De vajon jó ez nekünk?

Naná hogy szuper csajok vagyunk, meg kemények, kibírunk bármit és a családért mindent még félholtan is. Azt sem vitatja el senki, hogy a nőknek magasabb a fájdalomküszöbük és bármit képesek vagyunk majdnem ugyanúgy elvégezni mint egy pasi.

De miért is akarjuk mi ezt?

Én például nem akarom.

Mióta világ a világ, megvannak a női és férfi szerepek, melók, feladatok.

Apuka például sportosabban vezet, jól parkol, jobban tájékozódik. Mint általában a pasik. Én nem. Totál hülye vagyok hozzá. Én óvatosabb vagyok (mivel tele a kocsi gyerekkel) parkolni legtöbbször a létező legmesszebb szoktam, hogy ember ne legyen aki a közelembe jön (és még így is rám parkol mindig valaki! Hihetetlen) és ha nem figyelek oda, lazán eltévedek. Én másban vagyok jó. A gyerekekkel például könnyebben boldogulok. :)

A pasik erősek, izmosabbak, lelkileg keményebbek is. Mi nők, gyengébbek vagyunk, eleve más a testfelépítésünk és picsogósak vagyunk.

Nem azt mondom, hogy egy nőnek csak a tűzhely mellett a helye és azt sem, hogy apuka ne tudna kicserélni egy pelenkát. Már ha akar. :) De hogy én szereljem az autót, vagy apa vasaljon……… teljesen kizárt!

Viszont ha durván átveszi egyik fél a másik szerepét is, akkor borul a rendszer.

Nálunk mondhatjuk hogy munkamegosztás van.

Enyém a háztartás, a gyerekek, a bevásárlás, apuci meg eljár dolgozni.

Nem várom el tőle, hogy még itthon is toppon legyen és munka után még az én dolgom is ő végezze. És ő sem várja el tőlem, hogy ekkora család mellett még munkába is menjek. Esélyem nem lenne hogy a napi teendők végére érjek. Így is huszonnégy órában dolgozom, mindig van mit csinálni és ha végre hozzáérne a seggem a székhez, tuti kiabál valaki hogy „anyaaaaaaa!” És még éjjel is: anya rosszat álmodtam, fázom, melegem van, szomjas vagyok, adj egy puszit, bújj hozzám, stb. Arról nem is beszélve, hogy amennyit keresnék fél napos melóval, az ki se futná a bölcsit, ovit (bár ott kezdődik, hogy be se adnám őket, mert itt nem ütik a szintet). Déltől meg már jönnek haza a gyerekek, itthon kell lennem.

Persze előfordul, hogy ha kidőlők, apa veszi át a helyem. De az általában úgy néz ki, hogy kizár a konyhából, vagy elzavar pihenni, vagy lemegy helyettem a boltba. Szerencsére ritkán van ilyen. :)

De amikor azt látom hogy anya durván melózik, viszi a háztartást, gyereket nevel, plusz rohan még a szülőknek is besegíteni, apukát meg otthon hizlalja a TV előtt, hát mit mondjak………..

Egyébként hülye lenne az a csávó ha nagyon görcsölne a melón, ha már talált olyan elmeroggyantat, aki el is tartja, meg mindent megcsinál, mellé még az egekig isteníti, hogy mekkora ajándékot kapott az élettől, hogy ilyen férfi van mellette. Ki az az esztelen, aki ilyen nő mellett erőlködne hogy dolgozzon, vagy besegítsen a ház körül? Minek törné magát?

És ez az anyukákra is érvényes ám.

„Jaj, kisfiam, megoldom, te csak maradjál nyugodtan, anya bírja egyedül!”

Aztán meg megy a csodálkozás.

Csak ül a fotelben, TV–t néz, sörözik, vagy játszik, hízik, esetleg unatkozik, de nem dolgozik.

És vajon hogy lett ilyen?

Hát miattunk!

Mert mindent mi akarunk.

Mert nekünk nem kell segítség, mert mi megoldjuk. Meg bírjuk még betegen is, nem gáz. Meg úgyse tudja, csak mi. Mert nem úgy csinálja ahogy kell! Mert azt csak mi tudjuk, senki más.

Na persze.

Mert nekünk kell a fene nagy egyenjogúságunkkal, hogy úgy bánjanak velünk is, mint egy pasival.

Nyilván hogy ha ugyanazt a melót végzem, akkor ugyanannyi fizu járjon érte, ez nem is kérdés.

Vagy ha valaki mindenáron karrierre vágyik legyen meg az álma. Nem vagyunk egyformák, kinek mi a fontos. De vajon minden téren tud száz százalékot hozni egyszemélyben?

Én nem tudok. Ez van.

Ha valami közbejön, nem tudom ugyanúgy elvégezni a napi melóm, valaminek a rovására megy. Nyilván azt áldozom be, ami nem annyira „fontos”. Legtöbbször a pihi időm bukom el.

Én onnantól kezdve, hogy az első terhességi tesztem pozitív lett, anya vagyok. Szerettem dolgozni, szerettem a munkám, csináltam a kicsi mellett is egy darabig, de rá kellett jönnöm, hogy nem tudom ugyanazon a szinten folytatni mint előtte. A gyerekem lett az első, nekem ő lett a legfontosabb. Fél munkát meg nem akarok, ezért fel is adtam.

Most ez a munkám. A gyerekeim, a család, meg a háztartás. Ebben próbálom a maximumot hozni.

Arra jöttem rá menet közben csajok,(környezetemből is tudok példát mondani) hogy túl ajnározzuk a pasikat. Mert arra vágyunk, hogy nélkülözhetetlenek legyünk. „Jajj, mi lenne vele nélkülem?”

Esélyt sem adunk nekik, hogy megmutassák ők is képesek bármire ha akarják. Nekik kell hogy igazi Férfiak lehessenek, hogy megmutassák, hogy védelmezhessenek, aztán meg sütkérezzenek az ujjongásunkban, amikor hülyére dicsérjük őket és párás nagy szemekkel pislogunk rájuk. Hogy igen, ő az!

Nekünk meg kell a Férfi, aki a hősünk, aki minden bajtól megóv, aki mindenhez ért és mindent meg tud oldani, aki erős és bátor, akire felnézel, aki egy igazi szuper csávó. Aki mellett lehetsz gyámoltalan, gyenge Nő, mert tudod hogy ott van melletted, számíthatsz rá, nem vagy egyedül.

Szerencsére vannak még ilyen pasik is! (mint például a férjem!)

Kövess a facebook-on (Bridgette) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm!