Nem véletlenül jutott ez most eszembe.

Én is, mint mindenki más, rengeteg dolgot éltem már át. Jót, rosszat egyaránt. És persze ezeket megosztottam a családommal, barátaimmal, ismerősökkel. Meglepődtem, amikor azt a választ kaptam, hogy – Jajj, nekem ne mond, tudom milyen az! Mondták ezt olyanok, akikről tudom, hogy soha, de soha nem voltak még hasonló szituációban sem! Na de akkor mégis honnan tudja? Ha nem tudja, miért mondja? Miért degradálja le egy másik ember érzéseit azzal, hogy ő aztán tudja milyen, amikor fogalma sincs!

De még ha volt is hasonló helyzetben, honnan tudja, hogy én is ugyanúgy élem meg, ugyanúgy érzem magam, vagy ugyanúgy dolgozom fel mint ő? Nem vagyunk egyformák. Van aki könnyen túlteszi magát még komolyabb helyzeteken is, van aki egy kisebb problémába is képes beleroppanni. Én csak arról tudok véleményt mondani amit már átéltem, kipróbáltam, amit már megtapasztaltam. Másról nem.

Például milyen érzés volt, amikor hosszú évek könyörgése után, azt mondták a szüleim, hogy hamarosan testvérem születik. És milyen volt, amikor először megláttam. :) Emlékszem rá, mert már elég nagy voltam hozzá. Emlékszem mennyit vigyáztam rá, vittem magammal mindenhova. Vagy milyen érzés, amikor évekig szekáltak a konyhás nénik, meg az összes rokonom egy fiú miatt, akinek tetszettem. Utáltam az egészet. Milyen, amikor új sulit kezdtem, vagy milyen volt beköltözni a kollégiumba. Azt is tudom, mennyire fájt amikor eltört a lábam és milyen volt amikor mankóval tudtam csak közlekedni. Tudom milyen rossz volt évekig hallgatni, amikor a szüleim veszekedtek. És emlékszem arra is, amikor szétköltöztek, majd elváltak. Tudom milyen, amikor széthullott a világom és csak lógtam a levegőben. Vagy milyen érzés szembesülni vele, hogy egyikőjüknek sem kellek. Azt sem felejtem el soha hogy milyen volt, amikor megláttam az anyám a szomszéd fiú ölében vigyorogni. Amikor úgy éreztem, mentem szétnyílik a talaj a lábaim alatt. Vagy amikor a tesóm közölte velem az utca közepén, hogy ők elköltöznek a mamához, én meg menjek ahová akarok! Vagy milyen érzés volt, amikor az anyám meglátott, aztán hátat fordított a buszon. Ezeket ismerem, átéltem.

De nem tudom milyen lehet például főnyereményt nyerni a lottón? Vagy soha nem láttam még élőben a sarki fényeket. Nem jártam még Új-Zélandon, sem Dél-Amerikában. Fogalmam sincs milyen lehet Alaszkában a tél, mert még nem próbáltam soha. Persze, láttam képeket, na de az ugyanaz szerinted? Fogalmam sincs, milyen lehet úszni, mert nem tudok. Bár ebben nagy szerepe van az unokatesómnak, aki rendszeresen borított bele a vízbe kiskoromban. Ezért tudom azt is, milyen fuldokolni.

Nem tudom milyen lehet ennyi idősen gyerek nélkül élni. És azt sem tudom, milyen lehet éveket várni arra, hogy végre pozitív legyen a teszt. De azt tudom, milyen amikor úgy lesz két csíkos, hogy egyáltalán nem akartam hogy az legyen. És tudom milyen, amikor vártam és örültem is neki hogy összejött a baba. Tudom milyen állapotosnak lenni, vagy gyermeket szülni. Milyen volt amikor végre a karomban tartottam. Emlékszem milyen volt az illatuk és milyen hallgatni ahogy itt szuszog a karjaimban. Vagy milyen érzés amikor azt mondja „anya szeretlek”. Milyen érzés aggódni érte, félteni. Milyen amikor a kruppos gyerekem alig kap levegőt és már fogalmam sincs, hogy még mit csináljak vele hogy jobban legyen, mert már mindent megtettem amit lehetett. De azt is tudom, milyen amikor boldog és milyen vele együtt örülni. Meg azt is tudom milyen, amikor az őrületbe kergetnek. Amikor milliárdszor mondom el ugyanazt, mégsem megy! Tudom milyen rokon gyerekre, vagy a tesókra vigyázni. Sokszor utáltam és állati szívásnak gondoltam. Miattuk mondtam hogy nekem nem kell soha. Aztán megtapasztaltam hogy milyen a sajátom és nyugodt szívvel mondhatom, hogy ég és föld a különbség!

Tudom milyen az igazi nagy szerelem. Milyen amikor megtalálod a párod. Milyen érzés volt amikor megkérte a kezem, és milyen amikor „ezer” év után azt mondja – házasodjunk össze! - azok után, hogy pont ő nem akarta soha. Azt is tudom milyen érte aggódni, milyen amikor beteg, vagy fáj valamilye, vagy milyen arra várni, hogy felébredjen a műtét után. Tudom milyen nélküle élni hónapokon át. Várni hogy jöjjön végre, hogy átöleljen, hogy újra érezzem az illatát. Tudom milyen az arca, amikor ő aggódik értem. Meg arra is tisztán emlékszem, milyen volt amikor anyóska a torkomat szorongatva rikácsolta, hogy „te vagy a sátán és most megszabadítom tőled a világot!” Mindezt a gyerekeim szeme láttára.

Azt is tudom milyen, amikor a doktornő sajnálkozó arccal mondja, hogy - nagyon sajnálom, maga még olyan fiatal! És itt a sok kisgyereke is. Ráadásul pont most volt egy másik ilyen anyuka is. Borzasztó ez! - aztán a kezedbe nyomja a beutalót az onkológiára. Milyen heteket várni az időpontra, aztán meg az ajtó előtt ücsörögni, hogy végre sorra kerülj. Közben persze eltervezed a család egész életét, A – és B – tervvel is, mert ki tudja mi lesz? És azt is tudom milyen, amikor az orvos azt mondja, hogy - semmi gond nincsen. Pár hét és rendbe jössz, ez valami más nyavalya!

Tudom milyen elveszíteni azt, akit szeretsz. Végignézni, ahogy leépül. Pont az az ember, akiről el sem tudtad képzelni hogy beteg lehet. Soha nem láttam betegnek. Soha nem panaszkodott.

Szóval úgy gondolom, hogy mindenki maga tudja hogy mit érez. Mi az amire vágyik, mi az, ami neki fontos, hogy miről gondolja hogy lemarad, vagy nem. Ezt rajta kívül senki más nem érezheti és nem tudja!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

A hivatalok soha nem a gyorsaságukról voltak híresek, na de azért ez már túlzás!

Többször említettem, hogy jó pár éve élünk itt, Münchenben. Meg is fordultunk már többször a hivatalban és tapasztaltuk, hogy vannak különbségek az otthonihoz képest. Van amivel nem variálnak annyit, meg olyan is, amibe beleőszülsz mire el lehet intézni. A családi pótlékot mire megkaptuk, az körülbelül 7 hónap volt. De abban a több mint 3 hónapos magyar ügyintézés is benne van. Az első lakcímbejelentésnél például, csak a címet kérte a pasi és kész. A másodiknál már kérték a szerződést is.

Itt egyébként a közalkalmazottakról vannak meredek viccek, nem a rendőrökről, mint otthon. Ha valaki látta például a Zootropolis című mesét, szerintem megmaradt az emlékezetében a lajhár és annak a gyorsnak semmiképp sem nevezhető tempója. Ha nem láttad, legalább azt a részt érdemes megnézni. :) Nézni mondjuk sokkal viccesebb, mint átélni!

Amikor nyáron otthon voltunk, kicseréltem az összes okmányom, mert felvettem a férjem nevét. Erre leginkább azért volt szükség, mert meguntam hogy mindig el kellett itt magyaráznom, hogy: - Igen, házasok vagyunk, csak nem vettem fel a nevét!

- De miért nem?

- Csak!

Nekik ez totál érthetetlen volt.

Persze nem mondta nekem senki otthon, hogy sokkal egyszerűbb ha a jogosítványom is cserélem, mivel még érvényes volt, így az orvosi sem kellett volna hozzá. Akkor említette meg az ügyintéző hogy elbénáztam, amikor átvettem a többit készen. Mit mondjak, eszembe jutott pár keresetlen szó. Pedig még beszéltük is a csajjal, akinél voltam először, hogy mi legyen a jogsival? Igaz hogy érvényes, de átírassam a nevem azon is? Át lehet egyáltalán a lejárati idő előtt? Mit csináljak? Nem szólt semmit!

De ami a vicc, hogy megbeszéltük azt is, hogy külföldön élek, hogy majd akkor egy év múlva találkozunk, mert ballaghatok vissza a jogsi miatt, mégsem mondta a lényeget!

Ami pedig ez lett volna: Ha külföldön élsz két évnél hosszabb ideje, akkor az adott országban kell jogosítványt igényelni, hosszabbítani. (az összes infót a témában, itt olvashatod!) Én megmondom őszintén, fogalmam sem volt róla. Azt gondoltam, ha a személyim otthon kell csináltatni, ( vagy nagykövetségen is lehet) akkor a jogsit is. Még az itt élő magyarok sem beszéltek róla soha. Lehet hogy ők sem tudják? Azt már hallottam, hogy ha német jogosítványa van valakinek, akkor az örök élet. DE! Magát az okmányt, akkor is cserélni kell.

Ami most érdekes, az az, hogy a férjem ma telefonált az itteni illetékes hivatalba, hogy szeretné a jogosítványát meghosszabbíttatni. A neten nem talált meg minden infót és az időpontra is elég távoli dátum jött ki, ráadásul olyan lehetőség nem is volt, ami neki kellett volna hozzá. Azt hitte, hogy nincs még elkésve, mert egy bő hónap múlva jár le. Kérdezte, hogy hogy működik itt az egész, mennyi idő, mennyi az ára, mi kell hozzá, stb.

Erre közli a csajszi, hogy igen, JÚNIUSRA van időpont, online lehet csak foglalni! Azért ezen meglepődött a párom rendesen. Csak időponttal lehet menni ugyanis. Vagy még a másik lehetőség, hogy MINDEN reggel betelefonál, hogy esetleg van-e szabad hely? Hátha lesz akkora mázlija, hogy abból a három időpontból, amit egy nap pluszban kiosztanak, az övé lesz az egyik. Már ha nem lesz folyamatosan foglalt a telefon.

Az egész városban persze csak és kizárólag egyetlen helyen lehet intézni, amit egyébként Berlinben fognak elkészíteni. Természetesen azt is CSAK Berlinben csinálják az egész országban, pedig azért a németek jóval többen vannak mint a magyarok. Na de hova kapkodjanak? Ezért 3-4 hét mire elkészül! Szóval már megint bukta a dolog. Még ha be is jut júniusban, akkor is csak júliusra lesz meg a jogsija! Azért az nem gyenge szerintem. Ilyenkor mindig emlegetjük, hogy tényleg milyen „precíz” ez az ország és milyen jól működik minden.

Kell még vinni fényképet hozzá, nyilván az okmányaidat, meg 24€ -t. Ha azt szeretnéd hogy pár nap alatt elkészüljön, mert azért kiderült hogy lehet olyat is, akkor plusz 20€ - ba kerül a történet. Ja és ahhoz is külön időpont kell hogy átvedd, mert nem küldik ki címre!

Na, gondolta apuka, - „Nem szúrtok ki velem!” - megnézte hogy hol van legközelebb a városon kívül hivatal, majd gyorsan fel is hívta. Azt hitte, lehet úgy mint nálunk otthon, hogy bárhol intézheted. Elég rendes volt a nő, mondta hogy ott bizony van hely, akár azonnal is, de nem tudja megcsinálni. Méghozzá azért nem, mert ő nem látja a müncheniek adatait. Szóval megint csak pofára esés.

Azért azt ne mondja senki, hogy ez egy ekkora nagy valami, hogy csak így lehet megoldani! Még csak nem is az utolsó pillanatban vagyunk. Otthon ez még bőven időben lenne! Itt meg…… Minden minimum 3-6 hónapig tart!

Annyi előnye van csak, hogy nem kell orvosi hozzá, csak 50 éves kor felett. Őszintén szólva, azt sem tudom hogy otthon minek kell, a pénzlehúzáson kívül? Mert abból hogy elmondom azt a három számot a falról, meg megmérik a vérnyomáson, mi derül ki? Mert az nem hogy alkalmas vagyok-e autóvezetésre! Olyan, mintha nem is csinálnának semmit. Hallottam olyat, hogy a bácsi megtanulta kívülről a számokat, úgy kapott orvosit!

Azért ez most így izgis lesz, mivel a férjem minden nap autóval jár, neki szüksége van a jogsijára. Gondolom a rendőrt nem igazán érdekli ha véletlen megállítja, hogy mikorra van időpontja a cserére, meg mennyi idő múlva lesz kész az új kártya. Most az maradt, hogy minden reggel stresszeli őket telefonon, vagy mégis beül és kivárja a sort. Már ha el nem zavarják onnan.

Nem tudom ki hogy van vele, de azért ennél jóval egyszerűbb otthon egy ilyet megoldani.

Folyt. köv. a fejleményekről.

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm! 

Azt gondolná az ember, hogy ez nem is kérdés. Ugye? Pedig mégis az!

Ott hagytam abba, hogy a januári időpontra vártunk. A gyerkőc azóta sem panaszkodott, egyszer nem mondta hogy fáj a feje, vagy hogy bármi gond lenne. Talán egyszer könnyezett a szeme, amikor hosszabb ideig babrált egy játékkal.

A szemésznél megint azzal kezdtük, hogy az asszisztens megcsinálta előre a szemnyomás mérést, ami magas lett. Amelyikben először méri mindig alacsonyabb, a másikban meg magasabb. Érdekes…… A doktor úrnak megint nem tetszett az eredmény. Volt még egy – két vizsgálat, semmi extra, csak a szokásos. A legvégén fordult oda hozzám az orvos, mintha apa ott sem lenne és közölte hogy most már nem szabad tovább várni, menni kell a szemklinikára! Na, ezen azért be is rágtam, mivel eddig sem mi halogattuk, hanem ő. De persze úgy volt előadva az egész, mintha mi nem akartuk volna komolyabban megnézetni a gyereket. Mi már az első alkalom után is kikértük másik orvos véleményét is, amiről tudott a dokink, szóval ez itt elég fura volt. A lényeg, hogy szemklinika, minél hamarabb! Azért az időpontokkal itt sem nagyon kapkodnak. Az a „hamar”, két hónap lett. Március második felére kaptunk időpontot. Addig azért volt stressz bőven.

A szemészeten HÁROMSZOR kellett sorban állni a bejelentkezéshez. Igen, háromszor! Röhögtük hogy tuti azért, hogy hátha menet közben meggondolja magát az ember, vagy mire sorra kerül, meg is gyógyul a szeme. A folyosón egyébként a világ minden országából voltak emberek.

Még hogy Németország…..  Vicc az egész.

Természetesen csak azon az ajtón nem hívtak be embert, ahova mi vártunk. Akik utánunk jöttek, már régen haza is értek, mi még mindig a folyosón ücsörögtünk. Ez csak ezért volt izgi, mert mindenképpen szerettem volna hazaérni, mire a gyerekek végeznek a suliban.

A doktor úr egy elég fiatalka pasas volt. Hozzánk nem is szólt egy szót sem, csak a fiunkkal beszélt. Kérdezte hogy sulis-e már és ismeri-e a számokat? Nem iskolás és nem vagyok benne biztos, hogy minden számot jól ismer, főleg németül, de mégis számokat mutatott neki!? Ő is mért szemnyomást, de nem csak a levegős technikával. Arra azt mondta, hogy teljesen normális az érték. Valószínű, hogy a természetes reflex miatt volt mindig magas! A szemfenéken látott még eltérést, de szerinte azzal sem kell semmit csinálni, nem vészes a helyzet.

Ami érdekes volt, hogy kétszer is kapott pupillatágítót a legény, ami még napokkal később is hatott. Már a klinikán érdeklődtünk hogy ilyenkor mi van? Naná hogy senki nem tudott semmit.

Ami viszont rosszul esett, hogy a doki szerint szemüveg kell! És a szaruhártya is vastagabb. Egyrészt örülök, hogy a szemnyomással nincs gond, nem is kellett volna miatta aggódni. Ez tényleg szuper hír! Viszont a szemüveg….. Éppen sulikezdés előtt vagyunk. A fiam néha olyan kis esetlen tud lenni. Mit fog ő kezdeni egy szemüveggel? Főleg a suliban? Hogy fog tudni vigyázni rá? Meg egyáltalán? Nálunk a családban még a felnőttek közt sem nagyon van szemüveges, nemhogy a gyerekek között! Ez nagyon új szitu nekünk.

Abban maradtunk apával, hogy este ha végzett a munkában, megkérdezzük az optikusokat is. Mégiscsak többet láttak ilyet mint mi.

Érdekes kör lett, mert 3 optikusból, mindhárom mást mondott. Volt aki szerint ez nagyon kicsi dioptria, erre még nem kell szemüveg. A másik azonnal ránk akart tukmálni mindent, még külön napszemüveget is. A harmadik szerint gyerekeknél hónapról – hónapra változnak az értékek, nem kell vele sietni, kinőheti. Ezek után hogy döntsünk?! Itt egyébként a szemüveg árából valamennyit fizet a biztosító és vannak ingyen keretek is, mert ugye a lencse a lényeg. Volt ahol 8 nap alatt készül el, volt ahol egy óra alatt. Apuka azt mondta a végén, hogy a dokink még nem akart szemüveget adni, várjunk vele. Én teljesen tanácstalan voltam. Nem látok a fiam helyett, fogalmam sincs hogy most mi van? Másnap reggel kérdeztem ki a gyereket, akkor mondta, hogy talán az egyik szeme kicsit homályosabb, de nem tudja. Arra gondoltam, kérdezzünk meg másik szemorvost is. Beszéljük át az egészet alaposan. Mert itt a doki nem igazán volt partner ebben. Úgyis készültünk haza, keressünk magánrendelést. Több helyre is írtam és még aznap vissza is hívott egy csaj. Csodálkoztam. Még ő mondta, hogy mindenképpen keres nekünk egy helyet. Teljesen ledöbbentem rajta. A helyszínen derült ki, hogy miért volt ennyire segítőkész.

Mert otthon képesek már arra is, hogy pénzért adnak időpontot a sima ambuláns rendelésre. Ráadásul nem kevésért ám, tizenötezer forint lett volna! Ez persze csak akkor lett világos, amikor rohantunk az időpontra. ELŐRE kellett volna fizetni, de mákom volt, mivel ült bent egy másik „versenyző” ezért mondta a pasi, hogy menjünk gyorsan, nehogy elkéssünk. Akkor mondta, hogy szemklinika! Tessék? Meg is lepődtem, mert magánrendelésről volt szó. Erre bemegyünk, várunk, csak várunk és semmi. A doki másfél órával később került elő, akkor jött ki a nagyon „kedves” asszisztens és kérdezte hogy mi minek ülünk ott? Még csak be sem voltunk írva a névsorba! Na meg persze fogalmuk sincs, hogy így, hogy fizetősek vagyunk, velünk mit kéne csinálni? Adjam oda az összes okmányát a gyerkőcnek. De miért is? Na ott már lilult a fejem! Azért annyi pénzért, minimum V.I.P. -s ellátást várok, ez viszont erősen nevetséges! Mikor visszajött a csaj, már a tarifa is magasabb lett. Húszezernél tartottunk. Még ő volt felháborodva, hogy mások három hónapot várnak időpontra. Mintha az normális lenne. Mi pont azért kerestünk magánrendelést, hogy amíg otthon vagyunk, ezt el tudjuk intézni! Mondtuk hogy bocsi, de mi nem erre jöttünk, magánrendelésről volt szó, ez viszont nem is hasonlít rá.

Otthon is beszéltünk még optikusokkal, naná hogy ott is mindenki mást mondott. Így hogy döntsön az ember JÓL? Végül sikerült bejutni egy igazi magánrendelésre, hétezerért. A doktornő nem volt éppen kedves, de meg tudtuk beszélni korrekt módon az egész történetet. Szerinte szemüvegesnek lenni nem betegség. Nem! De egy olyan állapot, amit senki nem akar és nem szeret!
Arra jutottunk, hogy amíg jó a látásélesség és nincs semmilyen panasza, nem kell a szemüveg. Mindenkinek van valamilyen eltérés a szemében, nincs olyan hogy tökéletes, nulla dioptriás. De a kisebb eltéréseket a szem tudja korrigálni. Amíg nincs panasz, nincs vele teendő. Ezt már három orvos mondta a négyből, úgyhogy ebben maradtunk.

Annak örülök, hogy végre vége ennek az egésznek. Ha gond lenne, akkor szemüveg és kész. Na de az, hogy otthon már pénzért is csak ilyen ellátást lehet kapni! Majdnem tripla áron ülhetek a sima rendelésen órákon át, ahol a többiek elől veszik el a helyet ……. Ennél már nincs lejjebb!

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm!