Mi sem akartunk, de sikerült kipróbálni. A „Méghogy kalandvágy!” folytatása.

Ott hagytam abba, hogy délután értek ide a cuccaink is. Mi már valahogy kora hajnalban megérkeztünk. Iszonyat fáradtak voltunk, szét sem néztünk a gyerekekkel, csak beestünk az ágyba. Apuka csak egy órát tudott aludni, aztán mennie kellett dolgozni. Elképzelni sem tudom, hogy élte túl a napot. Elméletileg augusztus vége volt még, de itt már napközben is elég friss volt a levegő. Fura volt az otthoni harminc fok után.

A ház pedig. Háááááát!! Mondta apa hogy nem egy palota, de……… Uram Atyám! Borzasztó volt.

Pedig rengeteget dolgozott rajta hogy lakható legyen, mert mindkét szobában le kellett verni és újravakolni a falakat, mivel teljesen fel voltak vizesedve. Ami azért is ufo, mert a pince tök száraz volt alattunk. Így a négy szobából csak kettőt tudtunk használni. A másik kettő olyan állapotban volt, hogy raktárnak volt csak jó. De valami botrányosan gáz volt az egész. Az ablakok szét voltak rohadva és ha durvábban fújt kint a szél, bent huzat volt. Keményfa padló volt, amire padlószőnyeget vettünk, de annyira hideg volt, hogy néha „sütötte” a talpunkat. A fürdőben nem volt meleg víz hálózat kiépítve. Apa szerelt fel villanybojlert a kádhoz. Ami volt, az fűtőolajjal működött, de már ránézésre is életveszélyesnek tűnt, szóval inkább hozzá se nyúltunk. De az abszolút kedvencem, hogy szenes kályhával tudtuk megoldani a fűtést télen, hogy ne fagyjunk ki a házból. És a legjobb, hogy már szeptember végén fűteni kellett, ami egészen május végéig tartott, mert annyira hideg volt a ház, hogy este szétfagytunk még nyáron is. Legalább nem kellett légkondi. :( Viszont a vizes falak, meg a magas páratartalom miatt, szinte minden cuccunk tönkre ment. Ez egy régi nagybirtok volt egyébként, rengeteg épülettel, lakóval, műhellyel. Még egy templom és egy sörkert is tartozott hozzá. Közvetlen mellettünk meg egy kis kastély. Ahol a mi albérletünk volt, az kertészetként működött éveken át. Viszont ahogy az öregúr lelépett, eladott mindent belőle, ami maradt, azt meg szétverték. Még az udvarunk is tele volt törött üveg darabokkal. A kert meg régi üvegház maradványokkal, szintén törött üveggel, víztározóval, meg egyebekkel, ami egyáltalán nem gyerekeknek való környezet. Egyedül nem is mertem őket kiengedni. Ráadásul óriási területen feküdt, amiben hagyták hogy felnőjön a gaz vagy két méteresre. Hiába volt házmester szolgálat, ehhez a melóhoz nem volt kedvük. De ez az albérlet is azért sikerült ilyen gyorsan, (három és fél hónap) mert a férjem akkori főnöke segített, hogy minél hamarabb együtt legyen a család.

Két évig folyamatosan próbálkoztunk, hogy el tudjunk onnan szabadulni. A hivatalban is voltunk. Milliónyi hirdetést hívtunk fel, de semmi. Egyszer ki is jöttek az önkormányzattól terepszemlére. Közölte a két liba, hogy teljesen IDILLIKUS a környezet, mi a gondunk ezzel? Tessék? Nem ugyanazt látjuk? Mondtam hogy akkor cseréljünk albérletet. De nem akartak. Fura. Aztán jött a hír, hogy elkelt az egész nagybirtok úgy ahogy van, mindenkinek el kell menni őszig. Ó de jó! De hova? Újra hivatal, hogy mi akarunk, mennénk, ki is tudjuk fizetni, de nem jutunk albérlethez és SOS menni kell. Ok, adnak papírt, azzal mehetünk és pályázhatunk önkormányzati lakásra, ami még olcsóbb is. HÉT hetet vártunk a SÜRGŐS papírra, amiről kiderült, hogy semmire sem tudjuk használni. Az önkormányzati lakást körülbelül három fillérrel kaptuk volna olcsóbban, de mivel arra pályázni kell, akár két év is lehet, mire sikerül. Nekünk nincs időnk erre várni. Nem is foglalkoztunk vele tovább. Épp csak százötven-kétszáz ember volt előttünk a várólistán. És mivel gyerekeink is vannak, az nehezítő tényező! Ezt már tudtuk. Azért nem sikerült előtte sem. Kiderült, hogy nem is az a baj hogy külföldiek vagyunk, hanem a gyerekek. Igazából az sem érdekes hogy mennyi gyerek. Tíz kutya nem gáz, de egy gyerekkel már bukta! A gyerekek itt nem igazán népszerűek. Na, itt már eléggé kétségbe voltunk esve. Már a férjem főnöke is hívogatta a hirdetéseket, de semmi. Aztán egy reggel jött az új házmester, hogy szeretné látni a szerződésünket. Jó! Délután meg jött vissza, hogy vegyem át a papírt, amiben gyakorlatilag ki vagyunk lakoltatva még aznap. Mondtam hogy sajnos nem értem mit mond! Még az eső is ömlött, igazi filmes jelenet volt! Tudod amikor minden szutyok egyszerre zúdul a nyakadba.

Otthagyta a levelet, amiben le volt írva, hogy biztosítanak számunkra egy KONTÉNERT, amibe költözhetünk. Vicc! Hova telepítik, ha az egész birtokot ki kell üríteni? Meg egyáltalán? Nevetséges volt az egész. Utánakérdeztünk hogy ilyenkor mi van, mit lehet tenni? Igazából azért sem értettük a helyzetet, mert mi mondtuk a házmesternek hogy menni akarunk, csak nem sikerül. Akkor minek a kilakoltatás? Többet ért volna ha inkább segítenek. Egyik reggel bement apuka a házmester céghez, hogy tisztázzák a dolgokat. Az asszisztens csajszival tudott csak beszélni, mert még senki nem volt bent. Vissza kellett csörögnie napközben, de akkor már azzal vette fel a főnök úr a telefont, hogy van egy lakása nekünk! Délután ment be apa személyesen hozzá. Adta a papírokat, a címet, egy telefonszámot, hova kell jönni. Mit mondjak, óriási megkönnyebbülés volt. Ez a város másik felén van, egy körülbelül kilencven négyzetméteres lakás, mélygarázzsal, (ami külön fizetős) pincével, külön biciklitárolóval, mosókonyhával. Itt van a bolt, suli, ovi, körzeti orvos, három perces távolságra. Azt mondták, ha mi újítjuk fel, olcsóbban megkapjuk. Na meg persze fele annyi idő alatt költözhető! De még így is nagyon drága. Az egész országban a legdrágább várost fogtuk ki. Otthon a nagymamám falujában fél évi albérletpénzért már odaadnának egy házat ha kellene valakinek. Csak munkahely nincs hozzá sajnos.

A lényeg, hogy jól végződött, sikerült eljönnünk onnan szerencsére. De az a két év NAGYON durva volt. Nem kívánom senkinek.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm!