Három és fél hónapig palacsinta?

A lepkehimlős sztorik folytatása.

(Megtaláljátok lejjebb az előző kettőt.)

Mivel itt a gyermekorvos magasról letojta a problémánkat és magánúton nem lehet sehova sem menni, más útvonalat kellett keresnünk.

Felhívtuk az összes környékbeli gyermek kórházat, hogy ez van, mi legyen? Össze – vissza irányítottak, hogy ide – meg amoda kell telefonálni, nekik nincs olyan osztály, meg bla – bla.

Tipikus. Egyetlen kórházban mondták hogy bemehetünk, de fel kell vegyenek osztályra pár napra, még egy laktózteszthez is. Na és ide is kellene a gyerekorvostól papír, ami nincs.

Arra én mondtam hogy nem! Itt a többi gyerek, suli van, se nagyszülő, se más aki vigyázna rájuk, apa meg nem tud csak úgy eljönni a melóból. Bukta.

Gasztroenteorológushoz csak úgy nem mehetsz, beutalós, időpontos a történet. Azt meg a gyerekorvos megint nem ad. Mert szerinte semmi baja a gyereknek.

Magándoki meg itt a környéken sincs, de még lehet hogy az országban sem.( de a vastag borítékot se kell betolni előre az ajtón mint otthon ha orvoshoz mész!)

Más a rendszer.

Bementem a biztosítóhoz is, hogy mondjanak valami okosságot erre a történetre, de a pasi csak pislogott. Váltsak orvost. Jó! Éppen az ötödiknél tartunk és a többi még ennél is hülyébb volt. Bár ebben van költözés miatt váltás, meg helyettes orvos is.

Addigra egyébként már a hasmenés el is múlt, a kopasz foltokban újra kezdett nőni a haja. Én meg reméltem hogy a történetnek itt a vége. De a kisördög csak piszkált, szerettem volna a végére járni, biztosra menni.

Mivel közeledett a nyári szünet, úgy gondoltam hogy otthon keresek egy dokit, aki megnézi a lánykát. Úgyis otthon leszünk pár hetet, legalább magándokihoz be lehet jutni. Akkor jöttek ki a pöttyök. Mivel nem tudtam hogy allergia és a gyerekorvosunk is a lepkehimlőt erőltette, azt hittem egy laktózteszttel megússzuk.

Viszont a pöttyök nem múltak el. Csak a hetek teltek, a kiütések maradtak.

Néha volt fél nap, vagy talán egy egész is mikor szép tiszta volt a bőre. Meg olyan is akadt, amikor egy pöttyel sem fért volna több a nőcire.

Akkor már úgy voltam vele, hogy rákérdezünk a doktornőnél arra is, ki tudja alapon.

Augusztus végére kaptunk időpontot. Előre megbeszéltem az asszisztens csajjal hogy miért szeretnénk ha megnézné a doktornéni, ő meg mondta hogy mit kell vinni és azt is, hogy már aznap kapunk a kezünkbe eredményt. Szupi.

Otthon egyébként nem is volt annyira kiütéses a lánykánk, csodálkoztam is. Még a nagymama mondja hogy: biztos a magyar levegő miatt van. :) Otthon még az is jobb! Meg nem az itteni kaját ettük, meg innivalót ittuk.

A doktornő kért széklet tesztet, meg volt allergia teszt fehérjékre, amit visítva ordított végig. Ez mind negatív lett szerencsére. A vérvétel eredményünkön pedig amit innen vittem, kiderült hogy van gluténeredmény, ami szintén negatív.

De a gyerek full kiütés.

Megvettünk otthon mindent amit kiírt a doktornő, mert eleve receptes, meg itt tutira nem is kaptunk volna. Már sokszor jártunk úgy, hogy amit otthon szedtünk, az itt még véletlenül sincsen.

Magyarországon sajnos nem tudtuk elkezdeni a totális tejmentes diétát, mert a rokonokhoz valami oknál fogva nem jutott el teljesen, hiába mondtuk milliószor is, hogy NEM ehet tejes dolgokat a pici. Adtak neki. (A tejnek egyébként tizenkét nap kell mire kiürül a szervezetből, erre kell még rászámolni a három hónapot.)

A lányunk pedig rendületlenül pöttyös volt.

Amikor visszajöttünk, a diéta mellett elkezdtük a kiírt kapszulákat is, ami arra hivatott hogy a bevitt étel fel tudjon szívódni rendesen. Viszont ettől meg görcsölt a hasa és visszajött a hasmenés.

Na gondoltam szuper, ezzel így megint nem vagyunk előrébb.

A tápszert pedig, ami azért kell hogy a tejmentes diéta miatt a hiányzó vitaminokat, ásványi anyagokat pótoljuk, nem issza meg. Egyszerűen bármilyen formában próbálom, nem kell neki.

Én ezen nem vagyok egyébként meglepődve, mivel valami ritka hitvány egy gusztustalan rossz íze van. Nem is értem, hogy egy direkt kisgyerekeknek való tápszert hogy a fenébe nem lehet olyan ízűre gyártani hogy önszántukból megigyák?!

Próbáltuk mézzel, kakaóporral, (tejmentes persze) ajánlottak már narancs szörpöt is, mert állítólag a naranccsal nem érződik az a szutyok kesernyés íze.

A lányom nem issza akkor sem. Sőt, utána még abból az üvegből sem akar inni. Inkább nem kell neki semmilyen innivaló.

Megkérdeztem a doktornőt hogy most mi legyen, mert nincs több ötletem. A palacsinta jutott még eszembe, vagy hogy belefőzöm valamibe. Hátha úgy megenné.

Azt mondta hogy lehet. Ne forraljam sokáig, de főzhetek is vele és a palacsinta is jó ötlet, vagy a kajájába keverjem bele. Na de a pöttöm sem most jött le a falvédőről. Tudja az első falat után és mondja hogy : Anya, ez nem incsi! (nem írtam el, így beszél) Még a hideg is rázza tőle. Totál nem érti hogy miért szívatom ezzel a rettenettel. Úgy sajnálom, de ha muszáj!?

Azóta észrevettem, hogy a sok multivitaminos üdítő lehet a ludas. Nem kapott pár napig, volt is pöttymentes napunk vagy három, de megint visszajött.

Most már áll a hajam tőle nagyon. Nem igaz hogy nem lehet megszabadulni ezektől a q..va kiütésektől. Nagyon idegesít.

Egy megoldás maradt, három és fél hónapig palacsintázunk. A tesók odáig vannak meg vissza az ötlettől. Én nem annyira, mert kb. tizennyolc milliárd palacsintáról van szó ennyi idő alatt. :)

De ha ez kell………. :) :)


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Miért várja mindenki hogy más vigyázzon rá?

Akik körültekintően közlekednek, ne vegyék magukra!

Én is kimegyek az utcára, mint mindenki. Nyilván.

És valami feltűnt. Nagyon sokan vannak kint az utcán olyanok, akik még véletlenül sem figyelnek, vigyáznak magukra. Szerintük az a normális, hogy más tegye meg helyettük.

De miért?

Az általános iskolába biciklivel kellett járnom. Télen, nyáron, esőben, fagyban. Nem mindig szerettem, sőt (de frankón fitt volt tőle a seggem! - bár ezt akkor még nem értékeltem eléggé). Kis faluban éltünk, ott szerencsére akkoriban még alig volt autó. Nyugodtan ki lehetett engedni a gyereket bicajjal az utcára.

Utána volt szerencsém a távolsági buszos közlekedést is használni éveken át. Láttam fura dolgokat nem vitás, volt benne elég vicces is, mikor egyszer két nénike verte egymást a buszajtóban a bottal, hogy ki szálljon fel hamarabb? Meg gusztustalan is, például mikor valaki volt akkora tohonya, hogy az ülésre hugyált és ki más ült volna bele ha nem én. Még jó hogy haza fele mentem, de addig rázott a hideg tőle, otthon lendületből ugrottam a kádba. Undorító, pfujjjjjj

Aztán persze meglett a jogsim is. A szüleim kényszerítettek rá, én egyáltalán nem akartam.

Sokáig tömeg közlekedtem városon belül, ami megint csak tartogatott meglepiket. Aki így utazik, jól ismeri.

Akkor lett igazán szembetűnő a dolog hogy mennyire felelőtlenül közlekednek emberek, amikor vezetni kezdtem. (Megint nem önszántamból.)

Városban, vidéken, mindegy merre mész, mintha nem ismernék a szabályokat, vagy direkt nem akarnák betartani azokat.

A gyalogosok: Amikor látja hogy megy az autó, de ő kiugrik elé. És nem csak a zebrán. Bárhol. Aztán elfordul, mert azt képzeli, hogy ha nem néz oda, akkor az nincs ott. De igen! Vagy még feléd is fordul, direkt lassan megy, meg rondán néz rád, hogy a szemét autós………..érezd hogy egy dög vagy, mert autó van a segged alatt. Vagy a másik, amikor csak úgy leszédül a járdáról, azt sem tudja hol van, hány óra, aztán meg megijed, hogy basszus, ott az autó. Hogy lehet ez?

Az abszolút kedvenceim azok az anyukák, akik kitolják a babakocsiban a gyereküket a kocsi elé, hogy az elengedje őket. A GYEREKÉT tolja ki bakker! Vagy amikor a gyerek rohan a parkoló autók közül, át az úton. Esélyed nincsen hogy megállj. Esetleg ha médium vagy.

Bárhol, bármerre mész, még a zebránál is figyelni kéne nem? Nem csak gondolok egyet és rohanok ész nélkül.

Emberek! A zebra, nem véd meg semmitől. Ha kirohansz az autó vagy bármilyen jármű elé, nem fog visszapattanni a zebráról, mert az csak pár fehér sáv az útra festve. Attól hogy a zebrán vagy, ugyanúgy elüthetnek. Mint már volt is rá példa sajnos.

Én soha nem lépek le, amíg nem látom hogy észrevett és meg nem állt. Nem is értem. Az életösztön hova lett? Mit várnak, gondolnak akik ezt így csinálják?

És amikor a busz elé szalad ki valaki. Nem gondol bele hogy elütheti? Plusz még a buszon utazók is beborulnak miatta? Az nem gáz? Aztán meg ő van legjobban megsértődve.

Bicajosok: Forgalommal szemben, át a piros lámpán, meg jobbról előz, biciklis út helyett az autó úton, vagy a járdán, se mellény, se bukósisak, se kivilágítva este, áthajtanak a zebrán, ott is ahol csak tolni lehetne, arról nem is beszélve hogy még arra sem veszi a fáradtságot hogy szétnézzen, arra kanyarodik amerre fújja a szél és nem is jelzi, csak megy……...

És kit véd a kresz? Mindenki mást az autósokon kívül. Ha már volt pénze jogsira, meg kocsira és még környezetszennyező is a szemét! Fizessen az autós!

Egyébként itt engem is rendszeresen akarnak a járdán elütni a biciklisek. A múltkor például a boltajtóban, egy másik alkalommal meg a lámpánál. Szerencsém volt, mert az oszlopnak hajtott a nénike helyettem. Egy tyúk meg egyszer autóval akart elütni, szintén a járdán! A lányom úgy rántottam el előle. Ismétlem a járdán. És még le is dudált. Megáll az eszem. Na mondjuk őt szívesen kiszedtem volna a kocsiból a gyerekem miatt.

A motorosokat meg már meg sem említem. Kamikaze mind. Félek tőlük.

Az a legnagyobb szerencsém, hogy mióta itt lakunk, nem is kell elővennem az autót. Minden itt van a közelben. Babakocsival járunk. :) Vagy rollerezem. :)

Az előző albiban ahol laktunk, sajnos naponta autóznom kellett. Utáltam.

Itt azért van jó néhány kultúra vegyesen, nyilván mindenki hozza a sajátját otthonról. Voltak szituk rendesen.

De egyszer még Magyarországon beszélgettem el egy sofőrrel. Azóta sem.

Ő volt aznap a sokadik agyatlan és nála pattant el a cérnám. Nem bírtam tovább.

Egy bevásárló központ parkolójából indultam kifele. A kocsi tele gyerekkel persze. Meg kellett állnom, mert az előttem lévő autósnak elsőbbséget kellett adnia. Erre észreveszem, hogy balról egy kis „mazsolával” tolatnak felénk. Mit mondjak, én is megijedtem, (össze ne b.ssz. már az autót, mert apa kinyír érte) a kicsik is és visítani kezdtek hogy: anyaaaa jön az autó!

Eleve nem értettem, mert akkora autónk volt, hogy minden irányból kilógtunk mögüle, de ő nem vett észre! Naná hogy nem, mert a kis száját rúzsozta.

Dudáltam, ő meg előrébb gurult. Ki kellett szállnom, nem bírtam ki. Kinyitottam az anyósülés felőli ajtót és elkezdtem mondani : Mit gondolsz cica, a tükrök minek vannak a kocsiban? Tippeld már meg. Annyit kérdezett csóró, hogy be akarok – e ülni mellé?

Én: Eszednél vagy? Ha fizetnél érte akkor sem! De, néhány jó tanács. A tükör nem azért van, hogy sminkelj benne, főleg ha tolatsz. Azért van, hogy tudd mi a szitu mögötted. Mint például most mi. Az index pedig nem arra hivatott, hogy ritikült, meg kiskutyapórázt akassz rá, hanem hogy mások tudják hogy merre akarsz kanyarodni. És lehet hogy nem vetted észre és most tök hihetetlenül hangzik, de rajtad kívül még q..va sokan vannak az úton, jó lenne ha senkit nem ölnél meg. Járjál inkább gyalog! Hidd el jobb lesz mindenkinek.

Amíg a csaj nagyokat pislogott, én elköszöntem.

Szépen kérek mindenkit, a saját maga érdekében meg a vele együtt az utcán tartózkodók, közlekedők érdekében, figyeljen oda és vigyázzon magára, meg a többiekre is. A saját életed, elsősorban a te felelősséged!

Köszi!


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

A lepkehimlő II.

Nem gondoltam hogy ennek a sztorinak lesz folytatása. :(

Őszintén szólva, jobban örültem volna ha nem.

Az  előzményeket  (A lepkehimlő) megtaláljátok lejjebb. :)

Ehhez a gyerekorvoshoz véletlenül keveredtünk, amikor ebbe a városrészbe költöztünk.

Azt most nem részletezem milyen származású a dokink, mert abszolút nem lényeges. Csak az, hogy mindig nagyon kedves volt, nagyon alapos és legfőképpen tiszta. Ami nekem fontos! Láttam kezet mosni! és fertőtleníteni is két vizsgálat között, amit előtte egy dokinál sem, pedig megfordultunk már néhány helyen.

A pasi csinál mindent egyébként, hiába van legalább tíz asszisztens csajszi, ők maximum behozzák a szurit, kezelik a számítógépet, meg lemérik a gyerekeket, előkészítenek mindent mire az orvos bejön. Más praxisokban az asszisztens vesz vért, vagy adhat be injekciót is. Itt nem.

A csemetéket le kell vetkőztetni mire a doki odaér, szólnak is érte, mert nagyon sokan vannak, sietni kell. Öt vizsgálója van egyébként, nagyon nagy a rendelője és rengeteg a betege.

Én maximálisan meg is voltam vele elégedve, bár tény hogy ritkán jártunk hozzá, leginkább csak ha védőoltás kellett. Sima náthával, torokfájással el se megyünk odáig, mert antibiotikumot nem adnak, mást meg nem akarunk még mellé összeszedni a váróban mire sorra kerülünk.

Nem is volt gond egészen tavaly novemberig.

Akkor kellett kezdeni a picivel a rohangálást, mert minden hónapban kötelező védőoltást kapott. Néha egyet, néha kettőt is egyszerre februárig.

Itt nincs külön csecsemő tanácsadás, ahova csak egészséges babák mehetnek, ami azért hülyeség, mert frankó náthát meg egyebeket lehet benyelni várakozás közben. Sikerült is mindig. Mivel a lányka még pici és lázas lett minden ilyen alkalom után, vissza kellett vinnem, hogy nézzen rá az orvos. Ördögi kör.

Volt itt minden, a hörghuruttól kezdve a fülgyusziig. Egyszer még a szuri miatt is visszamentünk, mert duplájára dagadt mindkét válla. Szerencsére sose láttam még ilyet előtte. Nem is akartam.

Akkor kezdte kihúzni a doki a gyufám, amikor benézte a lányom fülgyulladását, annak ellenére hogy mondtam, hogy valami nem okés.

Megnézte, de nem foglalkozott vele.

Ahogy azzal sem, hogy decembertől folyamatosan hasmenése volt. Napi hat – hét is.

Totál ki voltam akadva. Főleg a doki hozzáállásán.

Se egy kaka – teszt, se egy komolyabb vizsgálat, semmi.

Néha a szurira fogta, néha meg a gyógyszerekre, de érdemben semmit nem tett ellene.

Nem hízott a lányom hónapokig és mellé még kopasz foltok is lettek a buksiján. Akkor küldött bőrdokihoz.

Az meg közölte, hogy nem gomba, nem baci, se vírus, gyerekeknél van ilyen! Tessék? Ennyi?

Bár, mit is vártam. A vérvétel meg eszükbe sem jutott.

Mi kezdtük figyelni hogy mitől, mi után lesz hasmenése. Úgy jött ki a tej, tejes dolgok és a piros színű gyümik.

El is meséltük a dokinak apával. Direkt elcipeltem a férjem is, hátha az ő szava jobban betalál a pasinál, mert ugye ő is férfi, (vannak emberek akiknél ezt is figyelembe kell itt venni sajnos) jobban is beszéli a nyelvet, ki tudja……. nem jött be.

Annyit mondott, hogy akkor megvan a diagnózis, de adni kell a tejet is, mert azt muszáj és kész!

Mondtuk hogy ez nem frankó így mert anyatejes baba, amikor szopizott, nem volt gond. Nem kéne kideríteni hogy mitől van a hasmenés? Plusz, hogy adjam ha tudom hogy utána rosszul van tőle?

Semmi reakció.

A vérvételt is úgy trükköztük ki, hogy azt mondtuk, a bőrdoki javasolta. Ezért ment csak bele.

Mikor először kijöttek a pöttyök, pont ő volt ügyeletben.

Tök rendes volt, egészen máshogy állt a témához, még ő mondta, hogy ha megyünk a vérvételre, mindenképpen ki kell deríteni hogy mi lehet a baj a picivel.

Örültünk, végre valami előrelépés.

Egy hónapot vártunk vérvételre. Mikor végeztünk, megkérdeztük mikor van eredmény, erre mondja hogy nem is néznek allergiát! Csak általános vérkép lesz. Mikor direkt azért mentünk, az volt megbeszélve.

Szerintetek? Emlegettem egy darabig a szüleit. Főleg hogy az eredményt is elkeverték, három hét után került elő, de csak azért, mert már személyesen reklamáltunk.

Mondtam hogy jó, ezekkel befejeztem, keresek otthon egy épkézláb orvost, mert ez itt egy vicc.

Na, ennek az lett a vége, hogy elsőre mondta Magyarországon a doktornő hogy allergia! Lepkehimlőnk nem is volt. Szerencsére a vizsgálatok eredménye negatív lett, tehát nem vészes a helyzet és hogy „csak” pöttyös, szintén jó jelnek mondható, mert enyhe problémával állunk szemben.

Szerinte a sok hasmenés teljesen tönkretette a vékonybélben a flórát, ezért most három hónapos szigorú tejmentes diétát kell tartani és utána megpróbálni „újraindítani” a rendszert.

Ezért nem hízott a pöttöm, ezért lett kopasz foltja is, mert nem tudott felszívódni a kaja amit megevett.

Tudjátok én megbíztam az orvosunkban.

Észrevettem rajta hogy van valami gondja, mert nagyon megváltozott.

DE! ez az ő problémája, semmi közöm hozzá.

Az meg, hogy a gyerekemnek baja van, az enyém, meg az orvosé aki vállalta hogy kezeli.

És ha valaki képtelen ellátni a feladatát, munkáját, hivatását, azt be kell látni. Főleg ebben a helyzetben. Gyerekek egészségével, életével nem játszunk!

Vajon ha nem derül ki időben hogy mi a gond és komolyabb baj lesz belőle vállalja a felelősséget érte? Vagy a gyerekem szenvedjen egy életen át az ő nemtörődömsége miatt?


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Mi nők nyírjuk ki a pasikból a FÉRFIT!

De vajon jó ez nekünk?

Naná hogy szuper csajok vagyunk, meg kemények, kibírunk bármit és a családért mindent még félholtan is. Azt sem vitatja el senki, hogy a nőknek magasabb a fájdalomküszöbük és bármit képesek vagyunk majdnem ugyanúgy elvégezni mint egy pasi.

De miért is akarjuk mi ezt?

Én például nem akarom.

Mióta világ a világ, megvannak a női és férfi szerepek, melók, feladatok.

Apuka például sportosabban vezet, jól parkol, jobban tájékozódik. Mint általában a pasik. Én nem. Totál hülye vagyok hozzá. Én óvatosabb vagyok (mivel tele a kocsi gyerekkel) parkolni legtöbbször a létező legmesszebb szoktam, hogy ember ne legyen aki a közelembe jön (és még így is rám parkol mindig valaki! Hihetetlen) és ha nem figyelek oda, lazán eltévedek. Én másban vagyok jó. A gyerekekkel például könnyebben boldogulok. :)

A pasik erősek, izmosabbak, lelkileg keményebbek is. Mi nők, gyengébbek vagyunk, eleve más a testfelépítésünk és picsogósak vagyunk.

Nem azt mondom, hogy egy nőnek csak a tűzhely mellett a helye és azt sem, hogy apuka ne tudna kicserélni egy pelenkát. Már ha akar. :) De hogy én szereljem az autót, vagy apa vasaljon……… teljesen kizárt!

Viszont ha durván átveszi egyik fél a másik szerepét is, akkor borul a rendszer.

Nálunk mondhatjuk hogy munkamegosztás van.

Enyém a háztartás, a gyerekek, a bevásárlás, apuci meg eljár dolgozni.

Nem várom el tőle, hogy még itthon is toppon legyen és munka után még az én dolgom is ő végezze. És ő sem várja el tőlem, hogy ekkora család mellett még munkába is menjek. Esélyem nem lenne hogy a napi teendők végére érjek. Így is huszonnégy órában dolgozom, mindig van mit csinálni és ha végre hozzáérne a seggem a székhez, tuti kiabál valaki hogy „anyaaaaaaa!” És még éjjel is: anya rosszat álmodtam, fázom, melegem van, szomjas vagyok, adj egy puszit, bújj hozzám, stb. Arról nem is beszélve, hogy amennyit keresnék fél napos melóval, az ki se futná a bölcsit, ovit (bár ott kezdődik, hogy be se adnám őket, mert itt nem ütik a szintet). Déltől meg már jönnek haza a gyerekek, itthon kell lennem.

Persze előfordul, hogy ha kidőlők, apa veszi át a helyem. De az általában úgy néz ki, hogy kizár a konyhából, vagy elzavar pihenni, vagy lemegy helyettem a boltba. Szerencsére ritkán van ilyen. :)

De amikor azt látom hogy anya durván melózik, viszi a háztartást, gyereket nevel, plusz rohan még a szülőknek is besegíteni, apukát meg otthon hizlalja a TV előtt, hát mit mondjak………..

Egyébként hülye lenne az a csávó ha nagyon görcsölne a melón, ha már talált olyan elmeroggyantat, aki el is tartja, meg mindent megcsinál, mellé még az egekig isteníti, hogy mekkora ajándékot kapott az élettől, hogy ilyen férfi van mellette. Ki az az esztelen, aki ilyen nő mellett erőlködne hogy dolgozzon, vagy besegítsen a ház körül? Minek törné magát?

És ez az anyukákra is érvényes ám.

„Jaj, kisfiam, megoldom, te csak maradjál nyugodtan, anya bírja egyedül!”

Aztán meg megy a csodálkozás.

Csak ül a fotelben, TV–t néz, sörözik, vagy játszik, hízik, esetleg unatkozik, de nem dolgozik.

És vajon hogy lett ilyen?

Hát miattunk!

Mert mindent mi akarunk.

Mert nekünk nem kell segítség, mert mi megoldjuk. Meg bírjuk még betegen is, nem gáz. Meg úgyse tudja, csak mi. Mert nem úgy csinálja ahogy kell! Mert azt csak mi tudjuk, senki más.

Na persze.

Mert nekünk kell a fene nagy egyenjogúságunkkal, hogy úgy bánjanak velünk is, mint egy pasival.

Nyilván hogy ha ugyanazt a melót végzem, akkor ugyanannyi fizu járjon érte, ez nem is kérdés.

Vagy ha valaki mindenáron karrierre vágyik legyen meg az álma. Nem vagyunk egyformák, kinek mi a fontos. De vajon minden téren tud száz százalékot hozni egyszemélyben?

Én nem tudok. Ez van.

Ha valami közbejön, nem tudom ugyanúgy elvégezni a napi melóm, valaminek a rovására megy. Nyilván azt áldozom be, ami nem annyira „fontos”. Legtöbbször a pihi időm bukom el.

Én onnantól kezdve, hogy az első terhességi tesztem pozitív lett, anya vagyok. Szerettem dolgozni, szerettem a munkám, csináltam a kicsi mellett is egy darabig, de rá kellett jönnöm, hogy nem tudom ugyanazon a szinten folytatni mint előtte. A gyerekem lett az első, nekem ő lett a legfontosabb. Fél munkát meg nem akarok, ezért fel is adtam.

Most ez a munkám. A gyerekeim, a család, meg a háztartás. Ebben próbálom a maximumot hozni.

Arra jöttem rá menet közben csajok,(környezetemből is tudok példát mondani) hogy túl ajnározzuk a pasikat. Mert arra vágyunk, hogy nélkülözhetetlenek legyünk. „Jajj, mi lenne vele nélkülem?”

Esélyt sem adunk nekik, hogy megmutassák ők is képesek bármire ha akarják. Nekik kell hogy igazi Férfiak lehessenek, hogy megmutassák, hogy védelmezhessenek, aztán meg sütkérezzenek az ujjongásunkban, amikor hülyére dicsérjük őket és párás nagy szemekkel pislogunk rájuk. Hogy igen, ő az!

Nekünk meg kell a Férfi, aki a hősünk, aki minden bajtól megóv, aki mindenhez ért és mindent meg tud oldani, aki erős és bátor, akire felnézel, aki egy igazi szuper csávó. Aki mellett lehetsz gyámoltalan, gyenge Nő, mert tudod hogy ott van melletted, számíthatsz rá, nem vagy egyedül.

Szerencsére vannak még ilyen pasik is! (mint például a férjem!)


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Karcsi, Karcsi, Karcsikaaaaaaa

A kisfiam kiabálta mindig neki. :)

Karcsi volt a világ legzakkanásosabb macskája.

Én pedig a gazdija. :)

Karcsi egy kis faluban született már jó pár évvel ezelőtt. A család macskája járt valamerre és egy pocakkal állított haza. Hát szabad ilyet?

A közeli városban laktunk, egy kis lakásban az akkori pasimmal.

Úgy gondoltam, ha már így járt ez a macska, és a nagymama hallani sem akart több cicáról, a picit majd én magamhoz veszem. Mindig volt macsekunk, imádtam őket.

Amint tudott rendesen enni egyedül, haza is vittem.

Mit mondjak, az első napok nem sikerültek túl jól. Neki sem, nekem sem.

A legény csak a száját húzta, nem nagyon érdekelte a cicus, (meg akkor már én sem) úgyhogy ciru - miru rám maradt egyedül.

Karcsi igazi kékvérű macska volt. Nem tudom az anyja kivel állt össze, de nem sima árokparti lett a gyerek. Leginkább a sziámihoz hasonlított a testformája, meg a pofikája, de neki egészen fura szürkés – kék bundát sikerült növesztenie, mellé szép nagy sárgás szemekkel. A szőre olyan volt mint a selyem, ráadásul, mintha minden tizedik szőrszál dupla hosszúságú lett volna, amitől tök röhejesen nézett ki.

Nem lehetett bármikor megsimogatni és nem is engedte meg akárkinek. Ki kellett érdemelni.

Legszívesebben a szekrény tetején szeretett aludni. Onnan ritkán jött le, szerintem azért is, hogy nehogy valaki hozzáérjen. Utálta. Volt aki fülest is kapott érte ha nem figyelt eléggé.

Viszont a sárgadinnyét nagyon szerette, a kertben a száráról megette féléretten is.

Nos, Karcsika pár hónap után már elég nehezen viselte a lakást.

Nekem melózni kellett, a pasim meg tuti szekálta szegényt ha nem voltam otthon, szóval el kellett gondolkodnom hogy most mi legyen?

Egyébként nagyon okos cica volt.

Például, neki nem tetszett a macskaalom. Mindig csak egyszer tojt bele. Mikor én is elköltöztem a lakásból, akkor derült ki, hogy a macsek sokat járt a kád alá. …….

Sőt másra sem használta egy idő után az almot. Mindig a lefolyóba pisilt. Vagy kád, vagy mosdó de csak a fürdőben.

Nem mondanám hogy örültem neki, de ott legalább nem volt olyan büdi.

Kedvenc hobbija volt még, hogy megvárta amíg összeszaporodik a sok reklámújság és mikor úgy látta hogy most már lesz vele minimum egy fél napos meló, reggelre centis fecnikre szaggatta szét. Na olyankor mondtam hogy hajléktalan macska lesz belőle ha még egyszer ilyet csinál!

Volt hogy éjjel ébredtem fel, hogy valami csikizi az orrom. A cica nézett velem farkasszemet.

Hát elég rémisztő volt.

De olyan is volt, hogy tetanuszt kaptam miatta, meg a karomat kötözgették az ügyeleten, mert a dinka annyira beleélte magát a játékba, hogy totál bezizzent, és rommá karmolta a karom.

Félelmetes kis dög volt olyankor, paráztam tőle.

Pedig ivartalanított volt szegényem. Azt mondta az orvos, hogy nyugisabb lesz utána. Doki bácsi rendesen benézte.

De Karcsinál az tette be a kaput végleg, amikor megjelent a férjem az életünkben.

Rendesen féltékeny volt és mindenáron le akart égetni. Sikerült is.

Direkt a konyhába pisilt a mosogatóba. Soha előtte és utána sem.

Leröfögte a kaját, és a hab a tortán, hogy szétszedte a vatta új bőrcipőjét a lovagomnak.

Hát nem örült neki.

Azt mondta ha nem udvarolna, nyúvadt macskát csinálna belőle elég gyorsan. :(

Szegényke.

Így Karcsinak költöznie kellett.

Neki a lakás egy börtön volt. Utálta. Néha az ablakból nyekergett a madaraknak. Teljesen be volt zsongva miattuk, meg akarta őket fogni mindenáron.

Egy időben meg mindig kiszaladt a folyosóra mikor kinyílt az ajtó. Fel – le rohangáltunk a lépcsőházban. Szerettem! Főleg hogy be voltam tojva, hogy mi lesz ha kirohan az utcára. Sose találtam volna meg.

Sírtam, hogy rossz gazdija vagyok, nem szeret itt, nem szeret velem. Pedig még engem bírt a legjobban. A lakást gyűlölte csak.

Néha annyira haragudott rám, hogy nem engedte hogy simizzem.

Így hát vissza kellett vinnem a nagymamához.

Nem is kellett sok idő hogy újra otthon érezze magát náluk.

De, mivel nem tudott még vadászni, a fal mellett nyarvékolt a madárfiókáknak felfele, hogy legyenek szívesek öngyilkosok lenni, mert egyszer talált ott egy halott kismadarat, azt hitte ez így működik! Gyagya macska. :)

Szemét dolog, de kiröhögtük, mert nagyon béna volt.

Hosszú évekig élt még a mamánál, és a végére még a vadászatba is beletanult. Elég keményen nyomta.

Tudjátok az egy dolog hogy sokan szeretik az állatokat és tartják őket lakásban is, de én azt láttam, hogy nekik ez egyáltalán nem való. Csórók, mintha sitten lennének. Nem mehet ki, nem tudja rendesen elvégezni a dolgát akkor amikor akarja, meg oda ahol neki tetszik. Sokszor vannak egyedül és a padló, vagy járólap sem igazán nekik van kitalálva.

Te szeretnél így élni?

Naná hogy megszoknak előbb vagy utóbb bármilyen helyet, de ha tényleg szereted, nem akarod hogy szenvedjen.

Én legalábbis nem bírtam nézni hogy a cicám nem érzi jól magát.

Ezért sem hoztuk haza a bébi cicát a játszóról, hanem kerestünk neki olyan helyet, ahol kertes házban élhet.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

A barinőm

Szerintem egy ember életében nem sokszor adatik meg, hogy megtalálja az igaz barátját.

Ha mégis szerencséd volt, nagyon kell rá vigyázni, becsülni, mert hihetetlenül értékes.

Nekem egyszer már sikerült. Elveszteni is.

Azt mondták az okosok egyébként, hogy minden ember akivel találkozunk, vagy bármilyen kapcsolatba kerülünk az életünk folyamán, addig van mellettünk, amíg szükségünk van rá.

Ez nem igaz.

Nekem most is szükségem lenne a barátnőmre.

Mert sokszor hiányzik.

Már kiskorunk óta ismerjük egymást.

Emlékszem az oviban mindig ki volt bukva tőlem, mert én lány létemre meg mertem fogni a bogarakat, hernyókat is, viszont rajtam kívül minden kislány visított tőlük.  (Írtam már hogy teljesen zakkant vagyok. :)

Aztán jött a suli. Nem lettünk osztálytársak, de mindig találkoztunk.

Akkor még nem voltunk annyira nagy barátnők, de nem is voltunk rosszban.

Azt hiszem a 7-ik osztály nyári szünetében mentünk először közösen kirándulni a sulival.

Ott barátkoztunk össze igazán, onnantól kezdve évekig egymás seggében voltunk.

Vagy ő jött hozzánk, vagy én mentem. Hétvégén közös bulik. Már péntek este együtt pletykáltunk, hogy a hetet meg tudjuk beszélni. Szombat diszkó, amit vasárnap jó alaposan ki kellett vesézni.

Jó volt hogy mellettem volt, számíthattam rá és ő is elmondhatott nekem bármit.

Ott volt mikor anyámnak elment a maradék esze is a válás után, és hülyébbnél- hülyébb pasikat hurcolt haza és akkor is, amikor váratlanul meghalt a tatám. Basszus, az nagyon durva időszak volt! Erre mondják hogy a baj nem jár egyedül. Sajnos ez igaz.

Szerencsére volt kivel megbeszélnem az egészet, ami nagyon sokat segített hogy ne csússzak szét teljesen. Ha ő nincs akkor, nem tudom mi lett volna velem…..

A szép időknek hamar vége lett, suli után jött a nagybetűs élet.

Ő is dolgozott, én is, ritkán találkoztunk.

Plusz még a pasik mellé.

Én sem választottam jól (mint utólag kiderült) és ő sem, de ő akkor már az ország másik felében lakott, nem hívott, nem beszéltük meg a dolgainkat, nem is tudtuk igazán mi van a másikkal.

Aztán én megtaláltam az igazim, jöttek a gyerekek, neki viszont akkor még nem sikerült rátalálni, emiatt vagy másért, fogalmam sincs, de ő szépen lassan kihátrált az életemből.

Nem hívott vissza ha kerestem és nem keresett soha.

Rosszul esett nagyon.

Évekig nem tudtam mi lett a baj. Nem értettem, hogy ha olyan jóban voltunk, miért romlott el? Sőt azt sem, hogy hova tűnt.

Nem vesztünk össze, nem bántottam meg, szándékosan meg végképp, soha nem mondott semmit, csak lelépett.

Pedig még a kórházba is bementem hozzá, mikor beteg lett.

A családja nem tudott olyan messzire utazni, de mi mentünk két pöttöm gyerkőccel. Mondtam hogy ha bármi van, itt vagyok, csak kérnie kell. Azt hittem megszakad a szívem, mikor megtudtam hogy bent fekszik.

Azt írta utána hogy : „ilyen egy igazi barát” .

Mindig reméltem hogy újra olyan jóban lehetünk mint régen. Még a fiunknak is ő lett a keresztanyja.

De sajnos másképp döntött. Eltűnt, évekig alig hallottam róla.

Csak szülinapra, névnapra jelentkezett. Vagy még arra sem.

Tudtam hogy nincs jól, de nem mertem keresni, nehogy erőszakosnak tartson.

Csak vártam.

Vártam, hogy visszakapjam a barátom, mert állatira hiányzott. Olyan sokszor lett volna jó elmondani valakinek hogy mi van velem. Ha ott lett volna, ha meghallgatja a nyűgöm.

Most sok - sok év után találkoztunk.

Sokat pletykáltunk, vihogtunk, olyan volt, mintha soha nem lett volna szünet benne. Érdekes….

Leginkább az, hogy teljesen természetes volt. Érted? Az volt fura, hogy nem fura!

Eljött, megnézte a „kis családom” megbeszéltük a kimaradt éveket.

Különös hogy mennyit változtunk ennyi idő alatt, mégis olyan mintha egy percet se hagytunk volna ki.

Állítólag az élet a barátokkal pótolja a szar családod. És ez teljesen így is van.

Én most remélem, hogy visszakaphatom a barinőm.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

"Már nem divat a szőrtelenítés!"

Vagyis, készüljetek pasik, jönnek az "őzikék"!

A közelmúltban több cikk is született a témával kapcsolatban.

Volt köztük érdekes, amit el is olvastam, meg olyan is amit nem.

De! Amin borultam, az az, hogy ez eddig divat volt.

Én tökre nem tudtam!

Azt hittem, azért szőrtelenít mindenki (bocsi, már aki csinálja egyáltalán) hogy ne legyen gusztustalan, ápolatlan vagy igénytelen, esetleg büdi itt – ott.

Én speciel azért csinálom, mert szerintem q..va gáz, ha egy nő olyan szőrös, mint egy majom.

És ezzel nem a majmokat akarom megsérteni. (és itt direkt szépen, finoman fogalmaztam)

Nem azt mondom, hogy naponta azon feszülök, hogy egy szál szőr se legyen rajtam. Mert előfordul.

Sokszor nincs kedvem, fáradt vagyok, vagy nyüszi, vagy nagyon későn jutok el a fürdőig. Akkor meg már kinek van kedve még ezzel is vesződni?

De például a hónaljamról rendszeresen írtom, méghozzá azért, mert ha szőrös, hamarabb lesz izzadságszagom. Elárulom nem csak nekem, és nem csak nyáron! (A legnagyobb élmény ilyenkor tömegközlekedni.) Azt meg utálom. Undorító, ha valakinek már olyan durva szaga van.

A lábam se úgy nézzen már ki mint a férjemé….. Igaz hogy az övét nehéz lenne überelni, de ha nagyon akarnám, simán tudnám. Örököltem, ez van.

Be is szokott szólni, ha esetleg sikerül elhanyagolnom, hogy őzike vagyok. Ez azért elég égő, de attól még igaz.

Na persze nem bunkóságból mondja, csak ilyen kis zárójeles megjegyzésként. De ha már szól érte, az gázos.

Tény hogy ennyi gyerkőc mellett, néha egész héten se találkozom magammal a tükörben, nemhogy még ilyen extrákra jusson időm, de igyekszem.

Viszont amikor fiatal lányok hirdetik a közösségi oldalaikon fényképekkel alátámasztva, hogy ő bizony nem szőrtelenít mert mennyi időt vesz el az életéből, és különben is, ő így is milyen szép,(bár szép még lehet, csak rohadt ápolatlan) hát….. szíve joga mindenkinek, de én azért legközelebb is le fogom szedni onnan ahonnan kell.

Na és persze a sztárok se maradhatnak ki ebből a „divatból” sem.

Olvastam is, hogy az egyik fiatal sztárocska szintén követője lett ennek az új hóbortnak és szőrtelenítés helyett napi 3-szor illóolajos fürdőt vesz.

Végül is, az tényleg sokkal rövidebb ideig tart, mint leborotválni a hónaljkutyust.

Én nem vagyok ekkora sztár, nem is célom, sose voltam birka, aki a legutolsó trend szerint öltözik, vagy hordja a haját, (főleg ha nem is áll jól, és nem tetszik) vagy oda megy nyaralni ahova a legtöbben, mert az a menő. Tippem szerint már ilyen is maradok.

Viszont, ha meg sztár lennék, valószínűnek tartom, hogy ennél értelmesebb dolgok mellett kampányolnék, ha már olyan sokan akarnak pont engem utánozni.

De hogy ilyen alapdolgokból is divatot kéne csinálni…… nem hiszem.

Az embereknek tényleg ennyi ideje van ilyen ökörségekkel foglalkozni?

Ezek szerint nekem is, mert itt értekezem róla. Na, szép.

És akkor még meg sem említettem a festést. (hónaljszőr festés) Jó hogy nem kezdjük el fonni!

Csóró fiatalok meg, nehogy lemaradjanak, egymást utánozzák. Hát még ha egy sztár is ezt csinálja, az aztán az aztán…...

Kész röhej az egész.

Én mindig azt gondoltam, hogy ahogy haladunk előre az időben, egyre értelmesebbek, tisztábbak, igényesebbek, okosabbak, stb. lesznek az emberek. Erre tessék. Pedig minden ott van az orrunk előtt. Minden elérhető ha valaki akarja.

Be kell látnom, hogy sajnos inkább visszafele haladunk.

Pedig a szőrtelenítést már a II. Világháborúban elkezdték a nőcik. És akkor még nem volt millió -féle mütyü – ketyere erre. Mégis megoldották, mivel nem volt harisnya, anélkül meg szerintük is gusztustalan volt a szőrös láb. Még festették is, hogy úgy nézzen ki mintha harisnya lenne rajta.

Most meg arra kéne büszkének lenni hogy direkt nem csinálom?

Ez is valami hülye feminista elmebaj? Nekünk is jogunk van szőrösnek lenni, nem csak a pasiknak?

Ha választani lehet, márpedig lehet, én maradok a szőrtépésnél. Annak ellenére, hogy néha állatira fáj, örülök hogy lehet sima a lában, mert nekem úgy tetszik.

Aki meg máshogy szeretné, csinálja, de nem KELL erre is ráfogni hogy ez a divat, mikor csak szimpla igénytelenség.

Vagy megint lemaradtam volna valamiről?


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Végre!

Mindjárt éjfél van.

Tele a lakás bőröndökkel.

Mindenki alszik már, szerencsémre, mert ilyenkor van csak körülöttem egy kis nyugi.

Ilyenkor tudok nyugton elmélkedni azon hogy mennyire vártam megint ezt a két hetet, hogy egész évben, minden évben, ezen ábrándozom, hogy milyen jó otthon! Mennyire hiányzik!

Fáradt vagyok, egész nap pakoltam hogy mindenkinek minden meglegyen, de nem alszom, nem bírok, mert izgulok, hogy induljunk végre. Meg persze írom a q….va listám hogy mit kell még elintéznem, mit ne felejtsek el! :(

Lassan öt hosszú éve már hogy ideköltöztünk.

Én bárhova, mindegy merre, csak ide nem akartam jönni. Aztán döntött a pro – kontra lista, nem én.

Valahogy mindig is zsigerből rühelltem ezt az országot, már egész kis korom óta. Fogalmam sincs miért.

A nyelvről nem is beszélve. Egy logikátlan, egy ronda nyelvtörő szutyok. Nem is tudtam megtanulni a mai napig sem rendesen.

Ezért sem akartam ezt az országot. A nyelv miatt.

Szegény gyerkőcök is mindig mondják hogy utálják a helyesírást, mert nagyon nehéz.

Beszélni meg, szinte állandóan németül karattyolnak. Hihetetlen.

A kedvencem ezzel kapcsolatban, amikor mondom hogy nem beszélem jól a nyelvet, erre hangosabban kezd beszélni, és mutogat mellé, mintha földönkívüli lennék. Egyszer óvónéni odáig vetemedett, hogy lerajzolta az órát, mikorra menjek a gyerekért, hiába mondtam hogy értem.

Nem fogyi vagyok bakker, csak külföldi. Éérteeem?

A férjem viszont nagyon jól beszéli ezt a förmedvényt, mégis rengetegszer mesél vad dolgokat.

A jólét egyébként nagyon is látszik, megvan mindenük, és leszoktak arról hogy az agyukat is használják. Egyszerűen nincsenek rászorulva arra, hogy erőltessék a gondolkodást.

Meg is van az eredménye…..

Beszéltük is a férjemmel, hogy ha már otthon leszünk, a Balatonhoz is el kéne menni, hátha több németet látnánk élőben. Itt alig vannak ugyanis.

Az a városrész, ahol most lakunk, tele van külföldivel. Legalább nem lógunk ki a sorból. :) A töröktől kezdve a portugálon, oroszokon, horvátokon át, van olasz, angol, francia, lengyel, mindenféle. Noé bárkája ehhez képest, kutya fülefarka se volt.

De az a vicc, hogy általában rólam gondolják hogy német vagyok. Gondolom a színeim miatt.

Aki ilyen kókadt, az csak német lehet. Ezért mindenki tőlem akar kérdezni ha kimegyek az utcára és ha mondom hogy bocsi, megsértődnek, hogy milyen bunkó, nem áll szóba velük. Tipikus német.

A férjemnek is mázlija van, neki nem szőke a haja, akkor meg tuti török. Ők vannak a legtöbben. Össze is veszett vele egy pasi, hogy mért nem akar törökül beszélni.

Reggel „vicces”, mert az anyukák java része a suli, ovi körül, kendős. Bár, ez inkább ijesztő mint vicces. Mondjuk a kendő még hagyján, de amelyik totál be van öltözve………… hogy csak a szeme látszik ki, na az rémisztő. Fogalmad nincsen ki van alatta.

Na de, most végre hazamegyünk. Még ha csak két hétre is, kiszabadulok ebből a büntiből.

Esküszöm úgy érzem, mintha valami állati nagy csúnyaságot csináltam volna és ezzel fizetek érte. Sittes lettem. Egy börtöntöltelék.

Mért nem megyek haza? Főleg ha ennyire szar?

Teljesen jogos a kérdés.

Mert rajtam kívül itt van még apuka, és egy fél ovira való gyerek.

Azért mert én nem érzem itt jól magam, nem fogom az egész bandát szívatni.

A törpök gyakorlatilag itt nőttek fel. Jól érzik magukat, vannak barátaik, hallani sem akarnak arról hogy hazamenjünk.

Apának van melója, és még jó is. Nem egészen olyan mint otthon. Itt ritka nagy állatságot kell csinálni hogy kirúgjanak. Itt megdicsérik, megköszönik a jó munkát. Otthon sose kapott ilyet. Mindig minden szar volt, meg kevés.

Kijövünk havonta a pénzünkből.

Senki ne gondolja hogy itt bármi is ingyen van, azt nem nekünk osztják csak úgy, szeretetből.

Nem élünk nagy lábon, otthon se, itt se, csak itt nem lóg a fejünk felett a bizonytalanság állandóan.

Más itt az élet, talán kicsit nyugisabb, lassúbb.

De ez nem az én hazám, nem az én országom, nem tartozom ide. Lehet hogy sose fogok.

Honvágyas vagyok, hiányzik a család, a barátok, cimbik, a kakaós csiga, a nyelv, (nagyon szeretem a magyar nyelvet), és a levegő.

Figyeltétek már, hogy milyen más az otthoni levegő? Totál más illata van. Olyan jó beleszippantani mikor hazaérünk.

Talán egyszer majd hazaköltözünk mi is. Ki tudja?


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 

 0
Tovább

Anyóska megmondta!

Azt, hogy én vagyok a sátán!

Ismerős?

Gondolom nem én vagyok az egyetlen, akit „imád” anyós pajti. Alapítsunk klubbot.

És hogy mindezt mivel érdemeltem ki?

Hogy szeretem a fiát.

Már nagyon régóta ismerjük egymást a párommal. Egészen a középsuli óta.

És igen, valami volt első látásra.

De csak évekkel később gabalyodtunk össze teljesen. A legjobbkor.

Én akkorra megjártam egy másik kontinenst, ő pedig eleget komolyodott egy normális kapcsolathoz.

Ő szingli volt, nekem meg pont a végét járta a sose volt románc.

Összefutottunk. „Véletlen”.

Aztán meg egyre többször, de már direkt is.Voltak közös bulik, meg csak úgy találkák. Összemelegedtünk.

Sose voltam még annyira szerelmes. Azt se tudtam előtte mi az. Minden percét imádtam mikor velem volt.

Utáltam hazamenni, ő pedig egyre többször mondta hogy maradjak.

A lakás közös volt az exemmel, de őt meg nem ette el onnan az avas, így nagyon sokáig amúgy se lehetett volna húzni a szitut, vidékre meg a családhoz nem akartam költözni, egy albi meg egyedül…… húzós.

Ő az anyja lakásában lakott, de anyuka csak napközben járt haza pár órára, sok vizet nem zavart.

Beszéltek is, hogy vagyok, és mi lenne ha odaköltöznék.

Anyukának már látatlanban sem voltam a kedvence. Hogy mért? Nem tudom, talán mert létezem.

Kicsit féltem is, hogy mi lesz ebből?

Mit mondjak……. nem volt alaptalan.

Mivel valahogy a kapcsolatunk elején anyós agybajt kapott, szó szerint, q….va sok szabadideje lett.

Szerencsére sokat nem találkoztunk hétköznap, de ő jött hétvégén is. Az a tuti.

Volt hogy már korán reggel, a piacról hozzánk érkezett, amit jelzett is azzal, hogy izomból vágta be az ajtót.

Szupiiii, anyuka itt. Megint!

Ha segíteni akartam, nem engedte. Ha én csináltam valamit, például kivittem a kukát, és betettem az új zsákot, megigazította utánam. Újra teregette a ruhákat és ehhez hasonlók.

Gondoltam ezen ne múljon, csinálja egyedül ha neki az tetszik.

Nem vagyok balhés típus, inkább arrébb állok, nem szólók, tojok rá.

Akkor jött a faszija, hogy milyen rohadék, lusta genyák vagyunk, mert szegény asszony………….

Le is léptünk.

Akkor az lett a baj, uncsi lett az élete, nem volt kiről „gondoskodni”.

Nálunk pedig bekopogott a gólya. (Ez egy másik sztori, majd részletezem egy következő posztomban.)

A lényeg, hogy nem viseltem jól.

A huszadik héten vakbéllel műtöttek, kénytelenek voltunk visszaköltözni a városba, mert a férjem úgy gondolta, ha gáz van legyünk minél közelebb a dokihoz.

Ezt már nem is részletezem.

Én voltam a világ szemete amiért még terhes is merészeltem lenni, mi az hogy nem tudok vigyázni, meg egyébként is az ő fia egy ilyennel………… soha.

Se kedvem, se idegem nem volt hogy még vele is balhézzak.

A pöttöm persze ennek, meg más egyéb gondoknak hála, úgy gondolta hogy ennyi elég volt, ő most már kiköltözik onnan. Ez a 36. hét előtt volt pár nappal.

Szerencsére időben kaptunk tüdőérlelőt, semmi gond nem volt a picivel, viszont besárgult, úgyhogy két hetet élveztük a kórházat, minden „szépségével” pont az ünnepek alatt.

Az újévből már csak pár napot szívtunk bent, szerencsére kiskoma összekapta magát, úgyhogy hazamehettünk. - Igen ám, de anyóska várt otthon.

Szó szerint betegedtünk bele az egészbe.

Májusig bírtam, aztán leléptünk. Istenem az a szabadság!

Hogy nem vizslatják minden perced, hogy senki nem szól bele, vagy fintorog minden tettedre, hogy nem kell szégyelned magad ha véletlen el merészelsz aludni napközben, mert a pici egész éjjel sírt .. ……… nos, az leírhatatlan.

Jól elvoltunk. Mi. Ő meg nem. Megint én voltam a szemét.

Néha bántott, néha le se sz…..tam. Nem is igazán tudtam mit kéne kezdenem a helyzettel.

Aztán jött a kicsi tesó. Mit mondjak, gondolhatjátok.

Amikor eleve minden percben gyűlöl, és akkor még egy gyerek, pedig ő azt remélte hogy a kisfia szalad hozzá haza! Nahát ilyet!

Ráadásul a kisebbet, még bántotta is néha és nem is titkolta hogy nem szereti, mert rám hasonlít.

Most erre megint mit lehet mondani?

Odáig fajult, hogy gondolta hősnőt játszik és megmenti a világot a gonosz csúnya némbertől aki elvette a picike és védtelen fiát. Vesszen a sátán!

Azóta nem beszélünk. A férjem próbálta vele rendezni a viszonyt, de anya nem volt benne partner.

Nem látta a gyerekeket, és nem is keresi őket. Kilenc éve.

Szerintem nem is tudja hány unokája van, hacsak a pletyka nem jutott a fülébe.

És azt se tudta hogy összeházasodtunk.

Ha neki jobb így…..

Tudom hogy nem konkrétan engem utál, hanem azt a valakit akivel a fia él, de ez nem mentség a tetteire. A gyerekeknek jó lenne egy nagyszülő, de ő nem akart az lenni.

Lemarad róluk, rólunk, a saját gyermekéről.

Sajnálom hogy csak ennyi esze van.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 

 0
Tovább

Hol vannak a gyermekvédők, aktivisták?

Kérdem én.

Hol vannak ilyenkor, amikor szükség lenne rájuk?

Megdöbbenve olvasom a hírekben, hogy az embereknek egyre jobban száll a szürke köd az agyára.(és itt nem a kipufogó gázra gondolok!)

Amikor például olyanokról hallok, hogy semlegesnek nevelnek gyerekeket!

Van olyan óvoda, azt hiszem a svédeknél, ahol ebben a szellemben nevelik a kicsiket. Megkérdezték tőlük, mit gondolnak, kisfiúk vagy kislányok? És csórók azt mondták hogy fogalmuk sincs!

Mire jó ez? Kinek jó ez?

És persze van olyan ember, aki oda is viszi a saját csemetéjét.

Vagy, semleges neműnek kérte a szülő a gyereke hivatalos papírjait, hogy majd később, ő dönthesse el hogy minek érzi magát. Fiú vagy lány. De hogyan döntse el, ha fogalma se lesz róla?

És a másik, hogy „apa” szülte meg a gyermekét!

Igen……. Mert olyan van. Vagy inkább, férfinek kinéző lény szült babát. Helyesbítve.

Még nézni, olvasni is rossz ezeket, a hideg is kiráz tőle.

És nem, nem azért, mert bajom van azokkal az emberekkel, akik nem tudják eldönteni hogy férfiként vagy nőként szeretnének élni, viselkedni.

Például: Rozika megunja hogy nőként éljen tovább, úgy dönt hogy pasivá műtteti magát. El is kezdik a nem – átalakítást. Igen ám, de menet közben meggondolja, hogy ha már NŐ!  akkor gyorsan szül egy babát!  Akkor most mi van? Na  ilyenkor néz ki valamilyen lénynek!

Engem ez nem érdekel. Felnőttek, saját gondja eldönteni hogy mit akar.

Engem a gyerekek érdekelnek.

Velük mi lesz ilyen szülők mellett?

Vajon ők majd honnan, kitől fogják megtanulni hogy mit kezdjenek saját magukkal, hogyan tegyék a helyére a saját nemi identitásukat?

Ki fog nekik erre példát mutatni?

Hol vannak a pszichológusok olyankor, amikor engedélyezik, hogy azonos nemű emberek fogadjanak örökbe, vagy vállaljanak saját gyereket?

Amikor pont ezek a tanult emberek mondják, hogy mennyire fontos már kis korban is, még az elvált szülők gyerekeinek is, hogy lássák a szülői szerepeket. Legyen előttük példa mindkét nem képviselői közül, mert már akkor tanulják a női- és férfi viselkedésmintát.

Az én legkisebbem most másfél éves, és simán megismeri hogy: ő bácsi, néni, kislány vagy fiú.

Már most csajos dolgai vannak.

Ékszereket pakol magára, szoknyát kell felvenni, meg a nővérének ha festem a körmét, akkor az övét is kell.- mondjuk ezeket nem tőlem tanulta.

De értitek a problémát?

Ha én mint szülő nem beszélhetek vele rondán. Nem szabad megalázni, pláne meg nem üthetem bármilyen állatságot is csinál, mert hazavágom a lelkivilágát. Nem tehetek fel róla fényképet a netre a saját beleegyezése nélkül, sőt itt Németországban még fülbevalót se lövethetek neki, akkor kinek, és hogy van joga ilyen példát mutatni?

Mert a gyerek utánozva tanul.

Ezt sem én találtam ki, szintén pszichológusok állítják.

Akkor ezek szerint, ha valakit azonos nemű párok nevelnek, ő is nagy valószínűséggel a saját neméhez fog vonzódni, mert ezt látta otthon. Nem?

És akkor hol van a szabad akarata?

Ezzel nem belekényszerítik egy szituba, amit nem is ért, és nem ő választotta?

Van már például statisztika arról, hogy felnőttként ezek a gyerekek milyen nemű emberekhez vonzódnak majd?

Eleve rosszul vagyok attól, hogy még a vízcsapból is ez folyik. Lassan nincs egy olyan film, vagy sorozat, ahova ne raknának melegeket.

Mért kell ezt a szánkba tolni? Minek kell ennyire erőltetni?

És arról nem is beszélve, hogy a mai gyerekekkel egyre kevesebbet foglalkoznak otthon, totál el vannak veszve így is.

Alapvető dolgok sincsenek elmagyarázva, nem értenek sok mindent, csak látnak ezt is, azt is, és elfogadják, mert azt hiszik hogy úgy kell csinálni.

Mert mások is úgy csinálják………..

Amikor még a bezzeganyák is buzgón bólogatnak hogy milyen szuper anyuka az, aki éveken keresztül nem vette észre hogy a saját fia, akit elméletileg ő NEVEL, és egy háztartásban laknak, langyi lett. A facebook – profiljára rakta ki szerencsétlen, és anyuka ott látta meg véletlen.

Erre ez a mintaanya, egy cetlit hagyott a fia ajtaján, hogy így is szereti!

Na, és hol is volt anyuci abban a pár évben, mire ez a gyerek idáig jutott?

Mert azért ez nem egy – két hetes műsor.

Hol vannak ilyenkor a gyermekjogi aktivisták, meg a gyermekvédők, védőnők, gyerekorvosok, szociális dolgozók, meg mit tudom én, zöldek, kinek lenne ez a dolga?

Ja, bocsi sehol nincsenek.

Mert mindenki a másikra mutogat.

Nem az én dolgom, nem az én hatásköröm, feladatom.

Én csak bejövök reggel, dolgozom itt valamit, fizut kapok érte amiből élek, de semmihez semmi közöm nincsen, nem is érdekel, minek feszüljek rajta?

Akkor se lett meg hogy ki volt a felelős, amikor a mentális problémákkal küzdő anyuka beküldte a Dunába a babáját!

Meg akkor se, amikor a család halálra éheztette a gyereket. Senki nem vette észre, senki nem hibázott.

Engem mégis érdekel.

Mi lesz ezekkel a gyerekekkel később?

Kinek van joga eldönteni, hogy ha telik az idő, és ezek a kisgyerekek nőnek, felnőttek lesznek, kihez vonzódjanak majd?

Foglalkozik ezzel valaki egyáltalán? Vagy csak jött egy újabb idióta divathullám, mindenki utánozza, engedi, de a következményekkel már nem vergődik senki?

Érdeklődve várom a választ.


Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

 

 0
Tovább

Bridgette

blogavatar

Gyerekekről, felnőttekről, nagycsaládról, mindennapokról Németországból, őszintén! Meg arról, ami éppen eszembe jut.

Utolsó kommentek