Sajnos manapság mindenhonnan azt hallani, hogy a még otthon élők is azon gondolkodnak, hogy külföldre mennek, kint próbálnak szerencsét. Hogy abban látják a lehetőséget, ha az országuktól távol próbálják meg újrakezdeni. Mint ahogy mi is. De vajon tényleg megéri?

Ha engem kérdeztek, nem tudok rá szívből szóló igent mondani. Leginkább is-is. Vannak pozitív dolgok persze, meg nagyon sok negatív. A legnagyobb baj az, hogy a pozitívakat, a sok rossz néha teljesen le is nullázza. Anyagilag nekünk jobb itt, ez tény, de az meg nem minden. Az is biztos, hogy ha nem szűnik meg apa munkahelye, talán még a mai napig otthon kínlódnánk. Ki tudja?

Vártunk volna mi is, csúsztunk volna lefelé a lejtőn, talán tele lennénk kifizetetlen számlákkal, várnánk hogy vigyék a lakást, a megmaradt ingóságainkat. Járnánk mi is a falevelet söprögetni, alibiből, hogy nekünk is van „munkánk”. Ami egyébként csak arra elég, hogy még szarabbul érezzük magunkat, hogy csak ennyit érünk. Talán így jártunk volna. Nem tudom. Már nem is érdekes.

De aki sarokba van szorítva, akinek már éppen eléggé rossz, néha egészen váratlan, fura döntéseket tud hozni. Mint ahogy a férjem is annak idején.

Azóta eltelt több mint öt év. Ha azt kérdezed megbántuk-e, nem tudok rá válaszolni. Pont azok miatt a dolgok miatt, amiket most leírok. Persze ez csak az én szemszögem, sokan vannak, akiknek más dolgok fontosak. Hogy nekem miért nem szivárványos, vattacukros az élet itt, már emlegettem több posztomban is. Az utolsó például: „A nagy rakás …. a pincében”. Most ezeket egészítem ki még néhány dologgal.

Az egyik például, hogy ez nem a hazám, nem az én országom. Gyökértelennek érzem itt magam. Gyakorlatilag semmi közöm semmihez.

Amit még látok itt, tapasztaltuk is, az az, hogy lehetsz te bármilyen szép, okos, értelmes, te soha nem leszel ide való. Mindegy mit csinálsz, mindegy mit villantasz, akkor is külföldi maradsz. Senki ne képzelje, hogy vörös szőnyeggel várják a határon és imába foglalják a nevét, amiért abba az országba tette a lábát. Persze találkozhatsz kedves emberekkel, akik nem feltétlenül éreztetik ezt veled. Meg összefuthatsz olyanokkal is, akik nem tesznek különbséget külföldi és külföldi között. Pedig néha óriási a különbség! Például, volt aki elkezdte magyarázni, hogy működik a villanykapcsoló! Vagy, az óvónéni, aki lerajzolta nekem az órát, annak ellenére hogy ezerszer mondtam el hogy értem amit beszél. A kedvencem, amikor egyre hangosabban mondják ugyanazt, pedig nem süket vagy, nem is gyogyi, szimplán csak külföldi, aki nem beszéli még jól a nyelvet! De volt olyan is, hogy egy parkolóhely miatt jöttek oda veszekedni, hogy külföldiek vagyunk, menjünk haza. Vagy amikor a gyerek iskola alkalmasságiján még egyszer végig kellett csinálnia az összes tesztet, mert mi az hogy külföldi és még értelmes, okos is, a nyelvet is beszéli, pedig nem jár oviba? Vagy amikor flegmán kérdezik, hogy: „és legalább apuka dolgozik, vagy csak a segélyből éltek?”. Olyan is előfordul, -egyre többször hallani-, hogy kevesebb fizetés jár, ugyanazért a munkáért, annak, aki nem itteni állampolgár. Főleg, ha a nyelvet sem beszéled tökéletesen! Nyelvtudás nélkül semmi esélyed nincsen, rendes állásra.

Szóval vannak békák, amiket kénytelen vagy lenyelni, ha itt akarsz élni. Bőven adódnak olyan, néha megalázó helyzetek, amik elég rosszul tudnak esni.

Az is tény, hogy az itteni fizetés, csak otthonról tűnik olyan szépnek, soknak. Persze hogy az otthoni fizetéshez képest, az itteni, átszámolva rengeteg. De ha valaki itt akar belőle boldogulni, úgy hogy rendesen albérletet fizet rezsivel, kajával, akkor már elég sovány lesz ugyanaz a pénz. Persze más a felállás, ha akkora mázlista valaki, hogy rögtön vezérigazgatónak jön. De azért valljuk be, a legtöbben nem ott kezdik. Az is más, ha az ember csak dolgozni jön egyedül, tömegszállón lakik, annyit és olyat eszik, amitől éppen nem hal éhen. Nincs más, csak a meló, meg a pénz. Na de milyen élet az? Én kipróbáltam, nagyon gáz volt. Persze lehet húzni, akár évekig is, de az meg végképp nem éri meg. Főleg ha közben széthullik a család. Köze nem lesz a gyerekeihez, a párjához.

Az sem elhanyagolható, hogy itt tök egyedül leszel. Persze lehet barátokat, ismerősöket szerezni, de a családod nincs itt. Évente pár alkalom amit együtt tölthetsz velük. A kötelék, ami előtte hozzájuk fűzött, egyre vékonyabb lesz. Mint ahogy az otthoni ismerősökkel, barátokkal is. Az elején még persze jönnek a mail-ek, telefonok, meg ott a skype. Aztán azt veszed észre, hogy hetek óta nem hallottál róluk. Nem keresnek már. Ha keresed őket, egyre később jön válasz. Nem vagy napi, heti szinten az életük része, már nincs szükségük rád. Lemaradsz a családi eseményekről, nincsenek közös karácsonyok, ünnepek, szülinapok. Már nem hívnak ballagásra, családi buliba. Nem vagy ott és nem tudsz akármikor hazamenni. Még ha otthon vagy sem jutsz el mindenkihez, mert kevés az idő, kevés az az egy-két hét, hogy mindenkit meglátogass és elég időt tölts velük. Lassan, de biztosan eltávolodtok egymástól.

Nekem például a nagymamám azóta többször is volt életveszélyben. Majdnem meg is halt. És én nem tudtam hozzá hazamenni, nem voltam ott, amikor szüksége lett volna rám. Nem tehetem meg, hogy fogom magam és hazarohanok, amikor baj van. Itt vannak a gyerekeink, iskolába kell menniük, apának ott a munkahely, nem hagyhatok itt csapot-papot ha otthon helyzet van. És olyankor a tehetetlenség az, ami szétszedi az embert idegileg. Hiába akarod, nem tudod megoldani.

És ez csak pár dolog, ami hirtelen eszembe jutott.

Persze volt már róla szó nálunk is egy-egy hatalmas „pofon” után, hogy elég volt. Ennyit nem ér az egész, hazamegyünk. Leghamarabb nálam szakad a cérna. De pont a családunk, a gyerekeink miatt nem tehetem meg. Vegyem el tőlük a lehetőséget, az esélyt is arra, hogy könnyebb legyen?

Szóval ha rám hallgatsz, gondold át nagyon alaposan mielőtt nekivágsz. Mi az amit feláldozol és mi az, amiért mégis megéri?

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm!