippem szerint már ilyen is maradok.

Viszont, ha meg sztár lennék, valószínűnek tartom, hogy ennél értelmesebb dolgok mellett kampányolnék, ha már olyan sokan akarnak pont engem utánozni.

De hogy ilyen alapdolgokból is divatot kéne csinálni…… nem hiszem.

Az embereknek tényleg ennyi ideje van ilyen ökörségekkel foglalkozni?

Ezek szerint nekem is, mert itt értekezem róla. Na, szép.

És akkor még meg sem említettem a festést. (hónaljszőr festés) Jó hogy nem kezdjük el fonni!

Csóró fiatalok meg, nehogy lemaradjanak, egymást utánozzák. Hát még ha egy sztár is ezt csinálja, az aztán az aztán…...

Kész röhej az egész.

Én mindig azt gondoltam, hogy ahogy haladunk előre az időben, egyre értelmesebbek, tisztábbak, igényesebbek, okosabbak, stb. lesznek az emberek. Erre tessék. Pedig minden ott van az orrunk előtt. Minden elérhető ha valaki akarja.

Be kell látnom, hogy sajnos inkább visszafele haladunk.

Pedig a szőrtelenítést már a II. Világháborúban elkezdték a nőcik. És akkor még nem volt millió -féle mütyü – ketyere erre. Mégis megoldották, mivel nem volt harisnya, anélkül meg szerintük is gusztustalan volt a szőrös láb. Még festették is, hogy úgy nézzen ki mintha harisnya lenne rajta.

Most meg arra kéne büszkének lenni hogy direkt nem csinálom?

Ez is valami hülye feminista elmebaj? Nekünk is jogunk van szőrösnek lenni, nem csak a pasiknak?

Ha választani lehet, márpedig lehet, én maradok a szőrtépésnél. Annak ellenére, hogy néha állatira fáj, örülök hogy lehet sima a lában, mert nekem úgy tetszik.

Aki meg máshogy szeretné, csinálja, de nem KELL erre is ráfogni hogy ez a divat, mikor csak szimpla igénytelenség.

Vagy megint lemaradtam volna valamiről?


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Végre!

Mindjárt éjfél van.

Tele a lakás bőröndökkel.

Mindenki alszik már, szerencsémre, mert ilyenkor van csak körülöttem egy kis nyugi.

Ilyenkor tudok nyugton elmélkedni azon hogy mennyire vártam megint ezt a két hetet, hogy egész évben, minden évben, ezen ábrándozom, hogy milyen jó otthon! Mennyire hiányzik!

Fáradt vagyok, egész nap pakoltam hogy mindenkinek minden meglegyen, de nem alszom, nem bírok, mert izgulok, hogy induljunk végre. Meg persze írom a q….va listám hogy mit kell még elintéznem, mit ne felejtsek el! :(

Lassan öt hosszú éve már hogy ideköltöztünk.

Én bárhova, mindegy merre, csak ide nem akartam jönni. Aztán döntött a pro – kontra lista, nem én.

Valahogy mindig is zsigerből rühelltem ezt az országot, már egész kis korom óta. Fogalmam sincs miért.

A nyelvről nem is beszélve. Egy logikátlan, egy ronda nyelvtörő szutyok. Nem is tudtam megtanulni a mai napig sem rendesen.

Ezért sem akartam ezt az országot. A nyelv miatt.

Szegény gyerkőcök is mindig mondják hogy utálják a helyesírást, mert nagyon nehéz.

Beszélni meg, szinte állandóan németül karattyolnak. Hihetetlen.

A kedvencem ezzel kapcsolatban, amikor mondom hogy nem beszélem jól a nyelvet, erre hangosabban kezd beszélni, és mutogat mellé, mintha földönkívüli lennék. Egyszer óvónéni odáig vetemedett, hogy lerajzolta az órát, mikorra menjek a gyerekért, hiába mondtam hogy értem.

Nem fogyi vagyok bakker, csak külföldi. Éérteeem?

A férjem viszont nagyon jól beszéli ezt a förmedvényt, mégis rengetegszer mesél vad dolgokat.

A jólét egyébként nagyon is látszik, megvan mindenük, és leszoktak arról hogy az agyukat is használják. Egyszerűen nincsenek rászorulva arra, hogy erőltessék a gondolkodást.

Meg is van az eredménye…..

Beszéltük is a férjemmel, hogy ha már otthon leszünk, a Balatonhoz is el kéne menni, hátha több németet látnánk élőben. Itt alig vannak ugyanis.

Az a városrész, ahol most lakunk, tele van külföldivel. Legalább nem lógunk ki a sorból. :) A töröktől kezdve a portugálon, oroszokon, horvátokon át, van olasz, angol, francia, lengyel, mindenféle. Noé bárkája ehhez képest, kutya fülefarka se volt.

De az a vicc, hogy általában rólam gondolják hogy német vagyok. Gondolom a színeim miatt.

Aki ilyen kókadt, az csak német lehet. Ezért mindenki tőlem akar kérdezni ha kimegyek az utcára és ha mondom hogy bocsi, megsértődnek, hogy milyen bunkó, nem áll szóba velük. Tipikus német.

A férjemnek is mázlija van, neki nem szőke a haja, akkor meg tuti török. Ők vannak a legtöbben. Össze is veszett vele egy pasi, hogy mért nem akar törökül beszélni.

Reggel „vicces”, mert az anyukák java része a suli, ovi körül, kendős. Bár, ez inkább ijesztő mint vicces. Mondjuk a kendő még hagyján, de amelyik totál be van öltözve………… hogy csak a szeme látszik ki, na az rémisztő. Fogalmad nincsen ki van alatta.

Na de, most végre hazamegyünk. Még ha csak két hétre is, kiszabadulok ebből a büntiből.

Esküszöm úgy érzem, mintha valami állati nagy csúnyaságot csináltam volna és ezzel fizetek érte. Sittes lettem. Egy börtöntöltelék.

Mért nem megyek haza? Főleg ha ennyire szar?

Teljesen jogos a kérdés.

Mert rajtam kívül itt van még apuka, és egy fél ovira való gyerek.

Azért mert én nem érzem itt jól magam, nem fogom az egész bandát szívatni.

A törpök gyakorlatilag itt nőttek fel. Jól érzik magukat, vannak barátaik, hallani sem akarnak arról hogy hazamenjünk.

Apának van melója, és még jó is. Nem egészen olyan mint otthon. Itt ritka nagy állatságot kell csinálni hogy kirúgjanak. Itt megdicsérik, megköszönik a jó munkát. Otthon sose kapott ilyet. Mindig minden szar volt, meg kevés.

Kijövünk havonta a pénzünkből.

Senki ne gondolja hogy itt bármi is ingyen van, azt nem nekünk osztják csak úgy, szeretetből.

Nem élünk nagy lábon, otthon se, itt se, csak itt nem lóg a fejünk felett a bizonytalanság állandóan.

Más itt az élet, talán kicsit nyugisabb, lassúbb.

De ez nem az én hazám, nem az én országom, nem tartozom ide. Lehet hogy sose fogok.

Honvágyas vagyok, hiányzik a család, a barátok, cimbik, a kakaós csiga, a nyelv, (nagyon szeretem a magyar nyelvet), és a levegő.

Figyeltétek már, hogy milyen más az otthoni levegő? Totál más illata van. Olyan jó beleszippantani mikor hazaérünk.

Talán egyszer majd hazaköltözünk mi is. Ki tudja?


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 

 0
Tovább

Anyóska megmondta!

Azt, hogy én vagyok a sátán!

Ismerős?

Gondolom nem én vagyok az egyetlen, akit „imád” anyós pajti. Alapítsunk klubbot.

És hogy mindezt mivel érdemeltem ki?

Hogy szeretem a fiát.

Már nagyon régóta ismerjük egymást a párommal. Egészen a középsuli óta.

És igen, valami volt első látásra.

De csak évekkel később gabalyodtunk össze teljesen. A legjobbkor.

Én akkorra megjártam egy másik kontinenst, ő pedig eleget komolyodott egy normális kapcsolathoz.

Ő szingli volt, nekem meg pont a végét járta a sose volt románc.

Összefutottunk. „Véletlen”.

Aztán meg egyre többször, de már direkt is.Voltak közös bulik, meg csak úgy találkák. Összemelegedtünk.

Sose voltam még annyira szerelmes. Azt se tudtam előtte mi az. Minden percét imádtam mikor velem volt.

Utáltam hazamenni, ő pedig egyre többször mondta hogy maradjak.

A lakás közös volt az exemmel, de őt meg nem ette el onnan az avas, így nagyon sokáig amúgy se lehetett volna húzni a szitut, vidékre meg a családhoz nem akartam költözni, egy albi meg egyedül…… húzós.

Ő az anyja lakásában lakott, de anyuka csak napközben járt haza pár órára, sok vizet nem zavart.

Beszéltek is, hogy vagyok, és mi lenne ha odaköltöznék.

Anyukának már látatlanban sem voltam a kedvence. Hogy mért? Nem tudom, talán mert létezem.

Kicsit féltem is, hogy mi lesz ebből?

Mit mondjak……. nem volt alaptalan.

Mivel valahogy a kapcsolatunk elején anyós agybajt kapott, szó szerint, q….va sok szabadideje lett.

Szerencsére sokat nem találkoztunk hétköznap, de ő jött hétvégén is. Az a tuti.

Volt hogy már korán reggel, a piacról hozzánk érkezett, amit jelzett is azzal, hogy izomból vágta be az ajtót.

Szupiiii, anyuka itt. Megint!

Ha segíteni akartam, nem engedte. Ha én csináltam valamit, például kivittem a kukát, és betettem az új zsákot, megigazította utánam. Újra teregette a ruhákat és ehhez hasonlók.

Gondoltam ezen ne múljon, csinálja egyedül ha neki az tetszik.

Nem vagyok balhés típus, inkább arrébb állok, nem szólók, tojok rá.

Akkor jött a faszija, hogy milyen rohadék, lusta genyák vagyunk, mert szegény asszony………….

Le is léptünk.

Akkor az lett a baj, uncsi lett az élete, nem volt kiről „gondoskodni”.

Nálunk pedig bekopogott a gólya. (Ez egy másik sztori, majd részletezem egy következő posztomban.)

A lényeg, hogy nem viseltem jól.

A huszadik héten vakbéllel műtöttek, kénytelenek voltunk visszaköltözni a városba, mert a férjem úgy gondolta, ha gáz van legyünk minél közelebb a dokihoz.

Ezt már nem is részletezem.

Én voltam a világ szemete amiért még terhes is merészeltem lenni, mi az hogy nem tudok vigyázni, meg egyébként is az ő fia egy ilyennel………… soha.

Se kedvem, se idegem nem volt hogy még vele is balhézzak.

A pöttöm persze ennek, meg más egyéb gondoknak hála, úgy gondolta hogy ennyi elég volt, ő most már kiköltözik onnan. Ez a 36. hét előtt volt pár nappal.

Szerencsére időben kaptunk tüdőérlelőt, semmi gond nem volt a picivel, viszont besárgult, úgyhogy két hetet élveztük a kórházat, minden „szépségével” pont az ünnepek alatt.

Az újévből már csak pár napot szívtunk bent, szerencsére kiskoma összekapta magát, úgyhogy hazamehettünk. - Igen ám, de anyóska várt otthon.

Szó szerint betegedtünk bele az egészbe.

Májusig bírtam, aztán leléptünk. Istenem az a szabadság!

Hogy nem vizslatják minden perced, hogy senki nem szól bele, vagy fintorog minden tettedre, hogy nem kell szégyelned magad ha véletlen el merészelsz aludni napközben, mert a pici egész éjjel sírt .. ……… nos, az leírhatatlan.

Jól elvoltunk. Mi. Ő meg nem. Megint én voltam a szemét.

Néha bántott, néha le se sz…..tam. Nem is igazán tudtam mit kéne kezdenem a helyzettel.

Aztán jött a kicsi tesó. Mit mondjak, gondolhatjátok.

Amikor eleve minden percben gyűlöl, és akkor még egy gyerek, pedig ő azt remélte hogy a kisfia szalad hozzá haza! Nahát ilyet!

Ráadásul a kisebbet, még bántotta is néha és nem is titkolta hogy nem szereti, mert rám hasonlít.

Most erre megint mit lehet mondani?

Odáig fajult, hogy gondolta hősnőt játszik és megmenti a világot a gonosz csúnya némbertől aki elvette a picike és védtelen fiát. Vesszen a sátán!

Azóta nem beszélünk. A férjem próbálta vele rendezni a viszonyt, de anya nem volt benne partner.

Nem látta a gyerekeket, és nem is keresi őket. Kilenc éve.

Szerintem nem is tudja hány unokája van, hacsak a pletyka nem jutott a fülébe.

És azt se tudta hogy összeházasodtunk.

Ha neki jobb így…..

Tudom hogy nem konkrétan engem utál, hanem azt a valakit akivel a fia él, de ez nem mentség a tetteire. A gyerekeknek jó lenne egy nagyszülő, de ő nem akart az lenni.

Lemarad róluk, rólunk, a saját gyermekéről.

Sajnálom hogy csak ennyi esze van.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 

 0
Tovább

Hol vannak a gyermekvédők, aktivisták?

Kérdem én.

Hol vannak ilyenkor, amikor szükség lenne rájuk?

Megdöbbenve olvasom a hírekben, hogy az embereknek egyre jobban száll a szürke köd az agyára.(és itt nem a kipufogó gázra gondolok!)

Amikor például olyanokról hallok, hogy semlegesnek nevelnek gyerekeket!

Van olyan óvoda, azt hiszem a svédeknél, ahol ebben a szellemben nevelik a kicsiket. Megkérdezték tőlük, mit gondolnak, kisfiúk vagy kislányok? És csórók azt mondták hogy fogalmuk sincs!

Mire jó ez? Kinek jó ez?

És persze van olyan ember, aki oda is viszi a saját csemetéjét.

Vagy, semleges neműnek kérte a szülő a gyereke hivatalos papírjait, hogy majd később, ő dönthesse el hogy minek érzi magát. Fiú vagy lány. De hogyan döntse el, ha fogalma se lesz róla?

És a másik, hogy „apa” szülte meg a gyermekét!

Igen……. Mert olyan van. Vagy inkább, férfinek kinéző lény szült babát. Helyesbítve.

Még nézni, olvasni is rossz ezeket, a hideg is kiráz tőle.

És nem, nem azért, mert bajom van azokkal az emberekkel, akik nem tudják eldönteni hogy férfiként vagy nőként szeretnének élni, viselkedni.

Például: Rozika megunja hogy nőként éljen tovább, úgy dönt hogy pasivá műtteti magát. El is kezdik a nem – átalakítást. Igen ám, de menet közben meggondolja, hogy ha már NŐ!  akkor gyorsan szül egy babát!  Akkor most mi van? Na  ilyenkor néz ki valamilyen lénynek!

Engem ez nem érdekel. Felnőttek, saját gondja eldönteni hogy mit akar.

Engem a gyerekek érdekelnek.

Velük mi lesz ilyen szülők mellett?

Vajon ők majd honnan, kitől fogják megtanulni hogy mit kezdjenek saját magukkal, hogyan tegyék a helyére a saját nemi identitásukat?

Ki fog nekik erre példát mutatni?

Hol vannak a pszichológusok olyankor, amikor engedélyezik, hogy azonos nemű emberek fogadjanak örökbe, vagy vállaljanak saját gyereket?

Amikor pont ezek a tanult emberek mondják, hogy mennyire fontos már kis korban is, még az elvált szülők gyerekeinek is, hogy lássák a szülői szerepeket. Legyen előttük példa mindkét nem képviselői közül, mert már akkor tanulják a női- és férfi viselkedésmintát.

Az én legkisebbem most másfél éves, és simán megismeri hogy: ő bácsi, néni, kislány vagy fiú.

Már most csajos dolgai vannak.

Ékszereket pakol magára, szoknyát kell felvenni, meg a nővérének ha festem a körmét, akkor az övét is kell.- mondjuk ezeket nem tőlem tanulta.

De értitek a problémát?

Ha én mint szülő nem beszélhetek vele rondán. Nem szabad megalázni, pláne meg nem üthetem bármilyen állatságot is csinál, mert hazavágom a lelkivilágát. Nem tehetek fel róla fényképet a netre a saját beleegyezése nélkül, sőt itt Németországban még fülbevalót se lövethetek neki, akkor kinek, és hogy van joga ilyen példát mutatni?

Mert a gyerek utánozva tanul.

Ezt sem én találtam ki, szintén pszichológusok állítják.

Akkor ezek szerint, ha valakit azonos nemű párok nevelnek, ő is nagy valószínűséggel a saját neméhez fog vonzódni, mert ezt látta otthon. Nem?

És akkor hol van a szabad akarata?

Ezzel nem belekényszerítik egy szituba, amit nem is ért, és nem ő választotta?

Van már például statisztika arról, hogy felnőttként ezek a gyerekek milyen nemű emberekhez vonzódnak majd?

Eleve rosszul vagyok attól, hogy még a vízcsapból is ez folyik. Lassan nincs egy olyan film, vagy sorozat, ahova ne raknának melegeket.

Mért kell ezt a szánkba tolni? Minek kell ennyire erőltetni?

És arról nem is beszélve, hogy a mai gyerekekkel egyre kevesebbet foglalkoznak otthon, totál el vannak veszve így is.

Alapvető dolgok sincsenek elmagyarázva, nem értenek sok mindent, csak látnak ezt is, azt is, és elfogadják, mert azt hiszik hogy úgy kell csinálni.

Mert mások is úgy csinálják………..

Amikor még a bezzeganyák is buzgón bólogatnak hogy milyen szuper anyuka az, aki éveken keresztül nem vette észre hogy a saját fia, akit elméletileg ő NEVEL, és egy háztartásban laknak, langyi lett. A facebook – profiljára rakta ki szerencsétlen, és anyuka ott látta meg véletlen.

Erre ez a mintaanya, egy cetlit hagyott a fia ajtaján, hogy így is szereti!

Na, és hol is volt anyuci abban a pár évben, mire ez a gyerek idáig jutott?

Mert azért ez nem egy – két hetes műsor.

Hol vannak ilyenkor a gyermekjogi aktivisták, meg a gyermekvédők, védőnők, gyerekorvosok, szociális dolgozók, meg mit tudom én, zöldek, kinek lenne ez a dolga?

Ja, bocsi sehol nincsenek.

Mert mindenki a másikra mutogat.

Nem az én dolgom, nem az én hatásköröm, feladatom.

Én csak bejövök reggel, dolgozom itt valamit, fizut kapok érte amiből élek, de semmihez semmi közöm nincsen, nem is érdekel, minek feszüljek rajta?

Akkor se lett meg hogy ki volt a felelős, amikor a mentális problémákkal küzdő anyuka beküldte a Dunába a babáját!

Meg akkor se, amikor a család halálra éheztette a gyereket. Senki nem vette észre, senki nem hibázott.

Engem mégis érdekel.

Mi lesz ezekkel a gyerekekkel később?

Kinek van joga eldönteni, hogy ha telik az idő, és ezek a kisgyerekek nőnek, felnőttek lesznek, kihez vonzódjanak majd?

Foglalkozik ezzel valaki egyáltalán? Vagy csak jött egy újabb idióta divathullám, mindenki utánozza, engedi, de a következményekkel már nem vergődik senki?

Érdeklődve várom a választ.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Anyapuszi mindent gyógyít!

És ez teljesen így is van.

Bár ezt saját tapasztalatokkal nem tudom alátámasztani sajnos, csak a gyerekeimével.

Nem emlékszem jól mindenre a gyerekkoromból.

Arra viszont igen, hogy az én anyám elég messze van az ANYUKÁTÓL. Tudod az a kedves, szeretgetős anya, aki rögtön segít ha a gyereknek szüksége van rá. Melletted van, vigyáz rád, és mindig számíthatsz a segítségére. Az enyém ennek szöges ellentéte.

Engem is értek kisebb – nagyobb balesetek, főleg hogy q..va rossz gyerek voltam.

Anyám unott fejjel nézte végig az egészet, vagy leszidott, mert jól kib….tam vele, most a hülyeségem miatt mennyi dolga van pluszban.

Elég sokszor volt törve csontom, (- az egyik olyan jól sikerült, hogy a mai napig szívok miatta) például a lábam-ujjai, a kisujjam, még az orrom is, vágtam tönkre ízületem, nem is eggyet, volt műtétem kettő is, de anyám…………….őt ezek nem stresszelték agyon.

Jólesett volna, ha néha legalább úgy csinál mintha érdekelné.

Nálunk nem ez a helyzet.

Nem vagyok mintaanya én sem.

Biztosra veszem, hogy nálam vannak százszor jobb anyukák is.

De amikor bármelyik gyerekem baleset éri, azonnal hozzám szalad. Ebből is gyanítom hogy olyan nagyon béna sem lehetek mint az enyém volt.

Ha bibi van, anya puszit ad rá. Sokszor ők is kérik : anyaaaa megpuszilod? Puszild meg!

És tudjátok hogy ez mennyit használ?

A legnagyobb, kicsit több volt mint másfél éves, amikor 7 darázs csípte meg szegényemet egyszerre.

Hiába mondtuk neki milliószor is hogy ne menjen oda mert veszélyes, nem érdekelte, éppen felfedezte a világot.

Baj lett a vége.

Volt ám ordítás, gondolhatjátok. Állati mázli hogy nem allergiás a darázscsípésre.

Összebújtunk, szeretgettem, simiztem, minden puklit megpusziltatott velem, és aztán közölte hogy már nem is fáj.

Vagy amikor lemotorozott a lépcsőn. Gondolta kipróbálja mit bír a járgány. Durván összeverte a fejét. Mi mást? Azt hittem, el is tört az arc-csontja. Bőr nem sok maradt rajta. A bajszán pedig azóta is van két seb hej. Én sírva törölgetem a pofit, próbáltam leszedni a retket, közben reszketek mint a fene, nyugtatgatom, hogy semmi baj, mindjárt itt van apa is, erre a kicsi felemeli az arcom, és közli hogy ne sírj anya, már nem fáj.

Kétkedve hallgattam, de ha ő mondja……

Tíz perc se telt el, ment játszani.

Azóta is alkalmazzunk ezt a csodálatos gyógyító technikát minden gyereknél, sőt még néha apa, anya bibijére is. :) Anyát rendszeresen éri baleset, a konyha egy nagyon veszélyes hely! - akkor a gyerekek puszilnak.

Nálunk bevált.

Vagy ha jönnek este, egy húzós nap után hogy nagyon elfáradtak, fáj a lábuk, sok-sok puszi, ölelés, megbeszéljük hogy nagyot kell aludni, és reggelre meggyógyul.

És mivel elhiszik, mert anya mondta, meg is gyógyul. Szerencsére sokszor beválik.

Na persze azért ha nagyon nagy a vészhelyzet, mint a legutóbbinál, kiegészítő kezelés is szükséges lehet.

Például amikor a kisebbik legény addig tornázott a kád szélén, hogy durván lefejelte a mosdót, és onnan esett a földre. Naná hogy akkor is a fejére. És mit gondoltok hányszor kértem hogy ne szórakozzon ott?

Milliárdnál többször, de pasi. Alkalmi süket néha. (ez amúgy genetikai probléma lehet a fiúknál szerintem!)

Na ilyenkor azért kell fájdalomcsillapító is, de tényleg csak akkor adok, ha nagyon muszáj.

Szóval nálunk így is lehet gyógyítani. Én nagy követője vagyok ennek az alternatív módszernek.

Viszont mindenki saját felelősségére használja, és előtte kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét, mert előfordulhat, hogy hosszabb ideig kell alkalmazni a kúrát, vagy nagyobb dózis szükséges. :)


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Magas a nyomás a gyerekem szemében

Mit mondjak, itt dobtam hanyatt magam.

A gyerekorvos minden alkalommal stresszel ha találkozunk, hogy voltunk-e szemészeten, mert minden évben egyszer kötelező.

Naná hogy voltunk.

Tavaly is, és most pár hete is.

Már az is érdekes volt, mikor odaértünk és mondom a nőcinek a pultban hogy időpontunk van pont mostantól. Rám néz, aztán a csapatra, és közli, hogy csak fele annyi hely van beírva.

Tessék?

De direkt a férjem telefonált, aki még ezt a béna nyelvet is jól beszéli, mi az hogy nincs mindenkinek időpont, amikor mi így kértük?

Ennyi az összes melója, amiért fizut kap, és ez sem megy? Az eszem megáll.

Apukával egyezkedtek tovább.

Simán befértünk egyébként, nem is értem minek húzta az agyunkat, de mindegy.

Anya volt az önként jelentkező, aki minden gyerekkel bent volt. Apa addig próbálta eredeti állapotában tartani a várószobát. :)

Az öt évesem volt a gyerekek közül az utolsó.

Neki nem számokat mutatott, hanem ábrákat. (nem tudom ki rajzolta őket, de elég bénák voltak, még nekem is gúvadt a szemem némelyikre, pedig jól látok a doki szerint)

A gyerek mondja is szépen egymás után.

A legalsó sornál viszont elakadtunk.

Biztatja a doki is, én is, hogy mik lehetnek azok?

Kölök nem válaszol.

Doki izgul, mi lehet ez? Nem lát a gyerek rendesen.

Én mondom, hogy attól hogy nem mondja, nem jelenti azt hogy nem is látja. Semmilyen problémát nem vettem észre a szemével kapcsolatban. Ha nem látna jól, azért már kiszúrtam volna, nekem elhiheti.

Dokit nem érdekli amit mondok, itt komoly dologról van szó, vissza kell menni, mert ő jobban meg akarja nézni.

Rendben.

Talán 2 hetet kellett várnunk az időpontra? Nem emlékszem már.

Azzal kezdte a mamesz, hogy meg kell mérni a szemében a nyomást. Mi meg kérdeztük, hogy minek is?

Mert a doktor úr pupillatágító cseppet akar neki adni, ahhoz mindenképpen kell.

Legyen.

Megcsinálja, de húzgálja a száját nagyon, közli hogy nem kaphat cseppet, beszéljünk a doktorral.

Szemöldök szalad ám felfele. Baj van?

Ez a kedvencem: Majd az orvossal megbeszélik. Nem is leszel tőle sokkos.

Azt hittem sose hív be.

Mondja már hogy mi van az ég szerelmére.

„Jó” szokásom, hogy az összes info nélkül is hülyére tudom stresszelni magam!

Na, az van anyuka, apuka, hogy ennek a gyereknek nagyon magas a szemében a nyomás, ami hosszú távon zöld hályoghoz vezet!

Tessék? Mondja újra! Mi van a gyerekkel?

Ugye nem kell részletezni mit éreztem.

De! gyorsan mérjük még meg a szaruhártya vastagságot is, hátha jobb lesz az érték.

Csak gyorsan – gyorsan.

Fizetős, mivel a biztosítónk ezt nem állja.

Mondjuk hogy nem baj, csak haladjunk már. (remélem azért nem egy ló ára lesz)

Hát a vége az lett, hogy vastagabb a szaruhártyája is mint az átlag, (amit amúgy nem tudom hogy mit jelent) de még így is rossz az eredmény.

A felső határérték ugyanis 20, neki meg 28.

A vastagabb szaruhártya ugyan kompenzál, de így is 25, ami még mindig nagyon magas.

Azt mondja mivel most délután néztük, legközelebb majd reggel menjünk.

Na de hol van még szeptember?Akkorra adtak időpontot.

Naná, hogy amint hazaértünk, nekifeszültem valami infót keresni, hogy mi van ilyenkor. Nem lettem boldogabb.

Elméletileg a negyven fölöttieket érinti, cukorbaj, magas vérnyomás miatt alakulhat ki, vagy lehet veleszületett szűkület is.

Problémától függően tudják kezelni, és ha időben kiderül, még meg se vakul a gyerek!

Persze semmilyen tünete nincsen, nehogy véletlen észre lehessen venni.

Szuper.

Nem akarom részletezni hogy mennyi ideget ettem idáig. Alig aludtam mostanában emiatt.

Örülök hogy kiderült még most, mérges vagyok hogy mért pont az én fiam, akinek a létező leggyönyörűbb szemei vannak a világon, és egy dologban vagyok csak biztos, hogy mindent megteszünk érte hogy rendben legyen a szeme.

Mást nem tudunk tenni.

Majd írom a többit is, hogy mire jutottunk.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

A pap vette el a gyerek pénzét

Mint már az előző posztomban említettem, Németországban élünk. Lassan 5 éve.

A legnagyobb gyerkőc itt kezdte az általános iskolát.

Meg is lepődtünk a beiratkozásnál amikor megkérdezték, hogy katolikus, muszlim, vagy etika órára járjon-e a gyerek. (a németeknél külön muszlim óra is van! szép)

Mivel nem vallásunk a muszlim, és nem vagyunk templomba járók sem, kizárásos alapon az etika maradt.

A harmadik osztályt viszont költözés miatt másik suliban kezdte a legény.

Itt szintén kérdezték hogy melyik órára járjon. Gondoltunk nagyot apával, próbálja ki a katolikust, lásson a gyerek olyat is, aztán majd eldönti hogy érdekli komolyabban vagy hagyjuk az egészet.

Mesélte is mindig hogy miket csinálnak órán, mivel foglalkoznak, miről beszélt a pap. Tanulás volt a legkevesebb.

Aztán valahogy november környékén sírva kérdezi tőlem, hogy meg van-e keresztelve?

Mért? -kérdem én.

Mert azt mondta a pap, hogy aki nincs, az a pokolra kerül.

Tessék? Biztos jól értetted, figyeltél, tuti hogy ezt mondta?

Igen.

Cicám, biztos nem így gondolta, lehet rosszul értetted. (Itt azért bejátszik hogy 3-ik éve tanulja csak a nyelvet, és ez a nyelv egy logikátlan rettenet – szerintem. Nyilván nem ért még mindent, vagy nem jól értelmezi)

Ezzel meg is nyugodott, de engem szúrt a dolog, hogy egy pap mért mond ilyet egy gyereknek? Főleg ilyen kicsiknek. Ezek után tuti kedvet kap a valláshoz.

Egy – két héttel később, elkezdi mesélni a kölök, hogy igaz-e hogy a télapót az amerikai coca – cola gyártó cég találta ki?

Fel is húztam ám a szemöldököm, hogy mi ez már megint?

Ezt mesélte a pap.

És Szent Miklós?

Arról nem beszéltek.

Mit mondjak, a pap bácsi kezdte elrúgni a labdát nálam.

Nagy nehezen vége lett az évnek, el is felejtettem az egészet, utána már nem került szóba a vallás óra, nem mesélt extrém dolgokat a csemete.

Következő évben viszont megint jöttek a fura szituk.

Például, mikor meséli hogy a pappal Simpsons családot néznek órán, mert az osztály rossza azt akart nézni.

Nem értem, mond még egyszer. Mit néztek?

A Simpsons családot.

Itt már apának is kockás lett az arca.

Aki ismeri a mesét, tudja miről beszélek, aki nem, annak mondom, hogy nem igazán 9 év körüli gyerekeknek való. Ráadásul vannak benne komolyabb dolgok, amit meg pont vallás órán néznek!

És a pap hol volt addig?

Na de a kedvencem ezek után az lett, amikor a parkban voltak ismét óra helyett. (bár akkor már inkább ott, mit ilyen állatságokat nézzenek)

A fiam talált a homokban a mászóka alatt egy 5 €-t.

Nézegette a pénzt, körbe is lesett hogy ki vesztette el, de senki más nem volt az osztályon kívül kint.

Csóró kölök addig pislogott neki, hogy az osztálytársa akit már említettem, a rossz gyerek, kikapta a kezéből. Az enyém ettől megilyedt, és szólt a papnak, hogy a gyerek elvette tőle a pénzt.

Erre ez a jóember mit csinált?

Fogta, elvette a kiscsávótól és zsebre vágta.

Mondja a rosszcsont, hogy elraktad a cimbim pénzét.

Erre közli bazsalyogva, hogy majd a suliban be kell mondani a hangosba, hogy aki elvesztette, jelentkezzen érte. Ha nem megy senki, visszaadja a lóvét.

Na de most őszintén. Ha épelméjű gyerek van a környéken, az jelentkezik hogy az övé. A fél iskolából hogy választja ki hogy kié a zsé? És amúgy is csodálnám, ha alsós gyerekek ennyi pénzzel sétálnának a játszón, de mindegy.

A fiúk nem szóltak semmit ezután, elfogadták amit a FELNŐTT mondott.

Igen ám, de nem lett bemondva se aznap, se másnap.

A kölök hiába várta, nem kapta vissza a pénzt.

Közben el is telt a hét.

Megbeszéltük, hogy hétfőn úgyis órájuk van, kérdezzen rá a pasinál.

De a pap bácsi nem ment be se hétfőn, se kedden, sőt még szerdán sem.

Az idő sürgetett, mivel 7 tanítási nap volt hátra az évből.

Mondtuk neki, hogy szóljon az irodában, hogy keresi a tanárt, akkor úgyis megkérdezik hogy mit akar tőle.

Be is jött.

Ő meg el is mesélte, hogy mért keresi.

Pénteken az osztályfőnökkel küldte vissza a pénzt.

Az eszem megáll, hogy itt tart a világ. Nem is akarom részletezni hogy mennyire kiakasztott a helyzet. Ráadásul egy PAP!

Egyébként a kisebb kölök azóta nem katolikus órára jár.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 

 0
Tovább

"Külföldi szarházi"

Ezt nekem mondták tegnap.

Persze nem szemtől pofiba, csak úgy burkoltan, hogy vegyem észre magam.

De kezdjük az elején:

Időpontunk volt tegnap a legnagyobbal fogszabályozásra.

Semmi hangulatom nem volt az egészhez.

A legkisebb pont akkor szokott aludni, nyűgös voltam, és még az eső is rákezdte. Faszaaaaa

De nincs mit tenni, így is már egyszer átrakattuk az időpontot, most már legyünk túl rajta.

A gyerekek nagyobb része nem akart jönni (szerencsémre) de így is mire elindultunk elég „mókás” lett a helyzet. Mint mindig.

Mire odaértünk sikerült is lehiggadnom, amiben a kinti 15 fok sokat segített. :( Július van emberek és 15 fok!

Pici elaludt, kölköt szólították is rögtön, viszonylag hamar végeztünk.

Lefele menet azonban eszembe jutott, hogy be kell mennem a gyerekdokihoz egy receptért.

Épületen belül van, csak ki kell ugranom azon a szinten.

Igen ám, de egy egész csapat állt a liftajtóban, nem tudtunk kiszállni.

Erre én totál semleges hangon, de nem sutyorogva mondtam, hogy "elnézést". Mivel szerettem volna kijutni a liftből.

Ebben mi a gáz? Még most sem értem, valaki segítsen már ki.

És mi történt?

Nekem esett az egész banda, felnőtt is, gyerek is, hogy mit képzelek, mért vagyok ilyen bunkó, mert hogy ők nem láttak, és különben is fogjam be.

És nem is adja ki az agya, hogy rajtuk kívül léteznek még emberek, akik szintén használják a liftet, ezért esélyes hogy ha nyílik az ajtó, akkor talán ki is szállna valaki. Már ha tudna.

Lehet az volt a baj hogy megkértem? Simán fel kellett volna rúgnom őket?

A csapat egyébként fekete hajú kissé kreolos bőrű emberekből állt. Tuti hogy mind tősgyökeres német állampolgár, és nem utolsósorban minimum 8 diplomával rendelkeznek fejenként. Ránézésre is. De ez csak zárójeles infó a sztorihoz.

Meglepődtem, vissza is kérdeztem, most már kevésbé kedvesen hogy mi van?

De szerencsére a liftajtó becsukódott, elhúztak a fenébe.

Ez is csak arra volt jó, hogy kiakasszanak.

Recept meglett, ismét állunk a már említett ajtó előtt.

Na, mit ad Isten, ajtó nyílik, és a „legkedvencebb” dokinénikém áll bent.

Közli is hogy ne menjek, mert ő felfele akar menni. Mi van ha én is?

Azzal a lendülettel, be is áll az ajtóba, hogy ne tudjunk beszállni.

Na ott már jött a lila köd nálam is.

Eleve utálom a nőt, mióta eltörte a férjem állkapcsát egy szar foghúzással, és még ő volt paraszt utána is. Évekig jártunk hozzá, és mindezek után meg sem ismer.

Erremost még ez is?

Csak és kizárólag azért szálltam be, hogy bosszantsam.

De hogy utána még mindenféle szarházi külföldinek elmondott, hogy az ilyenek miatt nem tud feljutni arra a szintre ahova ő akar, mert ilyenekkel van tele az egész ország………...

Ott volt a napom csúcspontja!

Megjegyzem, ő is külföldi. :)


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 

 0
Tovább

A lepkehimlő

Bevallom őszintén, én erről még nem is hallottam

Idáig.

Voltam gyerek én is, naná hogy minden létező nyavalyát benyeltem (általában a nyaraláson), egyetlen kivétel volt csak a mumpsz (pedig mindent megtettem érte hogy elkapjam azt is, direkt vittem a barinőmnek a leckét mikor mumpszos volt, mégse jött össze).

Mióta itt élünk (már lassan öt éve)  többször is olvastam az ovi ajtón  hogy „ringelnröteln”( a német neve) de minket nem érintett, nem foglalkoztam vele. Most viszont……

Június végén jött ki, egy szombat reggelre a legkisebbemen.

Totál megijedtem, mert azt hittem hogy valami allergia ez is.

Jó pár hónapja szenvedünk már a tejes dolgok miatt, aztán a piros színű gyümölcsök, szóval eléggé ki vagyok már az egésztől, naná hogy első körben valami hasonló dologra gondoltam.

Főleg, hogy a pocakján, meg a combjain voltak csak. Tutira vettem, hogy kaja allergia. De most mitől?

Tanakodtunk apával hogy mi legyen, de úgy tűnt hogy gyorsan halványodnak is, akkor meg nem lehet komoly a baj.

Apa lelépett a nagyokkal, mi meg csináltuk a dolgunkat itthon.

Viszont nem telt el egy óra, durván visszajöttek a pötyik, és hozták a cimbiket is. Szinte az egész gyerek full pötty lett.

Na, gondoltam, ennek már a fele se tréfa bakker, mi a fene lehet ez?

Tűkön ülve vártam a bandát haza.

Ebéd, és már mentünk is az ügyeletre.

Mit ad Isten, pont a mi dokink rendelt.

Pöttöm a folyosó végéről megismerte, lett is hiszti (utálja a dokit, mert mindig bántja egy vizsgálattal, egy szurival, már ott tartunk, hogy nem szeretjük látni sem, ki sem állhatjuk a pasit).

Doki bácsi rögtön mondja is hogy mi ez, de nekem még mindig fogalmam sincsen, majd otthon rákeresünk erre a szarra, mert persze hiába okos a telefon, és még szótár is van rajta, nem ismeri ezt a szót.

Plusz megbeszéljük milliomodjára is, hogy a bébi nem bírja a tejes cuccokat, meg a piros gyümiket, mondja is hogy ennek utána kell járni.

Szupiiiiiiii! Végre. Úgyis van időpontunk vérvételre, majd ránézünk ezekre is.

Itthon meg is találom a diagnózist: lepkehimlő!

Mi van?

Írja, hogy 5-15 éves gyerekek érintettek leginkább.

Mi másfél évesek vagyunk.

Télen és tavasszal a leggyakoribb.

Ismétlem, június van.

A szerencse, hogy semmilyen más tünet nem jött ki.

Nincsen viszketés, se influenza szerű tünetek, nincsen láz sem.

Viszont, néha nagyon erősen, nagyon sok pötyi jön ki, ami azért durva, mert némelyik olyan mintha vízhólyag lenne. Pl.: a szemhéjain elég csúnyák voltak.

A másik pedig, hogy most már 1 hónapja szívunk vele, és q..vára unom.

Igaz hogy mellette növesztünk fogakat is, na de mégis…………. milyen genya ez már hogy nem lehet tőle megszabadulni?

Emlékszem, már tíz napja volt beteg a gyerkőc, mikor a nagyobbal a gyerekdokinál voltunk. Mutatom is neki, hogy mi lesz már, még mindig pöttyös a pici. Rengeteg volt éppen rajta.

Mire a doki mondja nagy örömmel, hogy mit akarok, hiszen már múlik……….

Ja.

Látom. Pont úgy néz ki, főleg hogy a gyerek nem is látszik a pöttyöktől.

Menet közben azért volt olyan hogy kb. fél napig nem volt egy folt sem, én meg majdnem elkezdtem örülni hogy elmúlt, erre estére visszajöttek.

Azért remélem hogy így a harmincadik nap után már tényleg eltünnek végre.

Éppen ideje lenne!


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 

 0
Tovább

A kismadár (Friss hús!)

hússprint

Ez már elég régi történet, de még máig emlékszem szinte kristály tisztán az egészre.

A legidősebb gyerekem kezdett el könyörögni egy madárkáért. Nagycsoportos óvódás volt akkoriban.

Az oviból hazafele menet, mindig megálltunk a kisállatbolt előtt, és megnéztük kik várnak új gazdikra. Ő észre is vett egy madarat. Tény, hogy nagyon szépséges kis madár volt. Valami különleges sárga színe volt, azt hiszem még tán kis vörös is volt benne a nyaka körül.

Egyszer rá is beszélt a csemete,hogy nézzük meg bent az üzletben is. Húztam a szám, de legyen.

Gyorsan kiderült, a félelmem nem volt alaptalan, mert iszonyat ára volt annak a csöpp kis lénynek.

Naná hogy jött a kiskutyaszem, meg a krokodilkönnyek, hogy de AANNNNYYYYAAAAAAAA!

Nem. Szó se lehet róla.

Örültem, hogy azokat ki tudom fizetni amiket kell, nem futotta még a madárra, meg a ketrec, meg a kaja, meg a kutyafülefarka.

Persze a szívem szakadt meg miatta, állatira szégyelltem, hogy nem tudom neki megvenni, ugyanakkor nem hiányzott nekem sem még 1 plusz feladat. A gyerek is kicsi volt még, a felelősség meg nagy. Mégiscsak egy élőlényről beszélünk.

Egyedül voltam egy óvódányi gyerekkel, mert apuka előtte utazott ki külföldre, hogy munkát találjon. Én költözés előtt voltam, ami egyedül amúgy is mókás, plusz szintén pénzbe kerül, ráadásul a nagymamához készültünk, neki meg sokszor a kan macska is k….va, szóval inkább hagyjuk.

Viszont azok a szemek…….., na és a sírás-rívás.

Na mit lehet ilyenkor tenni?

Azt mondtam, hogy kérje meg az angyalát!

Itt gondolom, sokan húzzák fel a szemöldököt mi?

Na igen.

Nem vagyok vallásos, ezt itt le kell szögeznem.

Viszont sokat olvastam pozitív gondolkodásról, spiritualitásról, végigültem egy tanfolyamot, ami önismeretről szólt, de sok más dolog is elhangzott, szóval úgy gondoltam hátha, egy próbát megér.

Na volt itt azért hátsó szándék is, a hárítás természetesen.

Gonosz dolog? Naná.

Genya vagyok, de ez van, hirtelen ennyi jutott eszembe, csak legyen végre vége alapon.

Mondtam neki, megbeszéltük, hogy anyának most nincsen pénze, ki fogja gondozni ráadásul, amikor ott a pici tesó is, meg a nagyobbak, meg költözés, a saját cuccokat is hova rakjuk, meg a nagymamánál amúgy sem fogunk elférni.

És persze ő azt is mondta hogy érti, egészen addig, amíg meg nem látta a madarat.

És naná hogy nem vette meg senki. Az összes többit elvitték, csak azt nem………

Kicsit reménykedtem benne hogy meggondolja magát menet közben, de nem!

Szóval maradt az angyal.

Egyik reggel jött is, hogy megbeszélte vele. Mondtam hogy szupi, téma lezárva.

Meg is volt a költözés időközben, szó sem esett többet a kis sárga madárkáról.

Teltek a hetek.

Én meg örültem.

Egyszer csak, jönnek haza a sulitól, hozták a nagymamával az ebédet (nagyi a sulikonyhán volt menzás) és nagyobb a ricsaj a szokottnál.

Hát mit gondoltok mi történt?

Találtak a fűben egy szép kis barna fiókát.

Csóró kiesett a fészekből, és még nem tudott repülni, úgyhogy ráfázott, a csemete pedig meghallotta hogy csipog a fűben, és hozta nagy örömmel, hogy az angyala segített.

Hááát, én is felhúztam a szemöldököm, de nyilván vele örültem.

Azok a boldog szemek, az az öröm az arcán………...hihetetlen édes volt.

Szerencsére túlélte az éjszakát a kis jövevény, én is fellélegeztem, most már tuti megmarad, hisz nem is olyan picike már. A gyerekek lelkesen fogták neki a bogarakat, ő meg ette is válogatás nélkül.

Igen ám, de nekem délután dolgom akadt, muszáj volt mennem.

A törpök nem is akartak jönni, meg nem is lett volna jó ötlet vinni egyiket sem, szóval kb. milliószor beszéltük meg hogy a madár marad a vödörben, ki nem szabad vinni, mert a macska elviszi, megvárnak amíg hazaérek, nagymamának pedig nagyon szót fogadnak és majd adunk neki kaját együtt, ha már itt vagyok.

Ok. Minden szupiiiiiiii.

Szerintetek?

Már odafele szar érzésem volt, és hazafele meg még rosszabb lett. Alig vártam hogy otthon legyek végre.

A gyerekem kisírt szemekkel rohant elém.

Na mi történt?

Még az első saroknál tarthattam, amikor a kisebbik fogta és kivitte a kezében az udvarra.

Madár csipogott, a kutya bezakkant, madár megilyedt, a gyerek pedig lazábbra engedte a fogást.

Naná hogy azonnal kiugrott a kezéből, egyenesen a kutyus elé, aki meg azzal a lendülettel be is kapta. Gondolta faszaaa, friss hús!

A gyerekek nagyon durván összevesztek, a nagymama meg a gyerekekkel, mert mért nem értették a szép szót, pedig ő hányszor mondta.

Én pedig leültettem őket: látod, cicám, az angyalod, küldött neked kismadarat, és nem vigyáztál rá.

De nem ő volt, hanem a tesó. Rászóltál hogy a madár bent marad? Őőőőőő nem.

Akkor ennyi.

A mai napig előkerül a téma, még mindig balhéznak miatta, és még mindig van picsogás is, hogy meghalt szegény és a kutyuka milyen gonosz volt. Ennek már vagy öt éve, azóta szegény kutya is a madárral együtt csücsül a felhőn, az angyalok közt.

Ilyen az élet.

Madarunk azóta sem lett.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 

 0
Tovább
123
»

Bridgette

blogavatar

Gyerekekről, felnőttekről, nagycsaládról, mindennapokról Németországból, őszintén! Meg arról, ami éppen eszembe jut.

Utolsó kommentek